18. esőcsepp

18. esőcsepp

- Miért kerülsz engem? – szegeztem neki a kérdést.

Szórakozottan felvonta a szemöldökét és kirántotta a füléből a fülhallgatóját. Kérdőn nézett rám, pedig én tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy csak tetteti a hülyét… Szóval pontosan érti, miről van szó, de nem válaszolt a kérdésemre.

- Mi az ábra? – vigyorgott rám. Legszívesebben a szemébe ordítottam volna, hogy az egyáltalán nem vicces, hogy minden közönyös pillantásával összetöri a szívemet.

- Nem tudod? – szűkítettem össze mérgesen a szemem.

- Nem – rázta a fejét. – De cuki vagy, ha mérgelődsz – szórakozott tovább velem.

Összefontam a karjaim a mellkasom előtt és eldöntöttem, hogy ha három percen belül nem tudok vele dűlőre jutni, nyilvánosan is gyűlölni fogom.

- Tényleg nem értem, miről beszélsz. Esetleg kifejtenéd, hogy miből gondoltad ezt? – törte meg a közénk beálló csendet Zoli.

Muszáj volt belenéznem abba a gyönyörű kék szembe.

- Mióta együtt járok Dáviddal… - kezdtem óvatosan.

- Ezt mindenki látja, - húzta el a száját. - egész nap azt játsszátok, hogy te vagy a fal, ő meg a tapéta. Mi köze ennek hozzám?

Bántott a megjegyzése.

- Mondjuk, ha nem szólnál közbe, elmondanám – csattantam fel egy kissé ingerültebben, mint amennyire szerettem volna. Zoli védekezően (de még mindig vigyorogva) felemelte a kezét, jelezve, hogy csöndben lesz.

- Szóval, azóta nem beszélsz velem – fejeztem be különösen figyelve arra, hogy a hangom kifejezéstelen maradjon.

- Már ne haragudj, de te sem törted magad annyira – emelte fel a mutatóujját Zoli.

És igaza van. Ha Zoli nem kezdeményezett volna beszélgetést minden reggel, akkor én sohasem mertem volna megszólalni. Mindig ő köszönt először, ő kérdezte először meg, hogy vagyok… Ha belegondolok, hogy ez még kedd délutánig így is volt…

- Te azt hitted, féltékeny vagyok Dávidra – dőlt hátra Zoli.

- Nem – ellenkeztem rögtön. Zoli felvonta a fél szemöldökét és a száját óvatos félmosolyra húzta. És idegesített, hogy ilyen kevés erőfeszítéssel szóra tud bírni. – Jó igen, sejtettem. De csak miután Dávid megemlítette ennek lehetőségét.

- Dávid – csóválta a fejét kényszeredetten mosolyogva.

- Igen, és tudod mit? Abból, amit mutatsz a külvilág felé, mindenkinek ez jön le – felkapta a fejét, és még mielőtt leállíthatott volna, felbátorodva folytattam. – Ha Dávid közelébe érsz, serceg köztetek a levegő, ha a nevét hallod, elfordítod a fejed és elhallgatsz, ma reggel pedig… Nem tudom, valójában mi bánt, de ha nem vagy féltékeny, miért nézel rám úgy, hogy…

Elharaptam a mondat végét. Nem kell tudnia, hogy mennyire fáj az a közöny a szemében.

- Miért, hogy nézek rád? - dőlt előre kíváncsian. Nos, kelleni nem kell, de ő tudni akarta.

- Mindegy – rágtam a szám szélét.

Egy ideig még fürkészett a tekintetével, aztán megszólalt:

- De igazad van, valójában haragudtam rád.

Most én kaptam fel a fejem.

- De csak azért, mert azt hittem, hogy te haragszol rám és nem akarod tisztázni a helyzetet.

Pislogva meredtem rá.

- Ennyi?

- Miért, nálad van más is? – kérdezte huncutul.

- Nem – intettem nemet még mindig elég kábán.

Ennyi. Akkor tulajdonképpen nem is voltunk rosszban. Vagyis igen, de… Jesszusom, én meg mennyi mindent összehordtam róla meg Dávidról, meg hogy féltékeny... Nem tudom, beégtem-e már valaha is ennél jobban.

- Akkor most mi haragszunk egymásra vagy nem? – zavarodtam össze.

- Nem, veled veszekedni egy élmény és már régen éreztem magam ilyen jól. Szóval határozottan nem.

Egy pillanatra elöntött a melegség. De most is fennakadtam valamin.

- Már régen? Mi történt?

Zoli hallgatott egy ideig, de végül elmondta:

- Szerdán az első szünetben kaptam egy SMS-t anyáéktól, hogy a nagymamám meghalt. Nem viselt meg olyan nagyon, mert összesen talán kétszer láttam, az is már minimum öt éve volt. De azért mégis… Szóval ezért voltam olyan hallgatag. Kristóffal nem mindig lehet komolyan beszélni, te meg el voltál foglalva Dáviddal. Úgyhogy anya úgy gondolta, ki kell mozdulnom egy kicsit és itt kötöttem ki.

- Sajnálom – mondtam halkan. Tehát mindketten – elsősorban - családi ügyek miatt zötykölődünk itt a buszon.

- Mit, azt hogy itt vagyok? – mosolygott Zoli, mire felnevettem.

- Nem azt, a nagymamádat.

- Ööö, Kamilla? – kérdezte egy kis hallgatás után.

- Igen?

- Nem tudod véletlenül, hogy egyébként hová is megyünk?

Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés, úgy, mint régen. Hiányzott.

Szekeress tanárnő jelzett, hogy kezdjünk készülődni a leszálláshoz. Nem mintha olyan rengeteg sok holmink lett volna.

Leszálltunk a buszról és megpillantottuk a farmot, ahová jöttünk. A házak, istállók és egyéb különböző funkciójú épületek előtt egy magasabb férfi, egy gömbölyded mosolygós asszony és egy kettejük magassága között lévő barna, majdnem vörös hajú lány állt. Ő volt Horváth Zsanett.

Zsani az osztálytársunk, de nagyon csendes is visszahúzódó, halk lány. Ami elég nagy kár, mert gyönyörű hangja van, de hiába kérik, nem működik közre semmilyen iskolai ünnepségen. Sosem látjuk a könyve nélkül. Van, hogy eltelik a nap és Zsani senkivel még egy szót sem váltott. Olyan is volt, hogy a tanár beírta hiányzónak, vagy rákérdezett, hogy új tanuló-e. Mindig korán reggel érkezik a suliba, egy farmon él. Mint kiderült, ezen a farmon.

A két felnőtt bemutatkozott, ők Zsani szülei (Horváth Menyhért és Horváthné Salamon Aida), majd elmondták, mennyire örülnek nekünk. Kérték, hogy tegezzük őket. Ezután Aida lelkesen elsietett, hogy mindent előkészítsen a vacsorához (ebédre nekünk kellett szendvicseket hozni).

Menyhért körbevezetett minket a farmon. Persze mi, városi kölykök, nem mindennek tudtuk a nevét.

- Ő itt egy… - készült bemutatni a farm egyik újabb lakóját Zsani apukája, mikor a hátsó sorokból bekiabáltak:

- Kecskeeee!

Nos, igen, lekecskéztük a birkát, lekacsáztuk a libát és lemacskáztuk a kutyát.

A lovaknál viszont nagy meglepetés ért bennünket. Zsani rózsaszín kockás ingben, farmernadrágban és lovaglócsizmában állt egy kétméteres ló mellett. Eddig fel sem tűnt, hogy Zsani milyen magas, most könnyedén beszélgetett a… lóval. És a ló figyelt rá.

- Most pedig a lányom tart nektek egy lovas bemutatót Koszos hátán, aki a legjámborabb ló az egész környéken.

Koszos ezt a pillanatot választotta arra, hogy könnyítsen magán.

- És a legkoszosabb is – tette hozzá Zsani apukája. – Később majd ti is felülhettek rá.

Néhány ötödikes kényesen összesúgott a sor legvégén.

Zsani, nem zavartatatva magát sem Koszos kissé különös bemutatkozása, sem a lányok sugdosása miatt, könnyedén felpattant a lóra és egy finom kantárrántással lépegetésre késztette. Majd ügetni kezdett. Aztán vágtatni.

Lenyűgöző volt, Koszos remek ló és Zsani remek lovas. Olyan szépen és gyorsan vették a kanyarokat, hogy azt hittem a következőben mindketten le/elesnek. De erre nem került sor, sőt, Menyhért Zoli segítségével a bemutató végére behúzott oldalról egy akadályt. És Zsani csont nélkül átugratott felette! (Zárójelben megjegyzem: Zoli pólója látni engedte karizmait, és… na, akkor majdnem elájultam.)

Természetesen mikor szabadlábat kaptunk, elsőként pattantam Zsani elé.

- Zsani, egyszerűen csodálatos voltál – dicsértem meg. – Hogyhogy nem estél le?

- Meg kell találni az összhangot a pacival – vonogatta szerényen a vállát.

- Voltál már versenyen?

- Igen, tavaly, de csak másodikak lettünk – mondta, majd megveregette Koszos hátát.

- Milyen verseny volt? – ráncoltam a szemöldököm.

- Országos – sütötte le a szemét Zsani.

- Akkor hogy érted azt, hogy csak második lettél? Ez nagyon szép eredmény.

- Köszönöm. Felülsz rá? – intett a fejével lova felé, aki épp tüsszentett egyet, elsodorva az orra közeléből egy alkalmatlankodó legyet.

- Igen, szeretnék – bólintottam.

Zsani segítségével felkászálódtam Koszos hátára, igyekeztem figyelem kívül hagyni a ló szagát. Találó neve volt. Zsani a kezébe vette a kantárszárat és tettünk egy kört. Közben mesélt nekem néhány versenyéről, könyvekről, a gitárról. Nem is tudtam, hogy gitározik. Jól elbeszélgettünk, Zsanin látszott, hogy nem sokszor talál érdeklődő, vele egykorú beszélgetőpartnerre. Bár mindenki ismerte az iskolában, mégis kitaszított maradt. Csak a túlzott visszahúzódottsága miatt tudták a nevét, nem azért, mert jóban vannak vele. Különc. Ekkor döntöttem úgy, hogy befogadom Zsanit a közösségünkbe. Ha ő befogadott a bizalmába, ennyivel tartozom neki.

Egy fél óra után elindultunk túrázni – szintén Menyhért vezetésével. Sosem szerettem túrázni, számomra a túra szó a következőt jelentette: mászkálunk az erdőben, közben a tanár/kísérő magyaráz valamit, minden második lépésnél megállunk megismerkedni egy új növénnyel. Utálom a lassúságot, bioszellenes vagyok… De ez most teljesen más volt. Gyorsan és lendületesen haladtunk, mindenki beszélgetett valakivel, csak néha álltunk meg, akkor is csak érdekes dolgokat mondtak a felnőttek.

Váratlanul Zoli csikizett meg hátulról, mire hangosan felnevettem. Sokan felénk fordultak, így lejjebb vettük a hangerőt és egész úton egymás mellett mentünk lökdösődve, poénkodva, beszélgetve, röhögve.

Vacsora után szó szerint bedőltem az ágyba, de nem aludtam el. Miután kifújtuk magunkat, vacsora után lementünk az udvarra, ahol tábortüzet gyújtottak. És előkerült Zsani gitárja is, valamint egy kottásfüzet, amelyből számot lehetett választani. Zsani, mint mindig, most is remekelt, mindenki szájtátva hallgatta, mire egy fokkal halkabban folytatta a dalt. Érdekes, hogy ekkora tehetsége van mindenhez, de hiányzik belőle az önbizalom. Elkezdtem vele együtt énekelni, de sokkal halkabban, nehogy elnyomjam a hangját, hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzánk.

Kamilla

(Zoli)

Miután kibékültem Kamillával, már majdnem élveztem a kirándulást. Majdnem. Mindig ott motoszkált a fejemben, hogy miért vagyunk csak barátok? Akár több is lehetne közöttünk. Kiakadt, mikor játszottam neki a hülyét. Mikor azt mutattam, teszek a Dáviddal való kapcsolatára. Azt hitte, féltékeny vagyok a pasijára. Ez csak jelent valamit… És tulajdonképpen igaza volt – féltékeny vagyok Dávidra, nem is kicsit.

Reggeli után (okt. 5) az istállóknál gyülekeztünk az utolsó túrához, majd mikor mindenki összeszedte magát, elindultunk. A tizenöt fős tömegben automatikusan Kamillát kerestem a tekintetemmel, és amint megtaláltam, odamentem hozzá.

- Szia... Tudod, hogy az a ruha van rajtad, amiben először megláttalak?

- Tessék? – kapta fel a fejét.

- Mármint amiben első nap voltál – javítottam ki gyorsan a túl romantikusra sikerült mondatott.

- Igen, tudom. Te is abban vagy – mosolygott rám. Végignéztem magamon (kék, V-alakú nyakkivágásos póló, farmer és fekete túracipő), majd rajta (farmer, szürke, laza póló, szürke tornacipő és limezöld-lila csíkos kapucnis felső)

- Te ezt megjegyezted?

- Te is?

Csak vigyorogtunk egymásra. Pontosabban ő elbűvölően mosolygott, én meg idiótán vigyorogtam.

- Szép a mosolyod – szaladt ki a számon.

Kamilla elpirult.

- Köszi. Elvileg az anyukámtól örököltem – mondta, kissé kihangsúlyozva az „anyukám” szót. Nem túl jó értelemben. Ismertem a kettejük történetét, legalábbis egy részét.

- Többek között ezért is jöttem ide. Hogy nyilvánosan is tojjak a Nő fejére – vonta meg a vállát, miután elmondta a második konfliktusukat. Az első rögtön akkor volt, mikor megszületett.

- Többek között? – kérdeztem.

Kamilla vonakodott egy kicsit, majd hozzátette.

- Anitával ugyanabba a srácba vagyunk szerelmesek…

- Dávidba – szúrtam be a mondandója közé, közben igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. Kamilla kinyitotta a száját, mintha tiltakozni akarna, de egy pillanat múlva becsukta és válasz nélkül folytatta:

-… és időre van szükségem, hogy kitaláljam, hogyan tisztázzam ezt vele.

A sor legvégén haladtunk. Kamilla cipőfűzője kikötődött, leguggolt, hogy bekösse. Még jobban lemaradtunk a többiektől, akik eközben elkanyarodtak.

Kamilla felegyenesedett, és feltűnt, eddig milyen közel jöttünk egymás mellett. Csak álltunk egymással szemben, a karunk majdnem összeért. És akkor, mivel senki nem láthatta volna meg, minden mindegy alapon lehajoltam, és megcsókoltam.

Zoli