19. esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

19. esőcsepp

"Éreztem, hogy ide tartozom."

Hirtelen volt az egész, és egyáltalán nem voltam rá felkészülve. De nem volt időm gondolkodni, visszacsókoltam, ösztönösen lehunytam a szemem, átadva magam a pillanat gyönyörének. Mintha felgyújtottak volna; a gyomrom összeugrott, a lábaimból kiszaladt az erő. Talán el is estem volna, ha nem kapaszkodtam volna olyan kétségbeesetten Zoliba. Nem akartam elengedni, átkaroltam a nyakát és még közelebb húztam magamhoz. Nem tiltakozott, ajkaival újra végigsimított az enyémen.

Éreztem, hogy ide tartozom. Hogy a fiú, aki a karjában tart, a lényem egy darabja, egy kiegészítő, ami teljessé tesz engem. És ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám, ez a pillanat tartson örökké.

Zoli a homlokomnak támasztotta a homlokát. Kissé zihálva vette a levegőt, úgy, ahogy én. Éreztem a leheletét, az illatát.

A mellkasához bújtam, Zoli átölelt. És így álltunk. Ki tudja, meddig…

Akkor értettem meg, hogy amit a könyvekben és filmekben bemutattak, akármilyen nyálas is, nem áll messze a valóságtól: a szerelem a legcsodálatosabb érzés a világon. És most velem történik meg. Így még csodálatosabb!

Szeretem Zolit! Hogy gondolhattam azt akár egy másodpercig is, hogy őt csak úgy el lehet felejteni?

Kissé eltolt magától.

- Kamilla! Van róla fogalmad, merre mentek a többiek?

- Csak nem ezen agyaltál egész végig? – hajtottam oldalra a fejem mosolyogva.

- Igazad van, tökmindegy. Veled bárhol el tudnék lenni – nézett mélyen a szemembe. – De azért ki kéne innen találnunk.

Kézenfogva indultunk el. Csendben voltunk. Pedig lett volna miről beszélni. De csak mentünk egymás mellett.

Nem volt szükség szavakra. A lényeget már elmondtuk.

Beértük a többieket, amit kivételesen bántam. Jó lett volna még egy kicsit egyedül maradni Zolival.

- Kamilla… - kezdte Zoli, de félbeszakították. Zsani.

- Bocs, elrabolom egy kicsit – közölte vele tőle meglepően határozottan és félrehúzott. A sor legvégére vonultunk.

- Megmagyaráznád, mégis mi volt ez? – fordult felém értetlenül. Tudtam, mire gondol. És most már azt is, hogy mindent látott. Ha akartam volna, sem tudtam volna eltitkolni az igazságot. Túl boldog voltam ahhoz, hogy letagadjak egy ilyen csodálatos eseményt.

- Nem tudom… Csak megtörtént – vontam meg a vállam visszaemlékezve a csókra. Akaratlanul is megérintettem a számat.

- Te az elejétől kezdve szeretted őt? – mosolyodott el.

- Igen – sütöttem le a szemem boldogan. Majd rájöttem, hogy ez sokkal inkább kijelentés volt, nem kérdés. – Hé, Csendes Gyilkos, te ezt végig tudtad? – esett le az állam. Bólintott.

- De hogy… honnan… - hebegtem.

- Engem általában nem vesznek észre Ez néha jó is, mert így észrevétlenül szemmel tudok tartani mindenkit – mondta.

Csodálkozva néztem rá.

- Ne aggódj, más nem látta – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, majd sóhajtott. – Most mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs – vallottam be.

Pedig olyan kézenfekvő: szakítanom kell Dáviddal! MA!

Nem számítottak a többiek. Hogy esetleg észrevehetik, hogy a tilosban járok. Egy gonosz hangocska megpróbálta elűzni a hirtelen támadt nyugalmat, csendet és szépséget, a fülembe ordibálta Dávid nevét. Elképzeltem, hogy a kis hangocskára ráborul a kuka, agyoncsapja egy kő, vagy valami. Pedig tudtam, hogy igaza van, és hogy szembe kell néznem a következményekkel, amik egyáltalán nem lesznek kellemesek, de nem törődve ezekkel újra átadtam magam annak a kellemes bizsergésnek, aminek semmi nyoma sem volt Dávidnál.

Nem filóztam. Nem gondolkodtam. Nem is volt mivel – ez a srác teljesen elvette az eszemet. És nem most. Már nagyon régen.

Úgy alakult, hogy a nap további részében egyetlen egy lehetőségem sem volt arra, hogy tisztázzam Zolival, ami köztünk történt. A túrán két csapatba osztottak szét bennünket, és persze külön kerültünk. Visszafelé a buszon pedig Szekeress megkért, hogy próbáljam meg kisilabizálni az A-sok dolgozatát, mert nagyon rondán írtak. Már majdnem megkérdeztem, mit keresnek itt a földrajz dolgozatok, de végül csak szó nélkül segítettem. Fura, hogy pont a döntő pillanatokban jönnek közbe olyan dolgok, amik nem csak gátolják a sztori jó végkimenetelét, de még csak nem is tűnnek normálisnak.

Az utolsó alkalom akkor volt, mikor visszaértünk a suli elé. Zoli felé fordultam, de megláttam Dávidot. És ő is engem.

Elindult felém, és elég gyorsan elért minket. Lehajolt, valószínűleg azért, hogy megcsókoljon. A vállára tettem a kezem és finoman eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám, majd pillantása továbbvándorolt Zolira. Átlátta a helyzetet.

- Dávid, szeretnék mondani valamit… - kezdtem az ujjaimat ropogtatva, de itt elakadtam. Óvatosan Zolira pillantottam, de ő Dáviddal nézett farkasszemet.

Dávid elkapott, és még mielőtt elhúzódhattam volna, a számra tapasztotta a száját. Önkéntelenül is összehasonlítottam a csókját Zoliéval. Mikor befejezte, jelentőségteljesen visszanézett Zolira. Azzal az alfahím nézéssel.

- Mondhatod, de nem itt – mondta, de nem nézett rám. Aztán megfordult és engem is magával húzott. És ezután nem engedte el a kezem egész úton, jelezve ezzel, hogy hozzá tartozom.

Visszanéztem arra, ahol egy perccel ezelőtt még Zoli állt. De most már nem volt ott senki.

Kamilla

(Zoli)

Nem tudtam, mit csináljak. Kamillával nem tudtam beszélni, aztán meg elment ezzel Dáviddal…

Visszaemlékeztem a csókra. Jelentett neki valamit. Nem húzódott el.

Elgondolkodtam azon, mi van, ha csak szórakozott? De nem, Kamilla sosem tenne ilyet. De ha holnap is Dáviddal érkezik…

Megcsörgettem Kristófot.

- Na, mi van, hősszerelmes? – szólt bele a telefonba.

- Einstein, az egzotikus szerelmi tényezőnek számít, ha megcsókoltam Kamillát?

Hosszú hallgatás.

- Megcsókoltad? – eszmélt fel a sokkból Kristóf. – Megnyertem a fogadást?

- Nem is fogadtunk – ráncoltam a homlokom.

- Mindegy. Mesélj el mindent pontosan! – utasított. Elmondtam Kristófnak a békülést, a csókot, végül Kamilla majd Dávid viselkedését.

- Ahha – gondolkodott el. – Tehát szerinted Dávid sejt valamit.

- Igen.

- Ne már, Dávid nem sejt semmit! Ő pontosan tudja, mi folyik itt – vágta rá.

- Kösz, ez megnyugtató. Honnan veszed?

- Dávidnak tavaly volt egy gimnazista csaja. Ismerem és tőle tudom az egészet. Szóval ő is viszonyba került egy másik fiúval, egy idősebbel. Mikor a lány odament hozzá, oldalán a másik sráccal, Dávid rögtön levonta a saját következtetését, és rájött, hogy a csaj szakítani akar vele. De nem váltak külön, még csaknem két hónapig együtt maradtak.

- Az meg hogy sikerült nekik?

- Ez Dávid taktikája: aznap nem engedte szóhoz jutni a lányt. Így esélye sem volt a szakításra – fejezte be.

- Gondolod, megcsinálja ezt Kamillával is? – kezdtem komolyan aggódni.

- Biztosan. Dávidnak sok kapcsolata volt az elmúl pár évben, komolyan, már ötödikben ő volt a leghelyesebb srác a suliban. Karesz után… Lényeg a lényeg, Dávid gyakorlott már ezen a téren, nem fogja hagyni, hogy egy csaj ejtse.

- Akkor most mit csináljak?

- Találd fel magad! – „tanácsolta”. Hallgattam, ezzel jelezve neki, hogy nem vicces. – Jóvanna’, mondom: hívd fel a lányt!

- De mi van, ha még Dáviddal lófrál valahol? – húztam el a szám.

- Figyelj, ha felveszi, fontos vagy neki. Ha nem, abból nem derül ki semmi. Ha meg kinyomja, akkor ez vesztett csata… Na jó, hagyom, hogy őrlődj magadban. De holnap úgy is miden kiderül. Ja, és össze ne vessz megint Kamillával, mert egyébként Sissi nem áll szóba velem – köszönt el, majd letette.

Úgy tettem, ahogy Kristóf mondta, és felhívtam Kamillát. Semmi. Csak az üzenetrögzítő. Ebből „nem derül ki semmi”, emlékeztem Kristóf szavaira, és igyekeztem elfojtani a rám törő rossz érzéseket.

Megpróbáltam még egyszer. De ezúttal kinyomta…

Zoli

(Dávid)

 Amint odaértem hozzájuk, tudtam, mi folyik itt. Kamilla nem akart megcsókolni Zoli jelenlétében. Miért? Mert amit velem nem, azt megtenné – vagy már meg is tette – Zolival.

Tudtam, hogy Kamilla őt szereti, de nem hittem volna, hogy ez eddig fajulhat. Mikor járni kezdtünk, egyértelműen kezdtek a dolgok helyére kerülni: Kamilla és Zoli eltávolodtak. De mindössze három napig? Ez így nem túl jó.

Csalódtam Kamillában. Ő nem ilyen. Tisztában volt vele, hogy együtt vagyunk (ki ne lenne tisztában a saját kapcsolatával) és biztos nem csinált volna semmit, előbb szakít velem.

Apropó, szakítás. Erről akart velem beszélni. De nem, ebből nem lesz semmi. Kamilla még nagyon sokáig hozzám fog tartozni, és se Zoli, se más nem veheti el tőlem. Főleg nem Zoli.

Elvittem Kamillát egy kávézóba, és egész úton szóval tartottam, hogy esélye se legyen felhoznia a szakítást. Leültünk egy asztalhoz, de még mindig beszéltem. Kamillán látszott, hogy tanácstalan, és fogalma sincs, hogy kezdje el vagy hogy hogyan állítson le. Kicsit idiótának tűnhettem azok alapján, hogy miket hordtam össze, de nem érdekelt.

Egy idő után Kamilla felállt, és kiment a mosdóba, feltehetőleg időszerzés jelleggel. A telefonját az asztalon hagyta. És az megcsörrent.

Megnéztem a hívót. Zoli. Szám szélét rágva gondolkoztam, felvegyem-e és most oltsam le a srácot, vagy ráér holnap. Végül a második variáció mellett döntöttem, és vártam, Zoli hátha rábeszél a rögzítőre, és abból esetleg kiderül valami. De amint az üzenetrögzítő jelentkezet, a hívás megszakadt.

De nem adta fel, újra próbálkozott… Bontottam a hívást, és töröltem a híváslistát.

Tudtam, hogy Kamilla holnap beszélni akar majd Zolival, de a srác büszkesége addigra már romokban hever. És ezzel együtt elillan a szakítás gondolata is. És bár Kamilla össze fog törni, nem fog szakítani velem. Nincs miért. És én itt leszek, hogy megvigasztaljam.

Dávid

18. esőcsepp

18. esőcsepp

- Miért kerülsz engem? – szegeztem neki a kérdést.

Szórakozottan felvonta a szemöldökét és kirántotta a füléből a fülhallgatóját. Kérdőn nézett rám, pedig én tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy csak tetteti a hülyét… Szóval pontosan érti, miről van szó, de nem válaszolt a kérdésemre.

- Mi az ábra? – vigyorgott rám. Legszívesebben a szemébe ordítottam volna, hogy az egyáltalán nem vicces, hogy minden közönyös pillantásával összetöri a szívemet.

- Nem tudod? – szűkítettem össze mérgesen a szemem.

- Nem – rázta a fejét. – De cuki vagy, ha mérgelődsz – szórakozott tovább velem.

Összefontam a karjaim a mellkasom előtt és eldöntöttem, hogy ha három percen belül nem tudok vele dűlőre jutni, nyilvánosan is gyűlölni fogom.

- Tényleg nem értem, miről beszélsz. Esetleg kifejtenéd, hogy miből gondoltad ezt? – törte meg a közénk beálló csendet Zoli.

Muszáj volt belenéznem abba a gyönyörű kék szembe.

- Mióta együtt járok Dáviddal… - kezdtem óvatosan.

- Ezt mindenki látja, - húzta el a száját. - egész nap azt játsszátok, hogy te vagy a fal, ő meg a tapéta. Mi köze ennek hozzám?

Bántott a megjegyzése.

- Mondjuk, ha nem szólnál közbe, elmondanám – csattantam fel egy kissé ingerültebben, mint amennyire szerettem volna. Zoli védekezően (de még mindig vigyorogva) felemelte a kezét, jelezve, hogy csöndben lesz.

- Szóval, azóta nem beszélsz velem – fejeztem be különösen figyelve arra, hogy a hangom kifejezéstelen maradjon.

- Már ne haragudj, de te sem törted magad annyira – emelte fel a mutatóujját Zoli.

És igaza van. Ha Zoli nem kezdeményezett volna beszélgetést minden reggel, akkor én sohasem mertem volna megszólalni. Mindig ő köszönt először, ő kérdezte először meg, hogy vagyok… Ha belegondolok, hogy ez még kedd délutánig így is volt…

- Te azt hitted, féltékeny vagyok Dávidra – dőlt hátra Zoli.

- Nem – ellenkeztem rögtön. Zoli felvonta a fél szemöldökét és a száját óvatos félmosolyra húzta. És idegesített, hogy ilyen kevés erőfeszítéssel szóra tud bírni. – Jó igen, sejtettem. De csak miután Dávid megemlítette ennek lehetőségét.

- Dávid – csóválta a fejét kényszeredetten mosolyogva.

- Igen, és tudod mit? Abból, amit mutatsz a külvilág felé, mindenkinek ez jön le – felkapta a fejét, és még mielőtt leállíthatott volna, felbátorodva folytattam. – Ha Dávid közelébe érsz, serceg köztetek a levegő, ha a nevét hallod, elfordítod a fejed és elhallgatsz, ma reggel pedig… Nem tudom, valójában mi bánt, de ha nem vagy féltékeny, miért nézel rám úgy, hogy…

Elharaptam a mondat végét. Nem kell tudnia, hogy mennyire fáj az a közöny a szemében.

- Miért, hogy nézek rád? - dőlt előre kíváncsian. Nos, kelleni nem kell, de ő tudni akarta.

- Mindegy – rágtam a szám szélét.

Egy ideig még fürkészett a tekintetével, aztán megszólalt:

- De igazad van, valójában haragudtam rád.

Most én kaptam fel a fejem.

- De csak azért, mert azt hittem, hogy te haragszol rám és nem akarod tisztázni a helyzetet.

Pislogva meredtem rá.

- Ennyi?

- Miért, nálad van más is? – kérdezte huncutul.

- Nem – intettem nemet még mindig elég kábán.

Ennyi. Akkor tulajdonképpen nem is voltunk rosszban. Vagyis igen, de… Jesszusom, én meg mennyi mindent összehordtam róla meg Dávidról, meg hogy féltékeny... Nem tudom, beégtem-e már valaha is ennél jobban.

- Akkor most mi haragszunk egymásra vagy nem? – zavarodtam össze.

- Nem, veled veszekedni egy élmény és már régen éreztem magam ilyen jól. Szóval határozottan nem.

Egy pillanatra elöntött a melegség. De most is fennakadtam valamin.

- Már régen? Mi történt?

Zoli hallgatott egy ideig, de végül elmondta:

- Szerdán az első szünetben kaptam egy SMS-t anyáéktól, hogy a nagymamám meghalt. Nem viselt meg olyan nagyon, mert összesen talán kétszer láttam, az is már minimum öt éve volt. De azért mégis… Szóval ezért voltam olyan hallgatag. Kristóffal nem mindig lehet komolyan beszélni, te meg el voltál foglalva Dáviddal. Úgyhogy anya úgy gondolta, ki kell mozdulnom egy kicsit és itt kötöttem ki.

- Sajnálom – mondtam halkan. Tehát mindketten – elsősorban - családi ügyek miatt zötykölődünk itt a buszon.

- Mit, azt hogy itt vagyok? – mosolygott Zoli, mire felnevettem.

- Nem azt, a nagymamádat.

- Ööö, Kamilla? – kérdezte egy kis hallgatás után.

- Igen?

- Nem tudod véletlenül, hogy egyébként hová is megyünk?

Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés, úgy, mint régen. Hiányzott.

Szekeress tanárnő jelzett, hogy kezdjünk készülődni a leszálláshoz. Nem mintha olyan rengeteg sok holmink lett volna.

Leszálltunk a buszról és megpillantottuk a farmot, ahová jöttünk. A házak, istállók és egyéb különböző funkciójú épületek előtt egy magasabb férfi, egy gömbölyded mosolygós asszony és egy kettejük magassága között lévő barna, majdnem vörös hajú lány állt. Ő volt Horváth Zsanett.

Zsani az osztálytársunk, de nagyon csendes is visszahúzódó, halk lány. Ami elég nagy kár, mert gyönyörű hangja van, de hiába kérik, nem működik közre semmilyen iskolai ünnepségen. Sosem látjuk a könyve nélkül. Van, hogy eltelik a nap és Zsani senkivel még egy szót sem váltott. Olyan is volt, hogy a tanár beírta hiányzónak, vagy rákérdezett, hogy új tanuló-e. Mindig korán reggel érkezik a suliba, egy farmon él. Mint kiderült, ezen a farmon.

A két felnőtt bemutatkozott, ők Zsani szülei (Horváth Menyhért és Horváthné Salamon Aida), majd elmondták, mennyire örülnek nekünk. Kérték, hogy tegezzük őket. Ezután Aida lelkesen elsietett, hogy mindent előkészítsen a vacsorához (ebédre nekünk kellett szendvicseket hozni).

Menyhért körbevezetett minket a farmon. Persze mi, városi kölykök, nem mindennek tudtuk a nevét.

- Ő itt egy… - készült bemutatni a farm egyik újabb lakóját Zsani apukája, mikor a hátsó sorokból bekiabáltak:

- Kecskeeee!

Nos, igen, lekecskéztük a birkát, lekacsáztuk a libát és lemacskáztuk a kutyát.

A lovaknál viszont nagy meglepetés ért bennünket. Zsani rózsaszín kockás ingben, farmernadrágban és lovaglócsizmában állt egy kétméteres ló mellett. Eddig fel sem tűnt, hogy Zsani milyen magas, most könnyedén beszélgetett a… lóval. És a ló figyelt rá.

- Most pedig a lányom tart nektek egy lovas bemutatót Koszos hátán, aki a legjámborabb ló az egész környéken.

Koszos ezt a pillanatot választotta arra, hogy könnyítsen magán.

- És a legkoszosabb is – tette hozzá Zsani apukája. – Később majd ti is felülhettek rá.

Néhány ötödikes kényesen összesúgott a sor legvégén.

Zsani, nem zavartatatva magát sem Koszos kissé különös bemutatkozása, sem a lányok sugdosása miatt, könnyedén felpattant a lóra és egy finom kantárrántással lépegetésre késztette. Majd ügetni kezdett. Aztán vágtatni.

Lenyűgöző volt, Koszos remek ló és Zsani remek lovas. Olyan szépen és gyorsan vették a kanyarokat, hogy azt hittem a következőben mindketten le/elesnek. De erre nem került sor, sőt, Menyhért Zoli segítségével a bemutató végére behúzott oldalról egy akadályt. És Zsani csont nélkül átugratott felette! (Zárójelben megjegyzem: Zoli pólója látni engedte karizmait, és… na, akkor majdnem elájultam.)

Természetesen mikor szabadlábat kaptunk, elsőként pattantam Zsani elé.

- Zsani, egyszerűen csodálatos voltál – dicsértem meg. – Hogyhogy nem estél le?

- Meg kell találni az összhangot a pacival – vonogatta szerényen a vállát.

- Voltál már versenyen?

- Igen, tavaly, de csak másodikak lettünk – mondta, majd megveregette Koszos hátát.

- Milyen verseny volt? – ráncoltam a szemöldököm.

- Országos – sütötte le a szemét Zsani.

- Akkor hogy érted azt, hogy csak második lettél? Ez nagyon szép eredmény.

- Köszönöm. Felülsz rá? – intett a fejével lova felé, aki épp tüsszentett egyet, elsodorva az orra közeléből egy alkalmatlankodó legyet.

- Igen, szeretnék – bólintottam.

Zsani segítségével felkászálódtam Koszos hátára, igyekeztem figyelem kívül hagyni a ló szagát. Találó neve volt. Zsani a kezébe vette a kantárszárat és tettünk egy kört. Közben mesélt nekem néhány versenyéről, könyvekről, a gitárról. Nem is tudtam, hogy gitározik. Jól elbeszélgettünk, Zsanin látszott, hogy nem sokszor talál érdeklődő, vele egykorú beszélgetőpartnerre. Bár mindenki ismerte az iskolában, mégis kitaszított maradt. Csak a túlzott visszahúzódottsága miatt tudták a nevét, nem azért, mert jóban vannak vele. Különc. Ekkor döntöttem úgy, hogy befogadom Zsanit a közösségünkbe. Ha ő befogadott a bizalmába, ennyivel tartozom neki.

Egy fél óra után elindultunk túrázni – szintén Menyhért vezetésével. Sosem szerettem túrázni, számomra a túra szó a következőt jelentette: mászkálunk az erdőben, közben a tanár/kísérő magyaráz valamit, minden második lépésnél megállunk megismerkedni egy új növénnyel. Utálom a lassúságot, bioszellenes vagyok… De ez most teljesen más volt. Gyorsan és lendületesen haladtunk, mindenki beszélgetett valakivel, csak néha álltunk meg, akkor is csak érdekes dolgokat mondtak a felnőttek.

Váratlanul Zoli csikizett meg hátulról, mire hangosan felnevettem. Sokan felénk fordultak, így lejjebb vettük a hangerőt és egész úton egymás mellett mentünk lökdösődve, poénkodva, beszélgetve, röhögve.

Vacsora után szó szerint bedőltem az ágyba, de nem aludtam el. Miután kifújtuk magunkat, vacsora után lementünk az udvarra, ahol tábortüzet gyújtottak. És előkerült Zsani gitárja is, valamint egy kottásfüzet, amelyből számot lehetett választani. Zsani, mint mindig, most is remekelt, mindenki szájtátva hallgatta, mire egy fokkal halkabban folytatta a dalt. Érdekes, hogy ekkora tehetsége van mindenhez, de hiányzik belőle az önbizalom. Elkezdtem vele együtt énekelni, de sokkal halkabban, nehogy elnyomjam a hangját, hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzánk.

Kamilla

(Zoli)

Miután kibékültem Kamillával, már majdnem élveztem a kirándulást. Majdnem. Mindig ott motoszkált a fejemben, hogy miért vagyunk csak barátok? Akár több is lehetne közöttünk. Kiakadt, mikor játszottam neki a hülyét. Mikor azt mutattam, teszek a Dáviddal való kapcsolatára. Azt hitte, féltékeny vagyok a pasijára. Ez csak jelent valamit… És tulajdonképpen igaza volt – féltékeny vagyok Dávidra, nem is kicsit.

Reggeli után (okt. 5) az istállóknál gyülekeztünk az utolsó túrához, majd mikor mindenki összeszedte magát, elindultunk. A tizenöt fős tömegben automatikusan Kamillát kerestem a tekintetemmel, és amint megtaláltam, odamentem hozzá.

- Szia... Tudod, hogy az a ruha van rajtad, amiben először megláttalak?

- Tessék? – kapta fel a fejét.

- Mármint amiben első nap voltál – javítottam ki gyorsan a túl romantikusra sikerült mondatott.

- Igen, tudom. Te is abban vagy – mosolygott rám. Végignéztem magamon (kék, V-alakú nyakkivágásos póló, farmer és fekete túracipő), majd rajta (farmer, szürke, laza póló, szürke tornacipő és limezöld-lila csíkos kapucnis felső)

- Te ezt megjegyezted?

- Te is?

Csak vigyorogtunk egymásra. Pontosabban ő elbűvölően mosolygott, én meg idiótán vigyorogtam.

- Szép a mosolyod – szaladt ki a számon.

Kamilla elpirult.

- Köszi. Elvileg az anyukámtól örököltem – mondta, kissé kihangsúlyozva az „anyukám” szót. Nem túl jó értelemben. Ismertem a kettejük történetét, legalábbis egy részét.

- Többek között ezért is jöttem ide. Hogy nyilvánosan is tojjak a Nő fejére – vonta meg a vállát, miután elmondta a második konfliktusukat. Az első rögtön akkor volt, mikor megszületett.

- Többek között? – kérdeztem.

Kamilla vonakodott egy kicsit, majd hozzátette.

- Anitával ugyanabba a srácba vagyunk szerelmesek…

- Dávidba – szúrtam be a mondandója közé, közben igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. Kamilla kinyitotta a száját, mintha tiltakozni akarna, de egy pillanat múlva becsukta és válasz nélkül folytatta:

-… és időre van szükségem, hogy kitaláljam, hogyan tisztázzam ezt vele.

A sor legvégén haladtunk. Kamilla cipőfűzője kikötődött, leguggolt, hogy bekösse. Még jobban lemaradtunk a többiektől, akik eközben elkanyarodtak.

Kamilla felegyenesedett, és feltűnt, eddig milyen közel jöttünk egymás mellett. Csak álltunk egymással szemben, a karunk majdnem összeért. És akkor, mivel senki nem láthatta volna meg, minden mindegy alapon lehajoltam, és megcsókoltam.

Zoli

17. esőcsepp

17. esőcsepp

Nos, ugyan jóval éjfél után feküdtem le, de azért megérte. Mármint nem a Google-beli keresés, mert ott semmit sem találtam, de elgondolkoztam Anettán. És ezt a gondolatmenetet egészen Hektorig (ő most 26 éves) kell visszavezetni. Akinek semmi köze apához, csak hozzám. Szóval ezekre jöttem rá:

Hektor Anetta fia és nem apáé. Jó, ezt eddig is tudtam. Anetta valószínűleg a gimi „könnyű nőcskéje” volt. Bizonyítás: Hektor 16 éves koráig árvaházban nevelkedett, de már akkor megmutatkozott a számítástechnikai tehetsége, kinyomozta az egész családfáját, és mivel a Nőhöz nem nagyon volt kedve visszamenni (meg is értem), felkeresett minket. Akkor én három éves voltam.

A többi már csak számolás: Hektor tizenhárom évvel idősebb nálam, de Anetta velem főiskola végén volt várandós. Ha a Nő akkor huszonkettő éves volt, Hektornak akkor kellett volna születnie, amikor Anetta a kilencedik életévét töltötte. Nos, ez lehetetlen. Tehát Anetta vagy évet ismételt párszor a két terhesség során (legalábbis kettőről tudunk), vagy ezeken kívül is bukott, de így kiszámolható, hogy most negyvenegy éves. Nem néz ki annyinak.

Összefoglalva: én akkor születtem, mikor Anetta huszonnyolc éves volt, Hektort pedig… kemény szám… Anetta tizenöt (!) esztendősen hordta ki. Persze a számítást csak a Nő születésének időpontja ismeretében lehet elvégezni. (Tulajdonképpen csak ez az egy infó származik a Google-ról.)

Hogy pontosan hogyan is számoltam ki, az még elalvás előtt a fejemben volt, de mostanra – mikor ezt leírom – már csak az eredményekben vagyok biztos.

Mikor ezekre rájöttem, kitört belőlem a nevetés. Hogy miért? Nem tudom. Valamiért jó volt tudni, hogy a Nő egyáltalán nem tökéletes, sőt…
Kárörvendés? Pontosan. De nem szégyellem. Szégyellje magát inkább ő!

Tisztában voltam vele elalvás előtt is, hogy másnap reggel pocsék látványt fogok nyújtani. Tehát egyszerűen nem néztem a tükörbe.

Ám kiderült, hogy kellett volna, mert amint beléptem az iskolába, egyszerre két dologgal is szembesülnöm kellett: (1) Dáviddal hivatalosan is együtt vagyunk és (2) ezt rajtam kívül már mindenki tudta. Gyorsan lepörgettem magamban a szerdai nap eseményeit, és… hát, igen, elég nagy volt az esélye annak, hogy egy kisvárosban gyorsan elterjed ez a hír: én és Dávid.

- Azta, te aztán nem vagy kispályás – tett egy megjegyzést Anita. – Lukács Dáviddal jársz.

Ez volt az első jel. Beszaladtam a WC-be. Én és Dávid? Hogy fogom ezt feldolgozni?

Míg kiértem, még minimum öt ember gratulált (egy még „sok boldogságot” is kívánt, de kedves) és bőven jutott nekem olyan gyűlölködő lánypillantásokból is, akik nem is tudták, milyen szívesen cserélnék helyet bármelyikükkel. Én nem Dávidot szeretem!

Szerencsétlenségemre minden mosdóban van tükör, így megláttam magam. És leesett az állam. Tanulság: akármennyire is rosszul vagy, tükör használata kötelező! Nem hiszem el, hogy ezzel a fejjel tettem meg az utat a suliig! A tükörképem olyan sajnálatra méltóan, fáradtan és szerencsétlenül nézett ki, hogy szinte beszélt hozzám, kényszerített, hogy idézzem fel minden olyan eseményt, ami valaha is bántott. Még az is eszembe jutott, mikor négyévesen elvesztettem a plüssbékámat, ami inkább hasonlított egy szöcskére, mint békára, de akkor is – ő volt a kedvenc játékom.

- Ne aggódj, számíthatsz a diszkréciómra – közöltem a tükör-Kamillával, mikor befejezte a néma panaszkodását, majd megpróbáltam átváltoztatni magamat zombiból emberré. Ami sminkcuccok nélkül elég nehezen (= sehogy sem) megy, de még ha hordanék is magammal ilyeneket, akkor sem tudnám őket rendesen használni, tekintve, hogy azt sem tudom mi a különbség a szemceruza és a szemhéjtus között. Mindkettő csíkot húz. És ezzel ki is merült a tudományom.

Reménytelen próbálkozások sora után feladtam és elhagytam az illemhelyet, az osztálytermem felé vettem az irányt. A lányok rögtön faggatni kezdtek, a fiúk pedig egy olyan „lányok, ki érti őket” – összenézéssel letudták a témát. Ők tettek helyesen, díjaztam volna, ha mindenki más is követi a példájukat.

Nem kerültem Dávidot. Csak nem mentem oda, ahol ő is ott volt. De a második szünetben összefutottunk. Aznap először. Azzal a tipikus „már mindenütt kerestelek” kijelentés kíséretében lehajolt és megcsókolt. Azt ki ne hagyjam a sztoriból, hogy ez az aulában történt, tehát elég sokan szemtanúi voltak a csókunknak. Taps- és füttykoncert. Melyik lány ne álmodna erről?

Eldöntöttem, hogy nem fogok (annyit) bánkódni a Sors alakulása miatt. Elvégre nem történt semmi, csak összejöttem a suli legmenőbb pasijával. Igaz, nem vagyok belé szerelmes, de, csak mert Zoli nem szeret viszont, nem áll meg a világ. Nem azt mondom, hogy tovább lépek és megpróbálom elfelejteni. Bár nem is lenne rossz ötlet és minden kétségtelenül könnyebb lenne. De nem. Számomra mindig is Zoli lesz az első. Ha választanom kell Dávid és Zoli közül, Zolit választom. De jelen esetben egyáltalán nem volt választási lehetőségem. És jó ez így. (Azt hiszem.) Nem kell, hogy minden Zoliról szóljon. (DE!) Szóval miért ne élvezzük a helyzetet? (Dáviddal? Ez komoly?)

Dávid bemutatott a haverjainak. Ivánnak, aki már 16 éves, és az a pletyka kering róla, hogy „lesből támad” (akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit is takar), és Zsoltinak, aki részt vett a kézi válogatón is. Ezután én ismertettem össze őt az osztályommal. Dávid mindenkivel kijött, kivéve Zolival és Kristóffal. Ezt furcsállottam is, de direkt nem foglalkoztam vele, tartottam magam ahhoz, hogy egy időre kikapcsolom Zolit. Eddig csak baj volt vele, noha erről egyáltalán nem ő tehet. Csak azok a kék szemei…

Péntek délutánra már azt is kezdtem megszokni, hogy sokan –olyanok is, akikkel még életemben egy szót sem váltottam - odaintenek, köszönnek. Dávid menő, és így hirtelen én is az lettem. Szegény srácot kezdem sajnálni, undok egy dolog ez a népszerűség.

Egyébként nagyjából minden maradt a régiben: Zolival szerda óta nem beszéltünk, így Anitával és Sissivel töltöttem a szüneteket. Így persze Sissi majdnem szétszakad, vagy velünk van, vagy Kristóffal. Észrevette, hogy Zoli és köztem most nem működik jól a kommunikáció, így jóval több időt töltött velem, még haditervet is kovácsolt az állítólagos „Utáljuk Zolit!” projekthez. Megköszöntem neki (Sissinél ez az odaadó gondoskodás jele), de elutasítottam, és beszéltem neki a szünetről. Hogy szeretnék végre mással is foglalkozni. Például a sulival, ahol – Zoli érkezése után - mélyen magam alatt teljesítek. És azon is gondolkodni kezdtem, hogy újrakezdem a társastáncot, amit ötödikben hagytam abba. Hú, már az alapokra sem emlékszem.

Az órámra pillantottam. Miért csipog ez fél hétkor? Szombat van. Nem kelek fel 10 előtt. Hogy miért nem? Mert álmos vagyok. Alszom.

Dühösen leállítottam az ébresztő hangjelzést, és a másik oldalamra fordultam, elfelejtve, hogy az ágyam nem korlátlan méretű, és rázuhantam a félig bepakolt sporttáskába.

Teljesen elfelejtettem: ma van a menekülés napja! Ugyanis még csütörtök reggel jelentkeztem a kétnapos kirándulásra, tegnap elkezdtem bepakolni, majd egy idő után kidőltem azzal a szándékkal, hogy majd holnap, azaz ma befejezem a cuccolást.

Kétségbeesetten az ajtó felé kezdtem rohanni, ki a fürdőbe, hogy rendbe hozzam magam. Igaz, addig még kétszer-háromszor felbuktam a szétdobált holmikban, és volt egy halvány sejtésem afelől, hogy talán okosabb lett volna először a lámpát felkapcsolni.

Újra egy tükörrel találtam szemben magam, de most néhány kék és zöld foltot is felfedeztem. Egyet a homlokomon, kettőt a könyökömön és még vagy úgy hatot a lábszáramon. Remek. Míg más a túra után nyúl ki, én már amúgy is félholtan fogok érkezni.

Mikor mindennel elkészültem, szó szerint bedőltem az autóba. Apa vitt ki a suli elé, mégpedig azzal az elhatározással, hogy „megnézi magának azt a Dávid gyereket”. Próbáltam bizonygatni neki, hogy Dávid egyáltalán nem jön velünk, de apa biztos, ami biztos elven működik.

Mint kiderült, apának volt igaza: Dávid igenis ott volt. A suli előtt. Viszont nem volt felpakolva hátizsákkal, így megnyugodtam. Tényleg nem jön velünk.

Apa és Dávid (ki tudja, miről) folytattak egy rövid eszmecserét, majd apa elhajtott. Nem hívott félre, olyan „gyere, beszélgessünk” stílusban, tehát felőle rendben van a kapcsolatunk. Hurrá…

Dávid elindult felém felkapott megpörgetett és felültetett arra a korlátra, ahol érkezésünk előtt ücsörgött, majd ő is felpattant mellém.

- Hogyhogy itt vagy? Szombat van – kérdeztem, utalva egy közös vonásunkra: nem kelünk fel szombaton. Sosem. Semmiért.

- Ez csak úgy lehet, hogy varázserőd van – villantott rám egy elbűvölő mosolyt. – Néha olyan dolgokra kényszerítesz, amikkel magamat is meglepem.

- És ez jó?

- A legjobb – kacsintott rám. Ennek a fiúnak szemrángása van.

Mindketten hallgattunk, majd egy idő után Dávid a fél karjával átölelt.

- Van számodra egy meglepetésem – suttogta a fülembe, majd előhúzta a jobb kezét, amit eddig a háta mögött rejtegetett. – A boltban csak egy méret volt, szóval… Tessék.

És átnyújtotta az apró kamillavirágokból álló csokrot.

- Hű, hát ez… - hebegtem, mert erre egyáltalán nem számítottam.

- Pontosan, megajándékoztalak saját magaddal… te Virág! – úgy nyomta meg a V-t, hogy muszáj volt nevetnem. Dávid egész megjelenésében ott van az a vidám humor, és néha ha csak megszólal, azon is lehet nevetni.

Talán nem is olyan szörnyű ez a srác. Nem kell, hogy tetsszen, de talán kijöhetek vele jól. Vannak hibái, az igaz. A legsúlyosabb persze az, hogy én vagyok a barátnője. De ha ettől eltekintünk…

- Köszönöm.

- Tudom, hogy ez egy kissé furán jön ki, de… ugyan csak két napra mész el, nekem nagyon fogsz hiányozni – jegyezte meg egy kis csönd után.

- Elvégre már több mint két napja járunk – motyogtam magam elé. És igen – két nap valóban hosszú.

- Igaz – mosolygott maga elé Dávid. – Azzal meg – intett a kezemben tartott csokor felé. – azt csinálsz, amit akarsz. Tedd őket vízbe… De vigyázz a hőfokára, mert a végén meg kamillatea lesz belőle – nevettetett meg újra. – Hallod, te csaj, vigyázz magadra!

Magához húzott, és – talán szorosabban és hosszabban, mint ameddig és amennyire feltétlenül kellett volna - megölelt.

- Nyugi, egy farmon nem történhetnek akkora balesetek – mondtam teljes meggyőződéssel.

Dávid kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Megrúghat egy ló – figyelmeztetett imitált komolysággal.

- Jó, akkor egy farmon nem történhetnek akkora balesetek, leszámítva a lovakat – javítottam ki magamat, visszatartva egy újabb előtörni készülő nevetést.

- Éééés ott vannak még a… - incselkedett tovább, de aztán hirtelen megállt. – Na ne!

- Mi az? –pördültem meg, és… és a szívem hirtelen nagyon nagy szükségét érezte épp most gyakorolni a dobszólóját.

Zoli sietett az iskola felé. Elhaladt három ötödikes lány mellett, akik izgatottam összesúgtak a háta mögött. Nem is értem, miért. Ragyogó szem és sötétbarna haj, amin megcsillan az őszi napsugár. Farmer és laza széldzseki, ami alól kilóg az alatta viselt pulcsi kék kapucnija, ami még jobban felhívja a figyelmet mélykék messzire meredő tekintetére… Tényleg, vajon miért bámulják?

Összeszorult a gyomrom – ha Zoli itt van, mégis hogy fogok én menekülni? De persze az ember gyomrának mindig van egy másik oka is, hogy felébressze a lepkéket…

Találkozott a pillantásunk, de Zoli arca kifejezéstelen maradt. Aztán a tekintete továbbsiklott Dávidra és ezúttal elég sok érzelmet felfedeztem. Megvetést. Dühöt. És fájdalmat.

- Nem tetszik ez nekem – szűkült résnyire Dávid szeme. Visszafordultam hozzá. Az övé barna.

- Hidd el, nekem se – vágtam rá.

- Szóval te is észrevetted – komorodott el.

- Micsodát? – hajtottam félre a fejem.

- Kamilla, ez a srác totál féltékeny - folytatta.

- Komolyan?

Megfordultam (igyekeztem leplezni kíváncsiságomat). Zoli a suli előtti lépcsőn ülve várakozott az indulásra, fülében fülhallgatóval, a feje a zene ritmusára járt előre-hátra. Nem nagyon foglalkozott se velem, se Dáviddal. Bár ha azt nézzük, hogy csak azóta ilyen hallgatag, hogy randiztam (és azután össze is jöttem) Dáviddal, talán…

- Biztos vagy benne? – kételkedtem.

- Ja – válaszolta, majd kis hallgatás után hozzátette. – Ha zaklatna, küldj egy SMS-t és tíz percen belül ott vagyok.

Zolival kapcsolatban még az is jó lenne, ha zaklatna. Csak adjon életjeleket magáról.

- Köszi, de nem lesz baj – ráztam a fejem.

Eközben megérkezett – a busszal egy időben - a kísérő tanárunk, Szekeress Kata, aki nem mellesleg a földrajz tanárunk is.

- Hát, szia – emelte fel a két ujjával az államat. – De ha mégis próbálkozna, csapd le, amíg oda nem érek.

Mosolyogva adott egy búcsúcsókot, ami – akárcsak az ölelés – hosszabbra húzódott.

Torokköszörülést hallottunk, mire szétrebbentünk. Zoli támasztotta lazán a velünk szemben lévő korlátot.

- Nyugi, még kerek három percig folytathatjátok a nyálcserét, de azért jó lenne indulni – vigyorodott el gúnyosan.

- Ez jó volt, mióta tartogatod? – vágott vissza röhögve (de dühösen) Dávid.

- Fura hatásod lehet a humorérzékemre, ugyanis én ezt egyáltalán nem viccnek szántam.

Jobbnak láttam halkan elköszönni és felszállni a buszra. Nem hallottam, nem láttam, de éreztem, hogy Dávid és Zoli itt még nem fejezték be.

Helyet foglaltam egy ablak melletti ülésen, az ablaküvegnek támasztottam a homlokom és halkan kinyögtem egy „jelent” a létszámellenőrzéskor.

Elhatároztam, hogy egyszerűen nem veszek tudomást Zoliról. Ő is ezt tette valamilyen okból kifolyólag. Bár nehéz lesz betartani ezt a fogadalmat (de még milyen nehéz), nem árt edzeni az akaraterőmet.

Annyi fájdalom ért egyszerre… Anetta árulása. Anita vallomása, miszerint ő is szerelmes Zoliba, és emiatt nemcsak a barátnőmet látom benne, hanem a vetélytársamat is. És nincs annál rosszabb, mikor az LB-del nem beszélgethetsz fesztelenül, nem vallhatsz be neki semmit és nem lehetsz vele őszinte. Legszívesebben sikítanék.

Zoli. Ha rám is néz, ha ki is tudom következtetni, mit gondol, akkor inkább azt kívánom, bárcsak ne néztünk volna össze. A pillantása vagy éget, vagy kifejezéstelen, vagy… olyan nem is tudom. Most, hogy Dávid azt hiszi, Zoli féltékeny, az sok minden végre magyarázatot nyerhetne. Feltéve, ha ez igaz. De hát honnan tudhatnám?

Minél jobban próbálom kiverni őt a fejemből, annál könnyebben mászik vissza a gondolataim közé.

Az említett személy ledobta a táskáját a velem párhuzamos ülésre, majd ő is leült és szótlanul bámult kifelé, amitől elfogott az a kislányos izgatottság, hogy: „Jé, mindketten ugyanazt csináljuk. Bámulunk kifelé az ablakon. Milyen érdekfeszítő…” Ha-ha.

De elhessegettem ezt az érzést. NEM. FIGYELEK. ZOLIRA.

Ezzel kapcsolatban viszont elég gyatrán haladtam, a sráccal való emlékeim mindig visszatértek, kényszerítve, hogy figyeljek rájuk. Ezért lenulláztam a képzeletbeli számlálómat, ami az eddigi eredményeimet mutatta a felejtés terén, és elővettem a könyvem, hogy olvassak. Ám elég hamar elszédültem a busz rázkódásától, és beláttam, az egyik kedvenc tevékenységem jelen esetben nem épp a megfelelő módszer figyelmem eltereléséhez. Elővettem a vázlatfüzetemet (amit mindenhová magammal hordok), és firkálgatni kezdtem. A vonalakból egy szem lett, majd még egy, egy homlok, sötét hajszálak, egy orr, egy száj… Pillanatok alatt lerajzoltam Zolit. Nem tökéletesen, minden árnyékolás nélkül, egy egyszerű vázlatrajzként, de ott volt. A füzetemben. Alig tíz perc alatt.

Máskor büszke lettem volna a gyors (és szép) eredményre, de most villámgyorsan elraktam a füzetet. Majd meggondoltam magam, és visszafektettem az ölembe.

Tulajdonképpen mi fogott meg annyira Zoliban? A kék szeme? Elképzelhető. De láttam már más srácot is hasonló szemmel, mégsem estem belé…

Szerelmemet kétségeket kizárólag Sissi és Kristóf kibékülése indította el. Akkor még csak négyen voltunk, Kristóf, Sissi, én és Zoli. És míg a két háborús fél egész nap egymással volt elfoglalva, mi maradtunk egymásnak.

Milyen sok különbség van aközött, hogy egy fiú csak tetszik egy lánynak, vagy ha már szerelmes belé…

Ha csak tetszik, az kislányos vihogással és áradozással jár. És a dolgok felnagyításával. Amikor Zoli a deszkapályán azt mondta, különleges vagyok, vagy mikor elkapott, rögtön beindult a fantáziám…

A szerelem egész más…

Ha szerelmes vagy, már nem izgulsz, nem jössz zavarba, nem pirulsz el – annyiszor. Amikor a Fiúval vagy, minden természetesnek látszik. Úgy érzed, a szívedbe lát és mindenkinél jobban ismer.

A legtöbb ember úgy esik szerelembe, hogy észre sem veszi.

Ha szerelmes vagy, órákat tudsz feküdni az ágyon, a tökéletes csókról és a közös pillanatokról ábrándozva, vagy csak egyszerűen magad elé képzeled őt, megfeledkezve a suliról, a leckékről, barátokról, családról… mindenről.

És egyedüli őrzője vagy minden titoknak.

Ha srác csak tetszik neked, úgy érzed, erről mindenkinek tudnia kell. Felhívod a legjobb barátnőidet, szívecskéket firkálsz a füzetedbe és hirtelen minden teleírható felületen az ő monogramja szerepel. Természetesen a tiéd mellett. És szintén egy szívben.

De ha szerelmes vagy, valamiért ezek a dolgok már nem lesznek olyan fontosak. Szeretnéd egyedül megélni a pillanatokat, és nem érzed szükségét annak, hogy világgá kürtölj minden közös eseményeteket, ha rád nézett, ha hozzád ért vagy rád mosolygott. A lényeg, hogy a választottaddal tudj együtt nevetni, beszélgetni, vagy csak csendben üldögélni. Ilyenkor még a csend sem zavaró.

És míg a kezdetekben minden mozdulatát és pillantását kissé túlreagálod, a szerelem időszakában vagy lealacsonyítod a szavak jelentőségét, vagy nem törődsz velük. Csak örülsz a titokzatosságnak és örülsz az együtt töltött időnek.

És még valami. A legfontosabb: A szerelmesek érzelmei mindenki számára egyértelműek. Kivéve a szerelmeseknek.

Ha éppen valami különlegeset mond neked, elpirulsz, és csak néztek egymásra. Elmerülsz a szemében (legyen az barna, zöld… vagy kék). Ha valaki félbeszakít benneteket, még jobban elvörösödsz.

És köztünk Zolival mindez megvolt.

Még mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam, és elindultam Zoli felé. Úgy mentem oda hozzá, mint a barátja. Nem úgy, mint aki szerelmes belé. Csak ki akartam vele békülni, még akkor is, ha nem tudom, mi rosszat tettem ellene. Na, jó, pontosan tudok egy okot, hogy mi lehet a baja, de túl nehéz lenne beismerni magamnak, hogy Zoli igenis miattam szomorú. Csak azt tudtam, hogy utálok vele rosszban lenni. És utálom, hogy haragszik rám. Utálom a kék szemét, ami miatt mindez megtörtént… Utálom, hogy szeretem!

Beértünk egy alagútba, a gyér fény megcsillant Zoli haján és szemén. Hatalmasat dobbant a szívem és majdnem visszaültem a helyemre. De visszanyertem a lélekjelenlétemet, és nem törődve Zoli csodálkozó pillantásával, leültem mellé és nekikezdtem…

Kamilla

16. esőcsepp

16. esőcsepp

- Ne írj vissza semmit, nem mondj semmit, ne csinálj semmit, már itt vagyok. Mutasd! – rontott be a kabátban és csizmában szobámba Anna, még mielőtt elnyomott volna az álom. Egy ideig csak kábán meredtem rá, aztán végignéztem magamon. Ruhában feküdtem az ágyamban.

Szép lassan beugrott, mi is történt ma.

- Hol voltál? – néztem rá kérdőn a kinti öltözéke miatt.

Nem válaszolt, szótlanul maga elé húzta a laptopom és csöndben elolvasta az e-mailt. Aztán még egyszer. És még egyszer. Majd olyan jelzővel illette Anettát, amit inkább nem írok le.

- Anna, ő próbálkozott… - vettem automatikusan védelembe.

- Ja, persze. Anettáéknál voltam – közölte a választ az eredeti kérdésemre. Erre rögtön letöröltem a könnyeimet, és kérdésekkel bombáztam Annát. Mi volt, nagyon rossz a helyzet, mit mondott, mikor mentél, miért nem szóltál… és ez így ment volna, ki tudja meddig, ha Anna nem szakít félbe:

- Kamilla, nyugi, jó? Nyugi. Elmentem hozzájuk, és nem túl rózsás a szitu - hajtotta le a fejét.

- Ennyire nagy gáz van? Ilyen dühös a férje?

Anna gúnyosan felnevetett.

- Ja, a férje aztán nagyon. Füstöl is mérgében. Plusz tart egy kegyetlen monológot arról, miért nem akar téged a családjában tudni – grimaszolt egyet és látszott rajta, hogy nem nagyon akarja folytatni.

- Anna…

- Milyen volt a randi?

- Anna!

- Jól van, na. Elmondom – sóhajtott egyet majd belekezdett. – Mondtam neked, hogy számomra gyanús ez a nő. Megkértem Hektort, a féltestvéredet, hogy derítse ki, hol lakik.  Igazi számítógépzseni – jegyezte meg Anna, és sóhajtott egyet, a tekintete ábrándosan a távolba révedt.

- Khm – köszörültem meg a torkom.

- Ja, igen, folytatom - eszmélt fel. - Miután ez sikerült, a megadott címre mentem. Anettát otthon találtam és megkérdeztem, beszélt-e már a családjával. Azt válaszolta, az ügy folyamatban van, de nem sok jót jósol. Kábé azt mondta nekem is, mint amit neked írt. De én nem hittem neki, egy hangrögzítő gépet rejtettem el a táskámban, azt pedig az étkezőjükben.

- De ez nem illegális a tulajdonosok beleegyezése nélkül? – gondolkodtam hangosan.

- Talán. De nem akarjuk felhasználni a hangfelvételt, csak egyszer lejátszani. Utána már törlöm is, becsszó – vonta meg a vállát. – Egy órával ezelőtt visszamentem, hogy itt hagytam valamit. Még csak nem is hazudtam. Elhoztam a táskámat, benne az értékes hanganyaggal – előhúzott egy CD-t és átnyújtotta. – Hektorral kivágtuk a lényeges részt. Az egészet úgysem bírnád végighallgatni.

A CD-re, majd a gépemre néztem, végül Annára. Ő bólintott. Szorongva csúsztattam be a felvételt a lemezlejátszóba és vártam. Ám nem pont azt hallottam, amit szerettem volna.

Anetta: Az a nőszemély meg idejött szimatolni.

Gábor (a Nő férje): Ne reagáld túl! Tudtam, hogy van egy törvénytelen lányod. Felőlem jöhet.

Anetta: De felőlem nem! NEM! Egyáltalán nem akarom látni se őt, se az apját. Csak azért beszéltem velük, hogy lerázzam őket.

Gábor: Akkor miért mondtad nekik azt, hogy majd megbeszéled velem? Így én kerülök rossz hírbe.

A.: Nyugalom, csak a keresztnevedet tudják. Én meg még mindig a lánykori nevemet használom. Nem is sejthetik, ki vagy. Csak azért utaltam rád, hogy megszabaduljak tőlük.

G.: Akkor tűntesd fel magadat rossz színben, de ne engem! – háborodott fel.

A.: Te kit érdekelsz? – csattant fel. – Küldtem egy e-mailt Kamillának. Most már békén fognak hagyni.

Csend…

G.: Tulajdonképpen mi a probléma velük?

A.: Hogyhogy mi? HOGYHOGY MI? Az apja egy megszállott. Kiteszek egy képet és ő máris rohan.

G.: És a…

A.: A lány? Az édesapja felkutatja az anyját – engem - ő meg kigúnyol a takarítószertárban és egy felmosóhoz hasonlít. Úgy nézek én ki, mint egy felmosó? – emelkedett egy oktávot a hangja.

G.: Ugyan már, hiszen egy istennő vagy! De Robika már teljesen fellelkesült, hogy találkozhat a nőérével.

A.: Miiii? – visította. – Hogy Robika együtt nevelkedjen Kamillával? Szó sem lehet róla. Ő sokkal jobb nevelésben fog részesülni. Annak a csajnak iszonyat nagy karizmája van, rögtön belopná magát a kicsi szívébe és a stílusával ellenünk fordítaná.

G.: Drágám, ne szőj összeesküvés-elméleteket! Lehet, hogy…

A.: Tudom, amit tudok, oké? Ne kérdőjelezz meg! Ez a lány a szemembe mondta, hogy min röhögtek a takarítószertárban. Rajtam. Az ilyen nem ismer határokat. Úgy néz ki, mint egy közönséges utcalány. Nincs márkás ruhája, a haja félig kócos… Igazi forradalmi típus. Nem is hiszem el, hogy az én lányom.

Nem is hiszem el, hogy az én lányom.

Lejárt a hanganyag. Szótlanul meredtem magam elé.

Nem is hiszem el, hogy az én lányom.

Visszavettem a laptopomat, és dühösen kezdtem írni a választ Anetta levelére, de Anna már a harmadik szó után lefogta a kezem.

- Ilyeneket azért ne írj.

- Hogy tehette ezt velem? – tört ki belőlem a zokogás. – Mégis hogy?

- Úgy, hogy szemét! De ezt apádnak nem mondjuk el. Az kéne még, hogy újra összehozzon egy találkát.

Anna magához húzott és hagyta, hogy a könnyeim végigfolyjanak a kabátján. Abban a pillanatban minden fájdalmam, ami eddig bennem volt, most hirtelen kitört belőlem. Teljesen megnyíltam Anna felé, elmondtam neki a randit és ennek előzményeit, hogy mi történt, Anettát szidtam, majd Dávidot, végül az egész világot. Aztán csak sírtam.

Ekkor döntöttem el, hogy elmegyek. Nem is megyek, menekülök. El Anita, Daniella, Zoli, Dávid és Anetta elől. Pá! Holnap az első dolgom az lesz, hogy jelentkezek arra a kétnapos kirándulásra, amit a faliújságon láttam.

Anna kilenc óra körül hagyott magamra. Még mindig potyogtak a könnyeim. Anya… Anetta… a Nő elárult. Abban a házban valaki tényleg nagyon dühös volt. Talán még füstölt is, úgy, ahogy Anna állította. És tartott néhány elég hatásos monológot. De ő nem Anetta férje volt. Hanem Anetta. Igen, Anetta. Ő parancsolgat, a férje meg vakon követi az utasításait és mindennél többre tartja a jó hírét. Ezek után felmerül a kérdés: tényleg meg akarom őket ismerni?

Este tízkor hagytam fel az önsajnálattal. A Nő azt mondta rólam, forradalmi típus vagyok. Nem tudom, ez pontosan mit takar, de biztos nem egy olyan lányra mondják, aki órákat sír az ágyában. Nem.

Hirtelen ötlettől vezérelve begépeltem Szendre Anetta nevét a keresőmezőbe…

Kamilla