Az életem viharos zónája 2 - fent vannak az első részek!

Először is köszönöm szépen azoknak, akik feliratkoztak a folytatás blogjára, különösen Riának, aki már kommentelt is az első részekhez. Jóval előbb ki tudtam rakni ezeket a fejezeteket, mint azt gondoltam. Ha van időtök rá, nézzétek meg ti is: www.azeletemviharoszonaja-2.blogspot.com

FELHŐ

Az életem viharos zónája 2

Sziasztok!

 Úgy döntöttem, hogy indítok egy újabb blogot, mert a könyvajánlás nem igazán megy, viszont hiányzik az írás. Ezért elkezdtem gondolkodni egy új történetes oldalon és arra jutottam, hogy nem kezdek új sztoriba, hanem folytatom Az életem viharos zónáját. A 2. résznek eddig csak a fejléce van kész, de remélem, hogy őszi szünet végére már feltehetem a folytatás első részét.

Az életem viharos zónája 2

Jó szünetet mindenkinek! J

FELHŐ

Első és Második díjam

Mit is mondjak... Mikor hazajöttem a családi nyaralásról, már egy pár napja ott figyelt a blogra írt megjegyzések között, hogy az általam írt történet 2 olvasómnak is annyira elnyerte a tetszését, hogy nekem ajándékozta ezt a díjat. Köszönöm Ria:)-nak és Charlotte-nak, igazán hálás vagyok nekik, mert ez a legelső sztori, amit elkezdtem írni és ezek szerint abszolút kezdő létemre sikerült valami olyat alkotnom, amire büszke lehetek. Imádlak titeket!

Szabályok:

Köszönd meg a díjat!

Írj magadról 10 dolgot!
Válaszolj a 10 kérdésre!
Tegyél fel 10 kérdést!

Küldd tovább!

10 dolog rólam:

1. Sokszor nem tudom eldönteni a szememről, hogy zöld-e vagy barna. Aztán rájöttem, hogy zöldesbarna :D
2. Sokszor van az, hogy kikapcsolok és agyilag teljesen elkalandozok egy másik világba, ahol elképzelek egy szituációt és megpróbálom addig csűrni-csavarni az eseményeket, amíg csak tudom. Ilyenkor rendszerint fel-alá járkálok vagy a szobámban, vagy az udvaron.

3. Ha olvasok (vagyis mikor nem eszek, nem alszok, nem bloggolok), legyek akár otthon, akár közterületen, egy párbeszédhez érve általában eljátszom, milyen arcot is vághatnak a szereplők. Ennél már csak az kellemetlenebb, mikor elkezdek magamba beszélni.

4. Kedvenc tantárgyam az irodalom, annak ellenére, hogy a tanárunk igyekszik velünk minden információt bemagoltatni, dolgozatok tömegével bombáz minket és lehetőleg mindig olyan írókról és költőkről tanulunk, akiknek az élete és munkássága egy cseppet sem érdekel. Mégis, hiába van 7-8 oldalnyi magolnivaló, én mindig végzek vele 1 óra alatt, meg hát valójában ez is átvitt értelemben irodalom, amit mi, bloggerek csinálunk.

5. Nem hordok szoknyát, leszámítva, ha a mélyen tisztelt tantestület ünneplőbe nem erőltet minket.

6. Jóformán sosincs rajtam smink. Na jó, párszor.

7. Egy szerelem miatt kezdtem el írni, bár sem é nem hasonlítok Kamillára, sem a srác Zolira. Ugyanis kiderült róla - elég hamar - hogy egy idióta. Van ilyen... nem, csak ilyen van.

8. Nem tetszett az Alkonyatból készült film. Ezt csak azért írom ide, mert a többség áradozott róla, de én a könyvet sokkal jobban élveztem.

9. Akkor érzem a legjobban magam, ha olvasok vagy zenét hallgatok. Vagy egyszerre mindkettőt.

10. 7 éve hegedülök és imádom csinálni :)

Válaszaim:

Charlotte kérdései:

1. Miért blogolsz?

Azért, mert szórakoztat. Meg hát miért ne?

2. Gondolkodtál már azon, hogy nem csak hobbiként foglalkozol az írással?

Igen. Sok kifejthető történet kering a fejemben, amit leírhatnék. A legeslegutóbbi például a kertünk végében található meggyfáról jutott eszembe. J

3.  A családod/barátaid szokták olvasni a blogodat? És visszajelzéseket adnak?

Anya és a barátaim is olvassák, személyesen és kommentekben is szoktak visszajelzést adni. Nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy a támogatásukkal adtak nekem egy háttérbeli megerősítést, hogy azért mégsem vagyok annyira szörnyű.

4. Mi az, vagy ki az, aki/ami nagy hatással volt rád, emiatt nekifogtál az írással foglalkozni?
Már fent is említettem az egyik okot, de mikor egy barátnőm is elkezdett blogot írni, én is egyre nagyobb kedvet kaptam hozzá. Ezzel egyébként már majdhogynem divatot is teremtett, mert utánam még 2 lány is nekikezdett az írásnak, de ők még a legelején abbahagyták.

5. Mióta foglalkoztat az írás?
Felfelé kerekítve egy éve, tavaly szeptemberben gondoltam rá először.

6. Ki az, akinek a legtöbbet adsz a véleményére a írásaiddal kapcsolatban?
Igazából nincs olyan, akinek számomra jobban számítana a véleménye, mint másoké. Minden vélemény egyformán fontos.

7. Te is gyakran olvasol blogokat, vagy inkább könyveket olvasol?
Books forever

8. Melyik a kedvenc könyved?
James Dashner: Útvesztő-trilógia
Debra Finerman: Madeimoselle Victorine
Stephanie Perkins: Anna és a francia csók
…és még kb. 100

9. Mit olvastál utoljára? Milyen korosztálynak ajánlod?
Debra Finerman: Mademoiselle Victorine
A könyv az 1860-as évek Párizsát mutatja be egy fiatal lány, Victorine szemszögében. Igazából a történet egy lányregény és egy történelmi regény keveréke, de nem szépirodalom. Én nagyon élveztem, de kell egy kevés IQ is hozzá, úgyhogy inkább olyanoknak ajánlom, akiknek már benőtt a feje lágya.

10. Mi a célod az írással?
Egyelőre semmi komoly, az írás egyszerűen szórakoztat és az már csak egy plusz jó, hogy más is élvezi.

Ria:) kérdései:

1. Mióta írsz és miért szereted ezt csinálni?
Tavaly november óta. És hogy miért szeretem? Ez még egészen új dolog számomra, úgyhogy még rengeteg felfedeznivaló vár rám az írással és a fantáziámmal kapcsolatban. Meg hát leköt.

2. Szereted a zsiráfokat? :D
Nem. Életemben kétszer láttam zsiráfot és mindkétszer büdös volt, szóval erről ennyit.

3. Milyen zenéket szeretsz?
Electro, rock.

4. Tél vagy nyár? Miért?
Tél. A hideg ellen sokkal jobban lehet védekezni, mint a meleg ellen. Én inkább síelek, mint hogy strandoljak.

5. Ki a kedvenc bloggered?
Nagyon kevés blogot olvasok, inkább a könyveket szeretem. Két kedvencem mégis van: RiaJ (Alíz naplója) és Lexie Stevenson (Einstein Gimi).

6.  Mi a legnagyobb álmod?
Hogy megtalálom a helyem a világban. Konkrét célom nincs.

7. Ha bárhol eltölthetnél egy hónapot teljesen ingyen, hova mennél?
Haza.

8. Mi az álommunkád?
Ööö… főállású könyvmoly?

9. Pénz, barátság, szerelem vagy karrier? Miért?
Pénz és karrier. Ha ez a kettő biztosítva van és sikerül olyan munkát találnom, amit szeretek, nagyobb eséllyel találkozok olyan emberekkel, akikkel hasonló az érdeklődési körünk, és egy kis szerencsével az ilyen találkozásokból születnek a barátságok és a szerelmek.

10. Van nálad görög saláta? Ha igen, adsz? :D
Persze, kettőt is…

A 10 kérdés, amire válaszolni kell:

1. Mit csinálsz még a bloggoláson kívül?
2. Mondd el, mitől vagy különleges!
3. Milyen könyveket/blogokat olvasol szívesen?
4. Ha Orbán Viktor bevezetné a lovaglóórákat arra hivatkozva, higy lovas nemzet vagyunk, te belemennél?
5. Képzeld el, hogy interjút készítenek veled azután, miután kiadtad az első könyvedet! Mit osztanál meg a sajtóval?
6. Vannak olyan számok, amik hallgatása közben jobban jön az ihleted?
7. Minek vagy kinek a hatására kezdtél el blogot írni?
8. Írtál már azelőtt is, hogy blogot indítottál?
9. Körülbelül mennyi időt töltesz fent a Facebook-on?
10. Szerinted milyen az ideális pasi? Külsőleg és belsőleg is pontos leírást kérünk ;)

És most küldöm tovább Ria:)-nak és Lexie Stevenson-nak az Alíz naplója és az Einstein Gimi blogra.

FELHŐ

Új blog

Mivel végérvényesen beleszerettem a bloggolásba, nem sokáig vagyok meg nélküle. Egyenlőre nem történetet írok, egy szimpla könyvajánló oldal az egész és még jóformán el sem kezdtem, de azért csekkoljátok, ha van időtök.

Felhő

VÉGE

Sziasztok!

Az utolsó rész elég későn jött és nem is volt olyan hosszú. Ezért bocs. A blogot most lezárom és köszönöm mindenkinek, aki egy gyors kattintás erejéig is felnézett az oldalra. Nem lett egy sikertörténet, sőt, valójában elég kezdetleges sztori volt, de sokat jelent nekem, hogy mégis van, aki olvassa.
Kezdetben 4évadosra terveztem, de éreztem, hogy ez lesz a tökéletes befejezés, ami viszont felül fogja írni az eredeti terveket. Hogy kezdek-e új blogot, az idővel eldől.
KÖSZÖNÖM, csodálatosak vagytok!

Felhő  <3

28. esőcsepp

28. esőcsepp

- Mint egy melodrámával teli szappanopera – reagálta le a történteket elsőként Anita.

- Én bírom a szappanoperákat – kontrázott Zsani, mire felé fordultam:

- Akkor mondd meg, mit szoktak ilyenkor csinálni a sorozatokban?

- Ööö, biztos tudni akarod, mert… - kezdte.

- Aha – bólintottam rá rögtön.

- Mert ilyenkor jönnek azok a részek, hogy mérget kevernek a poharakba – fejezte be. Elhallgattam.

- Végül is nem olyan rossz ötlet… - tűnődtem el, majd látva Sissi, Anita és Zsani megrökönyödött arckifejezését, röhögve biztosítottam őket arról, hogy csak vicceltem, semmi kedvem ismét a hatóságiak elé kerülni.

A kamaszélet nem könnyű. Aki az ellenkezőjét állítja, az egy komplett idióta, ne hallgassatok rá! Anita egyébként jól fogalmazott: ez a tanév kezd vészjóslóan hasonlítani egy melodrámával teli szappanoperához. Szeptember, szerelem, október, óvatlanság, november, nehézségek. Elkövettem azt a baklövést, hogy beleszerettem az új srácba, Kis Zoltánba. Akibe nem mellesleg az ellenségem, Daniella is szerelmes, aki szintén új tanuló. Óvatlanul randiztam a suli szívtiprójával, Dáviddal, csak azért, hogy idegesítsem Zolit, mert ő és Dávid kezdettől fogva nem bírták egymást. Nos, a randi után össze is jöttünk, ami kiborította Zolit, aki akkora már a legjobb barátaim közé tartozott és hát nem bírta elviselni Dávidot köreimben. Persze felmérve az erőviszonyokat Zoli hátrált meg, jóformán minden kapcsolatom megszakadt vele. Daniella pedig akcióba lépett és befűzte Zolit! Az én Zolimat!

Aztán Zoli bevallotta, hogy valójában belém szerelmes, de valamiért szüksége van Daniellára, ezért nem szakít vele. Csak miután én is szakítok Dáviddal. De ok nélkül szakítani valakivel… hát, nem is tudom. Nem mondhatom Dávidnak azt, hogy szakítunk, mert Zoliba vagyok belezúgva, nem beléd. Ja, de végül is mondhatom. De egyszer már összeverekedtek.

A bökkenő csak az volt, hogy Zoli „intézkedései” nem mentek át a vizsgán, sőt, meg is buktak rajta.

Á, kicsit sem volt mozgalmas három hónapom.

Dávid és Daniella együtt keringőzik a farsangon. A nyolcadikosoknál ez hagyomány. Mindig farsangkor és mindig keringő. Sissivel már évekkel ezelőtt betanultuk az egész koreográfiát (merthogy az is évről évre ugyanaz) és az egész sulinak a könyökén jön ki.

Ezen a hétfőn viszont a testnevelés óránk egybe esett a nyolcadikosok keringőpróbájával és a tesitanárunk megengedte, hogy csendben nézzük a próbát. Sissi, Anita és Zsani egyöntetűen úgy döntött, hogy ez baromság és egymáshoz fordulva beszélgetni kezdtek, Kristóf nyitott szájjal bealudt, majd mikor felcsendült a zene a hordozható hangfalakból, felriadt. Aztán újra visszaaludt. Zoli feszülten figyelte Daniellát és Dávidot. Persze, nyilván frusztrálta, hogy mással van a barátnője. Pff.

Emlékeztetnem kellett magam, hogy most éppen bízom benne.

Mondjuk én már nem értek semmit. Ha mégiscsak érdekli Daniella, akkor miért csókolt meg kétszer is? Aztán inkább kikapcsoltam az agyam.

Az eredeti terv szerint én táncoltam volna Dáviddal, mert nem volt elég nyolcadikos lány, ezért kicsit keserű ízzel a számban néztem a próbát. Daniellára cseréltek le. És Daniella eszméletlenül jó volt. Az persze idegesített, hogy egy lapon említetek azzal a lánnyal, akit ismeretségünk első percétől kezdve ki nem állhatok. Sokkal jobban szeretnék magasan fölötte állni. De hát ez van.

A táncosok kaptak tíz perc szünetet és hál’ istennek, mi nem tartottunk eközben egy tízperces tesiórát. Így mindenki folytathatta az általa választott foglalkozást, a lányok tovább beszélgettek, Kristóf felébredt és porszemeket számolt a földön ülve (?), Zoli pedig még mindig feszülten figyelt. És még mindig Daniellát és Dávidot. Én is feléjük fordítottam a tekintetem és…

És akkor láttam, ahogy Daniella megcsókolja Dávidot. És… hát örültem neki, hiszen… HISZEN VAN EGY ELFOGADHATÓ INDOKOM, HOGY SZAKÍTSAK VELE!!! Nem hinném, hogy ez a normális reakció egy elkerülhetetlen szakítás előtt, de állítottam én valaha, hogy normális vagyok? Na, ugye, hogy nem.

Elindultam feléjük és láttam, hogy Zoli is ezt teszi. Addigra Dávid már ordított Daniellával és mikor észrevett, jött a sablonreakció:

- Kamilla, megmagyarázom…

- Jó, tedd azt. Én is magyarázok. Szakítunk – oltottam le, visszafojtva a vigyoromat, majd visszasétáltam a padhoz, útközben izgatottan belesikítva a tenyerembe. Megkönnyebbülten ültem le, majd megkockáztattam egy pillantást Zoli és Daniella felé… akik hangosan nevettek valamin.

A mosolyból egyszerűen grimasz lett. Hogy tudnak most nevetni?? Nem volt időm tovább agyalni, mert Zoli elindult felém.

- Szakítottunk – közöltem vele.

- Mi is – bólintott.

- Ilyen vidáman? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak közös megállapodás volt az egész.

- Mi?

- Ez. Az egész telefonos egy félreértés volt. Nem azzal akartam elintézni mindent, hanem Daniellával. Hogy csókolja meg Dávidot, és ezzel okot adjon neked a szakításra. A mobilos zaklatás tényleg csak egy egyszerű szívatás volt, amivel túllőttünk a célon.

- És Daniella ezt elvállalta? Hiszen neki te…

- Én tetszem neki? Kezdetben talán igen, de aztán Dávid lett az új esélyes. Tudod, annyit lógtak együtt a terv érdekében. És igazán egymáshoz valók.

- Hát ezek után nem tudom, hogy akar bevágódni nála – pillantottam Daniella és Dávid felé, aki éppen azt kiabálta, hogy gyűlöli Daniellát, az emlegetett viszont csak álmodozó tekintettel vizslatta a srácot. Zoli is feléjük fordult, majd vissza hozzám.

- Ne aggódj, amit Daniella eltervez, azt véghez is viszi.

- Ez igaz. De ha Daniella nem téged szeretett, akkor miért jártatok?

- Csak. Hogy ne legyen senkinek se gyanús Daniella. Mindketten jól jártunk. Daniella azért, mert Dávid szingli, én meg azért, mert… mert te is az lettél.

Közelebb hajolt. Én is közelebb hajoltam. Aztán félúton találkoztunk és ez a csók olyan volt, mintha az első lett volna, vagy még annál is csodásabb. Mert hát hivatalosan az első is volt…

Ki gondolta volna, hogy ezért egyszer majd Daniellának leszek hálás?

Kamilla

VÉGE

27. esőcsepp

27. esőcsepp

Egy hét telt el. Nem beszéltem se Zolival, se Gergővel, se Dáviddal, se a lányokkal… úgy lézengtem a suliban, mint egy szellem. De valahogy nem volt kedvem megosztani másokkal a problémámat.

Csalódtam Zoliban. Gergőtől már megszoktam, hogy meggondolatlanul és gyerekesen cselekszik, de Zoli… őt jóformán még megszokni sem tudtam az elmúlt hónapok alatt. Ő… ő Zoli. Elérhetetlen. Távoli.

Ezen a héten (nov. 20 – nov. 25.) elmaradt a tanítás, mert sulinapok voltak. Ilyenkor a tanárok által szervezett programokon lehetett részt venni a hét minden napján és bár a programok senkit sem kötöttek le igazán az alsósokon kívül, ezerszer jobb volt, mint tanulni.

Zsani, Anita, Sissi és én együtt néztük végig a „kínálatot”.

- Menjünk le a karaoke-ra és nevessük ki őket – vigyorgott Anita.

- Ha bemegyünk egyikünknek énekelni is kell – hívta fel a figyelmet Zsani az apró betűs részre.

- Gyönyörűen énekelsz. Nem lesz semmi gáz.

- De én nem fogok énekelni.

- Nem kell senkinek sem énekelni – zártam le a vitát, még mielőtt (Anitát ismerve) elfajulhatott volna. – Besurranunk, elvagyunk, kisurranunk. Ennyi.

Ebben megegyeztünk. A következő akadály az volt, hogy hiába járunk ide már hét éve, fogalmunk sem volt róla, hol is van az az alagsori terem, ahová mennünk is kellett volna. A végeredmény az lett, hogy a többi csoportosan mászkáló tanulót kezdtük el követni, hátha valamelyik az alagsor felé megy. A szerencsecsillagunk viszont nem akarta mozgósítani magát (valószínűleg azért, mert éppen nappal volt, de azért egy kis plusz erőfeszítést igazán elvártam volna már tőle.)

Fél óra után feladtuk.

- Nem igaz, biztos hibás a kiírás. Nincs is alagsora az iskolának – fogta a fejét Sissi.

- Biztos van – gondolkodtam.

- Kérdezzük meg Dávidot – ajánlotta Anita. Felé fordulunk olyan ezt-most-nem-mondod-komolyan-nézéssel. – Nem értem, miért néztek így. Egyszer mondta, hogy az alagsorban van a technikaórája. Lehet, hogy nem beszélünk vele, és hogy próbáljuk elkerülni, de egy próbát azért megér, nem? Úgy értem biztos feltűnt már neki is, hogy Kamilla kerüli és talán nem fog velünk jönni.

- Te pont annak örülnél, ha velünk jönne – akadékoskodott Sissi, majd elkezdték a szokásosat.

Új célunk lett: keressük meg Dávidot és azután keressük meg a karaoke-t. Viszont amíg Dávidot kerestük, találtunk egy lefelé vezető lépcsőt, amit talán még soha életünkben nem láttunk, és tádám… megvolt az alagsor és a karaoke.

Halkan benyitottunk és üres helyet kerestünk. Azonnal kiszúrtam Zolit, Kristófot és Gergőt.

- Na, én megyek – álltam fel.

- Miért? – kérdezték egyszerre, mire a szememmel Zoli és a bandája felé intettem.

- Akkor megyünk mi is – állt mellém Sissi.

- Kamilla, lehet, hogy utálni fogsz – fogta meg a kezem Zsani, hogy visszatartson. – de nem kerülheted örökké. Tisztáznátok kéne a dolgokat kettőtök között.

- Lehet – hagytam rá. – De már százszor megfogadtam, hogy elfelejtem. Túl bonyolult ez az egész. Ott van Daniella, Dávid…

- Kamilla – szólt rám.

- Igen, valamiért még én is benne vagyok, pedig sokkal jobban tenném, ha kiszállnék. Mondom, hogy bonyolult.

- Kamilla!

- Hm?

- Az élet is bonyolult.

Sóhajtva visszaültem melléjük, de miközben az éppen soron következőket hallgattam, vigyáztam, hogy tényleg őket nézzem, és hogy egy másodpercig se pillantsak a hármasra. Ekkor viszont valaki kifütyülte a gyorsan összetákolt színpadon állót, Gergő hátrafordult, hogy megnézze, ki volt az (az ilyenekkel általában mindig megtalálja a közös hangot), és így észrevett minket. Oldalba bökte Zolit és Kristófot. Zoli is megfordult és tekintetem találkozott mélykék szemével. Úgy ahogy voltam, megborzongtam. Először éreztem azt a történtek után, hogy Zsaninak igaza van, és hogy beszélnem kéne Zolival. De még mielőtt átgondolhattam volna az ötletet, hogy most hívom félre Zolit, ő már vissza is fordult a színpad felé. Fájt ez az érdektelenség. Elkaptam én is a tekintetem, de Anita és Sissi némán mutatták, hogy figyeljem tovább Zolit. Csendben nemet intettem a fejemmel és becsuktam a szemem.

Majd rögtön ki is nyitottam, mikor meghallottam a következő fellépő hangját – Zoliét! Amint a Hooligans Eljátszott gyémántját énekelte egyenesen rám nézve. Azt hittem ott olvadok el. Zoli hangja tisztán szólt, nem játszotta túl a szerepét, csak mélyen a szemembe nézett, én meg viszonoztam a pillantását. Jó volt a dalválasztás. Mivel egy magyar számról volt szó, minden egyes szavát értettem, nem kellett semmit sem lefordítanom, az egyetlen, amit tennem kellett, hogy ámulva bámuljam Zolit. Ez pedig mindig is könnyen ment.

Túl hamar ért véget a szám. Amikor befejezte, már a színpad szélén állva vártam rá. Nem szólt egy szót sem, csak megragadta a kezem és kihúzott a teremből. Felnéztem a lányokra, akik feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy minden rendben van, menjek csak. Vagy, hogy kinyírunk, ha nem mész vele. Vagy, hogy el ne szúrd. Szóval valami ilyesmiket.

Mikor a folyosóra értünk (ami egész véletlenül épp üres volt), nem szóltunk semmit. Csak olyan közel álltunk egymáshoz, hogy ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól.

Még észbe sem kaptam, de már csókolóztunk. Úgy, ahogy először. Csókolóztunk, miközben tudtuk, hogy nem szabadna ezt tennünk, és hogy mi most éppen haragszunk a másikra. De az ehhez hasonló apróságok amőba méretűre zsugorodtak, mikor éppen mással voltam elfoglalva. Valami jobbal, nagyobbal, szebbel. Egyszóval Zolival.

Sokáig nem hagytuk abba. Hosszan „beszélgettünk” a történtekről, miközben folyamatosan elmondtuk a másiknak, hogy sajnáljuk.

Zoli kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Mi lesz Dáviddal? – suttogtam.

- Engem nem érdekel Dávid – válaszolta.

- És Daniella?

- Engem Daniella sem érdekel. Téged igen?

- Nem – ráztam meg mosolyogva a fejem és újra szájára tapasztottam a számat.

- Viszont, ha akarsz egy igazi Oscar-díjas finálét, akkor gyere le a holnapi keringőpróbára – mondta két csók között.

- Ez ugyanolyan finálé les, mint a legutóbbi telefonos? – karolom át a nyakát.

- Nem – puszil bele a hajamba. – Ennek jobb vége lesz. Ennek mi leszünk a befejezése. Te és én.

- Zoli?

- Igen?

- Be kell valljak valamit.

- És mi lenne az?

- Néha nagyon tudlak utálni. De csak azért, mert szeretlek. Bízom benned.

Kamilla

26. esőcsepp

26. esőcsepp

És így végződött tulajdonképpen a Béke-nap. Ahogy most visszaemlékszek, egy hónappal ezelőtt ismerkedtem meg az édesanyámmal. Akkor még azt hittem, ezen a napon nemcsak Kristóf és Sissi fog kibékülni, hanem én és Anetta is. Rosszul gondoltam. És akkor még nem volt minden ennyire bonyolult.

Zoli és az én kapcsolatom jelentősen javult. Nem lett megint olyan, mint amilyen még szeptemberben volt, de annál, hogy csak elmegyünk egymás mellett, mindenesetre fényévekkel jobb. A beszélgetéseink rendszerint kimértek, csendesek, már-már kínosan erőltetettek voltak és mindössze két témára korlátozódtak: a sulira és az időjárásra. Most már mindketten tudtuk, hogy ki mit érez a másik iránt és csak a megfelelő pillanatra vártunk. Itt már nem szúrhattuk el és nem kockáztathattuk azt, hogy akár Dávid, akár Daniella féltékenykedjen, mert az talán mindent elronthat. Újra.

Az őszi szünet előtti három napot már az iskolában töltöttem, hol Dáviddal, hol a csajokkal, Zolival és Kristóffal. Az, hogy a Zolival való ellenségeskedésem mennyire szétválasztotta a fiúkat tőlünk, csak most, mikor újra együtt voltunk látszott igazán.

Aztán elkezdődött a szünet, vagyis végiglátogattuk a rokonokat, döglődtünk a TV és a számítógép előtt, valamint folyamatosan bujkáltam Dávid elől.

Nem tudtam sokáig.

Dávid üzenete: itt vagy?

Dávid üzenete: haragszol?

Kamilla üzenete: nem, miért haragudnék?

Dávid üzenete: mintha kerülnél

Dávid üzenete: lehet, hogy néha hülyén viselkedek, de érts meg, egyszerűen nem bírom Zolit. te meg kibékültél vele, van okom rá, hogy aggódjak?

Kamilla üzenete: miért?

Dávid üzenete: ?

Kamilla üzenete: miért nem bírod?

Dávid üzenete: tudod, nem?

Kamilla üzenete: tudom, csak nem értem.

Dávid üzenete: nem? szerintem érthető.

Kamilla üzenete: jó, akk értem.

Dávid üzenete: akkor nincs semmi gáz?

Kamilla üzenete: nincs

Dávid üzenete: OK, szeretlek

Ekkor lépett ki.

Zoli azt mondta, minden sínen van, és hogy bízzak benne. És én bízok.

Azt mondta nem véletlenül jár Daniellával…

Apropó Daniella. Daniella, aki minden alkalmat megragad, hogy előttem villoghasson Zolival. Ilyenkor ki bírnám kaparni a szemét… (és most kiderült, hogy nem is vagyok egy kedves ember) Zoli persze nem ellenkezik. Nekem is ezt kéne tenni Dáviddal; nem szabad egyikkőjüknek sem sejteni, hogy kibékültem Zolival. Ja, most jut eszembe, Dávid már tudja.

Visszajöttünk szünetről és a suli kegyetlenül folytatódott, keményebben, mint valaha, én meg azt vettem észre, hogy mindenből egy jeggyel jobbra állok. Szóval nem álltam le a tanulással, hátha sikerül félévkor összehozni egy kitűnőt. Az edzőnk időközben eltörte a karját, ezért az iskola ideiglenesen törölte a kézi-edzéseket. Lőttek az Őszi Bajnokságnak. És lecseréltek, nem én keringőzök Dáviddal. Hanem Daniella. Ez azért kicsit bántott. Mármint nem az, hogy nem táncolhatok, hanem az, hogy pont Daniella állt a helyemre. Hogy egy szinten említenek Daniellával. Pont Daniellával!

Aztán ott van Zoli is, mert miután megnyugtatott, hogy mindent kézben tart, nem történt semmi. Vagyis semmi olyan, ami okot adott volna arra, hogy én szakítsak Dáviddal illetve hogy ő Daniellával. Mikor erre rákérdeztem, azt felelte, célegyenesben vagyunk. Hát oké.

Egy hét múlva megint semmi. Én meg nem tudtam tovább leplezni a türelmetlenségemet (nem mintha eddig olyan jól csináltam volna…) és megint rákérdeztem, hogy mi van. Erre azt felelte, beszél a felsőbb légióval. De most komolyan, miért ködösít? Nem lehetne egyszerűen csak elmondani, mire készül?

Megkérdeztem Annát, mit gondol erről az egészről, mert hogy én nem értek semmit. Szerinte Daniellának valamiféleképpen köze van ehhez az egészhez.

- Úgy látszik, ő mozgatja a szálakat. Zoli ügye valószínűleg Daniellától függ, vagyis csak ő lendítheti előre az ügyeteket, bármi is legyen az, és csak ő hátráltathatja.

Ezzel megválaszolt egy kérdést, de felmerült egy csomó másik… Például az: mi a franc…?

Ezután Zoliék elutaztak, mert az októberben elhunyt nagyanyjának temetését mostanra tűzték ki, így a novemberi Béke-napon sem maradt.

Dávid talán megérezte a fenn forgó veszélyt, mert egyre többet hívott randizni és én egyre többször mondtam neki igent. Az együtt töltött idő közben mesélt néhány gyanús telefonhívásról, amik rejtett számon érkeznek és nem épp törvényes dolgokat tartalmaznak.

Tehát az események ahhoz a pörgéshez képest, ami az életemet az utóbbi időben jellemezte, fokozatosan lelassultak.

Pedig most pont jól jöttek volna a gyors válaszok.

És jöttek.

November 16. vasárnap.

Lejegyeztem mindezt a naplóba, becsuktam, és gondolkodni kezdtem, mit is csináljak. Végignéztem a nappalin, a TV-n, a rádión, azon a szögön a falon, amit még sosem láttam… Szög a falon? Tovább megyek; mozgó szög a falon??

Közelebb araszoltam a gyanús ponthoz, ami időközben lábakat növesztett és két centisre nőtt. Sikoltva csaptam le a kaszáspókot a kezemben lévő naplóval.

A délelőtt további része hasonlóan unalmasan telt, egészen addig, amíg Reni nem küldött egy SMS-t, hogy menjek át hozzájuk, mert el akarják búcsúztatni a kézi-edzéseket. Boldogan írtam vissza, hogy megyek. Végre valami. Kezdtem meghalni.

Deszkára pattantam és elgurultam Renihez.

Mikor odaértem, a többiek már nagyban hülyültek és buliztak, miközben próbálták túlordítani a dübörgő zenét. Hogy mit élvez mindenki ebben a hangzavarban? Sose fogom megérteni. De Reni szervezőtehetsége most is megmutatkozott; a délután kellős közepén minden ablakot lesötétített, elhúzta a függönyöket és hangulatos égősorokkal feldíszítette a függönykarnisokat. A nappali így teljesen egy nightclub hatását keltette, normál hangerőben dumálni csak az étkezővel egybenyitott konyhában lehetett.

Reni mosolyogva integetett nekem, aztán áttáncolt a félretolt bútorok között.

- Hali, Dáviddal találkoztál már? – kiabálta, mikor mellém ért.

- Nem, most érkeztem – harsogtam vissza.

- Akkor majd cuccolj le és keresd meg, már ötpercenként kérdezi, hogy hol vagy. Kaját találsz a konyhában, a mosdó a folyosó végén van, és ha smárolni akartok Dáviddal, vonuljatok el, itt már mindenkiben legalább egy zacskó chips van, és mindenki magában akarja tartani – darálta az infókat, majd továbbtáncolt az étkező felé.

Dávid előbb talált meg, mint én őt, hátulról átkarolt és belepuszilt a nyakamba. Majd húzni kezdett abba az irányba, amerre Reniék WC-je volt.

- Hé, azért szobára ne menjetek! – kiáltott utánunk Reni nevetve.

Dávid meg se hallotta, előretessékelt, majd becsukta maga mögött az ajtót és előhúzta a farzsebéből a telefonját.

- A szobát illetőleg vannak elképzeléseim – mondta vigyorogva félvállról, miközben az ujjai villámgyorsan száguldoztak az érintőképernyőn. Akkor mégis hallotta. Oldalba löktem, mert tudtam, hogy csak viccelt... remélem.

- Meséltem neked a hívásokról – nézett fel. – Ma már kettő ilyen is érkezett, viszont valami azt súgja lesz egy harmadik is.

- Biztos, hogy itt akarunk állni a retyón és várni, megcsörren-e? – intettem a fejemmel a mobilja felé, kitalálva a gondolatait.

Dávid is belegondolt, aztán bólintott.

- Igaz. De ha csörög, rohanunk!

- Oké.

Visszamentünk a többiekhez. Én egy ideig Bettivel és Renivel beszélgettem, Dávid Ákoshoz csapódott, - akinek még most is fülhallgató lógott ki a füléből, függetlenül attól, hogy a viselője körül üvöltött a hangfalakból a zene - Peti pedig nagyon rágódott valamin. Nem kellett sokáig várnunk, hogy kiderüljön, min.

- Kamilla, beszélhetnék veled? – jött oda hozzám. Bólintva felálltam, és követtem Petit a szoba másik végébe. Ott megállt és halkan megkérdezte: - Van Zsaninak valakije?

Párszor vissza kellett kérdeznem, hogy értsek is valamit.

- Nem, nem tudok róla.

- Akkor jó – mosolyodott el Peti, majd lassan elsétált.

- Hé! – kiáltottam utána. – Miért kérdezed?

Peti elvörösödött.

- Csak úgy – motyogta, majd gyorsabb tempóra kapcsolt, és szinte elmenekült előlem és az újabb kérdéseim elől.

- Hm. Csak úgy. Na persze – csóváltam a fejem vigyorogva és én is indultam volna vissza a lányokhoz, ha Dávid nem ragadja meg újra a karom.

Megint a mosdóban kötöttünk ki, a különbség csak annyi volt, hogy ezt a helyiséget a korábbi ittlétünk óta valaki már használta, plusz Dávid stresszesen szorította a harsogó telefonját. Egy illatosnak messze nem mondható WC és egy gyanús ügy. Idilli hangulat.

- Szerinted felvegyem? – nézett fel rám a mobiljáról Dávid. Meglepődve láttam, hogy riadt volt, s ez engem is szorongással töltött el.

- Ennyire durva szokott lenni?

- Nem mindig – vonta meg a vállát. Észrevette, hogy megijesztett és most próbált lazának tűnni. Pedig az egész testtartásából látszott, mennyire feszült.

- Várj! – állítottam meg, mikor láttam, hogy a mutatóujja nem időzik tovább a zöld gomb felett, hanem lassan elindul felé. Előkaptam az én telefonomat is és beléptem a hangrögzítőbe. – Hangosítsd ki és felveszem.

Egyszerre nyomtuk meg az érintőképernyőt. És megszólalt az eltorzított hang.

- Rex, te vagy az?

- Nem, nem én vagyok! – válaszolt Dávid meglepően nyugodt hangszínnel.

- Csak, hogy tudd csalódtunk benned. Egy; mindig letagadod magad, kettő; sosem végzed el, amit rád bízunk – folytatta a hang, én a számra tapasztottam a kezem, hogy ne sikoltsak fel. Nem épp úgy hangzott, mintha Dávidnak apró baráti szívességeket kellene megcsinálnia.

- Talán mert nem ismerlek – vágott vissza halál nyugodtan Dávid.

- De, ismersz. Nem árt, ha tudod, hogy van nálad valami, ami az enyém.

Letették. Dávid rám nézett. Leállítottam a felvételt és én is felnéztem.

- Ez nagyon… hú – mormoltam remegő hangon. Dávid magához szorított és megpuszilta a fejem.

Hallgattunk.

- Neked egyébként nem ismerős ez a valaki? – támasztotta az állát a fejemre, a tekintete a semmibe révedt és nagyon gondolkozott. – A hangja alapján?

- Most, hogy mondod, tényleg emlékeztet valakire, de ha agyonütnek is, akkor sem tudnám megmondani, kire – ráncoltam a szemöldököm.

Gondolkodtunk.

- A szüleid tudnak erről? – törtem meg a csendet.

- Nem – hunyta le a szemét Dávid.

- Még miket szoktak mondani?

- Pénz, feladat, hulla, gyilkosság, burkolt fenyegetések. Kezdetben még azt hittem, valaki szívat, de… – sorolta.

- Te jó ég! – hallgattam, majd felemeltem a fejem. – Nem kéne értesíteni a rendőrséget?

- Nem akarom nagydobra verni ezt az ügyet… Magánnyomozók? – vetette fel az ötletet.

- Még jobb – értettem egyet Dáviddal. – Ezt mindenképpen ki kell deríteni.

Úgy döntöttünk, ott hagyjuk a bulit. Felhívtam Annát, hogy jöjjön értünk, majd Dávid navigálásával elgurultunk Dávid apjának munkahelyére. Útközben sikerült meggyőznöm Dávidot, hogy ez nagyon komolynak tűnik, és hogy ne játssza a nagyfiút. Végül hitt nekem.

Aztán mindannyian száguldottunk Pest felé. Egy nyomozóiroda felé.

- Üdvözlöm önöket! – köszöntött minket egy csinos titkárnő, majd megmutatta merrefelé találjuk az irodát.

- Nos, miről lenne szó? – kérdezte az őszülő magánnyomozó, aki fogadott bennünket.

- A fiam gyanús telefonhívásokat kap egy idegentől, ki szeretnénk deríteni, kitől – magyarázta Dávid apja.

- Mi szerepel az üzenetben? – figyelt a nyomozó. Mindenki Dávid felé fordult. Ő meg felém. Sóhajtva előhúztam a telefonom, és megnyitottam azt a hangfelvételt, amit Reniéknél vettem fel.

Lement a felvétel, a nyomozó gondolkodott.

- Elkérhetem a mobilját, Dávid? – fordult a barátom felé. Dávid szó nélkül átnyújtotta a telefont.

- Szeretném a nyomozás idejére magamnál tartani – szólalt meg egy kis idő után.

- Rendben.

- Ha bármi eredményre jutunk, azonnal tájékoztatjuk önöket - közölte a nyomozó.

Nem kellett sokáig várnunk.

Másnap Zoliék is hazaértek, és mikor beüzentek a portáról az első órára, hogy be kell mennünk a nyomozóirodába, nem csak engem, hanem Zolit és Gergőt is kihívták.

- Ti miért jöttök? – húzta a száját Dávid.

Zoli visszamorgott valamit neki, amit én nem értettem, de úgy látszik Dávid nagyon is. Farkasszemet néztek.

Egy órát ültünk az autóban. Feszült hangulat a köbön. Talán ezért utálom a hétfőket…

A titkárnőnek most már nem kellett megmutatnia az irányt – tudtuk merre kell menni. Ahogy a folyosón „meneteltünk”, összenéztem Dáviddal és tudtam, milyen kérdések foglalkoztatják. Egy: hogy illik bele ebbe az egészbe Gergő és Zoli? Kettő: ki a franc hívogatja Dávidot? Ebben a fontossági sorrendben.

A nyomozó behívott minket az irodájába, majd intett Dávid apjának, hogy menjen ki és húzza be az ajtót.

- Azt hiszem, ez az egész csak ötünkre tartozik - adta meg a magyarázatot, még mielőtt kérdezhettünk volna.

- Rájuk miért? – pillantott Dávid Zoliék felé.

- Kis Zoltán? Magyarázza el! – dőlt hátra a nyomozó.

Zoli nem válaszolt, talán nem tudta, miről van szó. Pedig tudnia kellet valamit, hiszen nem véletlenül hívták be őt is.

- Jó, akkor mondom én – dőlt vissza a székében a felnőtt, belátva, hogy itt rajta kívül nem nagyon fog senki más beszélni. – Zoltán nem nézhette tovább, hogy Kamilla Dáviddal jár. Dávid, a telefonján két ismeretlen szám volt, ami elvezetett kettőjükhöz – intett a fejével Zoli és Gergő felé. – Az alapötlet, az, hogy Dávidot hívogassák, Gergőé volt, Zoli pedig folytatta.

- Jól sejtetted, szívatás volt – súgtam oda Dávidnak. – Egy durva szívatás.

- Az – dörmögte vissza.

A nyomozó látta rajtunk, hogy nem kell többet mondania, mindenkinek tiszta a háttérsztori.

- Nos, akkor ennyi lenne az egész. Gondolom, ezt majd magatok között megoldjátok.

- Persze, köszönjük – válaszolt Dávid. Úgy tűnik ő volt az egyetlen, aki nem volt annyira öntudatlan.

Kimentünk a teremből, és egymásra néztük.

- Kamilla, én megmagyarázom… - kezdte Zoli.

- Miért? Miért csináltad ezt? – fojtottam belé a szót.

- Hidd el, ennek semmi…

- „Van valami nálad, ami az enyém”? Ez komoly? – fintorogtam.

Az ajkába harapott és a tudatalattim rögtön elém vetítette az első csókunkat. És egyben nyilvánvalóan az utolsót is.

- Nem hiszem el, Zoli. És tudod mit? Ha te így oldod meg a dolgokat, akkor kösz, de elintézem egyedül. Hogy hogyan jön képbe Daniella, azt már meg sem kérdezem.

Nem vártam meg, míg válaszol. Kirobogtam a kocsihoz, és hallottam amint Dávid utánam jön.

- Akarom tudni, mi volt ez? – kérdezte az autónak támaszkodva. Tudtam, mire gondol és megráztam a fejem. – Remélem, már rájöttél, miért nem bírom ezt a srácot. És abban is bízok, hogy ezután már nem akarsz annyira vele lenni helyettem.

- Igazad van, Dávid – sóhajtottam.

A nap további részében pedig görcsösen figyeltem arra, hogy ne sírjam el magam.

Kamilla

(Zoli)

Kamilla előreszaladt. Dávid meg rögtön utána. A hős…

- Most mit csináljunk? – lépett mellém Gergő.

- Túllőttünk a célon. Fogalmam sincs, mi lesz.

- Én arra gondoltam, hogy vajon minket is visszavisznek-e a BMW-vel vagy gyalog kell mennünk. De ettől függetlenül igazad van – értett velem egyet, aztán kapcsolt. – Tényleg, most hogy előállt ez a gáz szitu, mit fogsz tenni?

- Valószínűleg záros határidőn belül száműzetem magam az Antarktiszra és ott tervezem leélni az életem. Vagy megfagyni – vontam meg a vállam. – Amúgy meg beszélek Daniellával – javítottam ki magam, mert Gergő még képes és komolyan veszi a halálrafagyás ötletét.

Ha létezik leesett állú teve, ami megdöbbenve bámul egy tengerre a sivatag közepén, akkor Gergő száz, hogy úgy nézett ki.

- Daniellával? Őt nem le akarjuk koptatni?

- Majd csak akkor, ha lekoptatta Dávidot – „világosítottam” fel. Persze, ő nem tud arról, hogy mi folyik a háttérben.

De lényeg a lényeg, Daniella túl sokáig húzta az akcióját. Ideje lenne belevágni…

Zoli

25. esőcsepp

25. esőcsepp

(Zoli)

Ma van a Béke-nap. Még mielőtt Kamilláékhoz mentem volna, leugrottunk Gergőékkel a főtérre. Ugyanis jelen kellett lennem az első szívatáson, mert a srácok végül belátták, hogy ököllel semmit sem oldunk meg. Amire készültünk, az viszont még vicces is lesz.

- Oké – Fordult felénk Gergő, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a kávézó mellett úgy, hogy onnan, ahol Dávid és bandája állt, ne látszódjunk. – Nem szabad röhögnötök, amíg tart az akció, csak utána, vili?

Máté (az A-ból), Rafael és Peti nagy komolyan bólintott, amitől nekem már röhögő görcsöm lett, de sikerült visszatartanom, hiszen ez az egész végül is rólam szól.

- Rendben. Kezdem – nyomta meg Gergő a HÍVÁS gombot.

Most mindannyian Dávid, Zsolt, Ákos (aki azután csatlakozott hozzájuk, miután Ivánt kiutálták) és még a társaságukban ácsorgó számomra ismeretlen gimnazista srácok felé fordultunk. Gergő gonosz vigyorral az arcához emelte a telefont, ezzel egyidőben Dávid is ezt tette. Gergő megköszörülte a torkát, majd elkezdte.

- Halló, Rex, te vagy az?

Dávid intett a haverjainak, félrevonult és mondott valamit a mobiljába.

- Ne hülyéskedj, nincs időm, a nyomomban vannak… - folytatta Gergő. - Hagyjál már, mindent elintéztem a pénz a megbeszélt helyen van… Ne aggódj, hallom, ideges vagy, – ekkor már mindenki pukkadozott - a hullát is elrejtettem. A többi a te dolgod.

Dávid még válaszolt valamit, majd Gergő letette, és kajánul elmosolyodott.

- Na? – kérdezte Máté.

- „Csókoltat” minket – vonta meg a vállát Gergő. Dávid felé pillantottunk, aki furán meredt a mobiljára, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét és zavartan visszasétált a haverjai körébe.

És eddig bírtuk. Mert abban a pillanatban kitört belőlünk a visszatartott nevetés.

- Kösz, srácok, ez nagy volt – röhögtem. – Legközelebb folytatjuk.

- Ez az! – pacsizott le velem Gergő. – Az a bájgúnár úgy be fog rezelni, mint aki először lát zsiráfot.

- Mi van? – kérdeztem lassan, de rajtam kívül mindenki elég bárgyún meredt Gergőre.

- A zsiráf az ijesztő – szögezte le. – Olyan beépített bűzfegyvere van, hogy aztamindenit! Ráadásul még hatalmas is…

- Rendben, értem, de nekem most mennem kell. Sziasztok, srácok! Egy élmény volt veletek dolgozni – köszöntem el, és végre elindultam Kamilláék házába önelégült vigyorral az arcomon. Kamilla Dáviddal akar járni? Legyen. De egy kicsit azért felidegeljük a srácot, hogy ne legyen minden pillanatuk zavartalan.

Zoli

(Kamilla)

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a délutánt. És akkor is, ha azt mondanám, vártam. Nem tudtam, ez az egész hogy is fog elsülni.

Beágyaztam és magamra rángattam valami bő pólót, amit egyébként soha az életben nem akartam felvenni, de a náthától szinte semmit sem láttam, mikor meg már rajtam volt, nem volt kedvem lecserélni.

Mikor Kristóf, Zoli, Zsani, Sissi, Anita és egy hatalmas pizza benyitott a szobámba, majdnem elsikoltottam. Mert egy, ugyebár Zoli itt van a szobámban és kettő, hoztak pizzát is, ami a kedvencem. Persze a hangsúly inkább az elsőre esett…

- Mizu, csajszi, hogy vagy? – huppant le mellém Sissi. Anita és Zsani felmásztak az ágyam végébe, Kristóf leült a földre, Zoli pedig a forgósszékemet foglalta el. Ezentúl mindig ott fogok ülni.

- Köszi, már jobban – válaszoltam Sissinek.

A beszélgetés ezek után elkanyarodott olyan nyugisabb témák felé, mit a suli, a lovak, a pizzériai ára, amin Sissi és Kristóf összevesztek, és megtárgyalták, legközelebb Sissi hozza a pizzát. Én meg azon kaptam magam, hogy fokozatosan kivonom magam a beszélgetésekből. Ugyanis csak egyszer, komolyan mondom, csak egyszer pillantottam Zolira, de a tekintete attól a másodperctől kezdve fogva tartott.

Zoli felállt, ráérősen és lazán odaballagott az ágyamhoz és leült rá törökülésben. Elkaptam róla a tekintetem és zavartan húzkodni kezdtem a pólómat. Sokáig nem szóltunk egy szót sem.

- Jól vagy? – törte meg a közénk beálló csendet Zoli.

- Jól – akartam válaszolni, de köhögnöm kellett. Zoli közelebb nyújtotta a zsebkendős dobozt.

- Nem úgy tűnik – tette hozzá, miközben elmotyogtam egy halk köszit. Nem csak a zsebiért, hanem azért is, amiért nem hozta fel, hogy bezzeg ő megmondta, hogy ez lesz.

- Egyébként miért nem jöttél vissza? – kérdezte.

- Mikor utánam szaladtál? Azt hittem, tudod.

- Tudom is… Kamilla, mi lenne, ha… - kezdte, majd meggondolta magát. Reménykedni kezdtem.

- Ha mi?

- Ha… ha megint barátok lennénk.

- Barátok? – kérdeztem egy kis hallgatás után, meg sem próbálva leplezni a csalódottságomat.

- Igen. Csak – bólintott, majd sóhajtott egyet. – Szerinted én nem…

- Ne, igazad van. Mindketten elszúrtuk. Vagyis inkább csak én. Rengeteg lehetőségünk volt, de sosem jött össze. Miattam.

Hallgattunk.

- Tényleg nem tudsz róla? – szólalt meg Zoli.

- Miről?

- Azután a nap után felhívtalak. Kétszer is.

- Mondom, hogy nem – ráztam a fejem. – Be volt kapcsolva a telefonom és nem jelzett semmit.

- Híváslista?

Feltápászkodtam, és elvettem a telefonomat az asztalomról, végigpörgettem a híváslistát. Semmi. Kérdőn néztem Zolira.

- Na, jó – ráncolta össze a szemöldökét. – Leszálltunk a buszról, aztán elmentetek Dáviddal… - itt rám pillantott, hogy folytassam.

- És lementünk a főtérre, a kávézóba. Ott megpróbáltam felhozni a szakítást, de… a lényeg az, hogy nem értem el semmit sem vele.

- És végig együtt voltatok?

- Igen. Nem, egyszer elmentem a mosdóba – emlékeztem vissza.

- Akkor erről kérdezd meg Dávidot is – dőlt hátra Zoli, mintha azt üzente volna, hogy íme, megvan a megoldás.

- Gondolod, hogy ő törölte ki a nem fogadott hívásokat?

- Biztosan tudom – bólintott.

Csak pislogtam rá.

- Hú, ezért kapni fog! – majd még mielőtt Zolinak leeshetett volna, mit is csinálok, felhívtam Dávidot. Kétszer kicsöngött, mielőtt felvette.

- Szia! – szólt bele.

- Dávid, aznap a kávézóban kinyomtad Zoli hívását? – szegeztem neki a kérdést, miközben kiaraszoltam a szobámból. Csönd.

- Igen. Ő mondta? Mit keres nálad Zoli?

- Nem csak ő van itt – vetettem ellen. – és most nem ez a lényeg. Az oké, hogy járunk, de ez még nem jogosít fel semmire.

- Miért, olyan fontos beszélgetés lett volna? – még telefonon keresztül is hallottam, hogy a kérdése csak úgy csöpög a gúnytól.

- Nem, miből gondolod? – bizonytalanodtam el.

- Nem tudsz hazudni, Kamilla. Szerinted nem esett le nekem rögtön, hogy mi történt köztetek? – és választ sem várva letette.

- Na? – szólalt meg Zoli a hátam mögül.

- Basszus, a frászt hoztad rám! – perdültem meg, majd sóhajtottam és közöltem vele a lényeget. – Igazad volt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, még egy okom van utálni – csúszott ki a számon. Zoli megajándékozott a mostanában oly ritka mosolyainak egyikével és közelebb lépett.

- Akkor miért vagytok még együtt?

Belenéztem a szemébe.

- Nem tudom.

- Akkor majd én elintézem helyetted – simított végig az arcomon, amit még élveztem is volna, ha épp nem rémít közben halálra.

- Hogyan?

- Nyugi, minden sínen van – mosolygott. – Csak bízz bennem! Nem véletlenül járok Daniellával. Neked csak annyi a dolgod, hogy továbbra is jópofizz Dáviddal.

Kamilla