2. KÖZJÁTÉK

Különös. Párszor mintha már megfordult volna a fejében ez a kérdés. Mit keres itt?
Kristófnak még mindig megvolt az a rossz előérzete, hogyha Zoli fantáziája továbbra is ilyen magaslatokban szárnyal, annak nagyon nem lesz jó vége.
Keresztülgurult egy grafitikkel kidekorált aluljárón. Nyáron ő, Gergő és az a-s Máté lejöttek ide, hogy másokhoz hasonlóan hozzátegyenek valamit a színkavalkádhoz. A képek összességéből semmit sem lehetett kinézni, csupán összevissza firkálmánynak hatott, s a legtöbb alkotóeleme az is volt. Voltak viszont köztük elég művésziek is – ezeket csinálta Máté. A közepes szintű grafitik közé sorolhatóak, azok, amiket Gergő hozott össze, és a leggyengébbek, általában feliratok között szerepelt Kristóf műve: egy pink S betű. Augusztusban direkt próbált szélre rajzolni, hogy különválassza a rajzot a színes zűrzavartól. Nem akarta, hogy az S elvesszen a többi felirat között – hiszen az ihletője sem olyan, aki beleolvad a tömegbe. Azóta viszont jelentősen megnőtt az aluljáró falát díszítő grafitik száma. Kristóf csak azért vette észre a betűt, mert úgy tűnt, rajta kívül senkinek még csak sem eszébe jutott, hogy rózsaszínt használjon, ő volt az egyedüli.
Erről jut eszébe, vigyáznia kell. Az utóbbi napokban kétszerannyi időt töltött Sissi figyelésével, mint ezelőtt. Nem keresett semmit… csak nézte. Jó volt látni a lányt. Ilyenkor általában megfeledkezett a világról, önmagáról, a környezetéről, ezért nem egyszer azzal szembesült, hogy nemcsak ő mustrál kitartóan valakit – őt is figyelik. Sissi tekintetét szinte sosem sikerült elcsípnie, ellenben Kamilla pillantásával elég sokat találkozott. És hát mégiscsak: ők lányból vannak. Ha Kamilla megneszel valamit, az még ugyanazzal a lendülettel eljut Sissihez. Vagy nem?
- Lányok – fújt egyet Kristóf, és visszafordult az S-hez…
És megint. A gondolatai ismét elkalandoztak. Ez a csaj a puszta létezésével megőrjíti.
Arra eszmélt fel, hogy két alak közeledik felé futva az aluljáró bejárata felől. Így belegondolva nem vall túl nagy intelligenciahányadosra az, ha decemberben, amikor már korán sötétedik, egyedül ácsorog valaki egy puszta deszkával felszerelkezve egy kihalt, nem épp a bizalomgerjesztő helyek közé tartozó vasútállomási aluljáróban gyér fényviszonyok mellett. Kristóf összehúzott szemmel próbálta kivenni a szürkeségben a rohanókat, minden izma ugrásra készen megfeszült, hogy vészhelyzet esetén azonnal négykerék meghajtással indulni tudjon. Esetleg felkapni a deszkát és jól odasózni nekik.
Egyikre sem volt szükség. A két srác Zoli és Peti volt, akikkel a pályán lett volna találkozójuk. És amiről Kristóf lekésett.
Tényleg össze kéne már szednie magát.
- Na! Már azt hittem, komolyan gondoltad, hogy nem jössz – fékezett le előtte elsőnek Zoli.
- Komolyan gondoltam – bólintott Kristóf.
- De legalább elindultál, ha nem is érkeztél meg. Ez is valami.
- Hajtott a kíváncsiság. Mibe tervezünk belefolyni?
- Semmi olyanba, ami veszélyesebb lenne egy sötét aluljárnál. Te azért nem vagy komplett, ugye tudsz róla? Mi vitt arra, hogy pont itt szobrozz? Ennyire azért ne utáljál minket! – bokszolt a vállába.
- Ti lesztek az utolsók, akik miatt ide zárkóznék el. Te csak ne félts! Kezdem azt hinni, hogy összeálltál anyámmal.
- Szó sincs róla. Csak kihozod belőlem az elviselhetetlen énemet – kacsintott Zoli. -  Mások is mondták már, hogy rossz hatással vagy rám.
- Kik? – hördült fel Kristóf.
- Várkony, például.
- Ő nem számít. Ki nem állhat.
- Ja, én is mindjárt gondoltam, hogy egyes megnyilvánulásai, teszem azt a beírások az ellenőrződben, és a többszöri fenyegetőzés, hogy elkobozza a deszkádat a tanév végéig, nem az odaadó szeretetének irántad való jele. De térjünk a tárgyra, rendben?
- Rendben – sóhajtotta Kristóf, és csak nagyon nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. – Ó, egyébként sziasztok!
- Mi? Ja, persze. Szia, Kristóf!
- Helló – mondta Peti is.
- Tehát – folytatta Zoli. – Peti végre lépett.
- Micsoda? Ez komoly? – álmélkodott Kristóf.
- Aha. Kábé én is így reagáltam, amikor tudatosult bennem, hogy megnyomtam az ENTER-t és elküldtem az üzenetet. – helyeselt Peti, és lelkesen a levegőbe öklözött. - Úgyhogy holnap fél ötkor mozi Zsanival!
- Gratula, haver – veregette vállon Kristóf a kézist. – Viszont ha ez ilyen simán lement… hol a probléma?
- A mozi előtt – felelte Zoli, aki közben helyett foglalt egy egykor sötétzöld, összefirkált padon, és a térdére támaszkodva összekulcsolta a kezét.
Kristóf értetlenül pislogott, majd végre körvonalazódni kezdett neki a helyzet.
- Ahha. Szívás.
- Az. Amikor Kamilla még vele járt…
- Dáviddal?
Zoli behunyta a szemét és összeráncolt homlokkal hátradőlt.
- Ne mond ki a nevét! Szóval, volt időm megfigyelni a szokásait és a társaságát, miközben arra próbáltam rájönni, mit esznek rajta a csajok.
- Mármint Dávidon…
- Nem vagy vicces, Kristóf. Szóval délutánonként a mozi előtt van egy banda. A következőkből: Rafael, Máté, Daniella, egy vörös hajú lány, valami Dorina, illetve Ákos. Meg Dávid.
- És Gergő – fejezte be Kristóf.
- Ha az utóbbi kiszúrja Zsanit, mikor kilépünk az épületből, tutira lecsap rá - vette át a szót Peti. – Ezért kéne a segítséged.
- Nekem?
- Hármunk közül egyedül te vagy képes elvonni annyi ideig a figyelmüket, amíg eltűnünk a környékről.
- Én, ugye, nem kívánatos személy vagyok. Nem mintha bármikor is a közelébe mennék… - fűzte hozzá Zoli, az utolsó fél mondatot már inkább csak magában dünnyögve.
- Én pedig még úgy ahogy jóban is vagyok velük, mármint a csapat nagyobb részével, szóval… jogos. Pedig Zoli, a te felbukkanásodnál hatásosabb elterelő hadműveletet per pillanat nem tudok.
- Hé, én még élni szeretnék! – kapta fel a fejét Zoli.
- Egyszer már leverted Dávidot.
- Igen, még elég jól emlékszem rá – válaszolt kissé keményebb hangon Zoli, és megdörzsölte a homlokát, ahol ugyan már nem maradt más, csak egy nagyon vékony heg a néhány héttel ezelőtti horzsolás után. Ez is el fog tűnni majd. Idővel. De az igazi, láthatatlan emlékek soha nem múlnak el.
- Mikorra is szól a belépőm? – törte meg a beállt csendet Kristóf.
- Hat tizenöt – közölte Peti.
- Tessék? Visszavonom. Akkor… nem érek rá. Sajnálom.
- Miért, mi van akkor?  - kérdezte egyszerre Zoli és Peti.
Nem akarta még egy valaki előtt felfedni a titkot. Kristóf jelentőségteljesen Zoli szemébe fúrta a tekintetét, felemelt a földről egy kavicsot, és az aluljáró falán virító S-re célozva elhajította. Zoli addig követte a kő útját, míg az hangosan koppant a betonon. Egy másodperc törtrésze alatt megértett mindent.
- Értem. Akkor vállalom én.
Kristóf némán nézett a vele szemben álló két fiúra és valami keserű ízt érzett a szájában. Előzőleg megígérte Sissinek, hogy hazakíséri a röplabda felkészítő után. Bár talán egy alkalmat ki lehetne hagyn… Nem! Kristóf értékesnek tartott minden pillanatot, amit Sissivel tölthetett. Ezelőtt sosem érezte ilyen kevésnek az időt, amíg a lánnyal lehet. Nem kellett sietnie, mindig úgy volt vele, hogy majd, egyszer, valamikor bevallja neki, mit is érez iránta. De a helyzet kezdett nagyon-nagyon rosszra fordulni, mikor úgy tűnt, elkésett. Sissinek barátja van, akiben Kristóf csak egyetlenegy pozitív tulajdonságot látott: hogy valahol Olaszországban él.
Tehát neki mindössze ennyi maradt a lányból, akit szeret. Az együtt töltött idő. Itthon.
De ugyanakkor… Peti számára még van esély. Az ő története Zsanival még csak most kezdődött, s ki tudja, hol érhet még véget. Az saját ügye halálra van ítélve… de a haverja életében jelen esetben bármi megtörténhet, lehet egy életképes kapcsolata, és egy csodás happy endje.
Bízzunk a karmában – gondolta magában sóhajtva, és a barátaihoz fordult.
- Mindegy, megoldom. Ott leszek hétfőn.
- Biztos? – Zoli kérdő tekintetét látva Kristóf újra feltette magának ezt a kérdést. De már döntött.
- Igen. Számíthattok rám.