25. esőcsepp

25. esőcsepp

(Zoli)

Ma van a Béke-nap. Még mielőtt Kamilláékhoz mentem volna, leugrottunk Gergőékkel a főtérre. Ugyanis jelen kellett lennem az első szívatáson, mert a srácok végül belátták, hogy ököllel semmit sem oldunk meg. Amire készültünk, az viszont még vicces is lesz.

- Oké – Fordult felénk Gergő, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a kávézó mellett úgy, hogy onnan, ahol Dávid és bandája állt, ne látszódjunk. – Nem szabad röhögnötök, amíg tart az akció, csak utána, vili?

Máté (az A-ból), Rafael és Peti nagy komolyan bólintott, amitől nekem már röhögő görcsöm lett, de sikerült visszatartanom, hiszen ez az egész végül is rólam szól.

- Rendben. Kezdem – nyomta meg Gergő a HÍVÁS gombot.

Most mindannyian Dávid, Zsolt, Ákos (aki azután csatlakozott hozzájuk, miután Ivánt kiutálták) és még a társaságukban ácsorgó számomra ismeretlen gimnazista srácok felé fordultunk. Gergő gonosz vigyorral az arcához emelte a telefont, ezzel egyidőben Dávid is ezt tette. Gergő megköszörülte a torkát, majd elkezdte.

- Halló, Rex, te vagy az?

Dávid intett a haverjainak, félrevonult és mondott valamit a mobiljába.

- Ne hülyéskedj, nincs időm, a nyomomban vannak… - folytatta Gergő. - Hagyjál már, mindent elintéztem a pénz a megbeszélt helyen van… Ne aggódj, hallom, ideges vagy, – ekkor már mindenki pukkadozott - a hullát is elrejtettem. A többi a te dolgod.

Dávid még válaszolt valamit, majd Gergő letette, és kajánul elmosolyodott.

- Na? – kérdezte Máté.

- „Csókoltat” minket – vonta meg a vállát Gergő. Dávid felé pillantottunk, aki furán meredt a mobiljára, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét és zavartan visszasétált a haverjai körébe.

És eddig bírtuk. Mert abban a pillanatban kitört belőlünk a visszatartott nevetés.

- Kösz, srácok, ez nagy volt – röhögtem. – Legközelebb folytatjuk.

- Ez az! – pacsizott le velem Gergő. – Az a bájgúnár úgy be fog rezelni, mint aki először lát zsiráfot.

- Mi van? – kérdeztem lassan, de rajtam kívül mindenki elég bárgyún meredt Gergőre.

- A zsiráf az ijesztő – szögezte le. – Olyan beépített bűzfegyvere van, hogy aztamindenit! Ráadásul még hatalmas is…

- Rendben, értem, de nekem most mennem kell. Sziasztok, srácok! Egy élmény volt veletek dolgozni – köszöntem el, és végre elindultam Kamilláék házába önelégült vigyorral az arcomon. Kamilla Dáviddal akar járni? Legyen. De egy kicsit azért felidegeljük a srácot, hogy ne legyen minden pillanatuk zavartalan.

Zoli

(Kamilla)

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a délutánt. És akkor is, ha azt mondanám, vártam. Nem tudtam, ez az egész hogy is fog elsülni.

Beágyaztam és magamra rángattam valami bő pólót, amit egyébként soha az életben nem akartam felvenni, de a náthától szinte semmit sem láttam, mikor meg már rajtam volt, nem volt kedvem lecserélni.

Mikor Kristóf, Zoli, Zsani, Sissi, Anita és egy hatalmas pizza benyitott a szobámba, majdnem elsikoltottam. Mert egy, ugyebár Zoli itt van a szobámban és kettő, hoztak pizzát is, ami a kedvencem. Persze a hangsúly inkább az elsőre esett…

- Mizu, csajszi, hogy vagy? – huppant le mellém Sissi. Anita és Zsani felmásztak az ágyam végébe, Kristóf leült a földre, Zoli pedig a forgósszékemet foglalta el. Ezentúl mindig ott fogok ülni.

- Köszi, már jobban – válaszoltam Sissinek.

A beszélgetés ezek után elkanyarodott olyan nyugisabb témák felé, mit a suli, a lovak, a pizzériai ára, amin Sissi és Kristóf összevesztek, és megtárgyalták, legközelebb Sissi hozza a pizzát. Én meg azon kaptam magam, hogy fokozatosan kivonom magam a beszélgetésekből. Ugyanis csak egyszer, komolyan mondom, csak egyszer pillantottam Zolira, de a tekintete attól a másodperctől kezdve fogva tartott.

Zoli felállt, ráérősen és lazán odaballagott az ágyamhoz és leült rá törökülésben. Elkaptam róla a tekintetem és zavartan húzkodni kezdtem a pólómat. Sokáig nem szóltunk egy szót sem.

- Jól vagy? – törte meg a közénk beálló csendet Zoli.

- Jól – akartam válaszolni, de köhögnöm kellett. Zoli közelebb nyújtotta a zsebkendős dobozt.

- Nem úgy tűnik – tette hozzá, miközben elmotyogtam egy halk köszit. Nem csak a zsebiért, hanem azért is, amiért nem hozta fel, hogy bezzeg ő megmondta, hogy ez lesz.

- Egyébként miért nem jöttél vissza? – kérdezte.

- Mikor utánam szaladtál? Azt hittem, tudod.

- Tudom is… Kamilla, mi lenne, ha… - kezdte, majd meggondolta magát. Reménykedni kezdtem.

- Ha mi?

- Ha… ha megint barátok lennénk.

- Barátok? – kérdeztem egy kis hallgatás után, meg sem próbálva leplezni a csalódottságomat.

- Igen. Csak – bólintott, majd sóhajtott egyet. – Szerinted én nem…

- Ne, igazad van. Mindketten elszúrtuk. Vagyis inkább csak én. Rengeteg lehetőségünk volt, de sosem jött össze. Miattam.

Hallgattunk.

- Tényleg nem tudsz róla? – szólalt meg Zoli.

- Miről?

- Azután a nap után felhívtalak. Kétszer is.

- Mondom, hogy nem – ráztam a fejem. – Be volt kapcsolva a telefonom és nem jelzett semmit.

- Híváslista?

Feltápászkodtam, és elvettem a telefonomat az asztalomról, végigpörgettem a híváslistát. Semmi. Kérdőn néztem Zolira.

- Na, jó – ráncolta össze a szemöldökét. – Leszálltunk a buszról, aztán elmentetek Dáviddal… - itt rám pillantott, hogy folytassam.

- És lementünk a főtérre, a kávézóba. Ott megpróbáltam felhozni a szakítást, de… a lényeg az, hogy nem értem el semmit sem vele.

- És végig együtt voltatok?

- Igen. Nem, egyszer elmentem a mosdóba – emlékeztem vissza.

- Akkor erről kérdezd meg Dávidot is – dőlt hátra Zoli, mintha azt üzente volna, hogy íme, megvan a megoldás.

- Gondolod, hogy ő törölte ki a nem fogadott hívásokat?

- Biztosan tudom – bólintott.

Csak pislogtam rá.

- Hú, ezért kapni fog! – majd még mielőtt Zolinak leeshetett volna, mit is csinálok, felhívtam Dávidot. Kétszer kicsöngött, mielőtt felvette.

- Szia! – szólt bele.

- Dávid, aznap a kávézóban kinyomtad Zoli hívását? – szegeztem neki a kérdést, miközben kiaraszoltam a szobámból. Csönd.

- Igen. Ő mondta? Mit keres nálad Zoli?

- Nem csak ő van itt – vetettem ellen. – és most nem ez a lényeg. Az oké, hogy járunk, de ez még nem jogosít fel semmire.

- Miért, olyan fontos beszélgetés lett volna? – még telefonon keresztül is hallottam, hogy a kérdése csak úgy csöpög a gúnytól.

- Nem, miből gondolod? – bizonytalanodtam el.

- Nem tudsz hazudni, Kamilla. Szerinted nem esett le nekem rögtön, hogy mi történt köztetek? – és választ sem várva letette.

- Na? – szólalt meg Zoli a hátam mögül.

- Basszus, a frászt hoztad rám! – perdültem meg, majd sóhajtottam és közöltem vele a lényeget. – Igazad volt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, még egy okom van utálni – csúszott ki a számon. Zoli megajándékozott a mostanában oly ritka mosolyainak egyikével és közelebb lépett.

- Akkor miért vagytok még együtt?

Belenéztem a szemébe.

- Nem tudom.

- Akkor majd én elintézem helyetted – simított végig az arcomon, amit még élveztem is volna, ha épp nem rémít közben halálra.

- Hogyan?

- Nyugi, minden sínen van – mosolygott. – Csak bízz bennem! Nem véletlenül járok Daniellával. Neked csak annyi a dolgod, hogy továbbra is jópofizz Dáviddal.

Kamilla