26. esőcsepp

26. esőcsepp

És így végződött tulajdonképpen a Béke-nap. Ahogy most visszaemlékszek, egy hónappal ezelőtt ismerkedtem meg az édesanyámmal. Akkor még azt hittem, ezen a napon nemcsak Kristóf és Sissi fog kibékülni, hanem én és Anetta is. Rosszul gondoltam. És akkor még nem volt minden ennyire bonyolult.

Zoli és az én kapcsolatom jelentősen javult. Nem lett megint olyan, mint amilyen még szeptemberben volt, de annál, hogy csak elmegyünk egymás mellett, mindenesetre fényévekkel jobb. A beszélgetéseink rendszerint kimértek, csendesek, már-már kínosan erőltetettek voltak és mindössze két témára korlátozódtak: a sulira és az időjárásra. Most már mindketten tudtuk, hogy ki mit érez a másik iránt és csak a megfelelő pillanatra vártunk. Itt már nem szúrhattuk el és nem kockáztathattuk azt, hogy akár Dávid, akár Daniella féltékenykedjen, mert az talán mindent elronthat. Újra.

Az őszi szünet előtti három napot már az iskolában töltöttem, hol Dáviddal, hol a csajokkal, Zolival és Kristóffal. Az, hogy a Zolival való ellenségeskedésem mennyire szétválasztotta a fiúkat tőlünk, csak most, mikor újra együtt voltunk látszott igazán.

Aztán elkezdődött a szünet, vagyis végiglátogattuk a rokonokat, döglődtünk a TV és a számítógép előtt, valamint folyamatosan bujkáltam Dávid elől.

Nem tudtam sokáig.

Dávid üzenete: itt vagy?

Dávid üzenete: haragszol?

Kamilla üzenete: nem, miért haragudnék?

Dávid üzenete: mintha kerülnél

Dávid üzenete: lehet, hogy néha hülyén viselkedek, de érts meg, egyszerűen nem bírom Zolit. te meg kibékültél vele, van okom rá, hogy aggódjak?

Kamilla üzenete: miért?

Dávid üzenete: ?

Kamilla üzenete: miért nem bírod?

Dávid üzenete: tudod, nem?

Kamilla üzenete: tudom, csak nem értem.

Dávid üzenete: nem? szerintem érthető.

Kamilla üzenete: jó, akk értem.

Dávid üzenete: akkor nincs semmi gáz?

Kamilla üzenete: nincs

Dávid üzenete: OK, szeretlek

Ekkor lépett ki.

Zoli azt mondta, minden sínen van, és hogy bízzak benne. És én bízok.

Azt mondta nem véletlenül jár Daniellával…

Apropó Daniella. Daniella, aki minden alkalmat megragad, hogy előttem villoghasson Zolival. Ilyenkor ki bírnám kaparni a szemét… (és most kiderült, hogy nem is vagyok egy kedves ember) Zoli persze nem ellenkezik. Nekem is ezt kéne tenni Dáviddal; nem szabad egyikkőjüknek sem sejteni, hogy kibékültem Zolival. Ja, most jut eszembe, Dávid már tudja.

Visszajöttünk szünetről és a suli kegyetlenül folytatódott, keményebben, mint valaha, én meg azt vettem észre, hogy mindenből egy jeggyel jobbra állok. Szóval nem álltam le a tanulással, hátha sikerül félévkor összehozni egy kitűnőt. Az edzőnk időközben eltörte a karját, ezért az iskola ideiglenesen törölte a kézi-edzéseket. Lőttek az Őszi Bajnokságnak. És lecseréltek, nem én keringőzök Dáviddal. Hanem Daniella. Ez azért kicsit bántott. Mármint nem az, hogy nem táncolhatok, hanem az, hogy pont Daniella állt a helyemre. Hogy egy szinten említenek Daniellával. Pont Daniellával!

Aztán ott van Zoli is, mert miután megnyugtatott, hogy mindent kézben tart, nem történt semmi. Vagyis semmi olyan, ami okot adott volna arra, hogy én szakítsak Dáviddal illetve hogy ő Daniellával. Mikor erre rákérdeztem, azt felelte, célegyenesben vagyunk. Hát oké.

Egy hét múlva megint semmi. Én meg nem tudtam tovább leplezni a türelmetlenségemet (nem mintha eddig olyan jól csináltam volna…) és megint rákérdeztem, hogy mi van. Erre azt felelte, beszél a felsőbb légióval. De most komolyan, miért ködösít? Nem lehetne egyszerűen csak elmondani, mire készül?

Megkérdeztem Annát, mit gondol erről az egészről, mert hogy én nem értek semmit. Szerinte Daniellának valamiféleképpen köze van ehhez az egészhez.

- Úgy látszik, ő mozgatja a szálakat. Zoli ügye valószínűleg Daniellától függ, vagyis csak ő lendítheti előre az ügyeteket, bármi is legyen az, és csak ő hátráltathatja.

Ezzel megválaszolt egy kérdést, de felmerült egy csomó másik… Például az: mi a franc…?

Ezután Zoliék elutaztak, mert az októberben elhunyt nagyanyjának temetését mostanra tűzték ki, így a novemberi Béke-napon sem maradt.

Dávid talán megérezte a fenn forgó veszélyt, mert egyre többet hívott randizni és én egyre többször mondtam neki igent. Az együtt töltött idő közben mesélt néhány gyanús telefonhívásról, amik rejtett számon érkeznek és nem épp törvényes dolgokat tartalmaznak.

Tehát az események ahhoz a pörgéshez képest, ami az életemet az utóbbi időben jellemezte, fokozatosan lelassultak.

Pedig most pont jól jöttek volna a gyors válaszok.

És jöttek.

November 16. vasárnap.

Lejegyeztem mindezt a naplóba, becsuktam, és gondolkodni kezdtem, mit is csináljak. Végignéztem a nappalin, a TV-n, a rádión, azon a szögön a falon, amit még sosem láttam… Szög a falon? Tovább megyek; mozgó szög a falon??

Közelebb araszoltam a gyanús ponthoz, ami időközben lábakat növesztett és két centisre nőtt. Sikoltva csaptam le a kaszáspókot a kezemben lévő naplóval.

A délelőtt további része hasonlóan unalmasan telt, egészen addig, amíg Reni nem küldött egy SMS-t, hogy menjek át hozzájuk, mert el akarják búcsúztatni a kézi-edzéseket. Boldogan írtam vissza, hogy megyek. Végre valami. Kezdtem meghalni.

Deszkára pattantam és elgurultam Renihez.

Mikor odaértem, a többiek már nagyban hülyültek és buliztak, miközben próbálták túlordítani a dübörgő zenét. Hogy mit élvez mindenki ebben a hangzavarban? Sose fogom megérteni. De Reni szervezőtehetsége most is megmutatkozott; a délután kellős közepén minden ablakot lesötétített, elhúzta a függönyöket és hangulatos égősorokkal feldíszítette a függönykarnisokat. A nappali így teljesen egy nightclub hatását keltette, normál hangerőben dumálni csak az étkezővel egybenyitott konyhában lehetett.

Reni mosolyogva integetett nekem, aztán áttáncolt a félretolt bútorok között.

- Hali, Dáviddal találkoztál már? – kiabálta, mikor mellém ért.

- Nem, most érkeztem – harsogtam vissza.

- Akkor majd cuccolj le és keresd meg, már ötpercenként kérdezi, hogy hol vagy. Kaját találsz a konyhában, a mosdó a folyosó végén van, és ha smárolni akartok Dáviddal, vonuljatok el, itt már mindenkiben legalább egy zacskó chips van, és mindenki magában akarja tartani – darálta az infókat, majd továbbtáncolt az étkező felé.

Dávid előbb talált meg, mint én őt, hátulról átkarolt és belepuszilt a nyakamba. Majd húzni kezdett abba az irányba, amerre Reniék WC-je volt.

- Hé, azért szobára ne menjetek! – kiáltott utánunk Reni nevetve.

Dávid meg se hallotta, előretessékelt, majd becsukta maga mögött az ajtót és előhúzta a farzsebéből a telefonját.

- A szobát illetőleg vannak elképzeléseim – mondta vigyorogva félvállról, miközben az ujjai villámgyorsan száguldoztak az érintőképernyőn. Akkor mégis hallotta. Oldalba löktem, mert tudtam, hogy csak viccelt... remélem.

- Meséltem neked a hívásokról – nézett fel. – Ma már kettő ilyen is érkezett, viszont valami azt súgja lesz egy harmadik is.

- Biztos, hogy itt akarunk állni a retyón és várni, megcsörren-e? – intettem a fejemmel a mobilja felé, kitalálva a gondolatait.

Dávid is belegondolt, aztán bólintott.

- Igaz. De ha csörög, rohanunk!

- Oké.

Visszamentünk a többiekhez. Én egy ideig Bettivel és Renivel beszélgettem, Dávid Ákoshoz csapódott, - akinek még most is fülhallgató lógott ki a füléből, függetlenül attól, hogy a viselője körül üvöltött a hangfalakból a zene - Peti pedig nagyon rágódott valamin. Nem kellett sokáig várnunk, hogy kiderüljön, min.

- Kamilla, beszélhetnék veled? – jött oda hozzám. Bólintva felálltam, és követtem Petit a szoba másik végébe. Ott megállt és halkan megkérdezte: - Van Zsaninak valakije?

Párszor vissza kellett kérdeznem, hogy értsek is valamit.

- Nem, nem tudok róla.

- Akkor jó – mosolyodott el Peti, majd lassan elsétált.

- Hé! – kiáltottam utána. – Miért kérdezed?

Peti elvörösödött.

- Csak úgy – motyogta, majd gyorsabb tempóra kapcsolt, és szinte elmenekült előlem és az újabb kérdéseim elől.

- Hm. Csak úgy. Na persze – csóváltam a fejem vigyorogva és én is indultam volna vissza a lányokhoz, ha Dávid nem ragadja meg újra a karom.

Megint a mosdóban kötöttünk ki, a különbség csak annyi volt, hogy ezt a helyiséget a korábbi ittlétünk óta valaki már használta, plusz Dávid stresszesen szorította a harsogó telefonját. Egy illatosnak messze nem mondható WC és egy gyanús ügy. Idilli hangulat.

- Szerinted felvegyem? – nézett fel rám a mobiljáról Dávid. Meglepődve láttam, hogy riadt volt, s ez engem is szorongással töltött el.

- Ennyire durva szokott lenni?

- Nem mindig – vonta meg a vállát. Észrevette, hogy megijesztett és most próbált lazának tűnni. Pedig az egész testtartásából látszott, mennyire feszült.

- Várj! – állítottam meg, mikor láttam, hogy a mutatóujja nem időzik tovább a zöld gomb felett, hanem lassan elindul felé. Előkaptam az én telefonomat is és beléptem a hangrögzítőbe. – Hangosítsd ki és felveszem.

Egyszerre nyomtuk meg az érintőképernyőt. És megszólalt az eltorzított hang.

- Rex, te vagy az?

- Nem, nem én vagyok! – válaszolt Dávid meglepően nyugodt hangszínnel.

- Csak, hogy tudd csalódtunk benned. Egy; mindig letagadod magad, kettő; sosem végzed el, amit rád bízunk – folytatta a hang, én a számra tapasztottam a kezem, hogy ne sikoltsak fel. Nem épp úgy hangzott, mintha Dávidnak apró baráti szívességeket kellene megcsinálnia.

- Talán mert nem ismerlek – vágott vissza halál nyugodtan Dávid.

- De, ismersz. Nem árt, ha tudod, hogy van nálad valami, ami az enyém.

Letették. Dávid rám nézett. Leállítottam a felvételt és én is felnéztem.

- Ez nagyon… hú – mormoltam remegő hangon. Dávid magához szorított és megpuszilta a fejem.

Hallgattunk.

- Neked egyébként nem ismerős ez a valaki? – támasztotta az állát a fejemre, a tekintete a semmibe révedt és nagyon gondolkozott. – A hangja alapján?

- Most, hogy mondod, tényleg emlékeztet valakire, de ha agyonütnek is, akkor sem tudnám megmondani, kire – ráncoltam a szemöldököm.

Gondolkodtunk.

- A szüleid tudnak erről? – törtem meg a csendet.

- Nem – hunyta le a szemét Dávid.

- Még miket szoktak mondani?

- Pénz, feladat, hulla, gyilkosság, burkolt fenyegetések. Kezdetben még azt hittem, valaki szívat, de… – sorolta.

- Te jó ég! – hallgattam, majd felemeltem a fejem. – Nem kéne értesíteni a rendőrséget?

- Nem akarom nagydobra verni ezt az ügyet… Magánnyomozók? – vetette fel az ötletet.

- Még jobb – értettem egyet Dáviddal. – Ezt mindenképpen ki kell deríteni.

Úgy döntöttünk, ott hagyjuk a bulit. Felhívtam Annát, hogy jöjjön értünk, majd Dávid navigálásával elgurultunk Dávid apjának munkahelyére. Útközben sikerült meggyőznöm Dávidot, hogy ez nagyon komolynak tűnik, és hogy ne játssza a nagyfiút. Végül hitt nekem.

Aztán mindannyian száguldottunk Pest felé. Egy nyomozóiroda felé.

- Üdvözlöm önöket! – köszöntött minket egy csinos titkárnő, majd megmutatta merrefelé találjuk az irodát.

- Nos, miről lenne szó? – kérdezte az őszülő magánnyomozó, aki fogadott bennünket.

- A fiam gyanús telefonhívásokat kap egy idegentől, ki szeretnénk deríteni, kitől – magyarázta Dávid apja.

- Mi szerepel az üzenetben? – figyelt a nyomozó. Mindenki Dávid felé fordult. Ő meg felém. Sóhajtva előhúztam a telefonom, és megnyitottam azt a hangfelvételt, amit Reniéknél vettem fel.

Lement a felvétel, a nyomozó gondolkodott.

- Elkérhetem a mobilját, Dávid? – fordult a barátom felé. Dávid szó nélkül átnyújtotta a telefont.

- Szeretném a nyomozás idejére magamnál tartani – szólalt meg egy kis idő után.

- Rendben.

- Ha bármi eredményre jutunk, azonnal tájékoztatjuk önöket - közölte a nyomozó.

Nem kellett sokáig várnunk.

Másnap Zoliék is hazaértek, és mikor beüzentek a portáról az első órára, hogy be kell mennünk a nyomozóirodába, nem csak engem, hanem Zolit és Gergőt is kihívták.

- Ti miért jöttök? – húzta a száját Dávid.

Zoli visszamorgott valamit neki, amit én nem értettem, de úgy látszik Dávid nagyon is. Farkasszemet néztek.

Egy órát ültünk az autóban. Feszült hangulat a köbön. Talán ezért utálom a hétfőket…

A titkárnőnek most már nem kellett megmutatnia az irányt – tudtuk merre kell menni. Ahogy a folyosón „meneteltünk”, összenéztem Dáviddal és tudtam, milyen kérdések foglalkoztatják. Egy: hogy illik bele ebbe az egészbe Gergő és Zoli? Kettő: ki a franc hívogatja Dávidot? Ebben a fontossági sorrendben.

A nyomozó behívott minket az irodájába, majd intett Dávid apjának, hogy menjen ki és húzza be az ajtót.

- Azt hiszem, ez az egész csak ötünkre tartozik - adta meg a magyarázatot, még mielőtt kérdezhettünk volna.

- Rájuk miért? – pillantott Dávid Zoliék felé.

- Kis Zoltán? Magyarázza el! – dőlt hátra a nyomozó.

Zoli nem válaszolt, talán nem tudta, miről van szó. Pedig tudnia kellet valamit, hiszen nem véletlenül hívták be őt is.

- Jó, akkor mondom én – dőlt vissza a székében a felnőtt, belátva, hogy itt rajta kívül nem nagyon fog senki más beszélni. – Zoltán nem nézhette tovább, hogy Kamilla Dáviddal jár. Dávid, a telefonján két ismeretlen szám volt, ami elvezetett kettőjükhöz – intett a fejével Zoli és Gergő felé. – Az alapötlet, az, hogy Dávidot hívogassák, Gergőé volt, Zoli pedig folytatta.

- Jól sejtetted, szívatás volt – súgtam oda Dávidnak. – Egy durva szívatás.

- Az – dörmögte vissza.

A nyomozó látta rajtunk, hogy nem kell többet mondania, mindenkinek tiszta a háttérsztori.

- Nos, akkor ennyi lenne az egész. Gondolom, ezt majd magatok között megoldjátok.

- Persze, köszönjük – válaszolt Dávid. Úgy tűnik ő volt az egyetlen, aki nem volt annyira öntudatlan.

Kimentünk a teremből, és egymásra néztük.

- Kamilla, én megmagyarázom… - kezdte Zoli.

- Miért? Miért csináltad ezt? – fojtottam belé a szót.

- Hidd el, ennek semmi…

- „Van valami nálad, ami az enyém”? Ez komoly? – fintorogtam.

Az ajkába harapott és a tudatalattim rögtön elém vetítette az első csókunkat. És egyben nyilvánvalóan az utolsót is.

- Nem hiszem el, Zoli. És tudod mit? Ha te így oldod meg a dolgokat, akkor kösz, de elintézem egyedül. Hogy hogyan jön képbe Daniella, azt már meg sem kérdezem.

Nem vártam meg, míg válaszol. Kirobogtam a kocsihoz, és hallottam amint Dávid utánam jön.

- Akarom tudni, mi volt ez? – kérdezte az autónak támaszkodva. Tudtam, mire gondol és megráztam a fejem. – Remélem, már rájöttél, miért nem bírom ezt a srácot. És abban is bízok, hogy ezután már nem akarsz annyira vele lenni helyettem.

- Igazad van, Dávid – sóhajtottam.

A nap további részében pedig görcsösen figyeltem arra, hogy ne sírjam el magam.

Kamilla

(Zoli)

Kamilla előreszaladt. Dávid meg rögtön utána. A hős…

- Most mit csináljunk? – lépett mellém Gergő.

- Túllőttünk a célon. Fogalmam sincs, mi lesz.

- Én arra gondoltam, hogy vajon minket is visszavisznek-e a BMW-vel vagy gyalog kell mennünk. De ettől függetlenül igazad van – értett velem egyet, aztán kapcsolt. – Tényleg, most hogy előállt ez a gáz szitu, mit fogsz tenni?

- Valószínűleg záros határidőn belül száműzetem magam az Antarktiszra és ott tervezem leélni az életem. Vagy megfagyni – vontam meg a vállam. – Amúgy meg beszélek Daniellával – javítottam ki magam, mert Gergő még képes és komolyan veszi a halálrafagyás ötletét.

Ha létezik leesett állú teve, ami megdöbbenve bámul egy tengerre a sivatag közepén, akkor Gergő száz, hogy úgy nézett ki.

- Daniellával? Őt nem le akarjuk koptatni?

- Majd csak akkor, ha lekoptatta Dávidot – „világosítottam” fel. Persze, ő nem tud arról, hogy mi folyik a háttérben.

De lényeg a lényeg, Daniella túl sokáig húzta az akcióját. Ideje lenne belevágni…

Zoli

25. esőcsepp

25. esőcsepp

(Zoli)

Ma van a Béke-nap. Még mielőtt Kamilláékhoz mentem volna, leugrottunk Gergőékkel a főtérre. Ugyanis jelen kellett lennem az első szívatáson, mert a srácok végül belátták, hogy ököllel semmit sem oldunk meg. Amire készültünk, az viszont még vicces is lesz.

- Oké – Fordult felénk Gergő, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a kávézó mellett úgy, hogy onnan, ahol Dávid és bandája állt, ne látszódjunk. – Nem szabad röhögnötök, amíg tart az akció, csak utána, vili?

Máté (az A-ból), Rafael és Peti nagy komolyan bólintott, amitől nekem már röhögő görcsöm lett, de sikerült visszatartanom, hiszen ez az egész végül is rólam szól.

- Rendben. Kezdem – nyomta meg Gergő a HÍVÁS gombot.

Most mindannyian Dávid, Zsolt, Ákos (aki azután csatlakozott hozzájuk, miután Ivánt kiutálták) és még a társaságukban ácsorgó számomra ismeretlen gimnazista srácok felé fordultunk. Gergő gonosz vigyorral az arcához emelte a telefont, ezzel egyidőben Dávid is ezt tette. Gergő megköszörülte a torkát, majd elkezdte.

- Halló, Rex, te vagy az?

Dávid intett a haverjainak, félrevonult és mondott valamit a mobiljába.

- Ne hülyéskedj, nincs időm, a nyomomban vannak… - folytatta Gergő. - Hagyjál már, mindent elintéztem a pénz a megbeszélt helyen van… Ne aggódj, hallom, ideges vagy, – ekkor már mindenki pukkadozott - a hullát is elrejtettem. A többi a te dolgod.

Dávid még válaszolt valamit, majd Gergő letette, és kajánul elmosolyodott.

- Na? – kérdezte Máté.

- „Csókoltat” minket – vonta meg a vállát Gergő. Dávid felé pillantottunk, aki furán meredt a mobiljára, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét és zavartan visszasétált a haverjai körébe.

És eddig bírtuk. Mert abban a pillanatban kitört belőlünk a visszatartott nevetés.

- Kösz, srácok, ez nagy volt – röhögtem. – Legközelebb folytatjuk.

- Ez az! – pacsizott le velem Gergő. – Az a bájgúnár úgy be fog rezelni, mint aki először lát zsiráfot.

- Mi van? – kérdeztem lassan, de rajtam kívül mindenki elég bárgyún meredt Gergőre.

- A zsiráf az ijesztő – szögezte le. – Olyan beépített bűzfegyvere van, hogy aztamindenit! Ráadásul még hatalmas is…

- Rendben, értem, de nekem most mennem kell. Sziasztok, srácok! Egy élmény volt veletek dolgozni – köszöntem el, és végre elindultam Kamilláék házába önelégült vigyorral az arcomon. Kamilla Dáviddal akar járni? Legyen. De egy kicsit azért felidegeljük a srácot, hogy ne legyen minden pillanatuk zavartalan.

Zoli

(Kamilla)

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a délutánt. És akkor is, ha azt mondanám, vártam. Nem tudtam, ez az egész hogy is fog elsülni.

Beágyaztam és magamra rángattam valami bő pólót, amit egyébként soha az életben nem akartam felvenni, de a náthától szinte semmit sem láttam, mikor meg már rajtam volt, nem volt kedvem lecserélni.

Mikor Kristóf, Zoli, Zsani, Sissi, Anita és egy hatalmas pizza benyitott a szobámba, majdnem elsikoltottam. Mert egy, ugyebár Zoli itt van a szobámban és kettő, hoztak pizzát is, ami a kedvencem. Persze a hangsúly inkább az elsőre esett…

- Mizu, csajszi, hogy vagy? – huppant le mellém Sissi. Anita és Zsani felmásztak az ágyam végébe, Kristóf leült a földre, Zoli pedig a forgósszékemet foglalta el. Ezentúl mindig ott fogok ülni.

- Köszi, már jobban – válaszoltam Sissinek.

A beszélgetés ezek után elkanyarodott olyan nyugisabb témák felé, mit a suli, a lovak, a pizzériai ára, amin Sissi és Kristóf összevesztek, és megtárgyalták, legközelebb Sissi hozza a pizzát. Én meg azon kaptam magam, hogy fokozatosan kivonom magam a beszélgetésekből. Ugyanis csak egyszer, komolyan mondom, csak egyszer pillantottam Zolira, de a tekintete attól a másodperctől kezdve fogva tartott.

Zoli felállt, ráérősen és lazán odaballagott az ágyamhoz és leült rá törökülésben. Elkaptam róla a tekintetem és zavartan húzkodni kezdtem a pólómat. Sokáig nem szóltunk egy szót sem.

- Jól vagy? – törte meg a közénk beálló csendet Zoli.

- Jól – akartam válaszolni, de köhögnöm kellett. Zoli közelebb nyújtotta a zsebkendős dobozt.

- Nem úgy tűnik – tette hozzá, miközben elmotyogtam egy halk köszit. Nem csak a zsebiért, hanem azért is, amiért nem hozta fel, hogy bezzeg ő megmondta, hogy ez lesz.

- Egyébként miért nem jöttél vissza? – kérdezte.

- Mikor utánam szaladtál? Azt hittem, tudod.

- Tudom is… Kamilla, mi lenne, ha… - kezdte, majd meggondolta magát. Reménykedni kezdtem.

- Ha mi?

- Ha… ha megint barátok lennénk.

- Barátok? – kérdeztem egy kis hallgatás után, meg sem próbálva leplezni a csalódottságomat.

- Igen. Csak – bólintott, majd sóhajtott egyet. – Szerinted én nem…

- Ne, igazad van. Mindketten elszúrtuk. Vagyis inkább csak én. Rengeteg lehetőségünk volt, de sosem jött össze. Miattam.

Hallgattunk.

- Tényleg nem tudsz róla? – szólalt meg Zoli.

- Miről?

- Azután a nap után felhívtalak. Kétszer is.

- Mondom, hogy nem – ráztam a fejem. – Be volt kapcsolva a telefonom és nem jelzett semmit.

- Híváslista?

Feltápászkodtam, és elvettem a telefonomat az asztalomról, végigpörgettem a híváslistát. Semmi. Kérdőn néztem Zolira.

- Na, jó – ráncolta össze a szemöldökét. – Leszálltunk a buszról, aztán elmentetek Dáviddal… - itt rám pillantott, hogy folytassam.

- És lementünk a főtérre, a kávézóba. Ott megpróbáltam felhozni a szakítást, de… a lényeg az, hogy nem értem el semmit sem vele.

- És végig együtt voltatok?

- Igen. Nem, egyszer elmentem a mosdóba – emlékeztem vissza.

- Akkor erről kérdezd meg Dávidot is – dőlt hátra Zoli, mintha azt üzente volna, hogy íme, megvan a megoldás.

- Gondolod, hogy ő törölte ki a nem fogadott hívásokat?

- Biztosan tudom – bólintott.

Csak pislogtam rá.

- Hú, ezért kapni fog! – majd még mielőtt Zolinak leeshetett volna, mit is csinálok, felhívtam Dávidot. Kétszer kicsöngött, mielőtt felvette.

- Szia! – szólt bele.

- Dávid, aznap a kávézóban kinyomtad Zoli hívását? – szegeztem neki a kérdést, miközben kiaraszoltam a szobámból. Csönd.

- Igen. Ő mondta? Mit keres nálad Zoli?

- Nem csak ő van itt – vetettem ellen. – és most nem ez a lényeg. Az oké, hogy járunk, de ez még nem jogosít fel semmire.

- Miért, olyan fontos beszélgetés lett volna? – még telefonon keresztül is hallottam, hogy a kérdése csak úgy csöpög a gúnytól.

- Nem, miből gondolod? – bizonytalanodtam el.

- Nem tudsz hazudni, Kamilla. Szerinted nem esett le nekem rögtön, hogy mi történt köztetek? – és választ sem várva letette.

- Na? – szólalt meg Zoli a hátam mögül.

- Basszus, a frászt hoztad rám! – perdültem meg, majd sóhajtottam és közöltem vele a lényeget. – Igazad volt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, még egy okom van utálni – csúszott ki a számon. Zoli megajándékozott a mostanában oly ritka mosolyainak egyikével és közelebb lépett.

- Akkor miért vagytok még együtt?

Belenéztem a szemébe.

- Nem tudom.

- Akkor majd én elintézem helyetted – simított végig az arcomon, amit még élveztem is volna, ha épp nem rémít közben halálra.

- Hogyan?

- Nyugi, minden sínen van – mosolygott. – Csak bízz bennem! Nem véletlenül járok Daniellával. Neked csak annyi a dolgod, hogy továbbra is jópofizz Dáviddal.

Kamilla