megj.: ez csak egy vázlat, amit majd felveszek, ha majd
megint tudok beszélni…
Ede tegnap eltökélten tartotta magát a Jennifernek mondottakhoz: még a fizika szó egyik segédfogalmának sem volt híre hamva sem a szobájában. Ellenben az enyém, miután elbúcsúztam Kristóftól és Kamillától, úgy festett, mint Einstein ikszedik ükunokájának titkos laborja.
A leckeírástól, meg úgy az egész vasárnapomtól kimerülve vonszoltam fel magam a szobámba, ahol aztán átestem egy vaskos függvénytáblázaton, és az ágyamra zuhantam. Amivel még nem is lenne baj, igazán egy szót sem szólhatok, mivel eredetileg is úgy terveztem, hogy kidőlök. Még egy fáradt sóhajt is megeresztettem volna, de helyette egy sikoly hagyta el a számat, mikor közeli szemkontaktusba kerültem Ede szalamandra csontvázával. Ki tudja, melyik olcsó, kidobandó holmikat árusító bolhapiacon szerezte, de fix, hogy nem érte meg az árát.
Mondanom sem kell, a fáradtság azonnal tovatűnt.
Amikor nyögve ülő helyzetbe tornásztam magam, fény derült a mázlista énemre is, amiről nem mellesleg azt sem tudtam, hogy létezik, mert nem túl gyakran mozgósítja magát. Ede villámgömbje csupán 5 centire volt a hátamtól. Egy hajszálon múlt, hogy nem kötöttem ki a sebészeten.
Szóval várt még rám egy nagyjából két órát igénybe vevő rendrakás, hogy az amúgy is kicsi szobámban helyet kerítsek Ede cuccainak úgy, hogy lehetőleg még csak ne is lássam őket. Annak a gyíknak az anatómiai modelljét először bevágtam az ágyam alá, de így a szó legszorosabb értelmében igazzá vált a „szörny az ágy alatt” kifejezés, nekem meg élénk a fantáziám, ezért rövid tétovázás után Ede minden veszélyesnek, ijesztőnek, vagy mindkettőnek titulált értékét összegyűjtöttem egy kartondobozba és lecipeltem a garázsba. Ahol senkit sem zavar.
Ezalatt a szomszéd szobából folyamatos háttérzajként szűrődött át egy számomra ismeretlen XXI. századi romcom vígjáték, ami Jen szavaival élve „annyira cuki, romantikus, megható, már ezerszer láttam, annyira édes” film. Ede tehát természetesnek vette, hogy akkor filmet néznek a laptopján. Talán egyszer majd megkérdezem, emlékezett-e egyáltalán valamire belőle vagy sem, ugyanis Jennifer folyamatos információkkal látta el a bátyámat a film férfi főszereplőjét illetően, és mindebből a vékony falak miatt nekem is alaposan kijutott. Az első három perc után már elvesztettem a fonalat az egyébként kép nélkül is remekül követhető vígjáték sztorijával kapcsolatban, viszont annál többet tudtam meg a színészek szerelmi életéről, kedvenc márkáiról, feltételezett tartózkodási helyükről, legújabb botrányaikról.
Nem sokáig lehetett bírni. Mindennek van határa. Amikor a cuccolással végezve baktattam felfelé a lépcsőn, és Ede résnyire nyitott ajtaján keresztül megpillantottam a laptop képernyőjén a kis csíkot, ami a filmből letelt időt jelezte, elszakadt a cérna. Vagy a balerina, vagy én. Egyikünknek mennie kell.
Én mentem. Természetesen. Egyrészt, mert tudtam, hogy így megúszhatom Jen beszámolóját, még mielőtt eljutnánk a „legújabb pletykák” részhez, másrészt meg, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Edének fontos ez a lány, függetlenül attól, hogy szerintem egyáltalán nem hasonlít arra a szorgalmas, okos, szép, érett csajra, akinek mindenki tartja, és aki jövőre az egyik legjobb természettudományi gimnáziumba fog járni.
Az én véleményem a következő:
1. Attól, hogy valakinek jó jegyei vannak, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki szorgalmas vagy okos. Talán csak pontos a rövidtávú vagy a szelektív memóriája. Legalábbis abból ítélve, hogy mi mindent sorolt el egy szuszra Mr. Akárkicsodáról, ami bennem elég… khm, mély nyomokat hagyott. Aznap este szegényebb lettem pár millió agysejttel.
2. Az érett kissé erős kifejezés, vagy csak én gondolom így? Eddig érett gondolkodásra utaló jeleket nemigen tapasztaltam, de végül is ki vagyok én, hogy bárki felett is ítélkezzek? Hiszen csak hetedikes vagyok, honnan is tudhatnám én, mi is az érett magatartás? A tanárok többsége azon a véleményen van, hogy igenis tudnom kéne. De nem pont ők állítják azt is, hogy „ejnye, 7/B, még mindig nem nőttétek ki az óvodás szintet”? De. Kíváncsi vagyok, ők vajon mit szólnának Jenhez.
3. Tehetséges? Fogalmam sincs, nem sokat láttam belőle, mert miután olyan nagyzolós stílussal leállította Reniéket, elvesztettem az érdeklődésemet a próbájuk iránt. Ez az én hibám, ez kétségtelen.
4. Szép és egy kiváló középiskolába adta be a jelentkezését? Ezek tények.
És?
Ede nyilván jobban ismeri, és bizonyára találna ürügyet, hogy mindezekre rácáfoljon. Remélem. Már csak az ő érdekében is.
A cipőmet húzva ezeket állapítottam meg. Aztán kirohantam az utcára és futottam egyet, amíg úgy nem éreztem, hogy kiköpöm a tüdőm, és amíg biztos nem lehettem abban, hogy ennyi idő alatt akár a Harry Potter 7/1. és 7/2. is lemehetett volna lassított felvételben. Tévedtem, de mindegy is volt. Bedugtam a fülhalgatómat, elindítottam az egyik lejátszási listámat az MP3-lejátszómon, és elnyomott az álom. Elegem volt abból a napból.
Ede tegnap eltökélten tartotta magát a Jennifernek mondottakhoz: még a fizika szó egyik segédfogalmának sem volt híre hamva sem a szobájában. Ellenben az enyém, miután elbúcsúztam Kristóftól és Kamillától, úgy festett, mint Einstein ikszedik ükunokájának titkos laborja.
A leckeírástól, meg úgy az egész vasárnapomtól kimerülve vonszoltam fel magam a szobámba, ahol aztán átestem egy vaskos függvénytáblázaton, és az ágyamra zuhantam. Amivel még nem is lenne baj, igazán egy szót sem szólhatok, mivel eredetileg is úgy terveztem, hogy kidőlök. Még egy fáradt sóhajt is megeresztettem volna, de helyette egy sikoly hagyta el a számat, mikor közeli szemkontaktusba kerültem Ede szalamandra csontvázával. Ki tudja, melyik olcsó, kidobandó holmikat árusító bolhapiacon szerezte, de fix, hogy nem érte meg az árát.
Mondanom sem kell, a fáradtság azonnal tovatűnt.
Amikor nyögve ülő helyzetbe tornásztam magam, fény derült a mázlista énemre is, amiről nem mellesleg azt sem tudtam, hogy létezik, mert nem túl gyakran mozgósítja magát. Ede villámgömbje csupán 5 centire volt a hátamtól. Egy hajszálon múlt, hogy nem kötöttem ki a sebészeten.
Szóval várt még rám egy nagyjából két órát igénybe vevő rendrakás, hogy az amúgy is kicsi szobámban helyet kerítsek Ede cuccainak úgy, hogy lehetőleg még csak ne is lássam őket. Annak a gyíknak az anatómiai modelljét először bevágtam az ágyam alá, de így a szó legszorosabb értelmében igazzá vált a „szörny az ágy alatt” kifejezés, nekem meg élénk a fantáziám, ezért rövid tétovázás után Ede minden veszélyesnek, ijesztőnek, vagy mindkettőnek titulált értékét összegyűjtöttem egy kartondobozba és lecipeltem a garázsba. Ahol senkit sem zavar.
Ezalatt a szomszéd szobából folyamatos háttérzajként szűrődött át egy számomra ismeretlen XXI. századi romcom vígjáték, ami Jen szavaival élve „annyira cuki, romantikus, megható, már ezerszer láttam, annyira édes” film. Ede tehát természetesnek vette, hogy akkor filmet néznek a laptopján. Talán egyszer majd megkérdezem, emlékezett-e egyáltalán valamire belőle vagy sem, ugyanis Jennifer folyamatos információkkal látta el a bátyámat a film férfi főszereplőjét illetően, és mindebből a vékony falak miatt nekem is alaposan kijutott. Az első három perc után már elvesztettem a fonalat az egyébként kép nélkül is remekül követhető vígjáték sztorijával kapcsolatban, viszont annál többet tudtam meg a színészek szerelmi életéről, kedvenc márkáiról, feltételezett tartózkodási helyükről, legújabb botrányaikról.
Nem sokáig lehetett bírni. Mindennek van határa. Amikor a cuccolással végezve baktattam felfelé a lépcsőn, és Ede résnyire nyitott ajtaján keresztül megpillantottam a laptop képernyőjén a kis csíkot, ami a filmből letelt időt jelezte, elszakadt a cérna. Vagy a balerina, vagy én. Egyikünknek mennie kell.
Én mentem. Természetesen. Egyrészt, mert tudtam, hogy így megúszhatom Jen beszámolóját, még mielőtt eljutnánk a „legújabb pletykák” részhez, másrészt meg, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Edének fontos ez a lány, függetlenül attól, hogy szerintem egyáltalán nem hasonlít arra a szorgalmas, okos, szép, érett csajra, akinek mindenki tartja, és aki jövőre az egyik legjobb természettudományi gimnáziumba fog járni.
Az én véleményem a következő:
1. Attól, hogy valakinek jó jegyei vannak, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki szorgalmas vagy okos. Talán csak pontos a rövidtávú vagy a szelektív memóriája. Legalábbis abból ítélve, hogy mi mindent sorolt el egy szuszra Mr. Akárkicsodáról, ami bennem elég… khm, mély nyomokat hagyott. Aznap este szegényebb lettem pár millió agysejttel.
2. Az érett kissé erős kifejezés, vagy csak én gondolom így? Eddig érett gondolkodásra utaló jeleket nemigen tapasztaltam, de végül is ki vagyok én, hogy bárki felett is ítélkezzek? Hiszen csak hetedikes vagyok, honnan is tudhatnám én, mi is az érett magatartás? A tanárok többsége azon a véleményen van, hogy igenis tudnom kéne. De nem pont ők állítják azt is, hogy „ejnye, 7/B, még mindig nem nőttétek ki az óvodás szintet”? De. Kíváncsi vagyok, ők vajon mit szólnának Jenhez.
3. Tehetséges? Fogalmam sincs, nem sokat láttam belőle, mert miután olyan nagyzolós stílussal leállította Reniéket, elvesztettem az érdeklődésemet a próbájuk iránt. Ez az én hibám, ez kétségtelen.
4. Szép és egy kiváló középiskolába adta be a jelentkezését? Ezek tények.
És?
Ede nyilván jobban ismeri, és bizonyára találna ürügyet, hogy mindezekre rácáfoljon. Remélem. Már csak az ő érdekében is.
A cipőmet húzva ezeket állapítottam meg. Aztán kirohantam az utcára és futottam egyet, amíg úgy nem éreztem, hogy kiköpöm a tüdőm, és amíg biztos nem lehettem abban, hogy ennyi idő alatt akár a Harry Potter 7/1. és 7/2. is lemehetett volna lassított felvételben. Tévedtem, de mindegy is volt. Bedugtam a fülhalgatómat, elindítottam az egyik lejátszási listámat az MP3-lejátszómon, és elnyomott az álom. Elegem volt abból a napból.
Reggelre
még valamit megtudtam a sportról, mármint azon kívül, hogy a jelek szerint
egyáltalán nem nekem való. A hajnalban jelentkező izomláz előbb felébresztett,
mint hogy az ébresztőórám berregni kezdett volna, emellett rájöttem, miért nem
látni soha kocogókat télen, és miért tanácsolja mindenki, hogy futás közben az
orrunkon vegyük a levegőt.
Ugyanis én nem így tettem. Miközben a feszültségemet igyekeztem levezetni a futással, szájon keresztül lélegeztem csaknem háromnegyed órán keresztül. Vajon hány liter jéghideg levegőt nyelhettem le, és hogy lehet az, hogy ez mozgás közben egyáltalán nem tűnt fel, csak miután ma arra ébredtem, hogy pokolian fáj a torkom? Na, ez itt a kérdés, nem az, hogy lenni vagy nem lenni!
Anyuék már nem voltak otthon, amikor Ede és én ledobogtunk a lépcsőn reggelizni. Az asztalnál ülve megpróbáltam sűrű krákogás és köhécselés közepette kihúzni Edéből, hogy mégis mikor óhajtja visszavenni a tulajdonait a szobámból (illetve a garázsból, de ezt nem említettem neki, ki is akadna), amire viszont nem kaptam egyértelmű választ, csak hümmögött egyet, majd elém tolt egy doboz Dorithricin-t. Nem hiszem, hogy értette, amit mondtam.
A beszéd pedig egyáltalán nem tett jót a torkomnak. Suliba menet még azzal áltattam magam, hogy a nap folyamán majd biztosan jobban lesz, de miután egy szimpla sziát sem tudtam kinyögni Kamillának, beláttam, hogy aznapra kénytelen vagyok némasági fogadalmat tenni, ha nem akarok még tovább rontani a helyzeten.
Tesióra előtt még felkísértem Anitát a büfébe, ahol belefutottunk Kristófba. A méteres sor miatt várakozásra kényszerültünk, úgyhogy amíg Anita idegesen toporgott egy helyben a nyakát nyújtogatva, hogy még mennyi van hátra a büféablakig, Kristóf és én letelepedtünk egy padra.
- Szia, Szöszi. Klassz a sálad – intett a fejével a lila-piros virágos kendőm felé, amit még indulás előtt tekertem a nyakam köré. Éljen a stílusos megoldás!
- Kösz…khm..hk – hagyta el a számat. Elpirulva és lemondóan megráztam a fejem, hogy semmi értelme próbálkoznom, aztán tátogni kezdtem és ismét a fejemet ráztam.
- Fáj a torkod, nem tudsz beszélni – tippelt Kristóf. Grimaszolva bólintottam. – Mész orvoshoz?
Megvontam a vállam. Talán.
- A szüleid mikorra érnek haza? – tudakolta. Ezzel kicsit gondba voltam, mert hol egyikünk, hol a másikunk zavarodott bele a számokba, amikkel esetlenül próbálta elmutogatni az időpontot. Végül feladtam, és további hadonászás helyett előbányásztam egy üres írólapot a táskámból.
1600
- Tanulószobáról ki tudnak venni?
Reggel fel tudtam hívni őket, azt mondták, a délelőtt folyamán elintézik.
- Oké.
Lehet, hogy olyan leszek, mint te. Örökre hozzám ragad ez a sál – írtam, és drámaian sóhajtottam egyet. Kristóf elolvasta az üzenetet, és elnevette magát.
- Nézd, neked legalább jól is áll - mosolygott, mire én rögtön iszonyatos hangokat hallatva siettem hárítani akartam a bókot, és ezzel egy időben tudatni vele, hogy nagyon is jól mutat rajta a sapi, ami nem volt jó ötlet, mert amint kinyitottam a számat, újult erővel sújtott le a torkomra a fájdalom. Kristóf aggodva a számra tette a mutatóujját.
- Te lány, ma ne menj a sportcsarnokba!
Elvette a kezét, amikor bólintottam, de a bőröm még hosszan bizsergett a z érintésétől. És hiányolta.
Igazság szerint kis híján teljesen megfeledkeztem a Sacival megbeszélt találkozóról.
Nem megyek el. – erősítettem meg leírva is. – Csak…
Ki akartam húzni a folytatást, de Kristóf kérdőn felvonta a szemöldökét, és ettől valahogy úgy éreztem, muszáj folytatnom.
… szeretnék jó benyomást tenni, de gyanítom, hogy ez valószínűleg nem a legjobb belépő a csapatba.
- Ugyan már, erről nem te tehetsz – csóválta a fejét.
De! Én futottam nyitott szájjal…
Úgy döntöttem, leírom neki az egészet. Nála és a lányoknál jobban senki sem érthet meg. Valóságos kisregényt írtam arról, mennyire ki vagyok borulva, amiért Ede szerelmes, csak éppen nem egy hozzá illő lányba. Hogy a csaj miatt a bátyám szentéjének kétharmada üres, míg az én szobámban jóformán annyi hely sincs, hogy átöltözzek, mert nem tudom kinyitni a szekrényemet a Fizikai fogalmak A-tól Z-ig és a Tudósok című enciklopédiasorozattól. Hogy fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el neki a véleményemet anélkül, hogy rám csapná az ajtót, még mielőtt végiggondolná.
Talán nem is Jenniferrel van igazából bajom. Nem akarom, hogy Ede megváltozzon.
Kristófot még sosem láttam ilyen figyelmesen szöveget olvasni. Egyetlen szó nélkül futotta végig a sorokat, a koncentrálástól egy kis függőleges ránc jelent meg a két szemöldöke között. Mikor a végére ért, elkapta a pillantásomat.
- Ne aggódj miatta! Ez az ő harca. Rá fog jönni, ha valóban rossz lányt választott.
De mi van, ha… még a gimibe is együtt járnak majd, mégis mikor fog rájönni?
- Rá fog jönni – bizonygatta.
- És ha mégs… - vágtam vissza észre sem véve, hogy hangosan beszélek, amíg újra rám nem jött a köhögés. Inkább elhallgattam, Kristóf pedig kihasználta a szünetet.
- Rá fog. Hidd el nekem. Lehet, hogy csak érettségi után, lehet, hogy még később, lehet, hogy akkor, amikor már túl késő lesz. Lehet, hogy sosem. Talán ő így találja meg a boldogságot. Jen és Ede… tűz és víz, valóban. De ha a kapcsolatuk valahogyan mégis működni fog, akkor hiba már most az elején a végét tervezni. Megtalálhatják az egyensúlyt. A bátyád kevésbé lesz kocka, a lány meg komolyabbá válik. Minden rendbe jön, és csak ez számít. Különben is: az emberek változnak.
Felpillantottam rá, de nem tudtam mit felelni – s ezúttal nem csak a torkom miatt. Elgondolkoztam, vajon az én makacsságom is kiegyenlíthető lenne-e az ő személyiségével. A képességével, hogy mindig tud mosolyogni. Vele. És úgy gondolom, igen. Számomra ő tökéletes.
Anita érkezése térített vissza a jelenbe, mielőtt végérvényesen is elvesztem volna a csokibarna szempár mélységében.
- Hú, köszi, hogy megvártatok. Csoda, hogy az egész világnak pont ma reggel jutott eszébe fahéjas csigát venni. Kész őrület! Miért kell mindenkinek ugyanolyat választania? Ennyire nincs senkinek se fantáziája? Mire odaértem, már majdnem elfogyott – méltatlankodott Anita, és hárman (plusz egy fahéjas csiga) indultunk a tornaterem felé.
Ugyanis én nem így tettem. Miközben a feszültségemet igyekeztem levezetni a futással, szájon keresztül lélegeztem csaknem háromnegyed órán keresztül. Vajon hány liter jéghideg levegőt nyelhettem le, és hogy lehet az, hogy ez mozgás közben egyáltalán nem tűnt fel, csak miután ma arra ébredtem, hogy pokolian fáj a torkom? Na, ez itt a kérdés, nem az, hogy lenni vagy nem lenni!
Anyuék már nem voltak otthon, amikor Ede és én ledobogtunk a lépcsőn reggelizni. Az asztalnál ülve megpróbáltam sűrű krákogás és köhécselés közepette kihúzni Edéből, hogy mégis mikor óhajtja visszavenni a tulajdonait a szobámból (illetve a garázsból, de ezt nem említettem neki, ki is akadna), amire viszont nem kaptam egyértelmű választ, csak hümmögött egyet, majd elém tolt egy doboz Dorithricin-t. Nem hiszem, hogy értette, amit mondtam.
A beszéd pedig egyáltalán nem tett jót a torkomnak. Suliba menet még azzal áltattam magam, hogy a nap folyamán majd biztosan jobban lesz, de miután egy szimpla sziát sem tudtam kinyögni Kamillának, beláttam, hogy aznapra kénytelen vagyok némasági fogadalmat tenni, ha nem akarok még tovább rontani a helyzeten.
Tesióra előtt még felkísértem Anitát a büfébe, ahol belefutottunk Kristófba. A méteres sor miatt várakozásra kényszerültünk, úgyhogy amíg Anita idegesen toporgott egy helyben a nyakát nyújtogatva, hogy még mennyi van hátra a büféablakig, Kristóf és én letelepedtünk egy padra.
- Szia, Szöszi. Klassz a sálad – intett a fejével a lila-piros virágos kendőm felé, amit még indulás előtt tekertem a nyakam köré. Éljen a stílusos megoldás!
- Kösz…khm..hk – hagyta el a számat. Elpirulva és lemondóan megráztam a fejem, hogy semmi értelme próbálkoznom, aztán tátogni kezdtem és ismét a fejemet ráztam.
- Fáj a torkod, nem tudsz beszélni – tippelt Kristóf. Grimaszolva bólintottam. – Mész orvoshoz?
Megvontam a vállam. Talán.
- A szüleid mikorra érnek haza? – tudakolta. Ezzel kicsit gondba voltam, mert hol egyikünk, hol a másikunk zavarodott bele a számokba, amikkel esetlenül próbálta elmutogatni az időpontot. Végül feladtam, és további hadonászás helyett előbányásztam egy üres írólapot a táskámból.
1600
- Tanulószobáról ki tudnak venni?
Reggel fel tudtam hívni őket, azt mondták, a délelőtt folyamán elintézik.
- Oké.
Lehet, hogy olyan leszek, mint te. Örökre hozzám ragad ez a sál – írtam, és drámaian sóhajtottam egyet. Kristóf elolvasta az üzenetet, és elnevette magát.
- Nézd, neked legalább jól is áll - mosolygott, mire én rögtön iszonyatos hangokat hallatva siettem hárítani akartam a bókot, és ezzel egy időben tudatni vele, hogy nagyon is jól mutat rajta a sapi, ami nem volt jó ötlet, mert amint kinyitottam a számat, újult erővel sújtott le a torkomra a fájdalom. Kristóf aggodva a számra tette a mutatóujját.
- Te lány, ma ne menj a sportcsarnokba!
Elvette a kezét, amikor bólintottam, de a bőröm még hosszan bizsergett a z érintésétől. És hiányolta.
Igazság szerint kis híján teljesen megfeledkeztem a Sacival megbeszélt találkozóról.
Nem megyek el. – erősítettem meg leírva is. – Csak…
Ki akartam húzni a folytatást, de Kristóf kérdőn felvonta a szemöldökét, és ettől valahogy úgy éreztem, muszáj folytatnom.
… szeretnék jó benyomást tenni, de gyanítom, hogy ez valószínűleg nem a legjobb belépő a csapatba.
- Ugyan már, erről nem te tehetsz – csóválta a fejét.
De! Én futottam nyitott szájjal…
Úgy döntöttem, leírom neki az egészet. Nála és a lányoknál jobban senki sem érthet meg. Valóságos kisregényt írtam arról, mennyire ki vagyok borulva, amiért Ede szerelmes, csak éppen nem egy hozzá illő lányba. Hogy a csaj miatt a bátyám szentéjének kétharmada üres, míg az én szobámban jóformán annyi hely sincs, hogy átöltözzek, mert nem tudom kinyitni a szekrényemet a Fizikai fogalmak A-tól Z-ig és a Tudósok című enciklopédiasorozattól. Hogy fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el neki a véleményemet anélkül, hogy rám csapná az ajtót, még mielőtt végiggondolná.
Talán nem is Jenniferrel van igazából bajom. Nem akarom, hogy Ede megváltozzon.
Kristófot még sosem láttam ilyen figyelmesen szöveget olvasni. Egyetlen szó nélkül futotta végig a sorokat, a koncentrálástól egy kis függőleges ránc jelent meg a két szemöldöke között. Mikor a végére ért, elkapta a pillantásomat.
- Ne aggódj miatta! Ez az ő harca. Rá fog jönni, ha valóban rossz lányt választott.
De mi van, ha… még a gimibe is együtt járnak majd, mégis mikor fog rájönni?
- Rá fog jönni – bizonygatta.
- És ha mégs… - vágtam vissza észre sem véve, hogy hangosan beszélek, amíg újra rám nem jött a köhögés. Inkább elhallgattam, Kristóf pedig kihasználta a szünetet.
- Rá fog. Hidd el nekem. Lehet, hogy csak érettségi után, lehet, hogy még később, lehet, hogy akkor, amikor már túl késő lesz. Lehet, hogy sosem. Talán ő így találja meg a boldogságot. Jen és Ede… tűz és víz, valóban. De ha a kapcsolatuk valahogyan mégis működni fog, akkor hiba már most az elején a végét tervezni. Megtalálhatják az egyensúlyt. A bátyád kevésbé lesz kocka, a lány meg komolyabbá válik. Minden rendbe jön, és csak ez számít. Különben is: az emberek változnak.
Felpillantottam rá, de nem tudtam mit felelni – s ezúttal nem csak a torkom miatt. Elgondolkoztam, vajon az én makacsságom is kiegyenlíthető lenne-e az ő személyiségével. A képességével, hogy mindig tud mosolyogni. Vele. És úgy gondolom, igen. Számomra ő tökéletes.
Anita érkezése térített vissza a jelenbe, mielőtt végérvényesen is elvesztem volna a csokibarna szempár mélységében.
- Hú, köszi, hogy megvártatok. Csoda, hogy az egész világnak pont ma reggel jutott eszébe fahéjas csigát venni. Kész őrület! Miért kell mindenkinek ugyanolyat választania? Ennyire nincs senkinek se fantáziája? Mire odaértem, már majdnem elfogyott – méltatlankodott Anita, és hárman (plusz egy fahéjas csiga) indultunk a tornaterem felé.
Becsöngettek,
és mivel erre az órára ismét próba volt kiírva, senkinek sem kellett átöltöznie
tesifelszerelésbe. Az osztályunk magához képest nyugodtan üldögélt kétoldalt a
lelátókon, vagyis ezúttal nem kellett se Daniellát fegyelmezni a haja miatt, se
Gergőt leszedni a kosárpalánkról. Nem, a srác most éppen Zsani mellett foglalt
helyet és őt, Kamillát, valamint Rafaelt szórakoztatta. Feléjük vettük mi is az
irányt.
- Aj, olyan hosszú ez a suli! Sosem lesz vége! – nyögött fel Gergő, amikor melléjük értünk. Nos, ő így köszön, ha rossz napja van.
- Viccelsz? December van – felelte Kamilla csillogó szemmel. – Én még tisztára úgy érzem, csak most kezdődött el a tanév.
- Te viccelsz! Nekem olyan, mintha már évek óta tartana.
- Végül is már hat évet kihúztál itt – ékelte közbe Rafael.
- És ezen az éven kívül még ott van a nyolcadik is. Aztán a gimi! – folytatta Kamilla.
- Ja, jó, hogy mondjátok. Máris sikerült túlontúl boldoggá tennetek – morogta Gergő, aztán egy másodpercig némán meredt Kamillára, majd, mint akinek hirtelen minden világos, felröhögött.
- Kamilla jól érzi magát a suliban! Hát ez észbontó! Fogadjunk, ez a második otthonod is, mi?
- Talán – vont vállat enyhén elpirulva Kamilla, és egy félreérthetetlen pillantást küldött Zoli felé. – Az otthon ott van, ahol a szívünk is van.
Bár a srác túl messze volt tőlünk ahhoz, hogy hallja is, miről beszélünk, mégis úgy kapta el Kamilla tekintetét, mintha pontosan tudná, miről folyik a társalgás. A szeméből ki lehetett olvasni, hogy tökéletesen egyetért a barátnőjével.
Mosolyogva néztem Kamillát. Annyira megváltozott, amióta Zolival jár – most sokkal lelkesebben veti bele magát mindenbe, és ugyan kevesebbet olvas, mint azelőtt, de sokkal több időt tölt Zolival, velünk meg a kézisekkel. Tényleg szereti az iskolát, de ezért senkinek se jutna eszébe kiközösíteni vagy strébernek nevezni. Gergő sem tette.
Erről eszembe jutott – megint – amit Kristóf mondott a büfénél arról, hogy a párok javítanak egymás tulajdonságain, és összeszorult a szívem. Egy kicsit irigy voltam Kamillára, amiért ő már megtalálta ezt a boldog kiegyensúlyozottságot. A szerelmet.
És emiatt az irigység miatt szégyelltem is magam. Egy igazi barátnő nem érezne így az én helyemben, hanem teljes szívvel örülne az LB-je örömének. Én is örülök Kamillának – csak ezek szerint nem eléggé. Nem annyira, mint ahogy szeretnék.
Váratlanul elérzékenyültem. Nem akarom itt hagyni ezt az osztályt! Kamillát, Zolit, Anitát, Zsanit! Kristófot! A barátaimat! Mindent! A ballagáson tutira én leszek az első, aki elsírja magát.
Ekkor nyílt ki a tornaterem kétszárnyú ajtaja, és belibbent rajta Jen a táncpartnere oldalán. (Na, ők már igazán elballaghatnának.) Csakhogy ezúttal nem egyedül érkeztek: mögöttük még vagy hat pár tipegett be a terembe, és szépen formációba rendeződtek, amíg Jennifer tündöklő mosollyal Bokros tanárnő elé lépett.
- Elhoztam az egész csapatot, hogy végre minden együtt legyen, és próbálhassunk.
A hirtelen beállt csendben, amit a sok egyforma, porcelánbaba külsejű lány és fiú megjelenése váltott ki, tisztán lehetett hallani, ahogy Bokros visszakérdez, Jennifer pedig megerősíti, hogy igen, mindannyian, akik itt jelen vannak, fel fognak lépni karácsonykor.
- Hűha! – bukott ki elsőként Kristófból a megdöbbenés.
A próba ezután csendben zajlott le, Jen sugárzott, és bár nem volt rajta semmi megkülönböztető jelzés, mégis érezni lehetett, hogy az egész produkciónak ő a központi alakja. Az óra végén még mondott valamit Bokrosnak, majd az egész delegáció elégedetten sutyorogva távozott. A tornatanárnő ezt követően kissé zavartan felénk fordult.
- Jen üzeni a diákönkormányzat nevében, hogy szünetben feltétlenül vessetek egy pillantást az aulában álló hirdetőtáblára. Megyek én is veletek, ugyanis fogalmam sincs, miről van szó – közölte, előre megelőzve a kérdések árját, amire úgysem tud majd válaszokat adni.
Az aulában aztán olyan meglepetés fogadott minket, amit valóban kár lett volna kihagyni. Kamilla, aki közülünk a leggyorsabban olvas, ért először a piros írólap méretű felhívás végére.
- Hogy MI? – hüledezett szinte visítva, mire egy fél másodpercig mindenki elszakította a tekintetét a tábláról, hogy szemügyre vegye a hangoskodót, de Kamilla reakcióját látva ugyanolyan gyorsan fordultak vissza, hogy minél előbb megtudják, miről van szó.
- Ez hihetetlen. Ezt nem tehetik! – hangzott fel hátulról.
Az egész aula megtelt diákokkal. Voltak, akik felháborodva tárgyalták az olvasottakat, míg mások egyre erőteljesebben próbálkoztak közelebb kerülni a hirdetőtáblához. Egy alkalommal valaki hátulról belém nyomta a könyökét, rögtön utána pedig oldalról kezdett nyomni a tömeg. Aztán már nem is tudom, hogyan vagy honnan érkezett a következő lökés, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy arccal előre zuhanok a föld felé. Hogy csökkentsem a becsapódás erejét, mindkét karomat kitartottam magam elé, így nem csak én, hanem a gyenge lábakon álló tábla is az aula padlóján kötött ki, a papír pedig, ami hirtelen mindenki érdeklődésének tárgyává lett, rajtam. Szóval a következő hullám célja már szó szerint én voltam, amíg egy erős kéz fel nem rángatott a lábak közül.
- Ezt a káoszt! Jól vagy? - kérdezte Dávid, amint talpra állított.
- Assz… khm… - próbálkoztam a válasszal, végül csak bólintottam. Dávid felemelte a földről a lapot, és hangosan megköszörülte a torkát. Egy perc sem telt belé, a sokaság gyorsan elcsendesedett. Ez van: Dávid menő. Hangosan olvasni kezdett.
- „Kedves diákok! Az iskola diákönkormányzatának vezetősége a múlt heti gyűlésen a következő javaslatot kapta a 8/A osztály képviseletében megjelenő tagoktól: városunk három általános iskolája között a minden évszakban megrendezett programot, az Őszi, Téli, Tavaszi és Nyári Bajnokságot (kézilabda) a képviselők másra cserélnék. Előzőleges kutatások alapján kijelenthető, hogy a kézilabdameccsek az utóbbi néhány évben jelentősen vesztettek népszerűségükből, a lelátókon helyet foglaló közönség létszáma évről évre alacsonyabb. >>Természetesen az intézmények közti kapcsolatot továbbra is ápolni kell, – mondta a nyolcadikos Juhász Jennifer, amikor ötletét előterjesztette. – de fontos, hogy a megrendezett eseményt élvezzék is a résztvevők. A rendezvény gyakorisága és időpontja ugyanaz maradna, a megjelentek továbbra is csak a felsőbb évfolyamokba járó tanulók lehetnek. Én személy szerint a Bajnokság helyett egy Őszi, egy Téli, egy Tavaszi és egy Nyári/Évzáró Bálra gondoltam, illetve egy bálhoz hasonló rendezvényre…<<”
Dávidnak szünetet kellett tartania, mert a jelenlévők változatosan, de egyformán zajosan reagáltak a hallottakra. A lányok nagyja izgatott sutyorgásba kezdett, ám a fiúk hevesen ellenezték az ötletet, hogy táncolniuk kelljen, hozzájuk csatlakoztak a kézis csajok is. Én is tiltakoztam volna, nem is visszafogottan (ma először hálát adtam az égnek, hogy nincs hangom) már csak Kamilla miatt is. Még hogy ne legyenek Bajnokságok! Ez a balerina még jobban meg van huzatva, mint én, pedig nem is ő futkározott még este nyolckor! Dávid rosszallóan ráncolta a homlokát, amint magában továbbolvasta a szöveget, de azért megvárta, míg valamelyest lecsendesedünk. Aztán folytatta:
- „A diákönkormányzat még nem határozott semmit az ügyről, a döntésbe szeretnénk mindhárom iskola valamennyi tanulóját bevonni. Az intézményekben szavazást indítottunk, amelynek összesített eredménye fogja eldönteni a kérdést. Minden ötödikes, hatodikos, hetedikes, valamint nyolcadikos gyermek 1 db, névre szóló szavazócédulával rendelkezhet, amiket az osztályfőnöktől vehetnek át, a leadási határidő dec. 15. Nem kötelező a részvétel, ez esetben a diák a TARTÓZKODOM választási lehetőséget pipálja ki/ikszelje be.”
- És én hol voltam, amikor a kollégáim engedélyezték ezt a… zagyvaságot – csattant fel Bokros dühös hangja, de még épp idejében cenzúrázta magát. – A mérkőzések megrendezése szinte már hagyomány, nem lehet csak úgy félresöpörni. Ráadásul esélyesek vagyunk a győzelemre! Nevetséges! Még hogy kis ötödikesek egy bálon! Hát így lesznek a kislányokból nagykorukra…
- Figyeljetek! – szakította félbe Dávid a tanárnőt és a közben egyre növekvő zsibongást. – Ne tartózkodjatok! Mindenki szavazzon! És bár azt kellene mondanom, hogy ne engedjétek befolyásolni magatokat… DE SZAVAZZATOK A MECCSEKRE!
A jelenlévők többsége hangos ujjongással fejezte ki egyetértését. Szerintem ez elég megnyugtató visszajelzés.
- Aj, olyan hosszú ez a suli! Sosem lesz vége! – nyögött fel Gergő, amikor melléjük értünk. Nos, ő így köszön, ha rossz napja van.
- Viccelsz? December van – felelte Kamilla csillogó szemmel. – Én még tisztára úgy érzem, csak most kezdődött el a tanév.
- Te viccelsz! Nekem olyan, mintha már évek óta tartana.
- Végül is már hat évet kihúztál itt – ékelte közbe Rafael.
- És ezen az éven kívül még ott van a nyolcadik is. Aztán a gimi! – folytatta Kamilla.
- Ja, jó, hogy mondjátok. Máris sikerült túlontúl boldoggá tennetek – morogta Gergő, aztán egy másodpercig némán meredt Kamillára, majd, mint akinek hirtelen minden világos, felröhögött.
- Kamilla jól érzi magát a suliban! Hát ez észbontó! Fogadjunk, ez a második otthonod is, mi?
- Talán – vont vállat enyhén elpirulva Kamilla, és egy félreérthetetlen pillantást küldött Zoli felé. – Az otthon ott van, ahol a szívünk is van.
Bár a srác túl messze volt tőlünk ahhoz, hogy hallja is, miről beszélünk, mégis úgy kapta el Kamilla tekintetét, mintha pontosan tudná, miről folyik a társalgás. A szeméből ki lehetett olvasni, hogy tökéletesen egyetért a barátnőjével.
Mosolyogva néztem Kamillát. Annyira megváltozott, amióta Zolival jár – most sokkal lelkesebben veti bele magát mindenbe, és ugyan kevesebbet olvas, mint azelőtt, de sokkal több időt tölt Zolival, velünk meg a kézisekkel. Tényleg szereti az iskolát, de ezért senkinek se jutna eszébe kiközösíteni vagy strébernek nevezni. Gergő sem tette.
Erről eszembe jutott – megint – amit Kristóf mondott a büfénél arról, hogy a párok javítanak egymás tulajdonságain, és összeszorult a szívem. Egy kicsit irigy voltam Kamillára, amiért ő már megtalálta ezt a boldog kiegyensúlyozottságot. A szerelmet.
És emiatt az irigység miatt szégyelltem is magam. Egy igazi barátnő nem érezne így az én helyemben, hanem teljes szívvel örülne az LB-je örömének. Én is örülök Kamillának – csak ezek szerint nem eléggé. Nem annyira, mint ahogy szeretnék.
Váratlanul elérzékenyültem. Nem akarom itt hagyni ezt az osztályt! Kamillát, Zolit, Anitát, Zsanit! Kristófot! A barátaimat! Mindent! A ballagáson tutira én leszek az első, aki elsírja magát.
Ekkor nyílt ki a tornaterem kétszárnyú ajtaja, és belibbent rajta Jen a táncpartnere oldalán. (Na, ők már igazán elballaghatnának.) Csakhogy ezúttal nem egyedül érkeztek: mögöttük még vagy hat pár tipegett be a terembe, és szépen formációba rendeződtek, amíg Jennifer tündöklő mosollyal Bokros tanárnő elé lépett.
- Elhoztam az egész csapatot, hogy végre minden együtt legyen, és próbálhassunk.
A hirtelen beállt csendben, amit a sok egyforma, porcelánbaba külsejű lány és fiú megjelenése váltott ki, tisztán lehetett hallani, ahogy Bokros visszakérdez, Jennifer pedig megerősíti, hogy igen, mindannyian, akik itt jelen vannak, fel fognak lépni karácsonykor.
- Hűha! – bukott ki elsőként Kristófból a megdöbbenés.
A próba ezután csendben zajlott le, Jen sugárzott, és bár nem volt rajta semmi megkülönböztető jelzés, mégis érezni lehetett, hogy az egész produkciónak ő a központi alakja. Az óra végén még mondott valamit Bokrosnak, majd az egész delegáció elégedetten sutyorogva távozott. A tornatanárnő ezt követően kissé zavartan felénk fordult.
- Jen üzeni a diákönkormányzat nevében, hogy szünetben feltétlenül vessetek egy pillantást az aulában álló hirdetőtáblára. Megyek én is veletek, ugyanis fogalmam sincs, miről van szó – közölte, előre megelőzve a kérdések árját, amire úgysem tud majd válaszokat adni.
Az aulában aztán olyan meglepetés fogadott minket, amit valóban kár lett volna kihagyni. Kamilla, aki közülünk a leggyorsabban olvas, ért először a piros írólap méretű felhívás végére.
- Hogy MI? – hüledezett szinte visítva, mire egy fél másodpercig mindenki elszakította a tekintetét a tábláról, hogy szemügyre vegye a hangoskodót, de Kamilla reakcióját látva ugyanolyan gyorsan fordultak vissza, hogy minél előbb megtudják, miről van szó.
- Ez hihetetlen. Ezt nem tehetik! – hangzott fel hátulról.
Az egész aula megtelt diákokkal. Voltak, akik felháborodva tárgyalták az olvasottakat, míg mások egyre erőteljesebben próbálkoztak közelebb kerülni a hirdetőtáblához. Egy alkalommal valaki hátulról belém nyomta a könyökét, rögtön utána pedig oldalról kezdett nyomni a tömeg. Aztán már nem is tudom, hogyan vagy honnan érkezett a következő lökés, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy arccal előre zuhanok a föld felé. Hogy csökkentsem a becsapódás erejét, mindkét karomat kitartottam magam elé, így nem csak én, hanem a gyenge lábakon álló tábla is az aula padlóján kötött ki, a papír pedig, ami hirtelen mindenki érdeklődésének tárgyává lett, rajtam. Szóval a következő hullám célja már szó szerint én voltam, amíg egy erős kéz fel nem rángatott a lábak közül.
- Ezt a káoszt! Jól vagy? - kérdezte Dávid, amint talpra állított.
- Assz… khm… - próbálkoztam a válasszal, végül csak bólintottam. Dávid felemelte a földről a lapot, és hangosan megköszörülte a torkát. Egy perc sem telt belé, a sokaság gyorsan elcsendesedett. Ez van: Dávid menő. Hangosan olvasni kezdett.
- „Kedves diákok! Az iskola diákönkormányzatának vezetősége a múlt heti gyűlésen a következő javaslatot kapta a 8/A osztály képviseletében megjelenő tagoktól: városunk három általános iskolája között a minden évszakban megrendezett programot, az Őszi, Téli, Tavaszi és Nyári Bajnokságot (kézilabda) a képviselők másra cserélnék. Előzőleges kutatások alapján kijelenthető, hogy a kézilabdameccsek az utóbbi néhány évben jelentősen vesztettek népszerűségükből, a lelátókon helyet foglaló közönség létszáma évről évre alacsonyabb. >>Természetesen az intézmények közti kapcsolatot továbbra is ápolni kell, – mondta a nyolcadikos Juhász Jennifer, amikor ötletét előterjesztette. – de fontos, hogy a megrendezett eseményt élvezzék is a résztvevők. A rendezvény gyakorisága és időpontja ugyanaz maradna, a megjelentek továbbra is csak a felsőbb évfolyamokba járó tanulók lehetnek. Én személy szerint a Bajnokság helyett egy Őszi, egy Téli, egy Tavaszi és egy Nyári/Évzáró Bálra gondoltam, illetve egy bálhoz hasonló rendezvényre…<<”
Dávidnak szünetet kellett tartania, mert a jelenlévők változatosan, de egyformán zajosan reagáltak a hallottakra. A lányok nagyja izgatott sutyorgásba kezdett, ám a fiúk hevesen ellenezték az ötletet, hogy táncolniuk kelljen, hozzájuk csatlakoztak a kézis csajok is. Én is tiltakoztam volna, nem is visszafogottan (ma először hálát adtam az égnek, hogy nincs hangom) már csak Kamilla miatt is. Még hogy ne legyenek Bajnokságok! Ez a balerina még jobban meg van huzatva, mint én, pedig nem is ő futkározott még este nyolckor! Dávid rosszallóan ráncolta a homlokát, amint magában továbbolvasta a szöveget, de azért megvárta, míg valamelyest lecsendesedünk. Aztán folytatta:
- „A diákönkormányzat még nem határozott semmit az ügyről, a döntésbe szeretnénk mindhárom iskola valamennyi tanulóját bevonni. Az intézményekben szavazást indítottunk, amelynek összesített eredménye fogja eldönteni a kérdést. Minden ötödikes, hatodikos, hetedikes, valamint nyolcadikos gyermek 1 db, névre szóló szavazócédulával rendelkezhet, amiket az osztályfőnöktől vehetnek át, a leadási határidő dec. 15. Nem kötelező a részvétel, ez esetben a diák a TARTÓZKODOM választási lehetőséget pipálja ki/ikszelje be.”
- És én hol voltam, amikor a kollégáim engedélyezték ezt a… zagyvaságot – csattant fel Bokros dühös hangja, de még épp idejében cenzúrázta magát. – A mérkőzések megrendezése szinte már hagyomány, nem lehet csak úgy félresöpörni. Ráadásul esélyesek vagyunk a győzelemre! Nevetséges! Még hogy kis ötödikesek egy bálon! Hát így lesznek a kislányokból nagykorukra…
- Figyeljetek! – szakította félbe Dávid a tanárnőt és a közben egyre növekvő zsibongást. – Ne tartózkodjatok! Mindenki szavazzon! És bár azt kellene mondanom, hogy ne engedjétek befolyásolni magatokat… DE SZAVAZZATOK A MECCSEKRE!
A jelenlévők többsége hangos ujjongással fejezte ki egyetértését. Szerintem ez elég megnyugtató visszajelzés.
Ebédszünetben
magamban számba vettem az esélyeinket. Három iskola. A Babits Mihály, a Hajós
Alfréd és a Fenyőfasor Általános Iskola. A babitsosok egész biztos a Bajnokság
ellen szavaznak, amióta létezik ez az esemény, ők mindig az utolsó helyen
zártak. Habár lehet, hogy a sportosabbak, mint amilyen a röpis Saci, kiállnak a
Bajnokság mellett, de attól tartok, ők túl kevesen lesznek. A Hajós Alfrédról
nem sokat tudok, az ő csapatuknak sincs annyi sikerélményük, pedig jó
néhányszor voltak elsők is. Rájuk talán még lehet számítani.
Na, és itt vagyunk mi. A fenyőfasoriak. Mindhárom suli közül a miénkről feltételeztem volna legkevésbé, hogy egy ilyen javaslattal áll elő. A Bajnokságokon általában Kamilláék szerepelnek a legjobban, a körzetben mindenki tudja, hogy nekünk van a legjobb csapatunk. És erre Jen jön ezzel a hülyeséggel. Bál? Ne már!
Értem, min akadt ki Bokros. Nem nehéz elképzelni, ahogy az ötödik, hatodik, sőt még a hetedik évfolyam lánydiákjai is hirtelen elkezdik magukat felnőttnek képzelni és ribancosan viselkedni. Nekem ki szabad mondanom.
Na, és itt vagyunk mi. A fenyőfasoriak. Mindhárom suli közül a miénkről feltételeztem volna legkevésbé, hogy egy ilyen javaslattal áll elő. A Bajnokságokon általában Kamilláék szerepelnek a legjobban, a körzetben mindenki tudja, hogy nekünk van a legjobb csapatunk. És erre Jen jön ezzel a hülyeséggel. Bál? Ne már!
Értem, min akadt ki Bokros. Nem nehéz elképzelni, ahogy az ötödik, hatodik, sőt még a hetedik évfolyam lánydiákjai is hirtelen elkezdik magukat felnőttnek képzelni és ribancosan viselkedni. Nekem ki szabad mondanom.
- Még nem kérdeztem… nem is tudtam volna… de neked
mi a véleményed erről az egészről? – faggattam Kamillát. Suli után elkísértem a
közeli könyvesboltba vásárolni, és szerencsére már a hangom is megjött annyira,
hogy válthassunk néhány szót.
- És ezt kérdezni kell? – sóhajtott fáradtan, és visszacsúsztatott a helyére egy vastag keményfedeles könyvet anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Tényleg szomorú volt. – Ha rajtam múlna… de hát nem rajtam múlik. Én a Bál ellen szavazok!
- Én is! Számíthatsz Anitára és Zsanira is. Zsanira tuti. Már a szoknya gondolatát is ki nem állhatja, egy bálba egész biztosan nem menne bele.
- És Ren, Zoli, Peti, Dávid, Zsolti is mind ellene vannak – fűzte hozzá reménykedve, majd elcsendesedett. – Nem akarok senkit sem befolyásolni. Ha bármelyikőtök is másképp dönt, én megértem.
- Viccelsz? – ellenkeztem. – Jennifer kivetette a hálóját a bátyámra! Még ha jó is lenne az ötlete, akkor sem voksolnék az ő javára!
Kamilla elnevette magát, és megölelt.
- Válasszunk egy könyvet, és menjünk haza! – javasoltam.
Bólintott, és a polcok felé fordulva tovább böngészte a színes könyvgerinceket.
- Ide nézz! Kerstin Gier: A fiúk olyanok, mint a rágógumi – édesek és könnyű őket az ujjunk köré csavarni – olvasta fel az egyiket.
- Á, inkább sokat rágódunk rajtuk, aztán úgyis kidobjuk őket – feleltem, de közben akaratlanul is eszembe jutott egy barna szemű deszkás srác. Életem első rágója, amit szívesen megtartanék.
- És ezt kérdezni kell? – sóhajtott fáradtan, és visszacsúsztatott a helyére egy vastag keményfedeles könyvet anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Tényleg szomorú volt. – Ha rajtam múlna… de hát nem rajtam múlik. Én a Bál ellen szavazok!
- Én is! Számíthatsz Anitára és Zsanira is. Zsanira tuti. Már a szoknya gondolatát is ki nem állhatja, egy bálba egész biztosan nem menne bele.
- És Ren, Zoli, Peti, Dávid, Zsolti is mind ellene vannak – fűzte hozzá reménykedve, majd elcsendesedett. – Nem akarok senkit sem befolyásolni. Ha bármelyikőtök is másképp dönt, én megértem.
- Viccelsz? – ellenkeztem. – Jennifer kivetette a hálóját a bátyámra! Még ha jó is lenne az ötlete, akkor sem voksolnék az ő javára!
Kamilla elnevette magát, és megölelt.
- Válasszunk egy könyvet, és menjünk haza! – javasoltam.
Bólintott, és a polcok felé fordulva tovább böngészte a színes könyvgerinceket.
- Ide nézz! Kerstin Gier: A fiúk olyanok, mint a rágógumi – édesek és könnyű őket az ujjunk köré csavarni – olvasta fel az egyiket.
- Á, inkább sokat rágódunk rajtuk, aztán úgyis kidobjuk őket – feleltem, de közben akaratlanul is eszembe jutott egy barna szemű deszkás srác. Életem első rágója, amit szívesen megtartanék.
-
Na, csak ügyesen. Innen már boldogulsz? – támaszkodott a sportcsarnok bejárata
melletti falnak Kristóf.
- Persze, minden rendben. Köszi, hogy elkísértél – válaszoltam, habár még egyszer-kétszer köszörülnöm kellett a torkomat.
- Neked bármit, Szöszi – kacsintott, mire én rámosolyogtam, de közben csalódott is voltam egy kicsit. Abból, hogy még mindig ezen a becenéven szólít, tudhattam, hogy csak barátok vagyunk. – Majd érted jövök. Sok sikert!
A nap folyamán megváltoztattam a véleményemet és lementem a csarnokba. Belementem ebbe az egész röplabdás dologba, az a minimum, hogy normálisan végig is csinálom.
Könnyedén letaláltam a pályára, ahová találkozót beszéltünk meg Sacival. Mikor megérkeztem, még sehol sem láttam senkit, ezért a lelátó első sorában ülve várakoztam, és közben még egyszer átfutottam, hogy mit kell tudni a játékról. Az olvasásból egy kissé ismerősen csengő nevetés riasztott fel. Elsőre nem ismertem fel, de néhány másodperc múlva beugrott, ki lehet a hang gazdája. A félig kitárt ajtóban megpillantottam Sacit, amint egy magas szőke srác nyaka köré fonta a karját, majd heves csókcsatába kezdett vele.
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne megzavarni őket, így a helyemen maradtam. De mikor már több mint négy percre is elhúzódott az a csók, úgy döntöttem, hogy akármekkora illetlenség meg akármennyire kínos is, nem ártana tudatnom velük, hogy itt vagyok. Legalább azt nem mondhatják rám, hogy direkt maradtam észrevétlen.
Végül hál’ istennek semmit sem kellet félbeszakítanom, mert amint nagy levegőt véve feltápászkodtam, Saci és a fiúja már be is toppantak a pályára, majd mindketten megindultak felém.
- Szia, Sissi! – integetett egy kicsit kipirulva a CSK.
- Sziasztok!
- Készen állsz?
- Mondjuk – hümmögtem, és beszámoltam neki a torkom állapotáról.
- Sajnálom – biggyesztette le a száját Saci. – De ha nem valami vírus vagy ilyesmi, hanem tényleg csak a hideg levegő okozta, akkor holnapra rendbe jön.
- Remélem. A szerdai edzésre biztosan – feleltem.
- Szuper… Sissi, ő itt Szilveszter, a fiúcsapat kapitánya. És együtt vagyunk – mutatta be a mellette álló fiút, és az utolsó mondatánál különös fény villant a szemében. Valami olyasmi, hogy „ha kikezdesz vele, nagyon megjárod”.
- Nagy Erzsébet – mondtam, de épp csak egy picit mosolyodtam el, hogy Szilveszter nehogy azt higgye, udvariatlan vagyok, de Saci se gondolja azt, hogy valaha is fennáll a veszélye, hogy rástartolok a pasijára.
- Tudom – bólintott, majd gyorsan és (a társaságukra való tekintettel) diszkréten elbúcsúzott a barátnőjétől, és lelépett.
Kínos csend telepedett ránk, amikor egyedül maradtam Sacival, de elképzelhető, hogy csak én éreztem így, mert mire észbe kaptam, Saci már teljes átéléssel magyarázott. A délután folyamán átbeszéltünk minden szabályt, veszélyt, nehézséget, megmutatta, hogyan kell szerválni (kicsit sem olyan egyszerű, mint a videókon!), és nagyvonalakban felvázolta, mi a teendő egyes játékhelyzetekben.
- Nagyon fontos, hogy a csapattagok folyamatosan kommunikálni tudjanak egymással. Ha ketten is elindulnak ugyanazért a leszálló labdáért, szinte biztos, hogy egyikőjük sem éri majd el, a posztok üresen maradnak, a labda leesik, az ellenfél pontot szerez. Ezért fontos, hogy nagyon-nagyon-nagyon odafigyeljünk a másikra.
Pontban 18:00-kor azzal köszöntünk el, hogy leghamarabb szerdán találkozunk. Mire kiértem, Kristóf már ott várt rám a főbejáratnál, a bal lábával szórakozottan tologatta a deszkáját előre-hátra. A háta mögé osontam, hogy ráijesszek, de az utolsó pillanatban villámgyorsan megfordult, és ő hozta rám a frászt. Ijedten hátraugrottam, és elvesztve az egyensúlyomat majdnem a betonra zuhantam, de Kristóf megint az utolsó pillanatban (tuti, hogy direkt várta ki) utánam kapott és a vállamnál fogva megtartott. Hirtelen nagyon közel kerültem azokhoz a mindig mosolygós ajkakhoz…
- Helló! Milyen volt? – érdeklődött, miközben talpra állított.
- Egész jó – Pislogtam néhányat, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet és mérsékeljem a szívműködésemet. Semmi baj. – Hazafelé majd mesélek.
- A helyzet az, hogy nekem el kéne sietnem valahová, szóval… Hölgyem a kocsija előállt – vigyorgott, aztán segített felállni a deszkájára és tolni kezdett.
Na, majd meglátjuk, hogy ez mennyivel lesz gyorsabb megoldás J - Sissi.
- Persze, minden rendben. Köszi, hogy elkísértél – válaszoltam, habár még egyszer-kétszer köszörülnöm kellett a torkomat.
- Neked bármit, Szöszi – kacsintott, mire én rámosolyogtam, de közben csalódott is voltam egy kicsit. Abból, hogy még mindig ezen a becenéven szólít, tudhattam, hogy csak barátok vagyunk. – Majd érted jövök. Sok sikert!
A nap folyamán megváltoztattam a véleményemet és lementem a csarnokba. Belementem ebbe az egész röplabdás dologba, az a minimum, hogy normálisan végig is csinálom.
Könnyedén letaláltam a pályára, ahová találkozót beszéltünk meg Sacival. Mikor megérkeztem, még sehol sem láttam senkit, ezért a lelátó első sorában ülve várakoztam, és közben még egyszer átfutottam, hogy mit kell tudni a játékról. Az olvasásból egy kissé ismerősen csengő nevetés riasztott fel. Elsőre nem ismertem fel, de néhány másodperc múlva beugrott, ki lehet a hang gazdája. A félig kitárt ajtóban megpillantottam Sacit, amint egy magas szőke srác nyaka köré fonta a karját, majd heves csókcsatába kezdett vele.
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne megzavarni őket, így a helyemen maradtam. De mikor már több mint négy percre is elhúzódott az a csók, úgy döntöttem, hogy akármekkora illetlenség meg akármennyire kínos is, nem ártana tudatnom velük, hogy itt vagyok. Legalább azt nem mondhatják rám, hogy direkt maradtam észrevétlen.
Végül hál’ istennek semmit sem kellet félbeszakítanom, mert amint nagy levegőt véve feltápászkodtam, Saci és a fiúja már be is toppantak a pályára, majd mindketten megindultak felém.
- Szia, Sissi! – integetett egy kicsit kipirulva a CSK.
- Sziasztok!
- Készen állsz?
- Mondjuk – hümmögtem, és beszámoltam neki a torkom állapotáról.
- Sajnálom – biggyesztette le a száját Saci. – De ha nem valami vírus vagy ilyesmi, hanem tényleg csak a hideg levegő okozta, akkor holnapra rendbe jön.
- Remélem. A szerdai edzésre biztosan – feleltem.
- Szuper… Sissi, ő itt Szilveszter, a fiúcsapat kapitánya. És együtt vagyunk – mutatta be a mellette álló fiút, és az utolsó mondatánál különös fény villant a szemében. Valami olyasmi, hogy „ha kikezdesz vele, nagyon megjárod”.
- Nagy Erzsébet – mondtam, de épp csak egy picit mosolyodtam el, hogy Szilveszter nehogy azt higgye, udvariatlan vagyok, de Saci se gondolja azt, hogy valaha is fennáll a veszélye, hogy rástartolok a pasijára.
- Tudom – bólintott, majd gyorsan és (a társaságukra való tekintettel) diszkréten elbúcsúzott a barátnőjétől, és lelépett.
Kínos csend telepedett ránk, amikor egyedül maradtam Sacival, de elképzelhető, hogy csak én éreztem így, mert mire észbe kaptam, Saci már teljes átéléssel magyarázott. A délután folyamán átbeszéltünk minden szabályt, veszélyt, nehézséget, megmutatta, hogyan kell szerválni (kicsit sem olyan egyszerű, mint a videókon!), és nagyvonalakban felvázolta, mi a teendő egyes játékhelyzetekben.
- Nagyon fontos, hogy a csapattagok folyamatosan kommunikálni tudjanak egymással. Ha ketten is elindulnak ugyanazért a leszálló labdáért, szinte biztos, hogy egyikőjük sem éri majd el, a posztok üresen maradnak, a labda leesik, az ellenfél pontot szerez. Ezért fontos, hogy nagyon-nagyon-nagyon odafigyeljünk a másikra.
Pontban 18:00-kor azzal köszöntünk el, hogy leghamarabb szerdán találkozunk. Mire kiértem, Kristóf már ott várt rám a főbejáratnál, a bal lábával szórakozottan tologatta a deszkáját előre-hátra. A háta mögé osontam, hogy ráijesszek, de az utolsó pillanatban villámgyorsan megfordult, és ő hozta rám a frászt. Ijedten hátraugrottam, és elvesztve az egyensúlyomat majdnem a betonra zuhantam, de Kristóf megint az utolsó pillanatban (tuti, hogy direkt várta ki) utánam kapott és a vállamnál fogva megtartott. Hirtelen nagyon közel kerültem azokhoz a mindig mosolygós ajkakhoz…
- Helló! Milyen volt? – érdeklődött, miközben talpra állított.
- Egész jó – Pislogtam néhányat, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet és mérsékeljem a szívműködésemet. Semmi baj. – Hazafelé majd mesélek.
- A helyzet az, hogy nekem el kéne sietnem valahová, szóval… Hölgyem a kocsija előállt – vigyorgott, aztán segített felállni a deszkájára és tolni kezdett.
Na, majd meglátjuk, hogy ez mennyivel lesz gyorsabb megoldás J - Sissi.
