5. esőcsepp

köszönet a fejlécért Ria:) - nak!!

5. esőcsepp

Apa utálja a gyorséttermi kaját. Undorodik tőlük. Ennek ellenére rengetegszer kényszerülünk rá, hogy zargassuk a pizzafutárt a cigiszünetében vagy, hogy leszaladjunk a sarki kínaiba és rendeljünk két adagot elvitelre. A pultnál dolgozó nő évek óta tetszeni próbál apának, de nem hiszem, hogy túl értelmes lenne, mert mindig visszakérdez:

- Becsomagoljam?

- Neeem, jó lesz tányéron is, akrobaták vagyunk mi, majd végigimbolygunk vele hazáig. Nem hallotta, elvitelre kérjük? – öhm, apától örököltem a cinikus hangnememet. Bár tényleg nem tudom, hogy hol volt a pultos mikor az ésszel jótékonykodtak. Biztos épp akkor csomagolta be (duplán) az elvitelre kért kínai kaját.

Egyébként különös, hogy apa szinte minden nőnek bejön, akivel életében töltött minimum két másodpercet. Nálam jobban csak apa csodálkozik.

Én már kezdtem összehaverkodni a környék összes gyorséttermi alkalmazottjával, mikor apa csütörtökön, mikor hazaértem a deszkapályáról, közölte velem, hogy felvett egy szakácsnőt. Én akkor még mindig a fellegekben jártam, így apa mondanivalójára alig figyelve felugráltam a szobámba. Ha nem is a fellegekbe érkeztem, azért a szobám is elég magasan volt. Apa akár azt is hihette, hogy ennyire örülök a szakácsnőnek… Neki is örülök, de jó, isten hozott nálunk, de most mennem kell, ki kell élnem valamin a hiperaktivitásomat. Mondjuk, talán földhöz vágok valamit és azon folytatom a pattogást.

Egyébként Kováts Annának hívják. Nem a tárgyat, amit végül földhöz vágtam, hanem a szakácsnőt. Huszonhét éves vörös hajú lány, aki amellett, hogy jó fej, laza és kedves, persze remekül főz. Ami, ugye, elsődleges szempont.

De ez most igazán nem lényeg. Vagyis eltörpül amellett, hogy vasárnap van. És randizni megyek Zolival! Jó, ő ezt nem így mondta, de akkor is: találkozom vele sulin kívül. TALÁLKOZOM VELE SULIN KÍVÜL! És hát a női felfogás mindig is különbözött a férfiakétól.

Ezek után, mármint a két napon keresztül tartó ugrálás után, amitől izomlázam is lett, azt hiszem, senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, vasárnap reggel legurultam a lépcsőn. Mert most mondom: vasárnap reggel legurultam a lépcsőn. Izgultam, na! Csoda, hogy tudtam aludni.

Az sem furcsa, hogy amint földet értem, kitört belőlem a röhögés.

- Jó kedved van? – tudakolta apa a lépcső tetejéről, akit ezek szerint felébresztettem a hangos landolásommal. Ő ott volt fenn én meg lent. Különös, hogy akár ezen is bírnék röhögni. Szintkülönbség. Ha-ha-ha.

- Miből gondolod? – próbáltam szúrós tekintetet vetni apára.

Ő felvonta a szemöldökét, visszanézett a lépcsőre, majd újra rám.

- Jóvanna, értem én - tápászkodtam föl, és elindultam a reggeliző asztal felé.

- És szabad tudnom, mire fel ez a nagy öröm?

- Az titok – válaszoltam ártatlan arccal.

- És van valami köze a deszkázáshoz?

- Honnan tudod, hogy köze van hozzá?

- Arra is azt felelted, hogy titok – mosolygott apa.

- Ja, tényleg. Apa?

- Hm?

- Ma délután elmegyek deszkázni.

- Ki mondta? – vonta össze a szemöldökét.

- Én – válaszoltam, majd nagyot sóhajtva hozzátettem. – Apa, lemehetek délután deszkázni?

- Igen.

Az végeredmény ugyanaz, nem mindegy?

- Mit kérsz ebédre? – kérdezte tizenegy órakor Anna.

- Pizzát – vágtam rá. Ugyanis ha ideges vagyok, a pizza illata és íze mindig megnyugtat. Láttam Anna tekintetét, ami olyasmit üzent, nem biztos, hogy menni fog, de nem adtam fel. - Anna, még Neil Amstrong is haza akart menni a Holdról, mikor megtudta, hogy arrafelé nincsenek pizzériák…

- Azt azért nem hiszem – nevetett Anna, de végül a segítségemmel együtt nekiállt a pizzának.

Nem mondom, hogy nagy lett, mert az átmérője kb. csak úgy egy másfél méter lehetett, de azért megettem. Majd ledolgozom.

Háromnegyed háromkor indultam, és ha fogalmazhatok így, zűrös utam volt. Tőmondatokban: Útlezárás. Ami miatt meg kellett kerülnöm az egész negyedet. Rám szállt egy kutya. Elég változatos és érdekes társalgást folytattunk. Ő ugatott, én meg próbáltam „nyugodtan” elmagyarázni neki, hogy életem fiújával találkozom, és hogy nem érek rá. Három perc időveszteség után átugrattam felette. Ha ő nem megy, megyek én. Megegyeztünk. Ezután belerohantam (bocs, gurultam) egy esküvőbe. Tulajdonképpen nagyon kedvesek voltak, meghívtak, hogy bulizzak velük. Az egyik vendég azt is megkérdezte, nem láttam-e a fürdőkádat, mire én udvariasan visszairányítottam a többiekhez. Tényleg, sok boldogságot meg minden, de viszlát!

Öt perc késéssel, zakatoló szívvel, kutyanyálasan, de befutottam. És a deszkapályán ott állt Zoli…

Kamilla

4. esőcsepp

4. esőcsepp

Elég rossz megérzéseim lehetnek, mert az első kevésbe sikeres napom után az iskolában úgy gondoltam, Daniellával még ezen a héten lesz egy-két keményebb szóváltásunk, emellett abban is biztos voltam, hogy ha Zoli rám néz, elolvadok. Ebből, mint kiderült, csak az utóbbi vált be…

Tehát szeptember 4-éig nem volt semmi zűr. A második és a harmadik napon még tettem egy kísérletet arra, hogy kifejezzem hamis lelkesedésemet bármilyen tananyag iránt (lila felsőket vettem fel, amit a tudomány szimbólumaként tartanak számon), de a negyedik, azaz a mai napra virradóan, mikorra már egy lila szín sem maradt a szekrényemben, beláttam, hogy mindez reménytelen, jobbára én vagyok a legutolsó ember, aki valaha is kedvelni fogja az iskolát. És nem, ezen a tényen még Zoli állandó jelenléte sem változtatott sokat. Az általános unalmat még fokozta az is, hogy nem történt semmi említésre méltó. Az új tantárgyak egyáltalán nem rémisztőek, hisz végül is ezek is csak egy füzetből meg egy tankönyvből, esetleg egy munkafüzetből állnak. Ugyanúgy be lehet magolni, mint bármelyik más dögunalmas borzalmat.

Ám az említett napon viszont végre úgy döntöttem, ebből elég volt, én még tíz hónapot nem leszek képes így végigcsinálni.

Kilenc éves korom óta deszkázom, igaz, nem sokat, de mikor Zoli bejelentette, hogy ő is próbálgatja a sajátját, gondoltam, miért ne. Újra elkezdtem rendszeresen gyakorolni a garázsfelhajtón. De persze az élmény egyáltalán nem volt ugyanaz, mintha egy profin felépített deszkapályán lehettem volna.

Szóval szeptember 4. csütörtök. Az egész napból sütött a pozitív kisugárzás, ugyanis az éjszaka folyamán egy kisebb globális felmelegedés volt, mert ma reggel a hőmérő 24^oC-ot mutatott. Jó előjel. Ezért határoztam el, hogy a mai napon csak azért is jól fogom magam érezni.

Boldogan szaladtam le a lépcsőn, apa vidáman köszönt nekem, látta, hogy egy nagyra nőtt smile vagyok.

- Apa, suli után mehetek rögtön deszkázni? Olyan szép idő van.

- Persze, de Kamilla!- szólt utánam, mert miután megkaptam az engedélyt, rohantam a kijárat felé.

- Igen?

- Négyre gyere haza, tudod, lecke.

Na, ja. Alig kezdődött el a sulinak nevezett rémálom, rögtön a lecke és a tanulás lesz a legfontosabb. És pont ilyen széééép időben!! Csak tudnám, a felnőttek agya hogy áll át ilyen gyorsan a nyár után…

- Rendicsek. Mehetek?

- Mindjárt. Kamilla, tulajdonképpen mi ez az újdonsült deszkamánia?

- Ó, az titok.

Mit mondhattam volna? Az osztály nagy részével ellentétben nekem még sohasem volt fiúm, nem tudom, apa hogy fogadná. „Szia, apa, képzeld, belezúgtam egy srácba, készülj, mert ha hosszú kapcsolatunk lesz, hétemeletes tortát szeretnék az esküvőmre, mert hetedikesként ismerkedtünk meg.” Á, nem hinném, hogy ugrálna az örömtől.

Felkaptam a deszkámat és elgurultam a suliig, és a Lélekvesztőt (ez a deszkám neve, mert az akkori nevelőnőm mindig sikítozott, mikor felmásztam rá, és azt hajtogatta, hogy egy kislány ne guruljon ilyen lélekvesztőkön, hanem babázzon – na persze) lent hagytam a portán. Ezt a szabályt idén vezették be osztályunk másik nagy deszkása, Kristóf jóvoltából, aki a folyosói padokat használta a deszkatudományának bemutatására. Jól szórakoztunk, amíg le nem füleltek minket.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. Azon a napon semmi sem hangolt le, még az sem, hogy az ebéd rakott krumpli volt, amivel még kiskoromban kölcsönös utálatot kötöttem. De tényleg. Mikor először megkóstoltam, visszaköptem, a megrágott krumpli pedig a kedvenc pólómon landolt. Mire én elkezdtem „verekedni” az ebéddel, szétszórtam mindent, és mikor apa elszörnyedt arckifejezéssel bejött az étkezőbe, próbáltam menteni a helyzetet, és a filmekben látott ártatlan, fülig érő mosollyal fogadtam. Még a kis csilingelést is odaképzeltem. Szegény apára ez persze semmilyen hatással nem volt, akkoriban elég sok gondja volt velem.

Iskola után a deszkapálya felé vettük az irányt Sissivel, mert bár ő egyáltalán nem deszkázik, elméletileg teljesen tisztában van minden trükk technikai részével, ezért mindet ő véleményezi, hogy mennyire hasonlít a tanítóvideón látotthoz, meg hogy mennyit és hol kell rajta változtatni. És mivel már nem is emlékszem, mikor gyakoroltam utoljára a trükköket, most mindenképpen szükségem volt rá.

- Oké, csajszi, mire emlékszel? – kérdezte Sissi, amikor már kint álltunk a pálya közepén. Én közben bemelegítésként köröztem körülötte, így muszáj volt folyamatosan követnie a fejével. – Hallod? Kezdek szédülni, állj már meg!

Leugrottam a deszkáról, ami még egy kicsit továbbgurult, mielőtt felkaptam volna.

- Bocsánat, figyelek.

- Szóval, mire emlékszel? Milyen szinten kell kezdenünk az ismétlést?
- Hát… nem hiszem, hogy biztonságosan meg tudnék csinálni egy ollie-t.
- Ajaj – húzta el a száját Sissi. – Pedig azt nagyon tudtad. Na, mindegy, biztos nem lesz vele olyan sok dolgunk, az egy egyszerű trükk…
-… volt akkor, mikor fél éve utoljára elvégeztem – fejeztem be helyette a mondatot.

- Ha fél órán belül nem tanulod meg újra, én bizonyisten felállok a Lélekvesztőre és magam fogok csinálni egy ollie-t – fonta össze a karjait Sissi.

- Igenis, mester – forgattam a szemem, majd elkezdtük a komoly gyakorlást.

Valóban, mire letelt a fél óra, tényleg biztonsággal elő tudtam adni a trükköt, de gazdagabb is lettem három horzsolással. Sissi persze el volt ragadtatva tőlem.

- Ugye mondtam, hogy megcsinálod. Mondtam, nem?

- De, igen, mondtad – bólintottam fájdalmasan. – Pihennem kell – közöltem vele, majd valósággal lezuhantam a deszkám mellé. – Hú! A fizikai fájdalom legalább jelzi, hogy még élek.

- Ne nyafogj! Jöhet a korlát?

- Mi van? – visítottam. – Nem megyek még a korlátra. Nem látod a lábamat?
- A könyöködről se feledkezz meg – szólt közbe Sissi a bal karomra mutatva, ahol a harmadik seb virított.

- Pláne. Megyek még egy kört, aztán menjünk haza – vetettem fel az ötletet, de Sissi egyáltalán nem figyelt rám, hanem a vállam fölött elnézett a pálya túlsó végébe. – Sissi?

- Mi az?

- Figyelsz?

- Nem.

- Azt látom – tápászkodtam fel, mire a jobb térdembe belenyilallt a fájdalom, amihez viszont már annyira hozzászoktam, hogy szinte észre sem vettem. – Mi olyan érdekes? – követtem a tekintetét. Aztán én is ledermedtem. Szerencse, hogy már nem álltam a deszkán, különben egész biztos, hogy gazdagabb lehetnék még egy kék folttal a földre érkezés után. Ugyanis a pálya újabb két deszkással számolt többet.

Persze nem kéne meglepődnöm azon, hogy Kristóf, a nagy deszkás lelátogat a pályára. Ahogy az sem meglepő, hogy mivel megvan benne az az irigyelni való képesség, hogy bárkivel össze tud haverkodni rekordidő alatt, magával hozta Zolit is. Akinek nem mellesleg nagyon királyul állt a hóna alá csapott deszka és a barna haján táncoló napsugarak. Hamarosan ők is észrevettek minket, ami egy üres deszkapályán szintén nem nagy teljesítmény. Amíg átszeltük Sissivel a távolságot, ami köztünk és a fiúk között volt, igyekeztem csillapítani a vadul dübörgő szívemet és egészséges ütemre szabályozni a légzésemet.

- Sziasztok! – köszönt először Zoli és Kristóf.

- Helló! – viszonozta Sissi az üdvözlést, aki persze távolról sem volt olyan állapotban, mint én.

- Kamilla… így hívnak, ugye? Nem is tudtam, hogy deszkázol – csodálkozott Zoli (jó, a csodálkozott egy kicsit enyhe kifejezés, sokkal inkább leesett az álla, megrökönyödött…)

- Vigyázz, már tudja a nevedet – viccelődöt Kristóf, mire elnevettem magam.

- Nem tudhattad, mivel nem mondtam. Honnan vetted, hogy nem? - fordultam vissza Zoli felé, kipréselve magamból néhány értelmeses hangzó szót.

- Daniella mondta.

- És ő honnan vette? - döbbentem meg.

- Azt mondta jóban vagytok - nézett vissza rám értetlenül.

Az egymillió dolláros kérdés: mi oka lehet egy Daniella-féle lánynak, hogy ilyet mondjon, mikor ő tudja a legjobban, hogy ez messze nem igaz. Ez felettébb különös.

- Pontosan mit mondott rólam? – érdeklődtem, mert a kíváncsiságom hirtelen erősebb lett annál az idegességnél, amit Zoli jelenléte idézett elő.

- Ennyit. Odajött hozzám tegnap, hogy szívesen megnézne, mennyire nem tudok fennmaradni ezen – emelte fel a deszkát. – Igazság szerint elég fura a csaj, ezért hárítottam, és nos… Megkérdeztem, hogy te tudsz-e deszkázni és ő ezt válaszolta.

Wow, rólam kérdezett Daniellától? Ez majdnem annyira édes húzás volt, mint amennyire ostoba.

- Neeeem, én 9 éves korom óta deszkázom, ahhoz hivatásos bénának kéne lennem, hogy ennyi idő alatt ne maradjak fenn egy deszkán. És különben is. Daniella új tanuló, honnan ismerne? Ami pedig a jó kapcsolatot illeti… Hát, ezt illetően fogalomzavarban van – daráltam el egy levegővel, miközben az agyam teljesen máshol járt. Valószínűleg el is bambulhattam, mert arra eszméltem fel, hogy Kristóf keze fel-le jár az arcom előtt, és Zoli is furán néz rám, mint akit szórakoztat, hogy milyen béna vagyok (talán mégiscsak hivatásos), Sissi pedig hozzám hasonlóan elgondolkodó arcot vágott.

- Mi van?

- Á, semmi - válaszolta Sissi. – Dőlj deszkára, csajszi, és mutass pár trükköt!

- Remek ötlet, egy pillanat – kértem elnézést gyorsan a srácoktól, majd félrevontam Sissit. – Figyelj, ha meghalok, hazaviszel?

- Hogyan?

- Itt van Zoli! Le fogok szédülni a deszkáról! Egyébként is leszédülnék, hiszen láttad, mit produkáltam az előbb.

- Amit az előbb produkáltál, az igazán hatásos volt – biztatott. – Igaz, a végén egy kicsit furcsa volt az a hallgatás, de már az is óriási dolog, hogy kérdezett felőled, nem? Szerintem bejössz neki, úgyhogy…

- Várj már, Sissi! Azt ugye tudod, hogy én a deszkázásra értettem a katasztrófát?
- Ja, oké, mindegy – rántotta meg a vállát. – Amiatt is hülyeség aggódnod. Menj és kápráztasd el! Csak azt kell csinálnod, amit az előbb is.

- Úgy érted, megint boruljak le a deszkáról? – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

- Dehogy, arra gondoltam, hogy légy önmagad. Gyerünk, indíts!

- Az önmagam per pillanat nem tud deszkázni! – tiltakoztam.

- Kamilla, ez egy nagy lehetőség.

- Mire?

- Hogy megszerezd Zolit. Láthattad, hogy nincs vele semmi baj, teljesen normális.

- Aha, igazad van, abból a pár mondatból aztán valóban minden kiderült – gúnyolódtam, pedig Zoli tényleg úgy nézett ki, mint aki rendelkezik az emberszabásúak minimális értelmi szintjével. Sissi viszont hajthatatlan maradt. - Te nem vagy normális! – fogtam a fejem, de mivel a két fiúnak már gyanús lehetett az eltelt idő, már nem volt más választásom. Meg kellett csillogtatnom a tudásomat, vagyis „rá kell dőlnöm” a deszkára. Már csak arra kell figyelnem, hogy le ne dőljek róla.

Pár méterrel odébb sétáltam, hogy nagyobb helyem legyen a „bemutatómhoz”. Sissi mindig is eléggé rámenős volt és szinte egyáltalán nem lehetett vele veszekedni. Séta közben mély levegőket vettem, hogy viszonylag lenyugodjak, mert idegesen nem lehet deszkázni. Vagyis lehet, de nem biztos, hogy jól.

Aztán rászántam magam és felálltam a deszkára, fordítva, a jobb lábam volt elől és a bal hátul. Gurultam egy ideig, majd megvártam, míg lelassulok annyira, hogy egy ugrással meg tudjak fordulni. Kis megingással, de sikerült.

Nem sok trükköt tudok, a deszkában sokkal jobban szeretem azokat a részeket, amikor csak simán siklik az ember, és nem ugrál fel-alá a deszkán. De Sissinek, mint mindig, most is igaza volt, mert ezzel a bemutatóval nem veszíthetek semmit. Akkorát nem tudok esni, hogy kitörjem valamimet, hiszen nem akartam használni a direkt a trükkök kedvéért megépített akadályokat. Zolival kapcsolatban meg vagy összejövünk majd sok-sok idő múlva, vagy csak barátok leszünk. Egyik se annyira rossz, szóval miért ne próbálkoznék meg, talán egy ollie-val is?

A hátul lévő lábamra helyeztem a testsúlyomat, hogy felpattanjak, majd az elsőt előre csúsztattam és lenyomtam, hogy esés nélkül tudjak landolni. Ez is megvolt, majdnem hibátlanul, de túl kicsit ugrottam, ezért a mutatvány sokkal inkább egy manual-ra hasonlított.

Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy megpróbálom kombinálni az előző két gyakorlatot, de végül letettem róla. Csakhogy amíg én átgondoltam minden technikai mozzanatot, túl későn vettem észre a korlátot, amelyhez időközben egyre közelebb kerültem. Felmértem a távolságot, és láttam, hogy már nem lesz helyem kikerülni. Ugranom kellett.

Tehát elvégeztem életem legmagasabb ollie-ját, de az utolsó pillanatban vízszintesbe állítottam a board-ot. A deszka rápattant a korlátra és elcsúszott majdnem a végéig, ahol olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján a földön kötöttem ki. Egy nagy lendületet véve leugrottam a fémről és visszagurultam a többiekhez.

- Túlélted? – kérdezte Sissi győzedelmes mosollyal az arcán.

- Amint látod – válaszoltam megnyugodva. Ó, hogy mennyivel jobb a földön!

- Na, ugye, megmondtam! – lelkendezett. – Majdnem tökéletes volt. A 180^o-os fordulatnál majdnem leestél, arra kellett volna jobban összpontosítani.

- Hé, ne kritizálj, miattad tartottam bemutatót – löktem oldalba színlelt sértettséggel.

- Én nem is kritizállak! – háborodott fel Sissi. – A korlátnál elég jó voltál.

- Elég jó? Ez ám a dicséret! – nevettem.

- Személyi edző? – kérdezte tőlem Zoli Sissi felé intve.

- Valami olyasmi – ingattam a fejem. – De csak a szája nagy, fel sem tud állni a deszkára.

- Te viszont brutál jó vagy – dicsért meg Kristóf, majd tréfásan hátba vágta Zolit. - Nem szeretnéd te deszkázni tanítani ezt a szerencsétlent?

- Ha akarja - tettettem a lazát, de belül majd szétvetett az izgalom, miközben Zoli reakcióját vártam.

- Oké, vasárnap 3-kor ráérsz? – egyezett bele Zoli, nekem meg kiesett a deszka a kezemből. Gyorsan felkaptam, feszülten beletúrtam a hajamba, de végül sikerült kinyögnöm:

- Aha, ráérek. Hol?

- Itt, a pályán találkozhatnánk?

- Igen, az jó lesz – dadogtam, és zavartan az órámra pillantottam. – Uramisten, 16:18! Apa meg fog ölni.

Elköszöntünk és Sissivel együtt elindultunk hazafelé, végigujjongva az utat. Talán ez lehet majd életem első randija.

Kamilla

A deszkatrükkökkel kapcsolatban erre a linkre hivatkozom, itt megnézhetitek, hogy kb. mit művelt Kamilla: http://waveboard.trukkok.hu/

3. esőcsepp

3. esőcsepp

- Te tudod, mit vettél a nyakadba?- rohant oda hozzám Sissi a második óra végén. Kérdésére nagy kreatívan, egyszerűen és kifejezően válaszoltam.

- He?

- Jaj, figyelj már jobban – pattogott idegesen a barátnőm, majd lopva körülkémlelt, hogy figyel-e minket valaki.

- De Sissi, mégis mire figyeljek, itt vagy és idegesen ugrabugrálsz, nem mondasz semmit….

- Jó, bocs, de TE – itt a nyomatékosítás kedvéért rám mutatott. – beleestél Zoliba. Viszont Daniella is hajt rá, és ezért mondtam, hogy légy óvatos!

- Várjunk, várjunk, várjunk, várjunk, állj! – szóltam rá. – És most sorban. 1: Honnan veszed, hogy belezúgtam, mikor nem is ismerem és 2: honnan veszed, hogy Daniella is hajt rá?

- Emlékszel valamire a velencei beszámolómból? - kérdezte.

- Öööö, nem. Vagyis rémlik valami a gondolázásról, de…

- Mikor jött be Zoli?

- Mikor magyaráztál – sütöttem le szemem belátóan.

- Na, látod. A válasz adja magát, tetszik neked Zoli.

- Jó, de honnan tudod, hogy Daniellának is….

- Rá van írva a fejére. Flörtölt vele! Rólad már régen tudtam, hogy egy nyitott könyv vagy, már bocs, de ezt most már Danielláról is tudjuk. Megvan a gyenge pontja!

- És? Én nem akarok háborúzni senkivel, főleg nem egy fiúért.

- Honnan szedted azt, hogy harcolni fogtok?

- Hát, ne haragudj, de ettől a penge pontos bejelentéstől nagyon is úgy tűnt, hogy te…

- Pontosan – helyeselt Sissi.

- Mi pontosan?

- Jól értetted, persze, hogy megszerezzük a srácot. Méghozzá Daniella orra elől.

- Én mindig is mondtam, hogy te egy zseni vagy. De a zseniket egyesek őröltnek tartják, úgyhogy kérlek, ne kelljen ebbe a másik csapatba tartoznom.

- Nem kell. De látnod kellett volna magad: megérkezett Zoli, a te szemed meg tágra nyílt és még levegőt is elfelejtettél venni.

- Na, ugye, ez a hadjárat életveszélyes is lehet akkor rám nézve, ha időközönként megszüntetem a tüdőm rendszeres működtetését – próbáltam elhárítani továbbra is Sissi őrült ötletét. Én, amint szerzek egy ellenséget, ráadásul egy olyan srác miatt, akivel még életemben nem találkoztam? Ez még elképzelve is valószerűtlen.

- Kamilla, ez a srác neked való – jelentette ki Sissi.

- Honnan veszed? Nem ismerjük, még akármi kiderülhet róla.

- De biztos nem olyan gáz.

- Ismét megkérdezem: honnan veszed?

- Nézd! – fordított egy hirtelen mozdulattal Zoli felé, aki éppen Kristóffal és Gergővel beszélgetett. Ilyenkor utálom, hogy a barátnőm ilyen erős.

- Nézem – hümmögtem színtelen hangon. – Mi van velük?

- Ha Kristóf szóba áll vele hat másodpercnél tovább is, akkor nem lehet vele túl nagy gond.

- Lehet, hogy még nem telt le az a hat másodperc. Különben is, nem feltétlenül pozitívum az, ha Zoli egy szinten van Gergővel és Kristóffal.
- Ugyan – kacagott fel Sissi, és talán egy kicsit el is pirult. – Kristóffal sincs semmi probléma. Egy tökfej, az igaz, de abból a kedves fajtából.

- Jó, de akkor sincs semmi értelme már most ráhajtani Zolira csupán azért, mert van néhány közös haverunk.

- Aha, de a közös haverok mellett még azt se felejtsd el, hogy Zoli mennnnnnyire jól néz ki – súgta a fülembe jó hosszúra nyújtva a mennyire szót. – De oké, ha ezt akarod, nem vesszük még készpénznek azt, hogy Zoli meg te. Bár ahogy elnézem a srácot, egészen biztos, hogy gyorsan meg fogod kedvelni. És akkor jöhet a nyílt ellenállás Daniella ellen.

- Tudod mit, a történetnek ezt a részét rád bízom – ígértem meg mosolyogva.

- Amúgy csodálkozom rajtad – mért végig félrehajtott fejjel, mintha azt kutatná, hogy ez a változás, amin csodálkoznia kell, látszik-e kívülről is.

- Miért?

- Én szoktam belezúgni minden szembe jövő fiúba, nem te.

- Nyugi, nem veszélyeztetem a pozíciódat – vigyorodtam el megint.

- Veled tényleg nem lehet komolyan beszélgetni – csóválta a fejét Sissi.

- Nem – hagytam rá. – Gyűlölöm a komolyságot. Szoros összefüggésben van ezzel az épülettel – céloztam a sulira.

- De milyen remek hely is lesz ez az épület, mikor már te is belátod, hogy ezzel a fiúval remekül kijönnél – csücsörített úgy téve, mintha elgondolkodna, de közben fél szemmel a reakciómat figyelte, ami viszont kimerült egy fura pillantásban, ezért sietve odabiggyesztette még a mondandója végére: - Valószínűleg.

Kamilla

2. esőcsepp

2. esőcsepp

Az írószereket, amiknek mára annyi jutott, hogy egy Daniella nevű szőke kozmetikacsoda dühének levezetőeszköze legyen, semmi perc alatt felszedtem a padlóról, mivel az első napra szinte semmit sem pakoltam a tolltartómba.

- Szia, Kamilla! Hogy telt a nyár? – állt meg Kristóf mellettem, mikor az utolsó ceruza is a helyére kerül. Kristófot, a kicsit ütődött, lassú felfogású, és nem épp a lovagiasságáról és a nagylelkűségéről híres srácot ismerve bizonyára megvárta, míg végzek a rendrakással, hogy neki már ne kelljen segítenie. Kedves. (Na jó, talán Sissivel kivételt tenne) – Ki volt ez a lány?

- Mármint arra a tűzokádó sárkányra gondolsz, akivel az előbb volt szerencsém megismerkedni? – kérdeztem vissza jó sok cinizmust keverve a kérdésbe.

- Mi van? – pislogott megütközve Kristóf. Pedig most szerintem nem is közöltem túlságosan sok információt vele.

- Semmi, nem érdekes. A neve Daniella.

- Oké, kösz. Jól néz ki – állapította meg.

- Igen – néztem unottan a plafon felé.

- De…

Kristóf nem fejezte be, sarkon fordult és visszament Gergőhöz, akivel eddig is dumált, már sejtem is, hogy kiről. Még szerencse, hogy Sissi bírja Kristófot, mert ha ő nem lenne, már réges-régen menthetetlenül is őrültnek könyveltem volna el a két srácot.

Fejcsóválva kinyitottam a félbehagyott könyvet, hogy folytassam az olvasást, de azon nyomban be is csuktam, mikor megláttam az ajtón betoppanó Sissit.

- Szia, Kamilla. Képzeld el, először Muranóba mentünk, amiről kiderült, hogy nem is egy külön város, hanem csak egy városrész Velencében. Szóval képzeld, volt ott egy s… - megtorpant, mert látta, hogy valami baj van. Mindig kiszúrja, ha valami baj van. – Nem, kb. negyed órával érkezhettél előttem, lehetetlen, hogy máris történt valami.

- Hát, ami azt illeti, igen, van itt egy kis izé… - és elmeséltem neki ezt az egész ügyet Daniellával. Végighallgatott.

- Te mit gondolsz erről?

- Öööö, hát nem tudom – gondolkodott Sissi. – De egyáltalán ki ez a Daniella, és hogy kerül ide?

- Tudod, ez engem is nagyon érdekelne… ja, nem, mégsem. Magasról teszek rá, honnan szalajtották ezt a barbie babát. Talán új. De most mesélj te! Mi is történt Muranóban?

- Biztos, hogy erről kéne most beszélnünk? – aggodalmaskodott Sissi.

- Ahhha – nyújtottam el a választ. – Nyilván egyértelmű, hogy bármi jobb téma lenne Daniellánál. Úgyhogy mesélj el mindent!

Lelkesedésem hatással volt a barátnőmre is, mert rögtön bele kezdett az élménybeszámolójába. Találkozott Muranóban egy nagyon helyes szőke sráccal, még fényképet is mutatott kettejükről. Tényleg aranyosak voltak együtt. A fiú tudott valamennyit angolul az apukája révén, Sissinek meg eszméletlen a nyelvérzéke (az anyukája angoltanár, az apukája pedig műfordító), így összebarátkoztak, majd össze is jöttek, úgyhogy most facebook-on és telefonon tartják a kapcsolatot. A srác ajándékozott neki egy üveg medált (Murano az üveggyártás központja), meg is mutatta. Sissi teljesen bele van zúgva a srácba, úgyhogy meggyőzte a szüleit, hogy kéthavonta egyszer pár napra a tizennégy éves bátyja felügyeletével hadd menjen el Muranóba. Ha én állnék elő azzal, hogy alig tizenhárom évesen bizonyos időközönként ki akarok ruccanni külföldre egy srác miatt, apa ott helyben örökre szóló szobafogságot rendelne el, vagy zárdába küldene. Vagy ami még rosszabb: visszahívná a nevelőnőket! Persze Sissiéknél nincs efféle gond, mert legjobb barátnőm szülei tisztában vannak azzal, hogy gyermekük egyáltalán nem naiv, tanult önvédelmet, pár éve karatézott is, méghozzá elég jól, és a bátyja mellett egyáltalán nem érheti semmi baj. Jó neki, bár én egyáltalán nem irigykedem rá, mert egyhamar nem tervezek bepasizni, és azt is rég elfogadtam már Daniella ráébresztése előtt is, hogy nem az a típus vagyok, aki gyakran élvezheti az ellentétes neműek érdeklődését. Tavaly volt ugyan egy srác, aki állítása szerint szerelmes volt belém, de elég nehéz elhinni egy harmadikosról, hogy reménytelenül beleessen valakibe. Úgyhogy az ügy egy pillanat alatt ejtve lett. Nos, ez az én szintem.

Sissi épp a velencei gondolákon való utazás élményeit ecsetelte, mikor egyszerre két dolog is történt. A terem ajtaja kinyílt és belépett rajta egy ultrahelyes srác kék, a szemével majdnem pontosan megegyező színű V-alakú nyakkivágásos pólóban, farmerben és fekete túracipőben. Barna haja elől a homlokába lógott, a táskáját lazán átvetette a fél vállán. És akkor már tudtam, hogy nem bírom tovább követni Sissit.

A fiú egész megjelenése nyugodt volt, akár a tenger. A kék szín egyik jelentése a nyugalom és az elmélkedés, utánanéztem. Meg voltak még ott olyanok is, hogy elérhetetlen, megfoghatatlan, de ezekkel nem nagyon törődtem, mert csak figyelmeztették a csodálattól rózsaszínné ködösödött agyamat arra a fent is említett vonásomra, hogy egy srácnál általában nincs sok esélyem.

A hirtelen támadt érdeklődéssel viszont villámcsapásként ért a felismerés is.

Nem azzal van a baj, hogy belépett egy helyes fiú az ajtón, sőt, felőlem csak úgy potyoghatnak befelé. Mert ha van egy srác, akiért már most odavagyok (meg vissza), úgy, hogy egyáltalán nem is ismerem, az jó. Vagyis azt hiszem, jó. Értelmet ad a sulinak, legalábbis annak a részének biztosan, hogy mindennap be kell járnunk oda. De ha van egy srác, akiért már most odavagyok ÉS van egy Daniella-szerű lány, akivel viszont már most nem jövök ki, az úgy nagyon nem kóser. Teszem azt, az új fiú beleszeret Daniellába. Mert hiába van túlsminkelve, azt meg kell hagyni, hogy ehhez nagyon ért és jól áll neki. (A baj csak az, hogy ezt ő is tudja.) És a fiúk általános jellemhibája, hogy nem látnak túl a vakolaton és az ilyen Daniella-típusú lányoknak nehezen állnak ellen. Szólnak a vészharangok…

Ahogy megláttam a srácot, ezek a gondolatok száguldottak át a fejemben rekordsebességgel (olimpiát lehetne velük nyerni). Az agyam rohamos működésétől végül a csengő mentett meg (na, ilyet se mondtam még), valamint Sissi hadonászó keze az orrom előtt. Gyorsan elsuttogtam neki egy bocsánatkérést, amiért nem figyeltem rá, majd tekintetem akaratlanul is újra keresni kezdte a srácot, akit idő közben szem elől tévesztettem. A helyemről pont ráláttam az új osztálytársunk padjára, állapítottam meg. Legnagyobb rémületemre Daniella is foglalt magának egy helyet.

Közben megérkezett az ofőnk, Tamás bá’ is külön kéri, hogy így hívjuk, mert így nem érzi magát annyira öregnek.

- Köszöntök mindenkit, mielőtt rátérnénk a házirendre, mint látjátok, van két új osztálytársatok. Daniella, kérlek, mutatkozz be!

Én is rájöttem még az osztályfőnökünk bejelentése előtt is, hogy Daniella valószínűleg új tanuló, de szívből reméltem, hogy a másik osztályba fog járni, a 7/A-ba, és ide csak ismerkedni jött át. De ilyen az én szerencsém.

Az említett személy felállt, hátradobta a haját, élvezve a fiúk fürkésző, illetve a lányok irigy tekintetét. Még Panna és Réka sem volt teljesen elragadtatva Daniellától, ők is nyilván csak azért alkották az új csaj rögtönzött díszkíséretét, hogy népszerűségre tegyenek szert, de már csak Daniella megjelenéséből és szerepléséből is látszott, hogy az ő ragyogása messze túl fogja szárnyalni az ő szürke kis próbálkozásaikat. Nem is, már most rég túlszárnyalta. Szóval Daniella semmi esetre sem volt nekem szimpatikus, és nem csak azért, mert olyan durván beszélt hozzám. Ez a feltűnési viszketegség és ez a hajlam arra, hogy elnyomjon másokat jobban idegesített, mintha… most hirtelen nem jut eszembe egy olyan hasonlat sem, ami elég kifejező lenne. Óvatosan a kékszemű srác irányába pillantottam, - akinek Daniellával ellentétben örültem, hogy a mi osztályunkba íratták, még akkor is, ha miatta esetleg képtelen leszek épeszűen átvészelni a hetediket - hogy lássam, ő hogyan reagál minderre. Az arcáról viszont semmit sem sikerült leolvasnom. Pech.

- Hello, Szabó Daniella vagyok. Nagyon szeretek táncolni és vásárolni. Gyűjtöm a szájfényeket és a szemceruzákat. A kedvenc színem a ciklámen.

Na jó, ez tök vicces, mert voltak, akik jegyzeteltek, miközben Daniella felsorolta magáról ezeket a roppant fontos információkat.

- Köszönjük – igen, kicsit a tanár is furán nézett a jegyzetelőkre. – Zoli, te is mondanál pár szót magadról?

A helyes srác, akit ezek szerint Zolinak hívnak, felállt.

- Sziasztok – kezdte. – Kis Zoltán vagyok. Egy hónappal ezelőtt költöztünk ide, úgyhogy a környéket még annyira nem ismerem. Ma reggel például eltévedtem suliba menet, és az SZTK-nál kötöttem ki – erre az egész osztály felnevetett. – Kedvenc színem a kék és a fekete, járok kézilabdaedzésekre és tavaly kaptam egy deszkát, úgyhogy most azzal kísérletezek.

Most én jegyzeteltem. De persze csak fejben.

- Úgy érted, még nem tudsz olyan jól menni vele? – incselkedett Daniella. Az ilyen mondatokat rendszerint valami olyasmi szokta követni, hogy ha már jobban megy, akkor taníts meg rá engem is, vagy hogy szívesen megnézném, mennyire vagy béna. Szóval valami, ami együtt töltött időre, azaz randira utal. Legalábbis a könyvekben mindig ez van.

- Nem, úgy értem, robbanóanyagot készítek belőle – vágta rá kapásból Zoli, az osztály újabb poénját pedig újból nevetéssel és füttyögéssel jutalmazta. Én is elmosolyodtam, hogy a cicababa az arckifejezéséből ítélve életében először kudarcot vallott.

- Rendben, ülj le! – szólt Zolira gyorsan Tamás bá’, mielőtt elszabadul a pokol. Hm, szerintem vicces lett volna.

Az óra további részében az órarendet beszéltük meg, és hogy milyen óra melyik teremben lesz, és ki fogja tanítani. Én ebből persze már csak annyira emlékszem, mint a tavalyi töri anyagból. Semmire.

Kamilla

1. esőcsepp

1. esőcsepp

Ködös idő volt. Több mint ködös. Tehát le kellett mondanom az első napra kitervelt összeállításomról: farmersort, piros ujjatlan felső, piros szandál és piros karkötő. Ezzel akartam ugyanis kifejezni, hogy véres tanévnek nézünk elébe. Ezt az elképzelést pedig onnan vettem, hogy tavaly minden tanár – ismeretlen célból kifolyólag – próbált felkészíteni minket a hetedikre, az új tantárgyakra, a ballagtatás fontosságára. A tudatalattim mindezt tudomásul is vette és a hátam mögött sunyiban úgy döntött, ezzel a kellemetlen ténnyel az álmaimat is lesz szíves megfertőzni. Így hát nem csoda, ha egy meleg, nyári estén arra ébredtem, hogy egy oxigénmolekula készül az életemre törni. Rögtön tudtam, hogy a kémia nem lesz a kedvencem. Mindenesetre a közölnivalóm megvalósításának eszköze, vagyis a lenge ruházat nem igazán felelt meg az időjárásnak, ami egyébként ugyanazt akarta mindenkinek üzenni, hogy semmi jóra ne számítsanak az idén. Hisz egy ködös nap hogyan is indulhatna jól?
Amúgy nem az ünneplőruha ellen tüntettem: a suliban augusztus 31.-én tartják az évnyitót, szeptember 1.-jén első órában pedig csak beszélgetünk, még tanári felügyelet sincs (valószínűleg ők is a tanáriban ecsetelik az élményeiket), csak a második órától kezdve. A ruhára visszatérve, miután a természet keresztülhúzta terveimet, a következő összeállítás mellett döntöttem: farmer, szürke laza póló, sötétben világító szilikon karkötő, szürke tornacipő, almazöld-lila csíkos kapucnis felső. A hajamat lazán befontam, átdobtam a vállamon és készen álltam az első napra. Pontosan, a szürke szín is remekül hangsúlyozta, mennyi lelkesedéssel a szívemben teszem be a lábam szeretett iskolám/börtönöm területére.

Leszaladtam a lépcsőn (mintha csak azzal, hogy gyorsabban szedem a lábam, a nap is gyorsabban járna az égen), és reggeli (kakaó, egy csokis-banános Cerbona szelet és egy kifli) után a szinte üres, fekete iskolatáskámat felkapva még visszakiáltottam apának. Ez az a reggeli rutin, amit én köszönésnek hívok.

- Szia, apa, iskola után jövök. – és kirontottam az utcára, felpattantam a rolleremre és irány a suli! Ahhhh.

Nem az iskolát vártam ennyire (szürke póló!), hanem Sissit akartam már nagyon látni. Egész nyáron nem voltak otthon. Bejárták Olaszországot, elmentek Muranóba, Rómába meg Velencébe és még ki tudja hová. Alig vártam a beszámolóját.

Az iskola épülete előtt lefékeztem, összecsuktam a rollert (nem bízom a biciklitárolóban, mert az BICIKLITÁROLÓ, ami kifejezetten biciklikre specializálódott, rollertároló meg ugyebár nincs, tehát a rollert mindig felviszem a terembe).

Uh, 7/b. osztály. A 7/B. osztály osztályterme. A 7/B. osztály osztályterme, ahova nekem most be kell mennem.

- Na, jó – mondtam csak úgy magamnak, miközben belöktem az ajtót.

A termünkben semmi sem változott. A falak ugyanolyan fehérek voltak, a padok pedig még mindig öt padsorba voltak rendezve, egy padsorban hat pad volt. Tehát leültem a tavalyi helyemre a negyedik padsorba és mivel Sissit még nem láttam, foglaltam neki is egy helyet. Elővettem a könyvemet, (Polly Shulman-tól a Rajongást), de alig olvastam el két oldalt, amikor Panna, Réka és egy ismeretlen lány sétált el a padom előtt a filmekben látott, csípőringatós járással. Lopva végigmértem őket: Panna és Réka nem sokat változtak a nyáron, Rékán még midig volt egy kis fölösleg (természetesen nem az agyában), amiért még mindig folyamatosan nyafoghat nekünk majd a lányöltözőben tesi- és úszásóra előtt. Hű, de várom már. Panna ellenben még mindig zavarbaejtően vékony volt, szempilláján pedig olyan vastagságban ült a festék, hogy csoda, hogy még nyitva tudta tartani a szemét. A csapatuk harmadik, ismeretlen tagja viszont kétségtelenül olyan lány volt, akinek nem kell semmiféle trükkhöz folyamodnia, hogy azonnal feléje forduljon megannyi elismerő fiútekintetet. Szőke haja nem volt se egyenes se hullámos, valahol a kettő közötti állapotban lengedezett a lány válla körül, amit szabadon hagyott élénkrózsaszín félvállas felsője. A színből és a fazonból rögtön kitaláltam, hogy ezt a csajt a tanév folyamán nem a természettudomány új ágazatai, nem a matek, a történelem vagy a magyar nyelv, és nem is a tantestület többszöri figyelmeztetése fogja leginkább izgatni az erős, kifejező sminkje miatt. Nem, magasztosabb céljai vannak, méghozzá az iskola hímpéldányaival.

Találkozott a pillantásom az új lányéval és csak túl későn kaptam el róla, mert akkorra már kiszúrt magának és irányt változtatva elindult a padom felé. Panna és Réka kis fáziskéséssel, de követték. Az új csaj kérdőn nézett rám, mire én ugyanilyen értetlen tekintettel viszonoztam ismeretségünk első mozzanatát.

- Helló! – nyögtem ki óvatosan, mintha csak attól félnék, az előttem magasodó szőkeség, felfal azokkal a szürkéskék szemekkel. Bevallom, egy másodperc erejéig meg is fordult a fejemben, hogy esetleg ez lehet a szándéka. Az ismeretlen csaj még jobban szemügyre vett, majd végre megszólalt:

- Elárulnád, mit bámulsz?

Ú, angyali külső, ördögi belső. Vigyázat!

- Hát, csak még sosem láttalak itt, és gondoltam…

- Mit gondoltál? Új vagyok, nyilván ezért még nem is láthattál. És egyébként is, mivel sminkeled te magad? Mert elég hatástalan.

Azért egy kicsit ledöbbentem. Mert most miért szólt le? Azt sem tudom, ki ez!

A jobbik felem viszont, az, aki egy elcsépelt rajzfilmen most egy angyalka képében ücsörögne a vállamon, egész idegesítő közelségben a fülemnél most biztos azt mondaná, hogy az ismeretlen csaj valami személyiségzavarral küszködhet, ami a beilleszkedésének kárára megy. Szóval ne akadjak ki, próbáljak meg neki segíteni.

- Én? Én nem használok semmilyen sminket sem, valószínűleg ezért nem vettél észre semmit. A te sminked viszont csodás. Feltűnő, de azért csodás, ezért is néztelek egy kicsit hosszabb ideig. Úgy látom, szeretsz a különböző kozmetikai eszközökről beszélgetni, és szakértőnek is tűnsz, úgyhogy ha van egy kis időd kérnék tőled néhány…

- Valóban? Semmilyet sem? – ragadta meg a szerinte lényeges részt az új lány. – Akkor ajánlom, gyorsan szerezz be valamit, hogy javíts ezen a reménytelen kinézeten.

-… tanácsot ezen a téren – fejeztem be megdöbbenve a félbeszakított mondatomat. - Te ki vagy? – kérdeztem, és ezúttal igyekeztem minden érdeklődést mellőzni a hangomból, amibe talán valami másfajta hangsúly is került, mint amin feltétlenül szerettem volna megszólalni, mert a szőkeség sértetten összeszűkítette vastagon kihúzott szemeit. Majd rám villantott egy kényszeredett mosolyt.

- Daniella.

- Kamilla – mutatkoztam be én is.

- Szóval, azt ajánlom, ne bámuld meg így azokat az embereket, akik jobban néznek ki, mint te. Lefogadom, csak olyan van – ezt az alázást félig hátrafordulva közölte félig velem, félig a kegyeibe fogadott csatlósainak, akiktől nyilván egyetértő nevetést várt, amit meg is kapott, aztán újra teljes testével felém fordult. - Felettébb idegesítő. Irigykedj rám, de csak messziről, ha lehet – oktatott ki Daniella.
Rendben, mint látszik, szó sincs személyiségzavarról. Egyszerűen csak undok.

- Oké – bólintottam, belesűrítve ebbe a bólintásba, mennyire nem nézem normálisnak. Úgy döntöttem, én is adok neki egy tanácsot, csak hogy az ő napja se legyen olyan tökéletes, mint ahogy azt ő elképzelte. Igaz, az én napomon s az én közérzetemen jóformán semmit sem változtatott egy bunkó és beképzelt cicababa beszólása. - Te meg keress magadnak egy egér- vagy patkánylyukat, egy sügérekkel teli tavat, de minimum van itt egy vakondtúrás. Szóval, ha az egódtól még beférsz, akkor ásd el magad!

Most ők rökönyödtek meg, de mintha Réka szája szegletében észrevettem volna egy icipici vigyort. Daniella vetett rám egy ellenséges pillantást, megfordult, közben „valahogy” a tolltartóm tartalma a földön landolt, és Daniella (életem első ellensége) díszes kíséretével elviharzott. Mint a forgószél (lehet, hogy ezért potyogtak a nyomában a cuccaim). Nem megmondtam, hogy egy ködös nap nem indulhat jól?

Kamilla

0.esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

0. esőcsepp

Bemutatkozás. Ne kérdezzétek, hogy miért mutatkozom be a saját naplómnak, de úgy gondolom, (talán) hasznos lehet majd visszaolvasni, hogy most mit gondolok magamról. Ne kérdezzétek, miért. Tudjátok mit, ne kérdezzetek semmit.

Hát igen, elég lökött vagyok, az már most látszik. De ez szerintem családi vonás.

Amúgy szép sorban megismertek majd, meg a többieket is, tehát ez a rész itt teljesen felesleges. De ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Szóval mutatkozzunk be egy élettelen könyvnek. Miért ne?

Ha nevelőnő jár a házban, akkor én az udvaron. És fordítva. Nem bírok velük egy levegőt szívni. Apa elég sokat felvett már, jöttek és mentek. Inkább mentek. Bár nemrég apa is belátta, hogy nem vagyok már kicsi, nem kell minden lépésemre másoknak vigyáznia. Tudom, hogy az egészet csak azért csinálta, mert nekem akart jót, de ha neki ezt jelenti a jó mint fogalom, akkor ebben eléggé eltér a véleményünk.
Nevelőnőim csak azért voltak, mert anya lelépett a születésem után. Nem akart gyereket. Gusztus kérdése, pedig engem lehet szeretni. Élő példa erre Sissi, aki valójában Erzsébet, de még az oviban kijelentette, hogy ő Sissi lesz, csak hogy modernizálja egy kicsit a szerinte ósdi és szerencsétlen keresztnevét. Ennek egyébként nem sok haszna volt, mert Erzsébet császárné, más néven Sissi is elég régen élt és uralkodott. De a lényeg, hogy a Sissi valóban jobban hangzik.

Az osztály úgy nagyjából rendben van, mindenkinek van egy LB-je vagy egy haverja és nem zargatjuk egymás vizeit. Mi Sissivel évezredek óta megvagyunk, néha beszélgetünk a fiúkkal, mármint az értelmes részével (Kristóf, Gergő, Peti).

A sulival sincs általában semmi probléma, bár néha sikítani tudnék a fáradtságról egy-egy házi feladat vagy egy igencsak rosszkor bejelentett dolgozatra való felkészülés után. Volt, hogy már sikítottam is, amitől aztán az épp aktuális nevelőnő, akinek volt balszerencséje pont nálunk tengetni mindennapjait, ijedtében elejtette a forró kávéval teli kancsót. Egyébként utána nem is igazán a kis égési sebek érdekelték, hanem az állítása szerint méregdrága ruháján esett fekete kávéfolt jelentette a világrengető borzalmat. Mondjuk, szerintem semmi értelme reggel fél hétkor tökéletesre manikűrözött körmökkel, szolid, de azért jól láthatóan szép sminkben és kényelmesnek egyáltalán nem mondható, már-már elegánsnak nevezhető krémszínű ruhában parádézni a hozzá illő magassarkúval. Szerintem az a banya frankón ráhajtott az apukámra. Mikor a törött kancsó csörömpölésére letrappoltam emeleti birodalmamból (értsd: a szobámból, amit szeretek így emlegetni), szóvá is tettem neki, hogy én egyáltalán nem tehetek róla, járjon inkább olyan cipőben, ami jól kijön a Föld gravitációs mezejével, vagyis amiben nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra orra esni. És mikor apa ebben nekem adott igazat, a nevelőnő, a bentlakásos boszorkány, vagy nevezzük akárminek, szóval a csaj szemtelen fruskának nevezett, ami, valljuk be, egyáltalán nem ütött szíven, majd durcásan felmondott. Véleményem szerint mindenki jól járt.

A többi dolog majd rólam is kiderül, amiket most itt nem is említenék meg, hiszen ha már naplóírásra vetemedtem, az elbeszélések nyilván mind rólam fog szólni. Rólam, a környezetemről, a világnézetemről, a barátaimról, ilyesmikről.

Kamilla (ja, és ez a nevem)