1. esőcsepp

1. esőcsepp

Ködös idő volt. Több mint ködös. Tehát le kellett mondanom az első napra kitervelt összeállításomról: farmersort, piros ujjatlan felső, piros szandál és piros karkötő. Ezzel akartam ugyanis kifejezni, hogy véres tanévnek nézünk elébe. Ezt az elképzelést pedig onnan vettem, hogy tavaly minden tanár – ismeretlen célból kifolyólag – próbált felkészíteni minket a hetedikre, az új tantárgyakra, a ballagtatás fontosságára. A tudatalattim mindezt tudomásul is vette és a hátam mögött sunyiban úgy döntött, ezzel a kellemetlen ténnyel az álmaimat is lesz szíves megfertőzni. Így hát nem csoda, ha egy meleg, nyári estén arra ébredtem, hogy egy oxigénmolekula készül az életemre törni. Rögtön tudtam, hogy a kémia nem lesz a kedvencem. Mindenesetre a közölnivalóm megvalósításának eszköze, vagyis a lenge ruházat nem igazán felelt meg az időjárásnak, ami egyébként ugyanazt akarta mindenkinek üzenni, hogy semmi jóra ne számítsanak az idén. Hisz egy ködös nap hogyan is indulhatna jól?
Amúgy nem az ünneplőruha ellen tüntettem: a suliban augusztus 31.-én tartják az évnyitót, szeptember 1.-jén első órában pedig csak beszélgetünk, még tanári felügyelet sincs (valószínűleg ők is a tanáriban ecsetelik az élményeiket), csak a második órától kezdve. A ruhára visszatérve, miután a természet keresztülhúzta terveimet, a következő összeállítás mellett döntöttem: farmer, szürke laza póló, sötétben világító szilikon karkötő, szürke tornacipő, almazöld-lila csíkos kapucnis felső. A hajamat lazán befontam, átdobtam a vállamon és készen álltam az első napra. Pontosan, a szürke szín is remekül hangsúlyozta, mennyi lelkesedéssel a szívemben teszem be a lábam szeretett iskolám/börtönöm területére.

Leszaladtam a lépcsőn (mintha csak azzal, hogy gyorsabban szedem a lábam, a nap is gyorsabban járna az égen), és reggeli (kakaó, egy csokis-banános Cerbona szelet és egy kifli) után a szinte üres, fekete iskolatáskámat felkapva még visszakiáltottam apának. Ez az a reggeli rutin, amit én köszönésnek hívok.

- Szia, apa, iskola után jövök. – és kirontottam az utcára, felpattantam a rolleremre és irány a suli! Ahhhh.

Nem az iskolát vártam ennyire (szürke póló!), hanem Sissit akartam már nagyon látni. Egész nyáron nem voltak otthon. Bejárták Olaszországot, elmentek Muranóba, Rómába meg Velencébe és még ki tudja hová. Alig vártam a beszámolóját.

Az iskola épülete előtt lefékeztem, összecsuktam a rollert (nem bízom a biciklitárolóban, mert az BICIKLITÁROLÓ, ami kifejezetten biciklikre specializálódott, rollertároló meg ugyebár nincs, tehát a rollert mindig felviszem a terembe).

Uh, 7/b. osztály. A 7/B. osztály osztályterme. A 7/B. osztály osztályterme, ahova nekem most be kell mennem.

- Na, jó – mondtam csak úgy magamnak, miközben belöktem az ajtót.

A termünkben semmi sem változott. A falak ugyanolyan fehérek voltak, a padok pedig még mindig öt padsorba voltak rendezve, egy padsorban hat pad volt. Tehát leültem a tavalyi helyemre a negyedik padsorba és mivel Sissit még nem láttam, foglaltam neki is egy helyet. Elővettem a könyvemet, (Polly Shulman-tól a Rajongást), de alig olvastam el két oldalt, amikor Panna, Réka és egy ismeretlen lány sétált el a padom előtt a filmekben látott, csípőringatós járással. Lopva végigmértem őket: Panna és Réka nem sokat változtak a nyáron, Rékán még midig volt egy kis fölösleg (természetesen nem az agyában), amiért még mindig folyamatosan nyafoghat nekünk majd a lányöltözőben tesi- és úszásóra előtt. Hű, de várom már. Panna ellenben még mindig zavarbaejtően vékony volt, szempilláján pedig olyan vastagságban ült a festék, hogy csoda, hogy még nyitva tudta tartani a szemét. A csapatuk harmadik, ismeretlen tagja viszont kétségtelenül olyan lány volt, akinek nem kell semmiféle trükkhöz folyamodnia, hogy azonnal feléje forduljon megannyi elismerő fiútekintetet. Szőke haja nem volt se egyenes se hullámos, valahol a kettő közötti állapotban lengedezett a lány válla körül, amit szabadon hagyott élénkrózsaszín félvállas felsője. A színből és a fazonból rögtön kitaláltam, hogy ezt a csajt a tanév folyamán nem a természettudomány új ágazatai, nem a matek, a történelem vagy a magyar nyelv, és nem is a tantestület többszöri figyelmeztetése fogja leginkább izgatni az erős, kifejező sminkje miatt. Nem, magasztosabb céljai vannak, méghozzá az iskola hímpéldányaival.

Találkozott a pillantásom az új lányéval és csak túl későn kaptam el róla, mert akkorra már kiszúrt magának és irányt változtatva elindult a padom felé. Panna és Réka kis fáziskéséssel, de követték. Az új csaj kérdőn nézett rám, mire én ugyanilyen értetlen tekintettel viszonoztam ismeretségünk első mozzanatát.

- Helló! – nyögtem ki óvatosan, mintha csak attól félnék, az előttem magasodó szőkeség, felfal azokkal a szürkéskék szemekkel. Bevallom, egy másodperc erejéig meg is fordult a fejemben, hogy esetleg ez lehet a szándéka. Az ismeretlen csaj még jobban szemügyre vett, majd végre megszólalt:

- Elárulnád, mit bámulsz?

Ú, angyali külső, ördögi belső. Vigyázat!

- Hát, csak még sosem láttalak itt, és gondoltam…

- Mit gondoltál? Új vagyok, nyilván ezért még nem is láthattál. És egyébként is, mivel sminkeled te magad? Mert elég hatástalan.

Azért egy kicsit ledöbbentem. Mert most miért szólt le? Azt sem tudom, ki ez!

A jobbik felem viszont, az, aki egy elcsépelt rajzfilmen most egy angyalka képében ücsörögne a vállamon, egész idegesítő közelségben a fülemnél most biztos azt mondaná, hogy az ismeretlen csaj valami személyiségzavarral küszködhet, ami a beilleszkedésének kárára megy. Szóval ne akadjak ki, próbáljak meg neki segíteni.

- Én? Én nem használok semmilyen sminket sem, valószínűleg ezért nem vettél észre semmit. A te sminked viszont csodás. Feltűnő, de azért csodás, ezért is néztelek egy kicsit hosszabb ideig. Úgy látom, szeretsz a különböző kozmetikai eszközökről beszélgetni, és szakértőnek is tűnsz, úgyhogy ha van egy kis időd kérnék tőled néhány…

- Valóban? Semmilyet sem? – ragadta meg a szerinte lényeges részt az új lány. – Akkor ajánlom, gyorsan szerezz be valamit, hogy javíts ezen a reménytelen kinézeten.

-… tanácsot ezen a téren – fejeztem be megdöbbenve a félbeszakított mondatomat. - Te ki vagy? – kérdeztem, és ezúttal igyekeztem minden érdeklődést mellőzni a hangomból, amibe talán valami másfajta hangsúly is került, mint amin feltétlenül szerettem volna megszólalni, mert a szőkeség sértetten összeszűkítette vastagon kihúzott szemeit. Majd rám villantott egy kényszeredett mosolyt.

- Daniella.

- Kamilla – mutatkoztam be én is.

- Szóval, azt ajánlom, ne bámuld meg így azokat az embereket, akik jobban néznek ki, mint te. Lefogadom, csak olyan van – ezt az alázást félig hátrafordulva közölte félig velem, félig a kegyeibe fogadott csatlósainak, akiktől nyilván egyetértő nevetést várt, amit meg is kapott, aztán újra teljes testével felém fordult. - Felettébb idegesítő. Irigykedj rám, de csak messziről, ha lehet – oktatott ki Daniella.
Rendben, mint látszik, szó sincs személyiségzavarról. Egyszerűen csak undok.

- Oké – bólintottam, belesűrítve ebbe a bólintásba, mennyire nem nézem normálisnak. Úgy döntöttem, én is adok neki egy tanácsot, csak hogy az ő napja se legyen olyan tökéletes, mint ahogy azt ő elképzelte. Igaz, az én napomon s az én közérzetemen jóformán semmit sem változtatott egy bunkó és beképzelt cicababa beszólása. - Te meg keress magadnak egy egér- vagy patkánylyukat, egy sügérekkel teli tavat, de minimum van itt egy vakondtúrás. Szóval, ha az egódtól még beférsz, akkor ásd el magad!

Most ők rökönyödtek meg, de mintha Réka szája szegletében észrevettem volna egy icipici vigyort. Daniella vetett rám egy ellenséges pillantást, megfordult, közben „valahogy” a tolltartóm tartalma a földön landolt, és Daniella (életem első ellensége) díszes kíséretével elviharzott. Mint a forgószél (lehet, hogy ezért potyogtak a nyomában a cuccaim). Nem megmondtam, hogy egy ködös nap nem indulhat jól?

Kamilla