0.esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

0. esőcsepp

Bemutatkozás. Ne kérdezzétek, hogy miért mutatkozom be a saját naplómnak, de úgy gondolom, (talán) hasznos lehet majd visszaolvasni, hogy most mit gondolok magamról. Ne kérdezzétek, miért. Tudjátok mit, ne kérdezzetek semmit.

Hát igen, elég lökött vagyok, az már most látszik. De ez szerintem családi vonás.

Amúgy szép sorban megismertek majd, meg a többieket is, tehát ez a rész itt teljesen felesleges. De ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Szóval mutatkozzunk be egy élettelen könyvnek. Miért ne?

Ha nevelőnő jár a házban, akkor én az udvaron. És fordítva. Nem bírok velük egy levegőt szívni. Apa elég sokat felvett már, jöttek és mentek. Inkább mentek. Bár nemrég apa is belátta, hogy nem vagyok már kicsi, nem kell minden lépésemre másoknak vigyáznia. Tudom, hogy az egészet csak azért csinálta, mert nekem akart jót, de ha neki ezt jelenti a jó mint fogalom, akkor ebben eléggé eltér a véleményünk.
Nevelőnőim csak azért voltak, mert anya lelépett a születésem után. Nem akart gyereket. Gusztus kérdése, pedig engem lehet szeretni. Élő példa erre Sissi, aki valójában Erzsébet, de még az oviban kijelentette, hogy ő Sissi lesz, csak hogy modernizálja egy kicsit a szerinte ósdi és szerencsétlen keresztnevét. Ennek egyébként nem sok haszna volt, mert Erzsébet császárné, más néven Sissi is elég régen élt és uralkodott. De a lényeg, hogy a Sissi valóban jobban hangzik.

Az osztály úgy nagyjából rendben van, mindenkinek van egy LB-je vagy egy haverja és nem zargatjuk egymás vizeit. Mi Sissivel évezredek óta megvagyunk, néha beszélgetünk a fiúkkal, mármint az értelmes részével (Kristóf, Gergő, Peti).

A sulival sincs általában semmi probléma, bár néha sikítani tudnék a fáradtságról egy-egy házi feladat vagy egy igencsak rosszkor bejelentett dolgozatra való felkészülés után. Volt, hogy már sikítottam is, amitől aztán az épp aktuális nevelőnő, akinek volt balszerencséje pont nálunk tengetni mindennapjait, ijedtében elejtette a forró kávéval teli kancsót. Egyébként utána nem is igazán a kis égési sebek érdekelték, hanem az állítása szerint méregdrága ruháján esett fekete kávéfolt jelentette a világrengető borzalmat. Mondjuk, szerintem semmi értelme reggel fél hétkor tökéletesre manikűrözött körmökkel, szolid, de azért jól láthatóan szép sminkben és kényelmesnek egyáltalán nem mondható, már-már elegánsnak nevezhető krémszínű ruhában parádézni a hozzá illő magassarkúval. Szerintem az a banya frankón ráhajtott az apukámra. Mikor a törött kancsó csörömpölésére letrappoltam emeleti birodalmamból (értsd: a szobámból, amit szeretek így emlegetni), szóvá is tettem neki, hogy én egyáltalán nem tehetek róla, járjon inkább olyan cipőben, ami jól kijön a Föld gravitációs mezejével, vagyis amiben nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra orra esni. És mikor apa ebben nekem adott igazat, a nevelőnő, a bentlakásos boszorkány, vagy nevezzük akárminek, szóval a csaj szemtelen fruskának nevezett, ami, valljuk be, egyáltalán nem ütött szíven, majd durcásan felmondott. Véleményem szerint mindenki jól járt.

A többi dolog majd rólam is kiderül, amiket most itt nem is említenék meg, hiszen ha már naplóírásra vetemedtem, az elbeszélések nyilván mind rólam fog szólni. Rólam, a környezetemről, a világnézetemről, a barátaimról, ilyesmikről.

Kamilla (ja, és ez a nevem)