6. esőcsepp

6. esőcsepp

- Szia – köszöntem. – Késtem egy kicsit, ne haragudj.

- Szia. Mi történt? – faggatott halovány mosollyal az arcán, és én rögtön elvörösödtem. Beszélhetek a sráchoz, és tök nyugodt vagyok. De ha ő mond valamit nekem vagy rám mosolyog, rögtön olyan leszek, mint aki túl sokat ült szoláriumban vagy mintha most szedték volna fel a dinnyeföldről. Mint dinnyét.

- Ööö, azt inkább hagyjuk – válaszoltam végül. – Meleg van – tettem hozzá, avagy magyarázatot adtam a pipacsvörös fejemre. Ki hogy érti.

- Az – hagyta rám.

- Akár el is kezdhetjük – jegyeztem meg néhány perc kínos hallgatás után.

- Mit? Ja, a tanulást – állt fel és akkor vettem észre, hogy ő is vörös, nem is kicsit. Lehet, hogy mégis ennyire meleg volt, pedig egyáltalán nem éreztem semmit. Felkapta a deszkáját, majd utasításokat várva rám nézett.

- Ööö, hát akkor most… állj fel a deszkára!

- Mi? – röhögött föl. – Ilyen egyszerű? Semmi szakkifejezés, technika vagy valami?

- Szakkifejezésekről nem tudok, a technikára pedig neked kell ráérezned. De ne aggódj, tényleg egyszerű. De csak ez a része. Ne feledd, még csak ott tartunk, hogy felállsz a deszkára.

- Hát, oké, mester, meglátja, milyen jó vagyok. El fog ájulni tőlem – tisztelgett, majd kiszaladt egészen a pálya szélére.

- Az ájulás garantált – néztem utána sóhajtva (aki látta a Vigyázz, kész, szörf!-öt, az ismeri a poént), majd rögtön ezután fel is nevettem, mert Zoli deszkája csak úgy röpült. De Zoli nélkül.

- Jól vagy? – szaladtam oda hozzá.

- Persze – válaszolta ahhoz képest meglepően vidáman, hogy épp az előbb esett egy nagyot. – Hol van a deszkám? – forgolódott.

Elkezdtük keresni, mert az mégiscsak fura, hogy egy kb. 120 centis gördeszka eltűnjön az amúgy tök üres deszkapályán. Aztán megtaláltuk.

- Az meg hogy került oda? – kérdeztem, miközben Zoli deszkájára meredtem, ami a pálya szélén álló fa ágai között volt. Zoli csak a vállát vonogatta.

- Hát… felrepült – pislogott rám, mint aki nem érti, miért olyan nagy szám ez.

- De két és fél méter magasra? – bámultam vissza rá hitetlenkedve majd aggódva. – Biztos nincs semmi bajod?

- Nem, nem zuhantam akkorát – mondta, és felpillantott a deszkára és mosolyogva hozzátette. – Csak ő akar felvágni. Hogy hozzuk le?

Ez egy nagyon jó kérdés volt, ugyanis a fa törzsén egyáltalán nem esett fogás. A fa melletti korlátra felállni életveszélyes, két métert meg nem nagyon tudunk ugrani…

- Na, jó, gyere – látva értetlen tekintetemet, folytatta. – Felemellek, te leszeded a deszkát és…

- Nem lenne egyszerűbb megrázni a fát? – vörösödtem el karba tett kézzel, mert már a gondolat is zavarba hozott.

Zoli megpróbálta. Megrázni meg lehetett, de semmi eredménye nem volt. Ekkor visszanézett rám én meg zavaromat nagy nehezen leküzdve válaszoltam a ki nem mondott kérdésre:

- Rendben, emelj!

Megfogott és a derekamnál fogva felemelt. Engem azonnal átjárt az a fura borzongás, de ha nem akartam itt és most öngyilkos lenni, akkor úrrá kellett lennem magamon. Márpedig nem akartam. Amint visszanyertem mind érzelmi, mind fizikai egyensúlyomat, megragadtam a deszkát és leemeltem.

A következő pillanatok lassított felvétel-szerűen játszódtak le. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a deszkához, kibillentem az egyensúlyból és zuhanni kezdtem. Lefelé. Hova máshová?

A deszka kicsúszott a kezemből és nagy koppanással földet ért. Hogy lehet, hogy előbb ért le…? Jaj, mindegy, szóval éppen estem, mikor azt vettem észre, hogy többé nem közelítek rohamosan a beton felé. Mert Zoli elkapott.

A karjaiban voltam. Egyszer sem képzeltem még el, hogy milyen lesz ez a pillanat, de az biztos, hogy soha nem jutott volna eszembe, hogy ilyen körülmények között ölel át. Mert tulajdonképpen ölelt. Kezdetben szorított, de mikor megnyugodott, lazított és csak tartott. Aztán felnéztem, és elvesztem az engem néző gyönyörű, igéző (stb.) kék szempárban. Az egész olyan természetes volt, mintha nap mint nap fákról potyogtam volna le fiúk karjába. De viccet félretéve, akkor tényleg félájult állapotban voltam.

Nem tudom, mennyi ideig álltunk így (pontosabban ő fél térden támaszkodott, én meg csak a lábammal), de mikor kezdtem kissé kínosnak érezni a csendet, felálltam. Mivel jobb ötletem nem volt, elkezdtünk gyakorolni. Vagyis először tanulni.

A következő percek többé-kevésbé siralmasan teltek. Én sokkal szívesebben beszélgettem volna Zolival, minthogy végignézzem az eséseit, Zoli meg ugye a saját bőrén tapasztalta ezek utóhatását. Nem ez volt a legjobb szitu, de azért megvoltunk… Zoli elég jó tanítvány volt, rögtön ráérzett a dolog lényegére. Rengeteget zakózott ugyan, és ezek után egy kicsit mindig elkeseredett (nem titkolta jól), de rögtön kiengesztelődött, amikor én terültem el a földön. Még ki is nevetett. Ekkor elkezdtem kergetni. Igen, ilyen is volt. Nagyon jól szórakoztunk, de hat előtt pontosan tíz perccel pittyegett a telefonom. Meg se néztem az SMS-t, tudtam, hogy apa írta.

- Hát, nekem mennem kell – fordultam Zoli felé.

- Oké, szia – búcsúzott el ő is. Már elindultam kifelé, mikor megállított. – Hé!

- Mi az? – fordultam vissza.

- Kösz. Nem csak azt, hogy segítettél, hanem mindent. Fantasztikus lány vagy… úgy értem, melyik lány tud még ilyen jól megállni a gördeszkán?

Csak egy pillanatra, de lefagytam.

- Most úgy nézel rám, mintha repülni tudnék – válaszoltam.

- Figyelj, ki tudja? – nevetett fel. – De elővehetted volna azokat a láthatatlan szárnyakat, mikor zuhantál…

- Fogd be – bokszoltam bele nevetve a vállába. – De amúgy nagyon ügyes voltál.

- Akkor, amikor próbáltam fennmaradni a deszkán, vagy akkor, amikor elkaptalak?

Te jó ég, mi most flörtölünk???

-  Mindkétszer, szerintem. Az utóbbiért pedig kösz.

- Nincs mit, szívesen mentek fákról lepotyogó lányokat.

- Ez mindent megmagyaráz – jelentettem ki mosolyogva. – Majd a suliban beszélünk.

Ő rám kacsintott, mire én teljesen elolvadtam és mindketten indultunk.

Kamilla