4. esőcsepp

4. esőcsepp

Elég rossz megérzéseim lehetnek, mert az első kevésbe sikeres napom után az iskolában úgy gondoltam, Daniellával még ezen a héten lesz egy-két keményebb szóváltásunk, emellett abban is biztos voltam, hogy ha Zoli rám néz, elolvadok. Ebből, mint kiderült, csak az utóbbi vált be…

Tehát szeptember 4-éig nem volt semmi zűr. A második és a harmadik napon még tettem egy kísérletet arra, hogy kifejezzem hamis lelkesedésemet bármilyen tananyag iránt (lila felsőket vettem fel, amit a tudomány szimbólumaként tartanak számon), de a negyedik, azaz a mai napra virradóan, mikorra már egy lila szín sem maradt a szekrényemben, beláttam, hogy mindez reménytelen, jobbára én vagyok a legutolsó ember, aki valaha is kedvelni fogja az iskolát. És nem, ezen a tényen még Zoli állandó jelenléte sem változtatott sokat. Az általános unalmat még fokozta az is, hogy nem történt semmi említésre méltó. Az új tantárgyak egyáltalán nem rémisztőek, hisz végül is ezek is csak egy füzetből meg egy tankönyvből, esetleg egy munkafüzetből állnak. Ugyanúgy be lehet magolni, mint bármelyik más dögunalmas borzalmat.

Ám az említett napon viszont végre úgy döntöttem, ebből elég volt, én még tíz hónapot nem leszek képes így végigcsinálni.

Kilenc éves korom óta deszkázom, igaz, nem sokat, de mikor Zoli bejelentette, hogy ő is próbálgatja a sajátját, gondoltam, miért ne. Újra elkezdtem rendszeresen gyakorolni a garázsfelhajtón. De persze az élmény egyáltalán nem volt ugyanaz, mintha egy profin felépített deszkapályán lehettem volna.

Szóval szeptember 4. csütörtök. Az egész napból sütött a pozitív kisugárzás, ugyanis az éjszaka folyamán egy kisebb globális felmelegedés volt, mert ma reggel a hőmérő 24^oC-ot mutatott. Jó előjel. Ezért határoztam el, hogy a mai napon csak azért is jól fogom magam érezni.

Boldogan szaladtam le a lépcsőn, apa vidáman köszönt nekem, látta, hogy egy nagyra nőtt smile vagyok.

- Apa, suli után mehetek rögtön deszkázni? Olyan szép idő van.

- Persze, de Kamilla!- szólt utánam, mert miután megkaptam az engedélyt, rohantam a kijárat felé.

- Igen?

- Négyre gyere haza, tudod, lecke.

Na, ja. Alig kezdődött el a sulinak nevezett rémálom, rögtön a lecke és a tanulás lesz a legfontosabb. És pont ilyen széééép időben!! Csak tudnám, a felnőttek agya hogy áll át ilyen gyorsan a nyár után…

- Rendicsek. Mehetek?

- Mindjárt. Kamilla, tulajdonképpen mi ez az újdonsült deszkamánia?

- Ó, az titok.

Mit mondhattam volna? Az osztály nagy részével ellentétben nekem még sohasem volt fiúm, nem tudom, apa hogy fogadná. „Szia, apa, képzeld, belezúgtam egy srácba, készülj, mert ha hosszú kapcsolatunk lesz, hétemeletes tortát szeretnék az esküvőmre, mert hetedikesként ismerkedtünk meg.” Á, nem hinném, hogy ugrálna az örömtől.

Felkaptam a deszkámat és elgurultam a suliig, és a Lélekvesztőt (ez a deszkám neve, mert az akkori nevelőnőm mindig sikítozott, mikor felmásztam rá, és azt hajtogatta, hogy egy kislány ne guruljon ilyen lélekvesztőkön, hanem babázzon – na persze) lent hagytam a portán. Ezt a szabályt idén vezették be osztályunk másik nagy deszkása, Kristóf jóvoltából, aki a folyosói padokat használta a deszkatudományának bemutatására. Jól szórakoztunk, amíg le nem füleltek minket.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. Azon a napon semmi sem hangolt le, még az sem, hogy az ebéd rakott krumpli volt, amivel még kiskoromban kölcsönös utálatot kötöttem. De tényleg. Mikor először megkóstoltam, visszaköptem, a megrágott krumpli pedig a kedvenc pólómon landolt. Mire én elkezdtem „verekedni” az ebéddel, szétszórtam mindent, és mikor apa elszörnyedt arckifejezéssel bejött az étkezőbe, próbáltam menteni a helyzetet, és a filmekben látott ártatlan, fülig érő mosollyal fogadtam. Még a kis csilingelést is odaképzeltem. Szegény apára ez persze semmilyen hatással nem volt, akkoriban elég sok gondja volt velem.

Iskola után a deszkapálya felé vettük az irányt Sissivel, mert bár ő egyáltalán nem deszkázik, elméletileg teljesen tisztában van minden trükk technikai részével, ezért mindet ő véleményezi, hogy mennyire hasonlít a tanítóvideón látotthoz, meg hogy mennyit és hol kell rajta változtatni. És mivel már nem is emlékszem, mikor gyakoroltam utoljára a trükköket, most mindenképpen szükségem volt rá.

- Oké, csajszi, mire emlékszel? – kérdezte Sissi, amikor már kint álltunk a pálya közepén. Én közben bemelegítésként köröztem körülötte, így muszáj volt folyamatosan követnie a fejével. – Hallod? Kezdek szédülni, állj már meg!

Leugrottam a deszkáról, ami még egy kicsit továbbgurult, mielőtt felkaptam volna.

- Bocsánat, figyelek.

- Szóval, mire emlékszel? Milyen szinten kell kezdenünk az ismétlést?
- Hát… nem hiszem, hogy biztonságosan meg tudnék csinálni egy ollie-t.
- Ajaj – húzta el a száját Sissi. – Pedig azt nagyon tudtad. Na, mindegy, biztos nem lesz vele olyan sok dolgunk, az egy egyszerű trükk…
-… volt akkor, mikor fél éve utoljára elvégeztem – fejeztem be helyette a mondatot.

- Ha fél órán belül nem tanulod meg újra, én bizonyisten felállok a Lélekvesztőre és magam fogok csinálni egy ollie-t – fonta össze a karjait Sissi.

- Igenis, mester – forgattam a szemem, majd elkezdtük a komoly gyakorlást.

Valóban, mire letelt a fél óra, tényleg biztonsággal elő tudtam adni a trükköt, de gazdagabb is lettem három horzsolással. Sissi persze el volt ragadtatva tőlem.

- Ugye mondtam, hogy megcsinálod. Mondtam, nem?

- De, igen, mondtad – bólintottam fájdalmasan. – Pihennem kell – közöltem vele, majd valósággal lezuhantam a deszkám mellé. – Hú! A fizikai fájdalom legalább jelzi, hogy még élek.

- Ne nyafogj! Jöhet a korlát?

- Mi van? – visítottam. – Nem megyek még a korlátra. Nem látod a lábamat?
- A könyöködről se feledkezz meg – szólt közbe Sissi a bal karomra mutatva, ahol a harmadik seb virított.

- Pláne. Megyek még egy kört, aztán menjünk haza – vetettem fel az ötletet, de Sissi egyáltalán nem figyelt rám, hanem a vállam fölött elnézett a pálya túlsó végébe. – Sissi?

- Mi az?

- Figyelsz?

- Nem.

- Azt látom – tápászkodtam fel, mire a jobb térdembe belenyilallt a fájdalom, amihez viszont már annyira hozzászoktam, hogy szinte észre sem vettem. – Mi olyan érdekes? – követtem a tekintetét. Aztán én is ledermedtem. Szerencse, hogy már nem álltam a deszkán, különben egész biztos, hogy gazdagabb lehetnék még egy kék folttal a földre érkezés után. Ugyanis a pálya újabb két deszkással számolt többet.

Persze nem kéne meglepődnöm azon, hogy Kristóf, a nagy deszkás lelátogat a pályára. Ahogy az sem meglepő, hogy mivel megvan benne az az irigyelni való képesség, hogy bárkivel össze tud haverkodni rekordidő alatt, magával hozta Zolit is. Akinek nem mellesleg nagyon királyul állt a hóna alá csapott deszka és a barna haján táncoló napsugarak. Hamarosan ők is észrevettek minket, ami egy üres deszkapályán szintén nem nagy teljesítmény. Amíg átszeltük Sissivel a távolságot, ami köztünk és a fiúk között volt, igyekeztem csillapítani a vadul dübörgő szívemet és egészséges ütemre szabályozni a légzésemet.

- Sziasztok! – köszönt először Zoli és Kristóf.

- Helló! – viszonozta Sissi az üdvözlést, aki persze távolról sem volt olyan állapotban, mint én.

- Kamilla… így hívnak, ugye? Nem is tudtam, hogy deszkázol – csodálkozott Zoli (jó, a csodálkozott egy kicsit enyhe kifejezés, sokkal inkább leesett az álla, megrökönyödött…)

- Vigyázz, már tudja a nevedet – viccelődöt Kristóf, mire elnevettem magam.

- Nem tudhattad, mivel nem mondtam. Honnan vetted, hogy nem? - fordultam vissza Zoli felé, kipréselve magamból néhány értelmeses hangzó szót.

- Daniella mondta.

- És ő honnan vette? - döbbentem meg.

- Azt mondta jóban vagytok - nézett vissza rám értetlenül.

Az egymillió dolláros kérdés: mi oka lehet egy Daniella-féle lánynak, hogy ilyet mondjon, mikor ő tudja a legjobban, hogy ez messze nem igaz. Ez felettébb különös.

- Pontosan mit mondott rólam? – érdeklődtem, mert a kíváncsiságom hirtelen erősebb lett annál az idegességnél, amit Zoli jelenléte idézett elő.

- Ennyit. Odajött hozzám tegnap, hogy szívesen megnézne, mennyire nem tudok fennmaradni ezen – emelte fel a deszkát. – Igazság szerint elég fura a csaj, ezért hárítottam, és nos… Megkérdeztem, hogy te tudsz-e deszkázni és ő ezt válaszolta.

Wow, rólam kérdezett Daniellától? Ez majdnem annyira édes húzás volt, mint amennyire ostoba.

- Neeeem, én 9 éves korom óta deszkázom, ahhoz hivatásos bénának kéne lennem, hogy ennyi idő alatt ne maradjak fenn egy deszkán. És különben is. Daniella új tanuló, honnan ismerne? Ami pedig a jó kapcsolatot illeti… Hát, ezt illetően fogalomzavarban van – daráltam el egy levegővel, miközben az agyam teljesen máshol járt. Valószínűleg el is bambulhattam, mert arra eszméltem fel, hogy Kristóf keze fel-le jár az arcom előtt, és Zoli is furán néz rám, mint akit szórakoztat, hogy milyen béna vagyok (talán mégiscsak hivatásos), Sissi pedig hozzám hasonlóan elgondolkodó arcot vágott.

- Mi van?

- Á, semmi - válaszolta Sissi. – Dőlj deszkára, csajszi, és mutass pár trükköt!

- Remek ötlet, egy pillanat – kértem elnézést gyorsan a srácoktól, majd félrevontam Sissit. – Figyelj, ha meghalok, hazaviszel?

- Hogyan?

- Itt van Zoli! Le fogok szédülni a deszkáról! Egyébként is leszédülnék, hiszen láttad, mit produkáltam az előbb.

- Amit az előbb produkáltál, az igazán hatásos volt – biztatott. – Igaz, a végén egy kicsit furcsa volt az a hallgatás, de már az is óriási dolog, hogy kérdezett felőled, nem? Szerintem bejössz neki, úgyhogy…

- Várj már, Sissi! Azt ugye tudod, hogy én a deszkázásra értettem a katasztrófát?
- Ja, oké, mindegy – rántotta meg a vállát. – Amiatt is hülyeség aggódnod. Menj és kápráztasd el! Csak azt kell csinálnod, amit az előbb is.

- Úgy érted, megint boruljak le a deszkáról? – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

- Dehogy, arra gondoltam, hogy légy önmagad. Gyerünk, indíts!

- Az önmagam per pillanat nem tud deszkázni! – tiltakoztam.

- Kamilla, ez egy nagy lehetőség.

- Mire?

- Hogy megszerezd Zolit. Láthattad, hogy nincs vele semmi baj, teljesen normális.

- Aha, igazad van, abból a pár mondatból aztán valóban minden kiderült – gúnyolódtam, pedig Zoli tényleg úgy nézett ki, mint aki rendelkezik az emberszabásúak minimális értelmi szintjével. Sissi viszont hajthatatlan maradt. - Te nem vagy normális! – fogtam a fejem, de mivel a két fiúnak már gyanús lehetett az eltelt idő, már nem volt más választásom. Meg kellett csillogtatnom a tudásomat, vagyis „rá kell dőlnöm” a deszkára. Már csak arra kell figyelnem, hogy le ne dőljek róla.

Pár méterrel odébb sétáltam, hogy nagyobb helyem legyen a „bemutatómhoz”. Sissi mindig is eléggé rámenős volt és szinte egyáltalán nem lehetett vele veszekedni. Séta közben mély levegőket vettem, hogy viszonylag lenyugodjak, mert idegesen nem lehet deszkázni. Vagyis lehet, de nem biztos, hogy jól.

Aztán rászántam magam és felálltam a deszkára, fordítva, a jobb lábam volt elől és a bal hátul. Gurultam egy ideig, majd megvártam, míg lelassulok annyira, hogy egy ugrással meg tudjak fordulni. Kis megingással, de sikerült.

Nem sok trükköt tudok, a deszkában sokkal jobban szeretem azokat a részeket, amikor csak simán siklik az ember, és nem ugrál fel-alá a deszkán. De Sissinek, mint mindig, most is igaza volt, mert ezzel a bemutatóval nem veszíthetek semmit. Akkorát nem tudok esni, hogy kitörjem valamimet, hiszen nem akartam használni a direkt a trükkök kedvéért megépített akadályokat. Zolival kapcsolatban meg vagy összejövünk majd sok-sok idő múlva, vagy csak barátok leszünk. Egyik se annyira rossz, szóval miért ne próbálkoznék meg, talán egy ollie-val is?

A hátul lévő lábamra helyeztem a testsúlyomat, hogy felpattanjak, majd az elsőt előre csúsztattam és lenyomtam, hogy esés nélkül tudjak landolni. Ez is megvolt, majdnem hibátlanul, de túl kicsit ugrottam, ezért a mutatvány sokkal inkább egy manual-ra hasonlított.

Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy megpróbálom kombinálni az előző két gyakorlatot, de végül letettem róla. Csakhogy amíg én átgondoltam minden technikai mozzanatot, túl későn vettem észre a korlátot, amelyhez időközben egyre közelebb kerültem. Felmértem a távolságot, és láttam, hogy már nem lesz helyem kikerülni. Ugranom kellett.

Tehát elvégeztem életem legmagasabb ollie-ját, de az utolsó pillanatban vízszintesbe állítottam a board-ot. A deszka rápattant a korlátra és elcsúszott majdnem a végéig, ahol olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján a földön kötöttem ki. Egy nagy lendületet véve leugrottam a fémről és visszagurultam a többiekhez.

- Túlélted? – kérdezte Sissi győzedelmes mosollyal az arcán.

- Amint látod – válaszoltam megnyugodva. Ó, hogy mennyivel jobb a földön!

- Na, ugye, megmondtam! – lelkendezett. – Majdnem tökéletes volt. A 180^o-os fordulatnál majdnem leestél, arra kellett volna jobban összpontosítani.

- Hé, ne kritizálj, miattad tartottam bemutatót – löktem oldalba színlelt sértettséggel.

- Én nem is kritizállak! – háborodott fel Sissi. – A korlátnál elég jó voltál.

- Elég jó? Ez ám a dicséret! – nevettem.

- Személyi edző? – kérdezte tőlem Zoli Sissi felé intve.

- Valami olyasmi – ingattam a fejem. – De csak a szája nagy, fel sem tud állni a deszkára.

- Te viszont brutál jó vagy – dicsért meg Kristóf, majd tréfásan hátba vágta Zolit. - Nem szeretnéd te deszkázni tanítani ezt a szerencsétlent?

- Ha akarja - tettettem a lazát, de belül majd szétvetett az izgalom, miközben Zoli reakcióját vártam.

- Oké, vasárnap 3-kor ráérsz? – egyezett bele Zoli, nekem meg kiesett a deszka a kezemből. Gyorsan felkaptam, feszülten beletúrtam a hajamba, de végül sikerült kinyögnöm:

- Aha, ráérek. Hol?

- Itt, a pályán találkozhatnánk?

- Igen, az jó lesz – dadogtam, és zavartan az órámra pillantottam. – Uramisten, 16:18! Apa meg fog ölni.

Elköszöntünk és Sissivel együtt elindultunk hazafelé, végigujjongva az utat. Talán ez lehet majd életem első randija.

Kamilla

A deszkatrükkökkel kapcsolatban erre a linkre hivatkozom, itt megnézhetitek, hogy kb. mit művelt Kamilla: http://waveboard.trukkok.hu/