5. esőcsepp

köszönet a fejlécért Ria:) - nak!!

5. esőcsepp

Apa utálja a gyorséttermi kaját. Undorodik tőlük. Ennek ellenére rengetegszer kényszerülünk rá, hogy zargassuk a pizzafutárt a cigiszünetében vagy, hogy leszaladjunk a sarki kínaiba és rendeljünk két adagot elvitelre. A pultnál dolgozó nő évek óta tetszeni próbál apának, de nem hiszem, hogy túl értelmes lenne, mert mindig visszakérdez:

- Becsomagoljam?

- Neeem, jó lesz tányéron is, akrobaták vagyunk mi, majd végigimbolygunk vele hazáig. Nem hallotta, elvitelre kérjük? – öhm, apától örököltem a cinikus hangnememet. Bár tényleg nem tudom, hogy hol volt a pultos mikor az ésszel jótékonykodtak. Biztos épp akkor csomagolta be (duplán) az elvitelre kért kínai kaját.

Egyébként különös, hogy apa szinte minden nőnek bejön, akivel életében töltött minimum két másodpercet. Nálam jobban csak apa csodálkozik.

Én már kezdtem összehaverkodni a környék összes gyorséttermi alkalmazottjával, mikor apa csütörtökön, mikor hazaértem a deszkapályáról, közölte velem, hogy felvett egy szakácsnőt. Én akkor még mindig a fellegekben jártam, így apa mondanivalójára alig figyelve felugráltam a szobámba. Ha nem is a fellegekbe érkeztem, azért a szobám is elég magasan volt. Apa akár azt is hihette, hogy ennyire örülök a szakácsnőnek… Neki is örülök, de jó, isten hozott nálunk, de most mennem kell, ki kell élnem valamin a hiperaktivitásomat. Mondjuk, talán földhöz vágok valamit és azon folytatom a pattogást.

Egyébként Kováts Annának hívják. Nem a tárgyat, amit végül földhöz vágtam, hanem a szakácsnőt. Huszonhét éves vörös hajú lány, aki amellett, hogy jó fej, laza és kedves, persze remekül főz. Ami, ugye, elsődleges szempont.

De ez most igazán nem lényeg. Vagyis eltörpül amellett, hogy vasárnap van. És randizni megyek Zolival! Jó, ő ezt nem így mondta, de akkor is: találkozom vele sulin kívül. TALÁLKOZOM VELE SULIN KÍVÜL! És hát a női felfogás mindig is különbözött a férfiakétól.

Ezek után, mármint a két napon keresztül tartó ugrálás után, amitől izomlázam is lett, azt hiszem, senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, vasárnap reggel legurultam a lépcsőn. Mert most mondom: vasárnap reggel legurultam a lépcsőn. Izgultam, na! Csoda, hogy tudtam aludni.

Az sem furcsa, hogy amint földet értem, kitört belőlem a röhögés.

- Jó kedved van? – tudakolta apa a lépcső tetejéről, akit ezek szerint felébresztettem a hangos landolásommal. Ő ott volt fenn én meg lent. Különös, hogy akár ezen is bírnék röhögni. Szintkülönbség. Ha-ha-ha.

- Miből gondolod? – próbáltam szúrós tekintetet vetni apára.

Ő felvonta a szemöldökét, visszanézett a lépcsőre, majd újra rám.

- Jóvanna, értem én - tápászkodtam föl, és elindultam a reggeliző asztal felé.

- És szabad tudnom, mire fel ez a nagy öröm?

- Az titok – válaszoltam ártatlan arccal.

- És van valami köze a deszkázáshoz?

- Honnan tudod, hogy köze van hozzá?

- Arra is azt felelted, hogy titok – mosolygott apa.

- Ja, tényleg. Apa?

- Hm?

- Ma délután elmegyek deszkázni.

- Ki mondta? – vonta össze a szemöldökét.

- Én – válaszoltam, majd nagyot sóhajtva hozzátettem. – Apa, lemehetek délután deszkázni?

- Igen.

Az végeredmény ugyanaz, nem mindegy?

- Mit kérsz ebédre? – kérdezte tizenegy órakor Anna.

- Pizzát – vágtam rá. Ugyanis ha ideges vagyok, a pizza illata és íze mindig megnyugtat. Láttam Anna tekintetét, ami olyasmit üzent, nem biztos, hogy menni fog, de nem adtam fel. - Anna, még Neil Amstrong is haza akart menni a Holdról, mikor megtudta, hogy arrafelé nincsenek pizzériák…

- Azt azért nem hiszem – nevetett Anna, de végül a segítségemmel együtt nekiállt a pizzának.

Nem mondom, hogy nagy lett, mert az átmérője kb. csak úgy egy másfél méter lehetett, de azért megettem. Majd ledolgozom.

Háromnegyed háromkor indultam, és ha fogalmazhatok így, zűrös utam volt. Tőmondatokban: Útlezárás. Ami miatt meg kellett kerülnöm az egész negyedet. Rám szállt egy kutya. Elég változatos és érdekes társalgást folytattunk. Ő ugatott, én meg próbáltam „nyugodtan” elmagyarázni neki, hogy életem fiújával találkozom, és hogy nem érek rá. Három perc időveszteség után átugrattam felette. Ha ő nem megy, megyek én. Megegyeztünk. Ezután belerohantam (bocs, gurultam) egy esküvőbe. Tulajdonképpen nagyon kedvesek voltak, meghívtak, hogy bulizzak velük. Az egyik vendég azt is megkérdezte, nem láttam-e a fürdőkádat, mire én udvariasan visszairányítottam a többiekhez. Tényleg, sok boldogságot meg minden, de viszlát!

Öt perc késéssel, zakatoló szívvel, kutyanyálasan, de befutottam. És a deszkapályán ott állt Zoli…

Kamilla