4. KÖZJÁTÉK

Kristóf ezen a kedden nem tudta volna teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy látott már elkeserítőbb látványt annál, amit a kézilabda csapat tagja nyújtottak. Elméletben a sportcsarnokban edzettek a Bajnokságra. Gyakorlatban a sportcsarnokban ültek szétszóródva és maguk elé meredve. Hiányzott belőlük minden motiváció. Kamilla tett ugyan kísérleteket társai mozgásba hozatalára, amely főleg abból állt, hogy random módon hozzájuk vágta a labdát, de ezzel egy idő elteltével felhagyott, s minden maradt, ahogy volt. Sehogy. És amikor Kristóf megkockáztatott egy kérdést a nyomott hangulat miértjéről, többnyire csak nyűgös, nyugtalan vagy lesújtó pillantásokat kapott válasz gyanánt.
- A Bajnokság veszíteni fog – mondta ki végül hangosan Reni, mire az egész társaság egy emberként rezzent össze.
- Ez nem igaz! – vágta rá Dávid és Kamilla kórusban. Zoli épp csak egy kicsivel maradt le mögöttük, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy máris úgy méregesse őket, mintha kettejüknek közös titkaik lennének.
- Ti nem hallottátok a híreket? – tárta szét a karját Reni.
- De – bólintott Kamilla, és ezúttal neki passzolta a labdát.
- Én minden hírt hallok – szögezte le mindenekelőtt Dávid, majd áttelepedett Reni mellé, és a vállára tette a kezét. – Egy iskola már döntött. De ez még nem a világ.
- Főleg – lépett előrébb Zoli úgy, hogy Kamilla és az exe között legyen. Csak a biztonság kedvéért. – hogy van néhány ötletünk.
Ezzel kezdetét vette a beszámoló a délelőtti beszélgetésről Daniellával. A drukkerlányok említésénél több fiú is összevigyorgott a mellette ülővel, ez az ötlet egyértelmű tetszést aratott.
- De ti úgysem őket fogjátok bámulni, mert játszani fogtok – jegyezte meg Betti nem kis éllel a hangjában. A dolog a lányokra is hasonlóan nagy hatással volt… csak épp másképpen.
- Hát persze – vágta rá Ricsi még mindig derülten. – De ugye nem kell részleteznem neked a pom pom lányok és a sportolók közötti kapcsolatokat?
- Nem válik be – csóválta a fejét mogorván Betti.
- Kösz a biztatást! – hangzott Dávid cinikus válasza. – Többiek?
- Nem elég – előzött meg mindenki mást Reni. – Kellene még valami, ami nemcsak körítésként szolgál a meccshez, hanem azt teszi izgalmassá. Ehhez nem elég néhány rövidszoknyás lány.
- Fogadjunk? – röhögött fel Ákos, aki ez esetben még arra is hajlandó volt, hogy megszüntesse a kapcsolatot az agya és az iPod-ja között. De ez egyszer senki sem tett tréfás megjegyzéseket az így megszakadt „örök szerelemre”.
Kristóf fejében ekkor kezdett körvonalazódni az Ötlet.
- Reni?
- Tessék? – fordult felé kedvetlenül a csapatkapitány.
- Fogadóstand – mondta Kristóf. – Fel kell állítanunk egy pultot, ahol fogadásokat lehet kötni a mérkőzések végkifejletére.
És ez megadta a végső lökést. A csapattagok bizakodóan összenéztek, Reni arcán egy halvány mosoly jelent meg, ami végleg eloszlatott minden kétkedést.
Az edzés lendületesebb volt, mint valaha.

Miután a kézisek végeztek, Kristóf és Peti röviden egyeztették, az egyfelől igazi, másfelől viszont kamu négyes randi minden részletét, azután Kristóf a földre gurította a deszkáját, és mozgás közben felpattant rá. Eredetileg hazafelé indult, de csak utcáról utcára hajtotta magát, és a gondolataiba mélyedt.
Sissi és ő… járnak?? Miért akadt ki ezen ennyire? Miért akadt ki egyáltalán? Szinte azóta vár erre, hogy először meglátta. Még akár jól is jöhetett volna ki a szóbeszédből: ténylegesen randira hívhatta volna Sissit.
Miért nem tette?
1. Hülyén hangzott volna, ha azzal áll elő, hogy: „Nézd, Sissi, ha már mindenki más úgy tudja, akár…” Felejtős.
2. Abban a pillanatban épp megszólalni is alig bírt (részben az új információk miatt, részben attól a felismeréstől, hogy Sissi összeszedetten és határozottan is gyönyörű).
3. Éppen ugyanezen a kérdésen törte a fejét.
Aztán Sissi néhány szóval elintézte az egészet: kamukapcsolat – kamuszakítás.
Kristóf hevesen az ellenkező irányba fordította a deszkája orrát, és ezúttal tényleg elindult hazafelé. Az egyedüllét is legalább olyan rossz volt, mintha otthon a szülei kioktatását kell hallgatnia a kimaradásairól. Nem érdekelte. Legalább eltereli valami a figyelmét.
Már így is túl gyorsan ment, de még egyet lökött magán. A gördeszkája csapágyai hangosan csattogtak, mégsem tudták elnyomni a fejében zakatoló gondolatokat. Egy másik hang volt aztán az, ami minden mást kisöpört a tudatából. A csengőhang, amit egyedül Sissinek állított be.
- Szia. Bocsi, későn hívlak? – hangzott a vonal túloldaláról, mikor megnyomta a HÍVÁS FOGADÁSA gombot.
- Nem, dehogy – felelte, és igazi teljesítménynek könyvelte el már azt is, hogy egyáltalán képes volt megszólalni. Helyrehozhat most mindent?
- Az van, hogy a lányok faggatózni kezdtek. Kettőnkről. Hogy hogyan jöttünk össze.
- Mit mondtál nekik?
- Semmit, mert becsöngettek, de…
- Ők a barátaink. Szerintem beavathatjuk őket, hogy valójában nem is járunk. Anita pl. már tudja.
Hallgatás.
- De ha elmondjuk… megkérdezik, honnan szedte mindenki más az ellenkezőjét.
- Sissi, mondom, hogy bízhatsz bennük – ismételte. – Nem fognak másképp nézni rád csak azért, mert kicsúszott valami a szádon egy rossz pillanatodban. Én sem nézek rád máshogyan.
- Hm… köszi. De…
- Mondhatnád nekik, hogy csak találkozgatunk.
Ezúttal olyan hosszú szünet állt be a beszélgetésbe, hogy Kristóf azt hitte, megszakadt a vonal.
- Ott vagy még?
- Igen. Mi köze az igazsághoz annak, hogy találkozgatunk? Világosíts fel, ha tévedek, de nem rémlik, hogy valaha is randiztunk volna.
Kristóf erre csak vágott egy fintort. Már rég elhívta volna, ha nem zavar be az az olasz srác a képbe!
- Csak gondoltam, így nem kell megválaszolnod a „hogyan történt” kérdéseket.
Nem beszélve arról, hogyha most mindent bevallanak, Zsani rájöhet, hogy a négyes randi csak azt a célt szolgálja, hogy összejöjjenek Petivel.
- Csütörtökre pedig már mondhatjuk azt, hogy ez a dolog nem működik kettőnk között. És az ügy el lesz felejtve.
- Zseniális.
- Akkor miért nem örülsz?
Csend.
- Örülök. Jó éjt, Kristóf!
Egy kattanás jelezte, hogy vége a hívásnak.
- Neked is, Sissi – mondta Kristóf, és leengedte a telefont.
Mindent megbeszéltek, a probléma konkrétan félig meg van oldva. Tudta, hogy ez lesz. Ha belegondol, tényleg elég kicsi a valószínűsége, hogy így és ezek után összejönnek Sissivel. Szóval minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
Rosszabb már nem is lehetne!
Kristófnak kedve lett volna beleöklözni valamibe, de ehelyett csak egy mély levegőt vett. Majd még egyet. És mégy egyet.
Aztán… még egyet.
Nem, úgy látszik, ez nem segít.
Újra feloldotta a billentyűzárat. Azt hitte, gyengeség, ha megosztja valakivel a szívügyeit, ahogy Peti, de most úgy érezte, képtelen tovább hallgatni. Beszélnie kellett valakivel. Tárcsázott.

- De én már nem látom, hogy a kettőnk kapcsolatában hol ér véget a barátság és kezdődik el valami egészen más – fejezte be letörten.
- Ez az egyik legfőbb különbség – helyeselt Zoli. – A barátságok biztosak, a szerelmek bizonytalanok…
- Zoli? – Kristóf jobbnak látta ellenőrizni, Zoli ott van-e még.
- Tessék.
- Van valami probléma veletek, Kamillával?
- Az a helyzet – sóhajtott. – hogy én tényleg igyekszek bízni benne. Bízok is, csak… Veszettül idegesít, hogy Dávid mindig ott van a közelében. Tudom, hogy sosem jönnének újból össze, hisz ahhoz ketten kellenek, Kamilla pedig sohase szerette… De azért féltem a sráctól.
- Az a lány kitart melletted – jelentette ki Kristóf, és tényleg komolyan is gondolta. Vajon… vajon Sissi is kitartana őmellette? Nem barátként, hanem barátnőként? Mennyire lehet fontos neki az az olasz?
- Igen, tudom. Meg sem érdemlem, annyira. De már a múltkor is a szemembe vágta, hogy néha az őrületbe kergetem a féltékenykedésemmel. Nem várhatom el tőle, hogy hagyjon fel a kézilabdázással csak azért, mert Dávid is csapattag…
- Nem is.
- Nincs más hátra, mint hogy Dávidot rúgassam ki és minden megoldódik.
- Ha-ha-ha.
- Nekem tetszett.
- Meg tudlak érteni, haver. Az esetek többségében és is szívesen elküldeném a mediterrán éghajlathoz szokott olaszt hűsölni egyet a Jeges-tengerbe.
- Tényleg, tudsz róluk valamit?
- Nem igazán beszélünk erről – válaszolta egy kis idő múlva Kristf.
- Rákérdezhetnél egyszer, hogy lásd, mit kezd vele.
- Rákérdeztem. Ma – vágta rá hűvösen.
- És?
- Hát… valami vicceset mondhattam, mert csak elnevette magát… Lehet, hogy azért, mert a kapcsolatuk egy vicc? Már nem járnak? Vagy…
Kristóf is tisztában volt vele, hogy a fentiek elég kétségbeesett reménykedések, hálás is volt, mikor Zoli a szavába vágott, mielőtt még jobban beégeti magát. Ennyire kiborulni még a legjobb haver előtt sem kevésbe ciki.
- Kamillával párszor dumáltunk már más párokról – kezdte Zoli. – Pl. mikor Zsaniról próbáltam némi információt gyűjteni Petinek, rákérdeztem Sissi titokzatos olaszországi kapcsolatára is… Érdekel, mit felelt?
- Ne kérdezd, hanem mondjad! – Kristóf észre sem vette, hogy visszatartotta a levegőt.
- Úgy véli, hamarosan szakítanak. A közeljövőben.
Ennyi elég is volt. Kristóf lecsapta a telefont és máris azon kezdett agyalni, hogyan tehetné felejthetetlenné a másnapi „baráti összejövetelt”.

Felvétel 11, rögzítve dec 9., kedd 20:45-kor

Hát, ez az Ede eszméletlen! Rólam már nem is beszélve!
Nem kívánom részletezni, mi történt. Az egyik pillanatban még nyugodtan élveztem, hogy kettesben sétálok hazafelé Kristóffal, a következőben pedig már Ede előtt találom magam és arról veszekszek, ki kivel járjon, illetve ne járjon.
Összejöttek Jennel.
Annyira lekötött, hogy felbosszantsam a testvéremet, hogy megkértem Kristófot, játssza el egy kis időre az álbarátomat. Igazából inkább belekényszerítettem a szerepbe. Hogy lehettem ilyen? Simán megbánthattam volna! Talán meg is bántottam. Nem tudom – nem merek rákérdezni.
Mindenesetre nem akarom, hogy azt higgye, nem jelent számomra semmit, hogy falazott. Muszáj volt róla beszélnünk, legalább addig, amíg megköszönöm neki, ezért ma a suliban, mikor senki sem hallott minket, fel is hoztam a témát.
- Figyelj, Kristóf, a tegnapival kapcsolatban…
- Á, igen – szakított félbe, majd váratlanul felkacagott. Erre nem tudtam mit reagálni, szóval csak vártam, hogy folytassa. – Ne parázz, értem én… illetve dehogyis értem… mármint félre… Nem értem félre – bökte ki és elvörösödött. Aranyosan festett, mire nekem is kedvem támadt volna felkacagni. De nem tettem. Komoly akartam maradni.
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy kösz. Tényleg.
- Nincs mit, bármikor.
- Szóval az csak egy… semmi. Hirtelen ez jutott eszembe. Nem akartalak belekeverni egy ilyen vagy bármilyen más kellemetlen helyzetbe, én csak…
- Hé, állj már le egy pillanatra! – tette a vállamra a kezét, és egy kicsit lenyomott, hogy nyugton maradjak. Észre sem vettem, hogy zavaromban egy helyben előre-hátra hintázok meg toporgok. Mihelyt sikerült rendesen lélegeznek, elengedett, és zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodott. – Miből gondolod, hogy kellemetlen volt számomra?
Megint úgy éreztem, megállt bennem az ütő. Próbáltam előállni valami frappáns válasszal, de nem jött ki hang a torkomon.
- Barátok vagyunk. Szívesen – tette hozzá Kristóf.
- Én… hát jó, akkor ezt tisztáztuk – hebegtem.
- Persze. Minden világos – bólintott szélesen vigyorogva.
- Mi az?
- Semmi. Szia – intett és hátat fordítva indult volna az ellenkező irányba, de beleütközött egy nyolcadikos lányba, elvesztette az egyensúlyát, és orra vágódott, majdnem magával rántva a csajt is.
- Jól vagy? – kérdeztem egyszerre mindkettőjüktől.
- Igen, megvagyok – pattant fel Kristóf.
- Hé! A pasid szívott vagy mi? – dörrent rám a másik.
- Miért szívott volna? – álltam a tekintetét.
- Eléggé ingatag lábakon áll. Ez a farmer meg túl drága volt, hogy kiszakítsák – mondta és kikerült.
- Várj egy kicsit! – kiáltottam utána, mikor leesett, mit is mondott.
- Dolgom lenne – sóhajtotta, de megállt.
- Bocsi. Csak megtennéd, hogy elismétled?
- Melyiket? Hogy elfoglalt vagyok, hogy király farmerem van, vagy hogy a fiúddal valami nem stimmel…
- Na, ezt! Ki is nekem ő?
- Ezt komolyan nekem kéne tudnom? – úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, és ezúttal otthagyott.
Én meg lefagytam.
- Kristóf? Ki vagy te nekem?
- Hát… Melyiket mondjam? – kérdezett vissza hasonlóan döbbent fejet vágva.
- Honnan szedte, hogy együtt járunk?
- Én nem mondtam senkinek!
- Én se!
- Ezzel vitatkoznék…
- Tessék?
- Szöszi, mikor volt az, amikor itt- mutatott körbe. – lassan terjedt a pletyka? A legnépszerűbb és leghangosabb arcok előtt jelentetted ki, hogy randizunk. Még szép, hogy így kell megtudnom, kapcsolatban vagyok!
- Most haragszol?
- Nem tudom – vallotta be. De a hangja alapján meg mertem volna rá esküdni, hogy igen. Bosszúsnak tűnt, ami meg engem bosszantott.
- Lennél szíves, nem úgy tenni, mintha csak az én hibám lenne?
- Nem csak a te hibád. De egyértelműen te kezdted.
- Most ezen fogunk összeveszni? – fontam össze a karjaim magam előtt.
- Nem, a helyzet az, hogy ezen nincs mit megvitatni. Ez tény!
- Szerintem…
- Bár, hozzátenném: ez lényegesen komolyabb dolog, mint egy fogszabályzó.
Szótlanul meredtem rá, nem voltam képes elhinni, hogy ezt újra felhozta. De úgy döntöttem, érettebben fogok viselkedni nála.
- Szóval egyetértünk abban, hogy ez a tévhit probléma – összegeztem.
- Az – felelte. Hát, most már kétségem sem lehetett afelől, hogy nem érez irántam semmit. De az önsajnálatot későbbre halasztottam.
- Szóval vitázhatunk is, vagy kitalálhatnánk valami megoldást.
- Van ötleted?
- Még nincs.
- Klassz. Most már veszekedhetünk? – nézett rám szúrósan.
- Elég gyerekesen viselkedsz – jegyeztem meg. – De oké, veszekedjünk. Játsszuk el a szakításunkat!
Kristóf nem felelt.
- Mondj már valamit! Neked is sürgős letudni ezt, nem? Akkor mond, hogy benne vagy!
Az ajkába harapott, és úgy tűnt, nagyon töpreng valamin. Talán mégsem olyan reménytelen, hogy úgy oszlassuk el a pletykát, hogy igazzá tesszük…
- Sissi, benne lennél, holnap egy moziban?
A meglepetéstől szólni sem tudtam.
- Tudod, szerintem még hagyhatnánk egy kicsit abban a hitben őket, hogy egy párt alkotunk…
Igen, igen, igen, IGEN!
- Tudtad, hogy Zsani és Peti randizott?
- Igen, a lányok mesélték – bólintottam, mert tényleg hallottam róla. Igaz, csak utólag, kicsit féltékeny is lettem, amiért kimaradtam valamiből.
- Nos, Peti megint el fogja hívni. És ha összejön, esetleg mehetnénk mi is velük… így olyan lesz, mint egy szimpla baráti összejövetel, semmi több.
- És aztán?
- Utána eljátszhatjuk, hogy szétmegyünk.
Te jó ég! Négyes randira hívott!
- Rendben. Hacsak biztos nem zavar, hogyha arra az időre a fiúmnak gondolnak.
- Nem zavar.
- Tuti?
- Tuti – mutatta fel a hüvelykujját. – A bátyád előtt már eljátszottam. Minden menni fog. Annál is inkább, mert az évek során megtanultam, hogyan kezeljem a meglepetéseket, amiket nekem tartogatsz.
Hát még az mekkora meglepetés lenne, ha elmondanám, mennyire örülök, hogy az álbarátnője lehetek. Holnap estig.
De nem vagyok biztos benne, hogy olyan lány szeretnék lenni, akit nem bír kiismerni.
- Amúgy…
- Mondd!
- Hogy áll a dolog az olasszal?

Megkezdődött a szavazás is. Bál legyen vagy Bajnokság? A kézisek és mi is természetesen azonnal leadtuk a szavazócédulánkat, és a Bajnokságot ikszeltük be. Az urában még alig volt papír, tehát van még remény. Az iskola nagy részének talán még nincs szilárd véleménye a két programot illetően.
A Bajnokság már évek óta megrendezésre kerül, szóval jól bevált, egyszerű és kényelmes megoldás. A Bál viszont felüdítő újdonság lenne a meccshez képest, bár vannak benne kockázatok, hiszen még nincsenek eléggé kitapasztalva a szervezésbeli dolgok. Én alapjában véve támogatom a vállalkozószellemiséget, de egy bál… na, az idegen tőlem.
Miután mindannyian letudtuk a dolgot, együtt maradtunk az aulában. Anita és Kristóf a büfében lógott, Kamilla Zolinak dőlve olvasott, a fiú pedig átkarolta a vállát. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, annyira passzoltak egymáshoz.
Zsani hozzám fordult:
- Peti megint moziba hívott – közölte.
- És mit válaszoltál? – érdeklődtem.
- Igent. Először lemondtam volna, de nem akartam megbántani. Ugyanakkor bátorítani sem szeretném. Előbb-utóbb meg kell neki mondanom, hogy nincs esélye.
Pont ekkor ment el mellettünk Gergő, egyenesen az urna felé tartott, és bedobta a saját cetlijét, majd Zoli felé kiáltott valamit, félúton volt egy csatakiáltásra és egy oroszlánüvöltés között. Így tudtuk, hogy ő is a Bajnokságra voksolt. Gergő mielőtt elhagyta volna az aulát, feltűnt, hogy Zsani mágnesként vonzza a tekintetét, sőt rá is kacsintott, mielőtt eltűnt volna a szemünk elől.
- Valaki más miatt?
- Nem, dehogy! – tiltakozott Zsani. – Egyszerűen csak nem érzek iránta semmit. Még egy icipici szikrát sem! – bizonygatta.
- Ez még változhat.
- Talán. De fogalmad sincs, milyen nehéz kettesben tök egyedül beszélgetni.
- Hát, én és Kristóf is tervezünk egy mozilátogatást…
- Igen, Peti már említette.
- Mehetnénk együtt. Úgy azért mégiscsak más lenne a helyzet, és jobban megismerhetitek egymást, aztán ki tudja…
- Igen, örülnék, ha mind mennénk – mosolygott.  – Tényleg, még nem is gratuláltam.
- Mihez?
- Hát kettőtökhöz. Annyira lefoglaltak a saját gondjaim, hogy teljesen kiment a fejemből! Csodás, hogy végre összejöttetek! Hogy történt?
- Miért nem szóltál? – csatlakozott Kamilla is, és becsukta a könyvét.
- Nos…
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. A csengő szerencsére épp akkor szólalt meg. Még az énekóra sem riasztott el (pedig rémesen énekelek), megkönnyebbülésemben majdnem felsóhajtottam.
Kristóffal több mindent kell megbeszélnünk, mint gondoltam. És mivel fültanúk vannak arra, hogy azt mondtam Kristóffal együtt vagyunk, nem tudtam biztosan, beavathatom-e a lányokat az igazságba.

A következő szünetben nem esett több szó sem rólam, sem Kristófról, ugyanis valaki sokkal érdekesebb bukkant fel a társaságunkban.
- Sziasztok! – köszönt mindenkinek Daniella.
Nem voltunk túlzottan beszélő viszonyban, de azért mindannyian viszonoztuk az üdvözlést, és várakozásteljesen fürkésztük.
- Mi az ábra? – vette fel a társalgó szerepet Anita.
- Semmi különös. Csak gondoltam, párakat érdekelhet néhány infó, amit a Bajnoksággal kapcsolatban megtudtam – itt vetett egy oldalpillantást Kamilla és Zoli felé.
- Mik azok? – hajolt fürgén előre Kamilla. Tényleg fontos volt neki a kézi, ha még Daniellával is szóba áll miatta.
- Mindünket érdekel – tette hozzá Kristóf. – Szóval mondhatod itt is.
Daniella kissé lebiggyesztette a száját, amiből kiderült, valószínűleg csak Zolit és Kamillát akarta félrehívni, de nem vitatkozott, hanem csak ráérősen átdobta a válla fölött és beletúrt szőke hajába, mielőtt beszélni kezdett.
- Nem csak nálunk terjesztették fel a Bál ötletét. A Babitsban és a Hajós Alfrédban is szavaznak. És az előbbiben már eredmény is van.
- A Bál – tippelt letörten Kamilla.
- A Bál – Daniella bólintott. Igyekezet végig érzelemmentes hangot megütni, de azért látszott rajta, hogy jobban érdekli a dolog, mint mutatja. – A másikban viszont még korántsem zárult le a szavazás. Még nincs minden veszve. Csak annyi a dolgunk, hogy elintézzük, a Bajnokság 2:1 arányban verje a Bált. Népszerűsítünk.
- De hogyan? A kézilabdában szabályok vannak, nem lehet csak úgy megváltoztatni őket, hogy érdekesebb legyen.
- Ne csak a meccsre gondolj – sóhajtotta Daniella. – A Bajnokság egy esemény. Egy szociális rendezvény, pont úgy, mint a Bál. A Bál új és ismeretlen. Ez a legnagyobb fegyvere. Van kaja, lehet bálkirály és bálkirálynő-választás, az emberek táncolnak, flörtölnek, kiöltöznek. Mindenki talál magának szórakozást. A Bajnokság viszont szűkölködik a lehetőségekben, sosem állt többől, mint játékból. Megjegyzem, a szervező tanárok nem is nagyon igyekeztek érdekessé tenni – gondoljunk csak Bokrosra, amint két szóban megnyitja és felkonferálja a dolgot, majd igazából tesz az egészre.
- Ez nem igaz! – húzta ki magát ültében Kamilla. – Végig ott áll a pálya szélén, és biztat minket. Egyáltalán nem „tesz az egészre”!
- De én teljesen másról beszélek. A show elemekről! A Bajnokság iránt, valljuk be, nem sokan érdeklődnek a játékosokon meg a haverjaikon kívül.
- Gondolom, te sem.
- Hát persze… De ettől függetlenül mellettetek szavaztam.
- Tényleg? – húzta össze a szemöldökét Kamilla.
- Ne nézz már rám így! Különben sem számít sokat az én szavazatom. Iván például összegyűjti a szavazólapokat mindenkitől, aki hajlandó neki adni, hogy a Bált ikszelje be.
- Minek? – kaptam fel a vizet.
- Két szó: lányok miniben.
- Te jó ég! – fogtam a fejem, bár nem tudom, mit is vártam.
- És hogyan veszi rá őket? – kérdezte Kristóf a cédulagyűjtésre utalva.
- Főként megfélemlítéssel.
A mocsok.
- De nem ez a lényeg - folytatta Daniella. – Szerintem a Bajnokságban is rejlenek ugyanolyan nagy dolgok, mint egy táncmulatságban.
- Például? – tárta szét a karját Zoli jelezve, hogy neki személy szerint ötlete sincs.
- Hát, rágcsát és sütit itt is lehetne árulni – vetette fel csendesen Zsani.
- De a legfontosabbat ne hagyjuk ki: Bokros szervezőként egyáltalán belemenne az újításokba, már ha lesznek ilyenek? – fordult felé a srác.
- Muszáj lesz – jelentettem ki. – Vevőnek kell lennie rá. Elvégre a Bál ötlete túl nagy konkurencia ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják.
- Van egy ötletem! – jelentkezett Anita, aki valósággal vibrált a lelkesedéstől, hogy ötletelünk. – Ha mi készítjük a sütiket, nem növekednek a költségek, amik az iskolát terhelik. Én pedig imádok sütni. Vannak is elképzeléseim – mondta és elővett egy vázlatfüzetet, majd lázasan rajzolni, tervezgetni és számolni kezdett.
- Ez jó – hagyta jóvá Daniella is. – Beszervezhetnénk pom-pom lányokat is, csakhogy az Iván-félék is jól mulassanak.
Oldalvást Kristófra pillantottam, hogy lássam, ő mit szól az ötlethez. Nem mutatott semmiféle reakciót, ami megnyugtatott. Lehet, hogy én nem érdeklem, de jó tudni, hogy nem jön lázba a rövid szoknyában pattogó lányoktól.
- Ez még nem elég. Úgy értem, mind klassz ötlet, de ha senki sem tud róla a Bajnokság kezdetéig, semmire sem megyünk velük – mondta Kamilla.
- Bízzátok rám – nézett fel egy percre Anita a füzetéből, és a füle mögé igazította a haját. – Vannak tánctársaim a Hajósban, és ők elég népszerűek.
- Te táncolsz? – hajtotta oldalra a fejét Daniella.
- Olyasmi. Zumbázok. Latin ritmusokra épülő fitneszedzés, ami aerobik és különböző táncok lépéseiből tevődik össze.
- Akkor a pom-pom lányok betanításában is segíthetsz. Azt én rendezem.
- Oké.
 - Viszont ha együtt akarunk működni, tanácsos lenne elásnunk a csatabárdot, nem?
- Mi? Miről…
- Semmi gáz. Profi vagyok abban, hogy megérezzem, ha valaki nem kedvel – mosolygott fölényesen Daniella.
Anita elvörösödött, és úgy hajtotta a fejét, hogy a haja eltakarja. A füzetére meredt, de már inkább csak firkálgatott bele. Vártam, hogy visszavágjon, mert Anitát egyáltalán nem ilyennek ismertük meg. De úgy tűnik, szókimondó barátnőmből teljesen más ember lesz, ha Dáviddal, vagy akár a barátnőjével áll szemben.
De nem csak ő, hanem az egész csapat feszengett. Nem volt szép Daniellától, hogy zavarba hozta, mikor ő lelkesedett a legjobban.
- Zoli, Kamilla! – A szőkének nem esett le, vagy csak fittyet hányt arra, mennyire kínossá vált a helyzet. – A ti dolgotok lesz megdumálni Bokrost.
A két kézista némán bólintott. Ha zavarta is őket, hogy Daniella utasítgatja őket, nem mutatták.
- Ha van még valakinek ötlete, azt ugyanígy megbeszéljük, rendicsek? – fordult ezután hozzánk.
- Jó – feleltük egyszerre.
- Rendicsek – vágta rá Kristóf, utánozva Daniella stílusát.
Daniella, miután bizonyosságot szerzett arról, hogy biztosan nem marad le semmiről, megfordult és otthagyott minket.
Anita, Kamilla és Zoli a srác exe távozása után némileg felengedtek, és hangosan csevegve gondolkodtak, hogyan is lássanak munkához. Kristóf, Zsani és én összenéztünk. Mindkettejük szeméből azt olvastam ki, amit én magam is éreztem: bár szánt szándékkal beégette Anitát, Daniella ezúttal tényleg segíteni szeretett volna.

Otthon egyenesen a szobámba mentem, hogy befejezzem a leckét, amivel a tanszobán nem sikerült végeznem. Kerültem Edét, ahogyan csak tudtam. Tudom, hogy nem jó elbújni a problémák elől, de ebben az esetben az egész problémát majdhogynem én okoztam, egyedül, amitől csak még nehezebbé vált, hogy a szemébe nézzek.
Vacsora után szántam el végül magam a cselekvésre. Halkan bekopogtam Ede szobájának ajtaján. Bentről egetrengető üvöltés hallatszott. Nem volt valami szívélyes invitálás, de azért benyitottam.
Ede az ágyán elheverve nézett filmet a laptopján. A válla fölött belekukkantottam a cselekménybe.
- Hogy kerülnek ide dínók? – meredtem le. – És az a nő miért tűsarkúban menekül?
- Jen átírt néhány filmet, amiket szeret. És ami nem túl romantikus az én ízlésemnek, az még jól is hangzik. Ezzel kezdtem a film maratonomat – intett a képernyő felé. - Jó film különben. Tanulságos. Majd egyszer megnézem veled.
- Kösz, nem – rezzentem össze, mikor az egyik őshüllő ismét eltátotta a száját. Ede leállította a filmet.
- Pedig már nézhetnéd.
- Én azt hiszem, egyelőre még maradok az Agymanók szintjén – hárítottam.
- Agymanók… ez az a film, aminek a végén te és Kamilla elbőgtétek magatokat, jól emlékszem? – gúnyolódott.
- Érzéketlen vagy! Szerinted nem megható, hogy Riley gyermekkori képzelt barátja feláldozza magát azért, hogy Rileyba visszatérhessen a Derű?
- Derű volt az egyik kis… izé – jelentette ki bizonytalanul Ede. – Ó, miért is vittelek el titeket arra filmre! Igazad van, te még nem nézheted az én filmjeimet. Túl kicsi vagy.
- Nem vagyok kicsi! Tizenhárom elmúltam, ez meg 12+-os.
- Akkor sem.
- Pedig már nézhetem – hívtam fel a figyelmét felemelt mutatóujjal arra, amit korábban mondott.
- Hogy te milyen idegesítő vagy! – csóválta a fejét, de közben vigyorgott. – Na, mars ki, én mozizni akarok.
- Ede… várj. Beszélni szeretnék veled.
Egyből elkomorodott.
- Miről? – kérdezett vissza, de nem nézett rám, amitől úgy éreztem, sejti, mi lenne a téma, és nagyon nincs kedve hozzá.
- A tegnapiról. Tegnap… követtem el pár hibát – sóhajtottam. Ede nem vitatkozott, és percekig azt hittem, nem is fog válaszolni. Aztán mégis megszólalt.
- Miért nem mondtad, hogy ennyire előrehaladott a dolog?
- És te miért hallgattad el?
- Minden olyan gyorsan történt. Vasárnap többet beszélgettünk egymással, mint egész életünkben együttvéve. És nem csak egyetlen napig tartott. Hétfőn újra megkeresett. És akkor elhívtam moziba.
- TE? Én meg azt hittem…
- Tudod, nem kéne automatikusan bénának gondolnod.
- Bocsi. De a bátyám vagy – mosolyodtam el.
- Á, meg vagyok én áldva veled – nevetett fel. Már emeltem a karom, hogy a vállába bokszoljak, de helyette megöleltem. Ez jobban illet most ide.
- Ne haragudj!
- Hát, talán be kellett volna avatnalak…
- Hidd el, akkor is neked estem volna – ráztam a fejem.
- De legalább nem ennyi ember előtt.
- Jen nem…? Szóval minden rendben köztetek? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangom reménykedőnek tűnjön. Magamat is megleptem vele, hogy nem kellett annyira tettetnem: tényleg reméltem, hogy nem zavartam meg a kapcsolatukat. Jó volt Edét ilyennek látni.
- Igen, gondolom – vonta meg a vállát Ede. – Látta rajta, hogy mintha zavarná, de nem említette, szóval én sem kevertem fel az állóvizet.
- Azért add át neki bocsánatkérésemet!
- Rendben… Hé!
- Hm?
- Kicuccolok majd a szobádból, jó? Csak nem akarok előtte teljesen mulyának tűnni. Majd szép lassan adagolom.
- Oké.
- Addig is… áthoznád, légyszi, a Gravitáció az univerzumbant?
- Hát persze – forgattam a szemem és felálltam. De amint beértem a saját szobámba, nem bírtam tovább, kiszakadt belőlem a megkönnyebbült nevetés. Hülye voltam: Ede erősebb annál, hogy a szerelem megváltoztassa. Nem láttam eddig, de ő mindig is az én bátyám marad, akármi történjék is. Testvérek vagyunk és semmi sem állhat közénk! - Sissi

3,5. KÖZJÁTÉK

Kristóf, Peti és Zoli az iskola előtt találkoztak egy gyors megbeszélésre, hogy átvegyék az aznapi eseményeket. Kristóf gondosan kihagyta a beszámolójából Sissit és rövidre fogta, hogy gyorsan átadhassa a szót Petinek.
- Szóval… az a lány úgy zúzta porrá az álmaim, mint… - kezdte Peti.
- Ki? Zsani? – vágott közbe hitetlenkedve Zoli.
- Nem. Anita.
- Ő mit keresett ott?
- Hát mit keresnek az emberek a moziban általában? –tárta szét a kezét Kristóf, de Zoli nem is figyelt rá.
- A mozi egy átlagos, egyszerű, évtizedek óta jól bevált randihelyszín. Sötét van, és sokan vannak. Hogy szaladhattatok bele? – kérdezte Petitől.
- Úgy, hogy Zsani elhívta magával.
- Mi van? Ki hívja meg a legjobb barátnőjét a randijára?
- Nem is tudom… Talán nem tettem elég egyértelművé, hogy ez egy randi.
- Ez hülyeség.
- Bár azért igazán leeshetett volna neki.
- Lesz még más alkalom… - biztatta Zoli.
- Aha, biztos – Peti csalódottan elhúzta a száját. – Csak akkor majd Sissi lesz a felesleges harmadik.
- Hm… Mi sem egyszerűbb – csapta össze a tenyerét Zoli. – Odaküldjük Kristófot.
- Már megint? Nem – ellenkezett a megszólított. – Kifogytam az elterelő ötletekből, hacsak nem kívánod, hogy gyújtsam fel az épületet.
- Nem is kell – vigyorgott Zoli titokzatosan. – Ugyanis én arra gondoltam, mehetnétek egy négyes randira.
- Amennyiben Zsani egyáltalán hajlandó megint igent mondani – jegyezte meg csendben Peti. Közben Kristóf Zolihoz hajolt.
- Hé! Az ő szerelmi ügyeit intézheted, mert beleegyezett, de az enyémtől tartsd távol magad! – suttogta. – Egyedül is megoldom.
- Tudom. De plusz egy alkalom Sissivel… - mondta Zoli, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Kristóf nem felelt azonnal. Most mondja, vagy nem mondja? Egy négyesrandi ötlete igazán csábítónak tűnt. Zsani biztos benne lesz egy újabb találkában, mert természetéből adódóan kedves mindenkihez. De Anitától már tudta, hogy Zsani nem tekint másképp Petire, mint egyszerű barátra.
- Még meggondolom. Alszom rá egyet – válaszolt most már hangosan Kristóf és megrántotta a vállát, mintha az egész nem lenne nagyobb ügy, mint eldönteni, egy boardslide-ot vagy egy kickflipet csináljon.
- Tényleg megtennéd miattam? - derült fel rögtön Peti.
- Hogy randizzak egy gyönyörű lánnyal? – mosolyodott el Kristóf.
- Nem is értem, mit kell ezen meggondolni – csóválta a fejét vigyorogva Zoli.

3. KÖZJÁTÉK

18:13. Kicsit kifutottak az időből. Sissi még nem volt otthon, egyre közelebb értek a mozihoz és Kristófnak szó szerint már csak percei maradtak, hogy kitaláljon valami figyelemelterelést. Vajon jó lesz az, ha ő, a nagy deszkás tanyázik egyet az orruk előtt? Elég fantáziátlan.
Megérkeztek a kereszteződéshez, ahol Sissinek el kellett kanyarodnia. Innen pont rá lehetett látni a mozi épületére, sőt az előtte csoportokba verődött emberek arcát is elég jól ki lehetett venni, ha valakinek jó szeme volt.
- Hát, innentől elválnak útjaink – közölte a srác Sissivel, és közben vetett egy oldalpillantást a bejárat felé. Tényleg ott voltak, hiánytalanul: Rafael, Máté, Daniella, Dorina, Ákos, Dávid és Gergő fennhangon nevettek és beszélgettek egymással. Azonban a társaság mintha egy kicsit nagyobbnak tűnt volna a szokásosnál. Kristóf rövidesen felfedezte Ivánt is, aki ásítozva egy lámpaoszlophoz támasztotta a hátát, hátrább pedig ott állt kéz a kézben Ede és Jennifer.
Ez nem igaz! Nekik is pont itt kellet egymásra találniuk?
- Szóval… ja. Mennem kell – fordult vissza a lány felé, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy kitakarja Edééket. – Holnap találkozunk.
- Rendben. Pá! – intett Sissi, de éppen hogy csak megfordult, hogy hazainduljon, amikor megtorpant.
- Az ott nem…?
- Nem!
- De! Ez Ede! És Jen! Gyere, Kristóf menjünk oda hozzájuk!
- Szerintem… jó, majd én odamegyek.
- Együtt.
- Hm?
- Együtt megyünk oda!
- Ha nekem lenne húgom, nem feltétlenül fűtene belülről a testvéri szeretet, mikor minden figyelmeztetés nélkül felbukkan a randimon – világított rá Kristóf. – Különben is, mit akarsz csinálni?
- Ezt nem gondoltam át – vallotta be Sissi egy rövid hallgatást követően. – Jó, igazad van. Nem rám tartozik… Randizzanak, ha akarnak – nem tűnt túl meggyőzöttnek. – Nézd csak, ott vannak még páran a suliból. Talán velük jöttek… és akkor ez nem is számít igazi randinak. Akkor odamehetünk!
- Oké, akkor most te nézz oda – fogta meg Kristóf a lány vállát, és irányba fordította.
- Iván.
- Ő. Ha engem kérdezel, nem árt, ha távol maradunk tőle.
- Iván. És Ede. Ede utálja azt a tagot.
Most kifejezetten az ellenkezője látszott. Ede és Jennifer valóban csatlakoztak az ismerőseikhez, majd üdvözölték őket. Iván köszönésképp keményen belecsapott Ede tenyerébe, amit a másik egy cseppet meglepetten fogadott, de nem tűnt úgy, mintha ellenére lenne.
- Ez nem stimmel – gondolkodott Sissi.
- Tényleg nem – értett egyet Kristóf.
- Ede teljesen másképp viselkedik. Hát persze! Ez egyértelmű, hiszen ott van vele Jen! Mindent csak miatta csinál! Ez nem normális!
- Nem - Kristóf ismét belátta, hogy Sissinek igaza van. – De akkor sem jó ötlet csak úgy odatoppanni elé, és számon kérni rajta, mit keres itt.
- Dehogynem. Indulás! – lódult neki Sissi, majd amikor látta, hogy Kristóf meg sem moccan, hozzátette: - Ne nézz így rám! Ha akarsz, jössz, ha nem, maradsz. Döntsd el! Én megyek.
Nem egy párkapcsolati szakértő, az igaz. De annyit még ő is tud, hogy az együtt járásban a legfontosabb az őszinteség – az meg, amit Ede művel, a legnagyobb hazugság a világon. Lehet, hogy az emberek és a véleményeik változnak. De akkor sem így és ennyire! Iván… és Ede? Edének már Kristóffal kapcsolatban is komoly ellenérzései vannak, hogy haverkodhat most Ivánnal?
Ilyen gondolatok keringtek Sissi fejében, mialatt lendületesen a bátyja felé tartott. Kristóf, bár nem tudta mi sülhet ki ebből, követte. A biztonság kedvéért még előre is sietett, felpattant a deszkájára, és ahogy azt az előbb elképzelte, a csoport közvetlen közelébe érve elvágódott. Rövid ideig sikerült is magára vonnia a feigyelmet, de aztán minden igyekezete ellenére a többiek a hirtelen felbukkant Sissi felé fordultak, aki az imént fékezett le Ede előtt.
- Ezt elbénáztad – morogta magában Kristóf, feltápászkodott és gyorsan a lány után eredt.
- Ede! Te meg mit csinálsz itt? – támadta le nyomban Sissi a tesóját.
- Láthatod: randim van – vigyorgott Ede, mire Jen mellette vékony hangon felkuncogott és átölelve a fiú derekát így kíváncsiskodott:
- Na, és te mit keresel itt?
- Láthatod: randim van – tette csípőre a kezét Sissi kihívóan, de ez még nem hatott elég meggyőzőnek, úgyhogy átkarolta Kristóf vállát, és közelebb húzta magához. Iván reagált elsőként: ő torkaszakadtából, kétrét görnyedve röhögött, míg Ede kerekre tágult vészjósló tekintettel követte húga minden mozdulatát, majd amikor Kristóf Sissi füléhez hajolt, úgy tűnt, menten felrobban.
- Mi ez az egész? – súgta eközben Krsitóf.
- Válaszolj őszintén: ráismersz a bátyámra? – kérdezett vissza Sissi.
- Hát, most legalább kiderült, hogy van hangja is…
- Ne hidd, hogy az a baj, hogy Jenniferrel van. Fura, de megszokom majd. Talán csak az zavar, hogy Ede becsajozott, de nem az, hogy történetesen Jennel. De… ha Jen nem szereti úgy Edét, ahogy van…
- Ezt nem tudhatod, Szöszi – vágta közbe Kristóf.
- Jó, tegyük fel, bírja. De akkor is csak azt a srácot, amit Ede mutat magáról. Nem ismeri igazán, és engem ez idegesít. Meg az, hogy Ede, amióta Jen komolyan is bekerült a képbe, alig beszél velem. Hirtelen ötlet volt, hogy azt mondtam, randizunk, de kérlek, menj bele! Csak most az egyszer!
Bár ne csak egy alkalom lenne – akarta volna válaszolni Kristóf, de végül nem mondott semmit. Hiszen a lány világossá tette, hogy csak a mostról van szó, és most is csak színlelve vannak együtt.
- Pontosan mit akarsz elérni ezzel? – kérdezte halkan Kristóf, ügyelve arra, hogy a hangján ne hallatszódjon a megbántottsága. Amit még ő is ok nélkülinek érzett. Elvégre ő Sissi legrégibb barátja, miért ne kérhetne tőle a lány ilyet minden zavarodottság nélkül? Nem az ő hibája, hogy rosszul esik neki, amiért csak használják, mert Sissi mit sem sejt az ő érzéseiről. De akkor is…
- Azt szeretném, hogy Ede szóba álljon velem. Hiányzik, pedig még csak alig másfél napja tart nála ez az őrület. Talán így rábírhatom, hogy ő maga keressen meg engem egy kis mélyenszántó beszélgetésre. Mint báty a húggal.
- Lökött vagy – Kristóf nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el ezen a képtelen ötleten, bár belátta, hogy akár még működhet is. – Akkor csináljuk!
- Köszi!
Végül is, nem olyan nagy ügy ez – győzködte magát Kristóf. – Hisz mikor kellett nekem csak eljátszanom, hogy szerelmes vagyok Sissibe? Ennél könnyebb szerepet sosem kaphattam volna!
- Ti? EGYÜTT? Hát ez óriási! – csapkodta a térdét Iván, és Sissi mellé lépett. – Pedig én szentül meg voltam róla győződve, hogy csak rám vársz, bébi!
- Nem… - kezdte Kristóf.
- …nevezed… - folytatta Ede.
- …bébinek! – fejezték be egyszerre, majd meglepetten egymásra néztek. Egy pillanatig úgy tűnt, tökéletesen megértik egymást, de aztán Ede összeszűkítette a szemét.
- Ne aggódj, hozzád is lesz majd egy-két szavam!
Kristóf egy bólintással vette tudomásul Ede fenyegetését, mert hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, amivel nem dühíti fel még jobban Sissi testvérét. Amikor egy-egy unalmas órában (rendelkezésére állt az egész tanítási idő) arról ábrándozott, hogy tényleg együtt jár Sissivel, sosem képzelte el, hogy hogyan fogja magát Ede bizalmába férkőzni. Most sem volt ötlete.
Szerencsére nem rá hárult a feladat, hogy megtörje a csendet, mert pont akkor befordult a sarkon Reni, kicsit kipirulva és izzadtan, amiből tudni lehetett, hogy a sportcsarnokból sietett ide. Nem pocsékolta köszönésre az időt, hanem rögtön Jenniferhez fordult.
- Ezt meg hogy gondoltad, megmondanád? Nem dönthetsz a csapatomról!
- Senkit se érdekel a csapatod! – vágott vissza dühösen Jen, és ellépett Ede mellől.
- Ha nincs Bajnokság, nincs miért edzenünk!
- Miért? Nem az a szabály, hogy nem a győzelem, a játék fontos?
- Hát, te sem mondhatod magadról, hogy lételemed a tánc, és nem csak azért csinálod, hogy mindenki előtt villogj!
- Én igenis szeretek táncolni!
- Nem is állítottam, hogy nem. De mégiscsak akkor az igazi, ha mindenki téged csodál, nem igaz?
- Velem így te ne beszélj!
- Nekünk per pillanat csak a Bajnokságok adnak lehetőséget, hogy versenyezzünk. Neked még számtalan alkalmad adódik fellépni.
- Egy tuskó vagy, tudd meg! Csak az bánt, hogy idén én vagyok a DÖK képviselő, és nem te.
- Ez meg hogy jön ide?
- Valld be, hogy csak ezért utálsz!
- Nem is törődöm veled. Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! – csattant fel Reni.
- Ez esetben nincs is szükségünk szavazásra – vonta meg a vállát mosolyogva a balerina.
- Te… te egy…
- Maradéktalanul egyetértek – csatlakozott váratlanul Dávid is, és Reni mellé állt. – Nincs olyan kifejezés, ami illene rád.
- Téged ki kérdezett, Ejtett? – fintorgott Jen.
- Ez gonosz volt – szúrta közbe Ákos, de ő a helyén maradt a falnak támaszkodva.
- Az csak egy apró statisztikai megingás volt – felelte eközben Jennek Dávid.
- Különben is, sokkal jobbat kapott Kamillánál – erősítette a csapatot a maga módján most már Daniella is, és Dávid kezébe csúsztatta a sajátját.
- Mindenki most azonnal hagyja abba! – emelte fel Ede a hangját, miközben Jen és Reniék közé lépett.
- Juj, ki szólt ennek a kemény legénynek? – gúnyolódott Gergő, mire Jentől és Sissitől is kapott egy-egy szúrós pillantást.
- Hagyd a bátyámat, rendben?
- Ja. Amúgy sem tudom, mi ez az általános felháborodás, de hogy neked mi közöd van ehhez, arról végképp fogalmam sincs.
- Mi az, hogy… - kezdte újra Reni.
- Sziasztok!
- Mi van? – fordult az egész társaság a hang gazdájához, kicsit sem változtatva a haragos hangnemen, ami miatt a jövevény ijedtében összerándult.
Anita állt előttük a kezében egy jókora adag pop cornnal. Mikor a csend túl hosszúra nyúlt, végigkínálta a rágcsálnivalóval a társaságot. Jen fintorgott, a többiek csak a fejüket rázták, egyedül Kristóf vett, s amíg Reni és Jen között újabb vita bontakozott ki, beszédbe elegyedett a lánnyal..
- Jó volt a film?
- Ja, tűrhető. Bár szerintem Zsani a vége felé már egy kicsit unta…
- Szóval találkoztál Zsanival és Petivel? – élénkült fel Kristóf.
- Alapból velük jöttem.
- Mi? – meredt Anitára a deszkás megütközve. Bár a többiek szerencsére ügyet sem vetettek rájuk, azért lejjebb vette a hangját, mielőtt folytatta volna. – Hogyhogy?
- Peti szólt Zsaninak, aztán ő meg nekem, hogy van-e kedvem jönni. Vagyis… szerinte Peti randizni akart volna vele, ő viszont nem úgy bírja a srácot, szóval na! Kellett egy hasznosan fölösleges harmadik.
- Uh, jó. És most hol vannak?
- Még bent. Lemaradtak. Peti lassan már olyan dühösen nézett rám, hogy komolyan féltem maradni. De hamarosan kijönnek.
- Köszi – nyugtázta egy bólintással Kristóf a hallottakat.
- Te, Kristóf!
- Igen?
- Te fiú vagy.
- Hál’ istennek.
- Nem tudnál beszélni valahogy Petivel, és finoman a tudtára adni, hogy nem érdekli Zsanit?
- Lehet egy ilyen hírt finoman közölni, Anita?
- Nem nagyon… De mit tudom én, hogy megy ez köztetek, srácok között. Még kukoricát?
- Kösz – markolt bele a zacskóba Kristóf azon tűnődve, vajon miért mindig őt találják meg ilyen kérésekkel.
Eközben a veszekedés sem csendesült el. Dávid és Reni hevesen győzködte Jent, hogy a Bajnokság igenis népszerű, és emelt hangon kikérték maguknak, amikor a balerina félvállról odavetette nekik, mekkora lúzerek, de közben segítséget remélve pillantgatott Ede felé, de az meg éppen a húgával volt elfoglalva. A testvéri vita ugyan nem hallatszott el Kristófig, de a deszkás könnyedén megállapíthatta, miről van szó. A csapat, ha nem is csendesebb, de békésebb fele, Gergő, Máté, Rafael és Dorina csak fél füllel figyelték az eseményeket, néha beszóltak, majd egy idő elteltével ráuntak a bámészkodásra és leléptek. Daniellán is látszott, hogy szívesen felszívódna, de esze ágában sincs itt hagyni a fiúját. Iván a telefonját nyomkodta, amitől majdnem normálisnak tűnt.
- Egyébként mi folyik itt? – tudakolta Anita a járda szélére telepedve.
- Az attól függ – ült mellé Kristóf.
- Mitől?
- Hogy mennyit tudsz.
- Tudom, hogy ők ott – mutatott Dávidék hármasa felé. – a délelőtt óta még kevésbé bírják egymást. De mi történt Sissiékkel?
- Hát… ez hosszú. Dióhéjban annyit, hogy Ede a jelek szerint Jennel jár, ami nem tetszik Sissinek, mert Ede tegnap este óta furán viselkedik – felelt.
- Nem tűnik egy átlagos tesós veszekedésnek, ami után gyorsan kibékülnek – jegyezte meg aggódva Anita.
A Bajnokság kontra Bál csoport egy pillanatra elhallgatott, így a járdán ücsörgők, tisztán hallhatták, amint Sissi felcsattan:
- Törődj a magad dolgával! Nem én vagyok az, aki kifordult magából, csak mert találkozgat valakivel.
- Most meg kiről beszél? – döbbent meg Anita. – Kivel találkozgat?
Kristóf vett egy nagy levegőt, és csak aztán válaszolt.
- Velem.
- Te magasságos vízi csiga!- bukott ki egy rövid hallgatás után Anitából, mire kész csoda, de egyszerre mindenki csendben maradt, és csodálkozva pislogtak a lányra, akinek zavarában pipacsvörösre gyúlt az arca, majd mikor elkapta Dávid tekintetét, arra már kifejezés sem létezik.
- Tessék? – tért magához Kristóf.
- Ööö… ez nem tudom, honnan jött – nyögte ki Anita nagy nehezen. – De hát… mégis… ti… ő nem az olasszal jár?
- De – morogta Kristóf. Anita észrevette a fiú hirtelen elkomorulását, de nem tette szóvá.
- És ti tényleg…?
- Nem. Csak kitalálta, hogy idegesítse vele Edét.
- Ó! Ez… nem feltétlenül volt szép tőle – mondta, és kíváncsian várta a válaszreakciót.
- Miért? – Kristóf igyekezett színtelen hangot megütni.
- Nem bántott meg ezzel?
- Miért bántott volna.
- Oké.
Anita elhallgatott. Kristóf a gondolataiba mélyedve újra a többiek felé nézett, bár Sissin kívül egyáltalán nem érdekelte semmi.
Hihetetlen, hogy ez a csaj még mérgesen is mennyire klasszul néz ki – gondolta Kristóf, de rögtön felriadt a bambulásból, amikor végre megpillantotta az ajtón kilépő Petit és Zsanit. Gyorsan felállt, hogy meggyőződjön róla, Gergő tényleg nincs már a közelben, majd megvárta, amíg Anita csatlakozik Petiékhez és együtt elindul velük hazafelé. Küldetés letudva.

Felvétel 10, rögzítve dec. 8., hétfő 18:29-kor

megj.: ez csak egy vázlat, amit majd felveszek, ha majd megint tudok beszélni…
Ede tegnap eltökélten tartotta magát a Jennifernek mondottakhoz: még a fizika szó egyik segédfogalmának sem volt híre hamva sem a szobájában. Ellenben az enyém, miután elbúcsúztam Kristóftól és Kamillától, úgy festett, mint Einstein ikszedik ükunokájának titkos laborja.
A leckeírástól, meg úgy az egész vasárnapomtól kimerülve vonszoltam fel magam a szobámba, ahol aztán átestem egy vaskos függvénytáblázaton, és az ágyamra zuhantam. Amivel még nem is lenne baj, igazán egy szót sem szólhatok, mivel eredetileg is úgy terveztem, hogy kidőlök. Még egy fáradt sóhajt is megeresztettem volna, de helyette egy sikoly hagyta el a számat, mikor közeli szemkontaktusba kerültem Ede szalamandra csontvázával. Ki tudja, melyik olcsó, kidobandó holmikat árusító bolhapiacon szerezte, de fix, hogy nem érte meg az árát.
Mondanom sem kell, a fáradtság azonnal tovatűnt.
Amikor nyögve ülő helyzetbe tornásztam magam, fény derült a mázlista énemre is, amiről nem mellesleg azt sem tudtam, hogy létezik, mert nem túl gyakran mozgósítja magát. Ede villámgömbje csupán 5 centire volt a hátamtól. Egy hajszálon múlt, hogy nem kötöttem ki a sebészeten.
Szóval várt még rám egy nagyjából két órát igénybe vevő rendrakás, hogy az amúgy is kicsi szobámban helyet kerítsek Ede cuccainak úgy, hogy lehetőleg még csak ne is lássam őket. Annak a gyíknak az anatómiai modelljét először bevágtam az ágyam alá, de így a szó legszorosabb értelmében igazzá vált a „szörny az ágy alatt” kifejezés, nekem meg élénk a fantáziám, ezért rövid tétovázás után Ede minden veszélyesnek, ijesztőnek, vagy mindkettőnek titulált értékét összegyűjtöttem egy kartondobozba és lecipeltem a garázsba. Ahol senkit sem zavar.
Ezalatt a szomszéd szobából folyamatos háttérzajként szűrődött át egy számomra ismeretlen XXI. századi romcom vígjáték, ami Jen szavaival élve „annyira cuki, romantikus, megható, már ezerszer láttam, annyira édes” film. Ede tehát természetesnek vette, hogy akkor filmet néznek a laptopján. Talán egyszer majd megkérdezem, emlékezett-e egyáltalán valamire belőle vagy sem, ugyanis Jennifer folyamatos információkkal látta el a bátyámat a film férfi főszereplőjét illetően, és mindebből a vékony falak miatt nekem is alaposan kijutott. Az első három perc után már elvesztettem a fonalat az egyébként kép nélkül is remekül követhető vígjáték sztorijával kapcsolatban, viszont annál többet tudtam meg a színészek szerelmi életéről, kedvenc márkáiról, feltételezett tartózkodási helyükről, legújabb botrányaikról.
Nem sokáig lehetett bírni. Mindennek van határa. Amikor a cuccolással végezve baktattam felfelé a lépcsőn, és Ede résnyire nyitott ajtaján keresztül megpillantottam a laptop képernyőjén a kis csíkot, ami a filmből letelt időt jelezte, elszakadt a cérna. Vagy a balerina, vagy én. Egyikünknek mennie kell.
Én mentem. Természetesen. Egyrészt, mert tudtam, hogy így megúszhatom Jen beszámolóját, még mielőtt eljutnánk a „legújabb pletykák” részhez, másrészt meg, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Edének fontos ez a lány, függetlenül attól, hogy szerintem egyáltalán nem hasonlít arra a szorgalmas, okos, szép, érett csajra, akinek mindenki tartja, és aki jövőre az egyik legjobb természettudományi gimnáziumba fog járni.
Az én véleményem a következő:
1. Attól, hogy valakinek jó jegyei vannak, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki szorgalmas vagy okos. Talán csak pontos a rövidtávú vagy a szelektív memóriája. Legalábbis abból ítélve, hogy mi mindent sorolt el egy szuszra Mr. Akárkicsodáról, ami bennem elég… khm, mély nyomokat hagyott. Aznap este szegényebb lettem pár millió agysejttel.
2. Az érett kissé erős kifejezés, vagy csak én gondolom így? Eddig érett gondolkodásra utaló jeleket nemigen tapasztaltam, de végül is ki vagyok én, hogy bárki felett is ítélkezzek? Hiszen csak hetedikes vagyok, honnan is tudhatnám én, mi is az érett magatartás? A tanárok többsége azon a véleményen van, hogy igenis tudnom kéne. De nem pont ők állítják azt is, hogy „ejnye, 7/B, még mindig nem nőttétek ki az óvodás szintet”? De. Kíváncsi vagyok, ők vajon mit szólnának Jenhez.
3. Tehetséges? Fogalmam sincs, nem sokat láttam belőle, mert miután olyan nagyzolós stílussal leállította Reniéket, elvesztettem az érdeklődésemet a próbájuk iránt. Ez az én hibám, ez kétségtelen.
4. Szép és egy kiváló középiskolába adta be a jelentkezését? Ezek tények.
És?
Ede nyilván jobban ismeri, és bizonyára találna ürügyet, hogy mindezekre rácáfoljon. Remélem. Már csak az ő érdekében is.
A cipőmet húzva ezeket állapítottam meg. Aztán kirohantam az utcára és futottam egyet, amíg úgy nem éreztem, hogy kiköpöm a tüdőm, és amíg biztos nem lehettem abban, hogy ennyi idő alatt akár a Harry Potter 7/1. és 7/2. is lemehetett volna lassított felvételben. Tévedtem, de mindegy is volt. Bedugtam a fülhalgatómat, elindítottam az egyik lejátszási listámat az MP3-lejátszómon, és elnyomott az álom. Elegem volt abból a napból.

Reggelre még valamit megtudtam a sportról, mármint azon kívül, hogy a jelek szerint egyáltalán nem nekem való. A hajnalban jelentkező izomláz előbb felébresztett, mint hogy az ébresztőórám berregni kezdett volna, emellett rájöttem, miért nem látni soha kocogókat télen, és miért tanácsolja mindenki, hogy futás közben az orrunkon vegyük a levegőt.
Ugyanis én nem így tettem. Miközben a feszültségemet igyekeztem levezetni a futással, szájon keresztül lélegeztem csaknem háromnegyed órán keresztül. Vajon hány liter jéghideg levegőt nyelhettem le, és hogy lehet az, hogy ez mozgás közben egyáltalán nem tűnt fel, csak miután ma arra ébredtem, hogy pokolian fáj a torkom? Na, ez itt a kérdés, nem az, hogy lenni vagy nem lenni!
Anyuék már nem voltak otthon, amikor Ede és én ledobogtunk a lépcsőn reggelizni. Az asztalnál ülve megpróbáltam sűrű krákogás és köhécselés közepette kihúzni Edéből, hogy mégis mikor óhajtja visszavenni a tulajdonait a szobámból (illetve a garázsból, de ezt nem említettem neki, ki is akadna), amire viszont nem kaptam egyértelmű választ, csak hümmögött egyet, majd elém tolt egy doboz Dorithricin-t. Nem hiszem, hogy értette, amit mondtam.
A beszéd pedig egyáltalán nem tett jót a torkomnak. Suliba menet még azzal áltattam magam, hogy a nap folyamán majd biztosan jobban lesz, de miután egy szimpla sziát sem tudtam kinyögni Kamillának, beláttam, hogy aznapra kénytelen vagyok némasági fogadalmat tenni, ha nem akarok még tovább rontani a helyzeten.
Tesióra előtt még felkísértem Anitát a büfébe, ahol belefutottunk Kristófba. A méteres sor miatt várakozásra kényszerültünk, úgyhogy amíg Anita idegesen toporgott egy helyben a nyakát nyújtogatva, hogy még mennyi van hátra a büféablakig, Kristóf és én letelepedtünk egy padra.
- Szia, Szöszi. Klassz a sálad – intett a fejével a lila-piros virágos kendőm felé, amit még indulás előtt tekertem a nyakam köré. Éljen a stílusos megoldás!
- Kösz…khm..hk – hagyta el a számat. Elpirulva és lemondóan megráztam a fejem, hogy semmi értelme próbálkoznom, aztán tátogni kezdtem és ismét a fejemet ráztam.
- Fáj a torkod, nem tudsz beszélni – tippelt Kristóf. Grimaszolva bólintottam. – Mész orvoshoz?
Megvontam a vállam. Talán.
- A szüleid mikorra érnek haza? – tudakolta. Ezzel kicsit gondba voltam, mert hol egyikünk, hol a másikunk zavarodott bele a számokba, amikkel esetlenül próbálta elmutogatni az időpontot. Végül feladtam, és további hadonászás helyett előbányásztam egy üres írólapot a táskámból.
16⁰⁰
- Tanulószobáról ki tudnak venni?
Reggel fel tudtam hívni őket, azt mondták, a délelőtt folyamán elintézik.
- Oké.
Lehet, hogy olyan leszek, mint te. Örökre hozzám ragad ez a sál – írtam, és drámaian sóhajtottam egyet. Kristóf elolvasta az üzenetet, és elnevette magát.
- Nézd, neked legalább jól is áll - mosolygott, mire én rögtön iszonyatos hangokat hallatva siettem hárítani akartam a bókot, és ezzel egy időben tudatni vele, hogy nagyon is jól mutat rajta a sapi, ami nem volt jó ötlet, mert amint kinyitottam a számat, újult erővel sújtott le a torkomra a fájdalom. Kristóf aggodva a számra tette a mutatóujját.
- Te lány, ma ne menj a sportcsarnokba!
Elvette a kezét, amikor bólintottam, de a bőröm még hosszan bizsergett a z érintésétől. És hiányolta.
Igazság szerint kis híján teljesen megfeledkeztem a Sacival megbeszélt találkozóról.
Nem megyek el. – erősítettem meg leírva is. – Csak…
Ki akartam húzni a folytatást, de Kristóf kérdőn felvonta a szemöldökét, és ettől valahogy úgy éreztem, muszáj folytatnom.
… szeretnék jó benyomást tenni, de gyanítom, hogy ez valószínűleg nem a legjobb belépő a csapatba.
- Ugyan már, erről nem te tehetsz – csóválta a fejét.
De! Én futottam nyitott szájjal…
Úgy döntöttem, leírom neki az egészet. Nála és a lányoknál jobban senki sem érthet meg. Valóságos kisregényt írtam arról, mennyire ki vagyok borulva, amiért Ede szerelmes, csak éppen nem egy hozzá illő lányba. Hogy a csaj miatt a bátyám szentéjének kétharmada üres, míg az én szobámban jóformán annyi hely sincs, hogy átöltözzek, mert nem tudom kinyitni a szekrényemet a Fizikai fogalmak A-tól Z-ig és a Tudósok című enciklopédiasorozattól. Hogy fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el neki a véleményemet anélkül, hogy rám csapná az ajtót, még mielőtt végiggondolná.
Talán nem is Jenniferrel van igazából bajom. Nem akarom, hogy Ede megváltozzon.
Kristófot még sosem láttam ilyen figyelmesen szöveget olvasni. Egyetlen szó nélkül futotta végig a sorokat, a koncentrálástól egy kis függőleges ránc jelent meg a két szemöldöke között. Mikor a végére ért, elkapta a pillantásomat.
- Ne aggódj miatta! Ez az ő harca. Rá fog jönni, ha valóban rossz lányt választott.
De mi van, ha… még a gimibe is együtt járnak majd, mégis mikor fog rájönni?
- Rá fog jönni – bizonygatta.
- És ha mégs… - vágtam vissza észre sem véve, hogy hangosan beszélek, amíg újra rám nem jött a köhögés. Inkább elhallgattam, Kristóf pedig kihasználta a szünetet.
- Rá fog. Hidd el nekem. Lehet, hogy csak érettségi után, lehet, hogy még később, lehet, hogy akkor, amikor már túl késő lesz. Lehet, hogy sosem. Talán ő így találja meg a boldogságot. Jen és Ede… tűz és víz, valóban. De ha a kapcsolatuk valahogyan mégis működni fog, akkor hiba már most az elején a végét tervezni. Megtalálhatják az egyensúlyt. A bátyád kevésbé lesz kocka, a lány meg komolyabbá válik. Minden rendbe jön, és csak ez számít. Különben is: az emberek változnak.
Felpillantottam rá, de nem tudtam mit felelni – s ezúttal nem csak a torkom miatt. Elgondolkoztam, vajon az én makacsságom is kiegyenlíthető lenne-e az ő személyiségével. A képességével, hogy mindig tud mosolyogni. Vele. És úgy gondolom, igen. Számomra ő tökéletes.
Anita érkezése térített vissza a jelenbe, mielőtt végérvényesen is elvesztem volna a csokibarna szempár mélységében.
- Hú, köszi, hogy megvártatok. Csoda, hogy az egész világnak pont ma reggel jutott eszébe fahéjas csigát venni. Kész őrület! Miért kell mindenkinek ugyanolyat választania? Ennyire nincs senkinek se fantáziája? Mire odaértem, már majdnem elfogyott – méltatlankodott Anita, és hárman (plusz egy fahéjas csiga) indultunk a tornaterem felé.

Becsöngettek, és mivel erre az órára ismét próba volt kiírva, senkinek sem kellett átöltöznie tesifelszerelésbe. Az osztályunk magához képest nyugodtan üldögélt kétoldalt a lelátókon, vagyis ezúttal nem kellett se Daniellát fegyelmezni a haja miatt, se Gergőt leszedni a kosárpalánkról. Nem, a srác most éppen Zsani mellett foglalt helyet és őt, Kamillát, valamint Rafaelt szórakoztatta. Feléjük vettük mi is az irányt.
- Aj, olyan hosszú ez a suli! Sosem lesz vége! – nyögött fel Gergő, amikor melléjük értünk. Nos, ő így köszön, ha rossz napja van.
- Viccelsz? December van – felelte Kamilla csillogó szemmel. – Én még tisztára úgy érzem, csak most kezdődött el a tanév.
- Te viccelsz! Nekem olyan, mintha már évek óta tartana.
- Végül is már hat évet kihúztál itt – ékelte közbe Rafael.
- És ezen az éven kívül még ott van a nyolcadik is. Aztán a gimi! – folytatta Kamilla.
- Ja, jó, hogy mondjátok. Máris sikerült túlontúl boldoggá tennetek – morogta Gergő, aztán egy másodpercig némán meredt Kamillára, majd, mint akinek hirtelen minden világos, felröhögött.
- Kamilla jól érzi magát a suliban! Hát ez észbontó! Fogadjunk, ez a második otthonod is, mi?
- Talán – vont vállat enyhén elpirulva Kamilla, és egy félreérthetetlen pillantást küldött Zoli felé. – Az otthon ott van, ahol a szívünk is van.
Bár a srác túl messze volt tőlünk ahhoz, hogy hallja is, miről beszélünk, mégis úgy kapta el Kamilla tekintetét, mintha pontosan tudná, miről folyik a társalgás. A szeméből ki lehetett olvasni, hogy tökéletesen egyetért a barátnőjével.
Mosolyogva néztem Kamillát. Annyira megváltozott, amióta Zolival jár – most sokkal lelkesebben veti bele magát mindenbe, és ugyan kevesebbet olvas, mint azelőtt, de sokkal több időt tölt Zolival, velünk meg a kézisekkel. Tényleg szereti az iskolát, de ezért senkinek se jutna eszébe kiközösíteni vagy strébernek nevezni. Gergő sem tette.
Erről eszembe jutott – megint – amit Kristóf mondott a büfénél arról, hogy a párok javítanak egymás tulajdonságain, és összeszorult a szívem. Egy kicsit irigy voltam Kamillára, amiért ő már megtalálta ezt a boldog kiegyensúlyozottságot. A szerelmet.
És emiatt az irigység miatt szégyelltem is magam. Egy igazi barátnő nem érezne így az én helyemben, hanem teljes szívvel örülne az LB-je örömének. Én is örülök Kamillának – csak ezek szerint nem eléggé. Nem annyira, mint ahogy szeretnék.
Váratlanul elérzékenyültem. Nem akarom itt hagyni ezt az osztályt! Kamillát, Zolit, Anitát, Zsanit! Kristófot! A barátaimat! Mindent! A ballagáson tutira én leszek az első, aki elsírja magát.
Ekkor nyílt ki a tornaterem kétszárnyú ajtaja, és belibbent rajta Jen a táncpartnere oldalán. (Na, ők már igazán elballaghatnának.) Csakhogy ezúttal nem egyedül érkeztek: mögöttük még vagy hat pár tipegett be a terembe, és szépen formációba rendeződtek, amíg Jennifer tündöklő mosollyal Bokros tanárnő elé lépett.
- Elhoztam az egész csapatot, hogy végre minden együtt legyen, és próbálhassunk.
A hirtelen beállt csendben, amit a sok egyforma, porcelánbaba külsejű lány és fiú megjelenése váltott ki, tisztán lehetett hallani, ahogy Bokros visszakérdez, Jennifer pedig megerősíti, hogy igen, mindannyian, akik itt jelen vannak, fel fognak lépni karácsonykor.
- Hűha! – bukott ki elsőként Kristófból a megdöbbenés.
A próba ezután csendben zajlott le, Jen sugárzott, és bár nem volt rajta semmi megkülönböztető jelzés, mégis érezni lehetett, hogy az egész produkciónak ő a központi alakja. Az óra végén még mondott valamit Bokrosnak, majd az egész delegáció elégedetten sutyorogva távozott. A tornatanárnő ezt követően kissé zavartan felénk fordult.
- Jen üzeni a diákönkormányzat nevében, hogy szünetben feltétlenül vessetek egy pillantást az aulában álló hirdetőtáblára. Megyek én is veletek, ugyanis fogalmam sincs, miről van szó – közölte, előre megelőzve a kérdések árját, amire úgysem tud majd válaszokat adni.
Az aulában aztán olyan meglepetés fogadott minket, amit valóban kár lett volna kihagyni. Kamilla, aki közülünk a leggyorsabban olvas, ért először a piros írólap méretű felhívás végére.
- Hogy MI? – hüledezett szinte visítva, mire egy fél másodpercig mindenki elszakította a tekintetét a tábláról, hogy szemügyre vegye a hangoskodót, de Kamilla reakcióját látva ugyanolyan gyorsan fordultak vissza, hogy minél előbb megtudják, miről van szó.
- Ez hihetetlen. Ezt nem tehetik! – hangzott fel hátulról.
Az egész aula megtelt diákokkal. Voltak, akik felháborodva tárgyalták az olvasottakat, míg mások egyre erőteljesebben próbálkoztak közelebb kerülni a hirdetőtáblához. Egy alkalommal valaki hátulról belém nyomta a könyökét, rögtön utána pedig oldalról kezdett nyomni a tömeg. Aztán már nem is tudom, hogyan vagy honnan érkezett a következő lökés, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy arccal előre zuhanok a föld felé. Hogy csökkentsem a becsapódás erejét, mindkét karomat kitartottam magam elé, így nem csak én, hanem a gyenge lábakon álló tábla is az aula padlóján kötött ki, a papír pedig, ami hirtelen mindenki érdeklődésének tárgyává lett, rajtam. Szóval a következő hullám célja már szó szerint én voltam, amíg egy erős kéz fel nem rángatott a lábak közül.
- Ezt a káoszt! Jól vagy?  - kérdezte Dávid, amint talpra állított.
- Assz… khm… - próbálkoztam a válasszal, végül csak bólintottam. Dávid felemelte a földről a lapot, és hangosan megköszörülte a torkát. Egy perc sem telt belé, a sokaság gyorsan elcsendesedett. Ez van: Dávid menő. Hangosan olvasni kezdett.
- „Kedves diákok! Az iskola diákönkormányzatának vezetősége a múlt heti gyűlésen a következő javaslatot kapta a 8/A osztály képviseletében megjelenő tagoktól: városunk három általános iskolája között a minden évszakban megrendezett programot, az Őszi, Téli, Tavaszi és Nyári Bajnokságot (kézilabda) a képviselők másra cserélnék. Előzőleges kutatások alapján kijelenthető, hogy a kézilabdameccsek az utóbbi néhány évben jelentősen vesztettek népszerűségükből, a lelátókon helyet foglaló közönség létszáma évről évre alacsonyabb. >>Természetesen az intézmények közti kapcsolatot továbbra is ápolni kell, – mondta a nyolcadikos Juhász Jennifer, amikor ötletét előterjesztette. – de fontos, hogy a megrendezett eseményt élvezzék is a résztvevők. A rendezvény gyakorisága és időpontja ugyanaz maradna, a megjelentek továbbra is csak a felsőbb évfolyamokba járó tanulók lehetnek. Én személy szerint a Bajnokság helyett egy Őszi, egy Téli, egy Tavaszi és egy Nyári/Évzáró Bálra gondoltam, illetve egy bálhoz hasonló rendezvényre…<<”
Dávidnak szünetet kellett tartania, mert a jelenlévők változatosan, de egyformán zajosan reagáltak a hallottakra. A lányok nagyja izgatott sutyorgásba kezdett, ám a fiúk hevesen ellenezték az ötletet, hogy táncolniuk kelljen, hozzájuk csatlakoztak a kézis csajok is. Én is tiltakoztam volna, nem is visszafogottan (ma először hálát adtam az égnek, hogy nincs hangom) már csak Kamilla miatt is. Még hogy ne legyenek Bajnokságok! Ez a balerina még jobban meg van huzatva, mint én, pedig nem is ő futkározott még este nyolckor! Dávid rosszallóan ráncolta a homlokát, amint magában továbbolvasta a szöveget, de azért megvárta, míg valamelyest lecsendesedünk. Aztán folytatta:
- „A diákönkormányzat még nem határozott semmit az ügyről, a döntésbe szeretnénk mindhárom iskola valamennyi tanulóját bevonni. Az intézményekben szavazást indítottunk, amelynek összesített eredménye fogja eldönteni a kérdést. Minden ötödikes, hatodikos, hetedikes, valamint nyolcadikos gyermek 1 db, névre szóló szavazócédulával rendelkezhet, amiket az osztályfőnöktől vehetnek át, a leadási határidő dec. 15. Nem kötelező a részvétel, ez esetben a diák a TARTÓZKODOM választási lehetőséget pipálja ki/ikszelje be.”
- És én hol voltam, amikor a kollégáim engedélyezték ezt a… zagyvaságot – csattant fel Bokros dühös hangja, de még épp idejében cenzúrázta magát. – A mérkőzések megrendezése szinte már hagyomány, nem lehet csak úgy félresöpörni. Ráadásul esélyesek vagyunk a győzelemre! Nevetséges! Még hogy kis ötödikesek egy bálon! Hát így lesznek a kislányokból nagykorukra…
- Figyeljetek! – szakította félbe Dávid a tanárnőt és a közben egyre növekvő zsibongást. – Ne tartózkodjatok! Mindenki szavazzon! És bár azt kellene mondanom, hogy ne engedjétek befolyásolni magatokat… DE SZAVAZZATOK A MECCSEKRE!
A jelenlévők többsége hangos ujjongással fejezte ki egyetértését. Szerintem ez elég megnyugtató visszajelzés.

Ebédszünetben magamban számba vettem az esélyeinket. Három iskola. A Babits Mihály, a Hajós Alfréd és a Fenyőfasor Általános Iskola. A babitsosok egész biztos a Bajnokság ellen szavaznak, amióta létezik ez az esemény, ők mindig az utolsó helyen zártak. Habár lehet, hogy a sportosabbak, mint amilyen a röpis Saci, kiállnak a Bajnokság mellett, de attól tartok, ők túl kevesen lesznek. A Hajós Alfrédról nem sokat tudok, az ő csapatuknak sincs annyi sikerélményük, pedig jó néhányszor voltak elsők is. Rájuk talán még lehet számítani.
Na, és itt vagyunk mi. A fenyőfasoriak. Mindhárom suli közül a miénkről feltételeztem volna legkevésbé, hogy egy ilyen javaslattal áll elő. A Bajnokságokon általában Kamilláék szerepelnek a legjobban, a körzetben mindenki tudja, hogy nekünk van a legjobb csapatunk. És erre Jen jön ezzel a hülyeséggel. Bál? Ne már!
Értem, min akadt ki Bokros. Nem nehéz elképzelni, ahogy az ötödik, hatodik, sőt még a hetedik évfolyam lánydiákjai is hirtelen elkezdik magukat felnőttnek képzelni és ribancosan viselkedni. Nekem ki szabad mondanom.

- Még nem kérdeztem… nem is tudtam volna… de neked mi a véleményed erről az egészről? – faggattam Kamillát. Suli után elkísértem a közeli könyvesboltba vásárolni, és szerencsére már a hangom is megjött annyira, hogy válthassunk néhány szót.
- És ezt kérdezni kell? – sóhajtott fáradtan, és visszacsúsztatott a helyére egy vastag keményfedeles könyvet anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Tényleg szomorú volt. – Ha rajtam múlna… de hát nem rajtam múlik. Én a Bál ellen szavazok!
- Én is! Számíthatsz Anitára és Zsanira is. Zsanira tuti. Már a szoknya gondolatát is ki nem állhatja, egy bálba egész biztosan nem menne bele.
- És Ren, Zoli, Peti, Dávid, Zsolti is mind ellene vannak – fűzte hozzá reménykedve, majd elcsendesedett. – Nem akarok senkit sem befolyásolni. Ha bármelyikőtök is másképp dönt, én megértem.
- Viccelsz? – ellenkeztem. – Jennifer kivetette a hálóját a bátyámra! Még ha jó is lenne az ötlete, akkor sem voksolnék az ő javára!
Kamilla elnevette magát, és megölelt.
- Válasszunk egy könyvet, és menjünk haza! – javasoltam.
Bólintott, és a polcok felé fordulva tovább böngészte a színes könyvgerinceket.
- Ide nézz! Kerstin Gier: A fiúk olyanok, mint a rágógumi – édesek és könnyű őket az ujjunk köré csavarni – olvasta fel az egyiket.
- Á, inkább sokat rágódunk rajtuk, aztán úgyis kidobjuk őket – feleltem, de közben akaratlanul is eszembe jutott egy barna szemű deszkás srác. Életem első rágója, amit szívesen megtartanék.

- Na, csak ügyesen. Innen már boldogulsz? – támaszkodott a sportcsarnok bejárata melletti falnak Kristóf.
- Persze, minden rendben. Köszi, hogy elkísértél – válaszoltam, habár még egyszer-kétszer köszörülnöm kellett a torkomat.
- Neked bármit, Szöszi – kacsintott, mire én rámosolyogtam, de közben csalódott is voltam egy kicsit. Abból, hogy még mindig ezen a becenéven szólít, tudhattam, hogy csak barátok vagyunk. – Majd érted jövök. Sok sikert!
A nap folyamán megváltoztattam a véleményemet és lementem a csarnokba. Belementem ebbe az egész röplabdás dologba, az a minimum, hogy normálisan végig is csinálom.
Könnyedén letaláltam a pályára, ahová találkozót beszéltünk meg Sacival. Mikor megérkeztem, még sehol sem láttam senkit, ezért a lelátó első sorában ülve várakoztam, és közben még egyszer átfutottam, hogy mit kell tudni a játékról. Az olvasásból egy kissé ismerősen csengő nevetés riasztott fel. Elsőre nem ismertem fel, de néhány másodperc múlva beugrott, ki lehet a hang gazdája. A félig kitárt ajtóban megpillantottam Sacit, amint egy magas szőke srác nyaka köré fonta a karját, majd heves csókcsatába kezdett vele.
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne megzavarni őket, így a helyemen maradtam. De mikor már több mint négy percre is elhúzódott az a csók, úgy döntöttem, hogy akármekkora illetlenség meg akármennyire kínos is, nem ártana tudatnom velük, hogy itt vagyok. Legalább azt nem mondhatják rám, hogy direkt maradtam észrevétlen.
Végül hál’ istennek semmit sem kellet félbeszakítanom, mert amint nagy levegőt véve feltápászkodtam, Saci és a fiúja már be is toppantak a pályára, majd mindketten megindultak felém.
- Szia, Sissi! – integetett egy kicsit kipirulva a CSK.
- Sziasztok!
- Készen állsz?
- Mondjuk – hümmögtem, és beszámoltam neki a torkom állapotáról.
- Sajnálom – biggyesztette le a száját Saci. – De ha nem valami vírus vagy ilyesmi, hanem tényleg csak a hideg levegő okozta, akkor holnapra rendbe jön.
- Remélem. A szerdai edzésre biztosan – feleltem.
- Szuper… Sissi, ő itt Szilveszter, a fiúcsapat kapitánya. És együtt vagyunk – mutatta be a mellette álló fiút, és az utolsó mondatánál különös fény villant a szemében. Valami olyasmi, hogy „ha kikezdesz vele, nagyon megjárod”.
- Nagy Erzsébet – mondtam, de épp csak egy picit mosolyodtam el, hogy Szilveszter nehogy azt higgye, udvariatlan vagyok, de Saci se gondolja azt, hogy valaha is fennáll a veszélye, hogy rástartolok a pasijára.
- Tudom – bólintott, majd gyorsan és (a társaságukra való tekintettel) diszkréten elbúcsúzott a barátnőjétől, és lelépett.
Kínos csend telepedett ránk, amikor egyedül maradtam Sacival, de elképzelhető, hogy csak én éreztem így, mert mire észbe kaptam, Saci már teljes átéléssel magyarázott. A délután folyamán átbeszéltünk minden szabályt, veszélyt, nehézséget, megmutatta, hogyan kell szerválni (kicsit sem olyan egyszerű, mint a videókon!), és nagyvonalakban felvázolta, mi a teendő egyes játékhelyzetekben.
- Nagyon fontos, hogy a csapattagok folyamatosan kommunikálni tudjanak egymással. Ha ketten is elindulnak ugyanazért a leszálló labdáért, szinte biztos, hogy egyikőjük sem éri majd el, a posztok üresen maradnak, a labda leesik, az ellenfél pontot szerez. Ezért fontos, hogy nagyon-nagyon-nagyon odafigyeljünk a másikra.
Pontban 18:00-kor azzal köszöntünk el, hogy leghamarabb szerdán találkozunk. Mire kiértem, Kristóf már ott várt rám a főbejáratnál, a bal lábával szórakozottan tologatta a deszkáját előre-hátra. A háta mögé osontam, hogy ráijesszek, de az utolsó pillanatban villámgyorsan megfordult, és ő hozta rám a frászt. Ijedten hátraugrottam, és elvesztve az egyensúlyomat majdnem a betonra zuhantam, de Kristóf megint az utolsó pillanatban (tuti, hogy direkt várta ki) utánam kapott és a vállamnál fogva megtartott. Hirtelen nagyon közel kerültem azokhoz a mindig mosolygós ajkakhoz…
- Helló! Milyen volt? – érdeklődött, miközben talpra állított.
- Egész jó – Pislogtam néhányat, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet és mérsékeljem a szívműködésemet. Semmi baj. – Hazafelé majd mesélek.
- A helyzet az, hogy nekem el kéne sietnem valahová, szóval… Hölgyem a kocsija előállt – vigyorgott, aztán segített felállni a deszkájára és tolni kezdett.
Na, majd meglátjuk, hogy ez mennyivel lesz gyorsabb megoldás J - Sissi.

Harmadik díjam

Sziasztok!
Ahogy a cím is mutatja, megkapta a történet a 3. díját is! Kimondhatatlanul örülök neki, de egyúttal óriási meglepetés is volt ez számomra. Május elseje óta nem került semmi bejegyzés sem az oldalra. A késés okai között fel lehetne sorolni mindent, amit csak el tudtok képzelni: betegség, iskola miatti túlterheltség, állandó stresszhelyzet, lustaság, ihlethiány, nem megfelelő lelkiállapot. Mindez sajnos kihatott az írói tevékenységemre is, e hét szerdáig egy betűt sem írtam. De remélem most, hogy elkezdődött a vakáció – és hogy ez a díj is ösztönöz – tudok változtatni, és hamarosan jöhet az új rész!

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Írj magadról 10 dolgot!
3. Válaszolj a tíz kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Küldd tovább!

1. Köszönöm szépen a díjat  LexieStevenson-nak. Fantasztikus érzés, hogy sikerült elnyernem a tetszésedet az írásommal, és nagyon hálás vagyok érte, hogy a díj továbbküldésekor többek között rám is gondoltál. J

2. 10 dolog magamról:
- Édesszájú vagyok, a csokinak nem tudok ellenállni.
- Imádom az almát, minden fajtát megeszek, naponta kettőt-hármat is. Amikor fogyókúráztam, a mértéktartás egyedül az almára nem vonatkozott.
- Jún. 2-án ötösre tettem le hegedűből az alapvizsgát. Szolfézsból már hamarabb megvolt a vizsgaeredmény, és így, a kettővel együtt elmondhatom, hogy elvégeztem a művészeti iskola alapképzését. De nem állok le, jövőre is folytatom a tanulást.
- Iskolán kívül nem járok külön edzésekre, szerintem ezután sem fogok, ezért mindig figyelek arra, hogy napi legalább fél órát mozogjak.
- Javíthatatlan könyvmoly vagyok.
- Szerintem nem vagyok zűrös kamasz. A tanulással csak nagyon ritkán van gondom, anyu a legjobb barátnőm, apa a legeslegjobb tanácsadóm. Azt hiszem, a lázadó korszakom kimerült annyiban, hogy egy ideig csak véres, néha horrorisztikus könyveket olvastam, csak hogy bosszantsam a környezetemet.
- Utálom a kólát és szeretek iskolába járni.
- Gyűjtöm a kiürült teafiltereket, nem is tudom, miért. Nincs különösebb oka. Csak néha jó érzés behunyni a szemünket és mélyen beleszimatolni a dobozba, mert ezek a filterek sokáig megőrzik a teafű illatát.
- Ha ruhákat vásárlok, sosem dobom ki a címkét, miután levágtam, hanem könyvjelzőnek használom.
- Szabadidőmben, általában ünnepekkor vagy szünidőben gyöngyöt fűzök. Karácsonyra három karácsonyfadíszt készítettem, nemrégiben pedig befejeztem egy citromsárga papagájt. A következő tervem, hogy fűzök egy baglyot és a Harry Potter-kötetek elé állítom.

3. Válaszaim Lexie kérdéseire:
1. Miért pont ilyen témájú blogot írsz?
A történet, amit bontogatok, a lehető legegyszerűbb: egy általános iskolai kamaszszerelem. Ez egy viszonylag egyszerű, tágan értelmezhető és kreatívan megalkotható téma, szóval kitűnő tapasztalatszerzés számomra, mivel ezelőtt nem foglalkoztam komolyabban az írással annál, mint hogy elkészítettem az osztályzásra beadandó fogalmazásokat. Ez az első önszorgalomból végzett munkám, amibe rengeteg energiát fektetek – ha épp nem kések hónapokat ilyen-olyan okok miatt – és úgy látom, van is eredménye. J
2. Filmek vagy inkább sorozatok? Miért?
Inkább a filmek. A sorozatok általában hétköznap mennek, ilyenkor ritkán nézek TV-t. Ezenkívül egyrészt időponthoz vannak kötve, és ha kihagyok egy epizódot, fennáll az esélye, hogy elvesztem a történet fonalát, másrészt függőséget okozhat, ha valaki napi szinten leül a televízió elé, még akkor is, ha épp nincs hozzá hangulata, hisz meg kell néznie a következő részt, hogy teljes legyen a sztori. Filmeket is jobban szeretek DVD-ről nézni.
3. Haragtartó típus vagy?
Ez sok mindentől függ. Van két húgom, akikkel – mint minden testvér – sokat vitatkozok, de általában öt perc múlva elfelejtem az egészet. Így van ez akkor is, ha közeli ismerősről van szó. De ha valaki olyannal kerülök összetűzésbe, akit nem ismerek eléggé vagy elég régen, akkor sajnos az eset sokáig megmarad bennem, de igyekszem, hogy ez ne befolyásolja a viselkedésemet.
4. Mi az, amivel a leginkább fel lehet téged húzni?
Ha hozzányúlnak a cuccaimhoz, rendetlenséget csinálnak a szobámban, vagy ha figyelnek sportolás, írás, rajzolás, hegedülés közben. A legjobban pedig akkor, ha mondom is nekik, hogy zavar, ennek ellenére nem tesznek semmit.
5. Dolgozol vagy még suliba jársz?
Suliba, még elég sokáig.
6. Ha kívánhatnál valamit, mi lenne az? Miért?
Ezzel most megfogtál, mert hirtelen fogalmam sincs, mit válaszolhatnék. Úgy érzem, az életem rendben van, jól érzem magam a bőrömben. Persze vannak apróbb kívánságaim, pl. hogy legyen laposabb hasam, vagy hogy jobban le tudjak játszani egy darabot, de azt hiszem, ha egy nap valóban megjelenne előttem egy tündér és lenne egy ilyen lehetőségem, valami nagyszabásút kívánnék. Ilyesmit: szűnjön meg a környezetszennyezés és a Föld „készletei” töltődjenek fel! A miértje pedig: hát nem lenne sokkal jobb minden, ha a bolygónak és az emberiségnek nyerünk így még pár évszázadot, talán évezredet is?
7. Egy napra valaki másnak a bőrébe bújhatsz. Kit választanál és miért pont őt?
Talán valamelyik menő lánnyá az ismeretségi körömből, akit ki nem állhatok. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az, hogy egy csomó kétszínű barát vesz körül, és jót röhögnék magamban rajtuk.
8. Idén, ha mész nyaralni, akkor hová?
Sokfelé… pl. a könyvtárba, a könyvesboltba…
9. Hallgatsz mások véleményére?
Ez a véleménytől függ. Elsősorban az számít nekem, amit én gondolok, például ha írok ide egy fejezetet és úgy gondolom, ez sikerült a legjobban, de egy kommentelő szerint ez a világ legrosszabb írása, engem akkor sem lehet letörni. Vagy ha év végén mindenből ötösre zártak le (márpedig jelen tényállás szerint idén is ez várható), és valaki erre strébernek nevez és kigúnyol, én akkor sem érzem úgy, hogy hiába volt az egész. Ha büszke vagyok valamire, semmivel sem lehet letörni, ha hiszek valamiben, nagyon nehéz meggyőzni az ellenkezőjéről. Mindenki véleményét meghallgatom, és igyekszem rájuk tekintettel lenni, de sajnos ez nem mindig sikerül.
10. Mit jelent a számodra az, ha a blogod díjat kap?
Ahogy a bejegyzést is kezdtem, ez számomra óriási elismerés és boldogság, emellett ösztönzően hat rám. Amikor megkaptam az első és második díjamat, nem állítom, hogy jobban, de sokkal lelkesebben kezdtem írni, és a dolog sokkal nagyobb élvezetet jelentett számomra.

4. Kérdéseim:
1. Milyen más hobbijaid vannak az íráson kívül?
2. Hogyan, milyen körülmények között tudsz a legjobban alkotni?
3. Jellemezd magad 4 szóban!
4. Kinek/minek/milyen esemény hatására kezdtél el írni?
5. Írtál már azelőtt is, hogy blogot indítottál?
6. E-book vagy könyv? Miért?
7. Melyik a kedvenc könyved/íród?
8. Melyik a kedvenc sütid? (El szeretném készíteni otthon.)
9. Milyen gyakran írsz?
10. Mit jelent neked az írás? Kikapcsolódást vagy kötelességet? Segít levezetni a stresszt vagy maga is egy stresszforrás?

5. Nekik küldöm:
RiceAngel
Liliom

FELHŐ

2. KÖZJÁTÉK

Különös. Párszor mintha már megfordult volna a fejében ez a kérdés. Mit keres itt?
Kristófnak még mindig megvolt az a rossz előérzete, hogyha Zoli fantáziája továbbra is ilyen magaslatokban szárnyal, annak nagyon nem lesz jó vége.
Keresztülgurult egy grafitikkel kidekorált aluljárón. Nyáron ő, Gergő és az a-s Máté lejöttek ide, hogy másokhoz hasonlóan hozzátegyenek valamit a színkavalkádhoz. A képek összességéből semmit sem lehetett kinézni, csupán összevissza firkálmánynak hatott, s a legtöbb alkotóeleme az is volt. Voltak viszont köztük elég művésziek is – ezeket csinálta Máté. A közepes szintű grafitik közé sorolhatóak, azok, amiket Gergő hozott össze, és a leggyengébbek, általában feliratok között szerepelt Kristóf műve: egy pink S betű. Augusztusban direkt próbált szélre rajzolni, hogy különválassza a rajzot a színes zűrzavartól. Nem akarta, hogy az S elvesszen a többi felirat között – hiszen az ihletője sem olyan, aki beleolvad a tömegbe. Azóta viszont jelentősen megnőtt az aluljáró falát díszítő grafitik száma. Kristóf csak azért vette észre a betűt, mert úgy tűnt, rajta kívül senkinek még csak sem eszébe jutott, hogy rózsaszínt használjon, ő volt az egyedüli.
Erről jut eszébe, vigyáznia kell. Az utóbbi napokban kétszerannyi időt töltött Sissi figyelésével, mint ezelőtt. Nem keresett semmit… csak nézte. Jó volt látni a lányt. Ilyenkor általában megfeledkezett a világról, önmagáról, a környezetéről, ezért nem egyszer azzal szembesült, hogy nemcsak ő mustrál kitartóan valakit – őt is figyelik. Sissi tekintetét szinte sosem sikerült elcsípnie, ellenben Kamilla pillantásával elég sokat találkozott. És hát mégiscsak: ők lányból vannak. Ha Kamilla megneszel valamit, az még ugyanazzal a lendülettel eljut Sissihez. Vagy nem?
- Lányok – fújt egyet Kristóf, és visszafordult az S-hez…
És megint. A gondolatai ismét elkalandoztak. Ez a csaj a puszta létezésével megőrjíti.
Arra eszmélt fel, hogy két alak közeledik felé futva az aluljáró bejárata felől. Így belegondolva nem vall túl nagy intelligenciahányadosra az, ha decemberben, amikor már korán sötétedik, egyedül ácsorog valaki egy puszta deszkával felszerelkezve egy kihalt, nem épp a bizalomgerjesztő helyek közé tartozó vasútállomási aluljáróban gyér fényviszonyok mellett. Kristóf összehúzott szemmel próbálta kivenni a szürkeségben a rohanókat, minden izma ugrásra készen megfeszült, hogy vészhelyzet esetén azonnal négykerék meghajtással indulni tudjon. Esetleg felkapni a deszkát és jól odasózni nekik.
Egyikre sem volt szükség. A két srác Zoli és Peti volt, akikkel a pályán lett volna találkozójuk. És amiről Kristóf lekésett.
Tényleg össze kéne már szednie magát.
- Na! Már azt hittem, komolyan gondoltad, hogy nem jössz – fékezett le előtte elsőnek Zoli.
- Komolyan gondoltam – bólintott Kristóf.
- De legalább elindultál, ha nem is érkeztél meg. Ez is valami.
- Hajtott a kíváncsiság. Mibe tervezünk belefolyni?
- Semmi olyanba, ami veszélyesebb lenne egy sötét aluljárnál. Te azért nem vagy komplett, ugye tudsz róla? Mi vitt arra, hogy pont itt szobrozz? Ennyire azért ne utáljál minket! – bokszolt a vállába.
- Ti lesztek az utolsók, akik miatt ide zárkóznék el. Te csak ne félts! Kezdem azt hinni, hogy összeálltál anyámmal.
- Szó sincs róla. Csak kihozod belőlem az elviselhetetlen énemet – kacsintott Zoli. -  Mások is mondták már, hogy rossz hatással vagy rám.
- Kik? – hördült fel Kristóf.
- Várkony, például.
- Ő nem számít. Ki nem állhat.
- Ja, én is mindjárt gondoltam, hogy egyes megnyilvánulásai, teszem azt a beírások az ellenőrződben, és a többszöri fenyegetőzés, hogy elkobozza a deszkádat a tanév végéig, nem az odaadó szeretetének irántad való jele. De térjünk a tárgyra, rendben?
- Rendben – sóhajtotta Kristóf, és csak nagyon nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. – Ó, egyébként sziasztok!
- Mi? Ja, persze. Szia, Kristóf!
- Helló – mondta Peti is.
- Tehát – folytatta Zoli. – Peti végre lépett.
- Micsoda? Ez komoly? – álmélkodott Kristóf.
- Aha. Kábé én is így reagáltam, amikor tudatosult bennem, hogy megnyomtam az ENTER-t és elküldtem az üzenetet. – helyeselt Peti, és lelkesen a levegőbe öklözött. - Úgyhogy holnap fél ötkor mozi Zsanival!
- Gratula, haver – veregette vállon Kristóf a kézist. – Viszont ha ez ilyen simán lement… hol a probléma?
- A mozi előtt – felelte Zoli, aki közben helyett foglalt egy egykor sötétzöld, összefirkált padon, és a térdére támaszkodva összekulcsolta a kezét.
Kristóf értetlenül pislogott, majd végre körvonalazódni kezdett neki a helyzet.
- Ahha. Szívás.
- Az. Amikor Kamilla még vele járt…
- Dáviddal?
Zoli behunyta a szemét és összeráncolt homlokkal hátradőlt.
- Ne mond ki a nevét! Szóval, volt időm megfigyelni a szokásait és a társaságát, miközben arra próbáltam rájönni, mit esznek rajta a csajok.
- Mármint Dávidon…
- Nem vagy vicces, Kristóf. Szóval délutánonként a mozi előtt van egy banda. A következőkből: Rafael, Máté, Daniella, egy vörös hajú lány, valami Dorina, illetve Ákos. Meg Dávid.
- És Gergő – fejezte be Kristóf.
- Ha az utóbbi kiszúrja Zsanit, mikor kilépünk az épületből, tutira lecsap rá - vette át a szót Peti. – Ezért kéne a segítséged.
- Nekem?
- Hármunk közül egyedül te vagy képes elvonni annyi ideig a figyelmüket, amíg eltűnünk a környékről.
- Én, ugye, nem kívánatos személy vagyok. Nem mintha bármikor is a közelébe mennék… - fűzte hozzá Zoli, az utolsó fél mondatot már inkább csak magában dünnyögve.
- Én pedig még úgy ahogy jóban is vagyok velük, mármint a csapat nagyobb részével, szóval… jogos. Pedig Zoli, a te felbukkanásodnál hatásosabb elterelő hadműveletet per pillanat nem tudok.
- Hé, én még élni szeretnék! – kapta fel a fejét Zoli.
- Egyszer már leverted Dávidot.
- Igen, még elég jól emlékszem rá – válaszolt kissé keményebb hangon Zoli, és megdörzsölte a homlokát, ahol ugyan már nem maradt más, csak egy nagyon vékony heg a néhány héttel ezelőtti horzsolás után. Ez is el fog tűnni majd. Idővel. De az igazi, láthatatlan emlékek soha nem múlnak el.
- Mikorra is szól a belépőm? – törte meg a beállt csendet Kristóf.
- Hat tizenöt – közölte Peti.
- Tessék? Visszavonom. Akkor… nem érek rá. Sajnálom.
- Miért, mi van akkor?  - kérdezte egyszerre Zoli és Peti.
Nem akarta még egy valaki előtt felfedni a titkot. Kristóf jelentőségteljesen Zoli szemébe fúrta a tekintetét, felemelt a földről egy kavicsot, és az aluljáró falán virító S-re célozva elhajította. Zoli addig követte a kő útját, míg az hangosan koppant a betonon. Egy másodperc törtrésze alatt megértett mindent.
- Értem. Akkor vállalom én.
Kristóf némán nézett a vele szemben álló két fiúra és valami keserű ízt érzett a szájában. Előzőleg megígérte Sissinek, hogy hazakíséri a röplabda felkészítő után. Bár talán egy alkalmat ki lehetne hagyn… Nem! Kristóf értékesnek tartott minden pillanatot, amit Sissivel tölthetett. Ezelőtt sosem érezte ilyen kevésnek az időt, amíg a lánnyal lehet. Nem kellett sietnie, mindig úgy volt vele, hogy majd, egyszer, valamikor bevallja neki, mit is érez iránta. De a helyzet kezdett nagyon-nagyon rosszra fordulni, mikor úgy tűnt, elkésett. Sissinek barátja van, akiben Kristóf csak egyetlenegy pozitív tulajdonságot látott: hogy valahol Olaszországban él.
Tehát neki mindössze ennyi maradt a lányból, akit szeret. Az együtt töltött idő. Itthon.
De ugyanakkor… Peti számára még van esély. Az ő története Zsanival még csak most kezdődött, s ki tudja, hol érhet még véget. Az saját ügye halálra van ítélve… de a haverja életében jelen esetben bármi megtörténhet, lehet egy életképes kapcsolata, és egy csodás happy endje.
Bízzunk a karmában – gondolta magában sóhajtva, és a barátaihoz fordult.
- Mindegy, megoldom. Ott leszek hétfőn.
- Biztos? – Zoli kérdő tekintetét látva Kristóf újra feltette magának ezt a kérdést. De már döntött.
- Igen. Számíthattok rám.

Felvétel 9, rögzítve dec. 7 20:23-kor

Annyira Edével voltam elfoglalva, hogy tökéletesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy Kristóf is velünk van, ami nem szokásom. Ő viszont nem feledkezett meg rólam, amiért csak még jobban szeretem. A szünet és maga az egész meccssorozat végeztével (a VIRS-LI játékáról szinte egyáltalán nem vettem tudomást, mert mással voltam elfoglalva – jelen esetben azzal, hogy Jennifer mennyire unszimpatikus és hogy Ede mennyivel jobbat érdemelne nála) odajött hozzám. Ő volt az egyetlen egész idő alatt a stadionban, aki nem vette le az első adandó alkalommal a fejéről a Mikulássapkát. Jól állt neki.
- Hol jársz?
- Csak gondolkodtam.
- Értem. Anyudék meg akarnak ismerkedni személyesen is a leendő edződdel és be akarnak mutatni neki.
- Ó. Rendben.
- Izgulsz? – húzta félmosolyra a száját.
- Egy kicsit – vallottam be.
- Akkor azt már nem is mondom, hogy azt szeretnék, ha megalapoznád a kapcsolatodat a csapattársaiddal.
- MI?
- Mondjuk, gratulálsz nekik a meccshez, vagy ilyesmi.
- MI?
- És mivel most fogják elintézni a beíratást, ami után a röplabdacsapat teljes jogú tagja leszel, elképzelhető, hogy elküldenek a többi lánnyal megünnepelni egy pizzériában a győzelmet.
Győztek?
- MI? Most csak szivatsz, ugye?
- Hát persze. Bocs. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy beszélgetnek az edzővel. Jössz? – nyújtotta felém a kezét, és mikor az enyémet az övébe csúsztattam, bátorításképp megszorította. Hálásan mosolyogtam rá. Tényleg féltem. Nekem fontos a kapcsolatokban a hosszú múltbeli ismeretség. Nem tudom, milyen lesz a többi lány a csapatból, és hogy milyen viszonyt sikerül majd kialakítanom velük. De nem könyvelhetem el magamban előre, hogy nem fog sikerülni. Különben is, ez még csak az első apró lépés. Azt a bizonyos múltat is el kell valahol kezdeni.
- Szia, kicsim – köszöntött mosolyogva anya, látva, hogy épségben előkerültem. – Dominik, nos, róla lenne szó.
Dominik, az edző nem mosolyodott el, egyáltalán semmi szívélyes formaság nem volt a viselkedésében, mégis barátságosan tűnt, amint kezet nyújtott.
- Fábián Dominik.
- Nagy Erzsébet – mutatkoztam be.
- Vagy, ahogy hallom, Sissi – bólintott.
- Igen – válaszoltam, és egyre jobban tetszett nekem a harmincas, barna bőrű, barna lenyírt hajú férfi, amiért ilyen jól értesült a becenevemről, és hajlandó használni is azt.
- Üdvözöllek a csapatban. A szüleiddel épp most tárgyaljuk a beiratkozásod részleteit. Remélem, jól fogod itt magad érezni. Tegeződjünk, rendben?
- Rendben.
- Nagyszerű. Sportoltál már ezelőtt valahol?
- Hát, röplabdázni még sosem röplabdáztam… - jöttem zavarba.
- Nem feltétlenül csak röplabdára gondolok.
- Ó, értem. Alsós koromban két évig karatéztam, harmadikban hagytam abba. De azóta nem sportoltam a sulin kívül semmit.
- Semmi baj, a küzdősportok jó erőnlétbe hoztak, látszik is rajtad. A csapatban egyébként még senki sem profi. Szeptemberben indult el a sportegyesület, ezért még mind a lányok, mind a fiúk csak kezdők. Mit tudsz magáról a játékról?
- Elméletben már megvan az összes szabály. De nem tudom, gyakorlatban mennyire fog majd menni.
- Rendben, kezdetnek jó. A többiek, amikor kezdték, semmit sem tudtak a szabályokról, az első másfél hónap csak azok rögzítésével és alkalmazásával telt. Szóval szerintem ne aggódj, be fogod érni a csapattársaidat! Közülük csak egy játékos röpizett már az egyesületbe való csatlakozása előtt is. A lányoknál ő most a CSK… Várj, itt is jönnek a lányok!
Igen, én is láttam azt a 12 fős csoportot, amelyik épp most tűnt fel az öltözők felől. Valószínűleg hátrálni kezdhettem, de Dominik felszólítására maradnom kellett. Alig 10 másodperc múlva pedig szembetaláltam magam az egész VIRS-LI-vel, mögöttük pedig feltünedezett egy pár fiú is. Ők vajon kik lehetnek, a VIRS-FI?
- Csajok, íme az új csapattársatok. Jövő héten kezd – fordult a kisebb tömeghez Dominik, aztán várakozóan rám nézett.
- Nagy Erzsébet, Sissi – mondtam, és magam is meglepődtem, hogy alig remegett meg a hangom. Közben kényszerítettem magamat, hogy egytől egyig szemügyre vegyem a csoportot, főleg a lányokat, hogy megtippeljem, ki az, aki nem először röpizik. Ki az, aki a legkritikusabb szemmel fogja figyelni a próbálkozásaimat.
- Szia – hangzott fel néhányszor a fiúktól, akik ezután el is vesztették az érdeklődésüket irántam, a lányok viszont kitartóan figyeltek.
- Khm, Saci? – törte meg a csendet az edző, mire előlépett a csapat legmagasabb tagja, egy barna hajú lány. – Sissi még nem röplabdázott soha, a szabályokkal viszont tisztában van. Holnap iskola után ráérsz?
- Jelen pillanatban úgy néz ki, igen – felelte és vetett rám egy oldalpillantást.
- Tudnál vele foglalkozni egy kicsit akkor hétfőn? A fiúk edzése után lefoglalom nektek egy órára a pályát.
- Oké, megoldom. Köszi – mutatta fel a hüvelykujját. Tényleg úgy festett, mint aki szeretne segíteni. Rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, de még mindig nagyon ideges voltam a sok fürkésző tekintettől.
Saci - továbbra is némán - intett nekem, hogy menjek utána. Követtem egészen a lelátó széléig.
Saci magas, halvány bőrű lány volt, sűrű sötétbarna kontyba felfogott hajjal és annál egy kicsivel világosabb szemöldökkel. A szemei kakaóbarnák voltak, amiket hosszú szempillák kereteztek. Egy fekete melegítőt viselt egy égszínkék I love volleyball feliratos pólóval.
- Szia, Zenkata Sarolta vagyok, de szólíts csak Sacinak.
- Te vagy a csapatkapitány, igaz? – kérdeztem rá.
- Aham. Te pedig az új. Sissi, ugye?
- Igen.
- Honnan jött a becenév?
- Erzsébet császárnétól.
- Úgy is írod?
- Dehogy! Míg kiírom, hogy Erzsébet Amália Eugénia, Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, Lombardia és Velence, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria és Illíria királynője, osztrák főhercegnő, Krakkó nagyhercegnője, bajor hercegnő, lotaringiai, felső- és alsósziléziai hercegnő, Erdély nagyhercegnője, Morava őrgrófnője, Habsburg és Triol hercegi grófnője… - soroltam fel a valódi Sissi pontos címeit.
- Jól informált vagy. Úgy értem, két s-sel? – nevetett fel Saci.
Bólintottam.
- A filmet láttad? – csevegett tovább.
- Igen, és elolvastam a könyvet is.
- Én is. De a film a nagy kedvenc. Melyik suliba jársz?
- Fenyőfasor Általános Iskola.
- Jó neked. Az a suli a legjobb kézilabdában.
- Igen, viszont iszonyú nagy hangsúlyt fektet a négy természettudományi tantárgyra.
- Én Babitsos vagyok, ott a nyelvtan és az irodalom hódít. Szóval… hétfőn a fiúk ötig edzenek, utána miénk a terep. Hatig ráérsz?
- Persze.
- Szuper… Na mi az, izgulsz? – érdeklődött, miután látta, milyen fejet vágok.
- Az nem kifejezés. Sohasem röplabdáztam és…
- Hé, tényleg nyugi. Menni fog! A röpi csak akkor jelenthet rosszat, ha a matektanár mondja – biztosított épp az ellenkezőjéről, mint amit gondoltam, de azért nevettem, mert tetszett a szójáték, meg az is, hogy próbál bátorítani.
- Na jó, vissza kell mennem a csajokhoz, megyünk ünnepelni! Velünk tartasz?
- Köszi, de inkább nem, mivel nem tettem hozzá semmit a győzelemért, fura lenne, hogy én is ott vagyok. De egyébként gratulálok! – hárítottam el a meghívást.
- Köszönjük… rendben, ha gondolod. De jövő hétvégén is játszunk, ugye tudod? – emlékeztetett a tényre, amit így is csak nagy nehezen tudtam kiverni a fejemből.
- Igen.
- Nem lesz nagy meccs, sőt. Még csak nem is itt, ilyen keretek között fogjuk játszani. Szilveszternél lesz egy egyszerű lányok a fiúk ellen mérkőzés. Én megyek, meg még a lányok közül Viola, Barbi, Bíborka és Niki, a fiúktól pedig még Robi, Barnabás, Izidor, Vince és Dénes lesz ott – közölte és minden egyes névnél rámutatott egy-egy játékosra, akik most vidáman kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek és nevettek. – A meghívást ezennel rád is kiterjesztem.
- De nem baj, ha csak úgy...? - kezdtem volna tiltakozni, de Saci váratlanul kétoldalt a vállamra támaszkodott, hogy elhallgattasson. Kitalálta az aggályaimat is.
- Nem, dehogy. Szilveszter és én együtt járunk, külön megkért, hogy szervezzek a lányokból egy csapatot. És én azt szeretném, ha te lennél a hatodik – felelte és bizalmasan rám mosolygott.
- Köszönöm – nyögtem ki egy kicsit döbbenten, de hálás voltam neki, amiért szeretné, hogy beilleszkedjek.
- Oké. Ezt megbeszéltük. Pontosan egy hét múlva délután egyre gyere erre a címre! – előkotort egy zsebit és egy lila tollal ráfirkantotta a helyszínt. – Tessék. Lehet, hogy december van, meg hideg, de a nagybátyám meteorológus, szóval mindig elsőként értesülök a várható enyhülésekről. Jövő hét hétvégétől pedig ugrik a hőmérséklet, egészen karácsonyig jó idő lesz a játékhoz, talán 13 ^oC is mérhetünk. Efelől biztosíthatlak. Mennem kell, de holnap ötkor itt találkozunk. Ciao.
- Kösz mindent. Szia – integettem és visszamentem a szüleim és Kristóf mellé.
- Nos, első benyomás? - faggatózott apa.
- Kedves lány. Meghívott jövő vasárnapra játszani egy másik röplabdáshoz.
- Fedett pályára?
- Nem, legalábbis nem hiszem. Azt mondta, melegszik az idő… De majd rétegesen öltözök.
- Ugye, hogy minden rendben ment? – simította meg a karomat anya.
- Igen. Azt hiszem, az első lépés volt a legnehezebb – mondtam megkönnyebbülten.
- Különben is, a röplabdás csajok mindig nagyon jól néznek ki. Még szép, hogy közéjük illesz! – jelentette ki mellém lépve Kristóf, mire egy óriásit dobbant a szívem. Ede és apa rosszallóan összenéztek.

Hazaérve mind együtt ebédeltünk. Ede kivételesen elsőként végzett, mert Jen előtt fékezte az étvágyát, és velem együtt állt fel az asztaltól. Amikor kiértünk a fürdőbe kezet mosni, kétségbeesetten fordult hozzám.
- Sissi, segítened kell! Ki kell hordani a szobámból mindent, ami fizika!
Hitetlenkedve meredtem rá.
- Ezt nem gondolod komolyan!
- De, a legkomolyabban. Jen miatt…
- Én ebben nem vállalok szerepet, Ede. Nem kell megváltoznod senki miatt sem. Hogy várhatod el Jennifertől, hogy beléd szeressen, ha egyszer elrejted előle azt, aki igazából vagy?
Otthagytam, hogy elgondolkozzon azon, amit mondtam. Igazam van. És ezt neki is tudnia kell.
Délután három körül áthívtam Kamillát filmet nézni, utána pedig ő, Kristóf és én nekiálltunk a leckének a nappaliban, mert a szobámban nem fértünk volna el kényelmesen. Mikor felsiettem a cuccaimért, ott találtam az ágyamon heverve Ede villámgömbjét, kémcsőállványát és tudományos könyveit, amiken látszott, hogy csak sietősen oda lettek hajigálva valaki által. Elhúztam a számat, és fejcsóválva odaballagtam a szomszédos szoba ajtaja elé. A kilincs fölé emeltem a kezem.
Benyissak? Ede egyszer rá fog jönni/kényszerülni arra, hogy választania kell Jennifer és önmaga között. Remélem, végül jól dönt – de most még nem tud választani. Ezt el kell fogadnom. Ha most rájuk török és megmondom a véleményemet, azzal kihívom a bátyám haragját, és még annyira sem fog rám hallgatni, mint most. Talán nem is lenne különbség? Mindegy. Bíznom kell Edében. És idővel majd ő is bízni fog önmagában. - Sissi