2015. május 16., szombat

27. esőcsepp

27. esőcsepp


Egy hét telt el. Nem beszéltem se Zolival, se Gergővel, se Dáviddal, se a lányokkal… úgy lézengtem a suliban, mint egy szellem. De valahogy nem volt kedvem megosztani másokkal a problémámat.
Csalódtam Zoliban. Gergőtől már megszoktam, hogy meggondolatlanul és gyerekesen cselekszik, de Zoli… őt jóformán még megszokni sem tudtam az elmúlt hónapok alatt. Ő… ő Zoli. Elérhetetlen. Távoli.
Ezen a héten (nov. 20 – nov. 25.) elmaradt a tanítás, mert sulinapok voltak. Ilyenkor a tanárok által szervezett programokon lehetett részt venni a hét minden napján és bár a programok senkit sem kötöttek le igazán az alsósokon kívül, ezerszer jobb volt, mint tanulni.
Zsani, Anita, Sissi és én együtt néztük végig a „kínálatot”.
- Menjünk le a karaoke-ra és nevessük ki őket – vigyorgott Anita.
- Ha bemegyünk egyikünknek énekelni is kell – hívta fel a figyelmet Zsani az apró betűs részre.
- Gyönyörűen énekelsz. Nem lesz semmi gáz.
- De én nem fogok énekelni.
- Nem kell senkinek sem énekelni – zártam le a vitát, még mielőtt (Anitát ismerve) elfajulhatott volna. – Besurranunk, elvagyunk, kisurranunk. Ennyi.
Ebben megegyeztünk. A következő akadály az volt, hogy hiába járunk ide már hét éve, fogalmunk sem volt róla, hol is van az az alagsori terem, ahová mennünk is kellett volna. A végeredmény az lett, hogy a többi csoportosan mászkáló tanulót kezdtük el követni, hátha valamelyik az alagsor felé megy. A szerencsecsillagunk viszont nem akarta mozgósítani magát (valószínűleg azért, mert éppen nappal volt, de azért egy kis plusz erőfeszítést igazán elvártam volna már tőle.)
Fél óra után feladtuk.
- Nem igaz, biztos hibás a kiírás. Nincs is alagsora az iskolának – fogta a fejét Sissi.
- Biztos van – gondolkodtam.
- Kérdezzük meg Dávidot – ajánlotta Anita. Felé fordulunk olyan ezt-most-nem-mondod-komolyan-nézéssel. – Nem értem, miért néztek így. Egyszer mondta, hogy az alagsorban van a technikaórája. Lehet, hogy nem beszélünk vele, és hogy próbáljuk elkerülni, de egy próbát azért megér, nem? Úgy értem biztos feltűnt már neki is, hogy Kamilla kerüli és talán nem fog velünk jönni.
- Te pont annak örülnél, ha velünk jönne – akadékoskodott Sissi, majd elkezdték a szokásosat.
Új célunk lett: keressük meg Dávidot és azután keressük meg a karaoke-t. Viszont amíg Dávidot kerestük, találtunk egy lefelé vezető lépcsőt, amit talán még soha életünkben nem láttunk, és tádám… megvolt az alagsor és a karaoke.
Halkan benyitottunk és üres helyet kerestünk. Azonnal kiszúrtam Zolit, Kristófot és Gergőt.
- Na, én megyek – álltam fel.
- Miért? – kérdezték egyszerre, mire a szememmel Zoli és a bandája felé intettem.
- Akkor megyünk mi is – állt mellém Sissi.
- Kamilla, lehet, hogy utálni fogsz – fogta meg a kezem Zsani, hogy visszatartson. – de nem kerülheted örökké. Tisztáznátok kéne a dolgokat kettőtök között.
- Lehet – hagytam rá. – De már százszor megfogadtam, hogy elfelejtem. Túl bonyolult ez az egész. Ott van Daniella, Dávid…
- Kamilla – szólt rám.
- Igen, valamiért még én is benne vagyok, pedig sokkal jobban tenném, ha kiszállnék. Mondom, hogy bonyolult.
- Kamilla!
- Hm?
- Az élet is bonyolult.
Sóhajtva visszaültem melléjük, de miközben az éppen soron következőket hallgattam, vigyáztam, hogy tényleg őket nézzem, és hogy egy másodpercig se pillantsak a hármasra. Ekkor viszont valaki kifütyülte a gyorsan összetákolt színpadon állót, Gergő hátrafordult, hogy megnézze, ki volt az (az ilyenekkel általában mindig megtalálja a közös hangot), és így észrevett minket. Oldalba bökte Zolit és Kristófot. Zoli is megfordult és tekintetem találkozott mélykék szemével. Úgy ahogy voltam, megborzongtam. Először éreztem azt a történtek után, hogy Zsaninak igaza van, és hogy beszélnem kéne Zolival. De még mielőtt átgondolhattam volna az ötletet, hogy most hívom félre Zolit, ő már vissza is fordult a színpad felé. Fájt ez az érdektelenség. Elkaptam én is a tekintetem, de Anita és Sissi némán mutatták, hogy figyeljem tovább Zolit. Csendben nemet intettem a fejemmel és becsuktam a szemem.
Majd rögtön ki is nyitottam, mikor meghallottam a következő fellépő hangját – Zoliét! Amint a Hooligans Eljátszott gyémántját énekelte egyenesen rám nézve. Azt hittem ott olvadok el. Zoli hangja tisztán szólt, nem játszotta túl a szerepét, csak mélyen a szemembe nézett, én meg viszonoztam a pillantását. Jó volt a dalválasztás. Mivel egy magyar számról volt szó, minden egyes szavát értettem, nem kellett semmit sem lefordítanom, az egyetlen, amit tennem kellett, hogy ámulva bámuljam Zolit. Ez pedig mindig is könnyen ment.
Túl hamar ért véget a szám. Amikor befejezte, már a színpad szélén állva vártam rá. Nem szólt egy szót sem, csak megragadta a kezem és kihúzott a teremből. Felnéztem a lányokra, akik feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy minden rendben van, menjek csak. Vagy, hogy kinyírunk, ha nem mész vele. Vagy, hogy el ne szúrd. Szóval valami ilyesmiket.
Mikor a folyosóra értünk (ami egész véletlenül épp üres volt), nem szóltunk semmit. Csak olyan közel álltunk egymáshoz, hogy ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól.
Még észbe sem kaptam, de már csókolóztunk. Úgy, ahogy először. Csókolóztunk, miközben tudtuk, hogy nem szabadna ezt tennünk, és hogy mi most éppen haragszunk a másikra. De az ehhez hasonló apróságok amőba méretűre zsugorodtak, mikor éppen mással voltam elfoglalva. Valami jobbal, nagyobbal, szebbel. Egyszóval Zolival.
Sokáig nem hagytuk abba. Hosszan „beszélgettünk” a történtekről, miközben folyamatosan elmondtuk a másiknak, hogy sajnáljuk.
Zoli kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi lesz Dáviddal? – suttogtam.
- Engem nem érdekel Dávid – válaszolta.
- És Daniella?
- Engem Daniella sem érdekel. Téged igen?
- Nem – ráztam meg mosolyogva a fejem és újra szájára tapasztottam a számat.
- Viszont, ha akarsz egy igazi Oscar-díjas finálét, akkor gyere le a holnapi keringőpróbára – mondta két csók között.
- Ez ugyanolyan finálé les, mint a legutóbbi telefonos? – karolom át a nyakát.
- Nem – puszil bele a hajamba. – Ennek jobb vége lesz. Ennek mi leszünk a befejezése. Te és én.
- Zoli?
- Igen?
- Be kell valljak valamit.
- És mi lenne az?
- Néha nagyon tudlak utálni. De csak azért, mert szeretlek. Bízom benned.

Kamilla