14. esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

Köszöntök mindenkit 2015-ben is. Mint látjátok, megújult kinézettel kezdjük az Új Évet. Ha valaki csalódott volt az előző rész rövidsége és (viszonylag) nyugis befejezése miatt, annak üzenem: ez az eddigi leghosszabb rész, amit írtam, és sikeresen összekutyultam benne mindent. Remélem, hogy tetszeni fog.
                                                                                                                                       Felhő

14. esőcsepp

Ahogy Anna tanácsolta nem vertem se kis-, se nagydobra a hétfőn történteket. Az e-mail fiókomat viszont rendszeresen ellenőriztem, minden reggel indulás előtt, minden délután, minden este, hátha meglátom a hőn áhított levelet Anettától. De eddig még semmit sem találtam a képernyőn néhány hírlevelet leszámítva. Ám ennek ellenére a figyelmem és a lelkesedésem nem lankadt, és csak a tudatalattim visszhangozta Anna kétkedő szavait.

És a suli? Még áll. Sajnos… Vannak változások: Sissi és Kristóf között kétségtelenül elindult valami. Ha csak tíz méterre állnak egymástól, akkor is érződik, hogy szikrázik a levegő. Jók a megérzéseim, ha másnak nem, nekem elhihetitek, hogy Sissi olasza záros határidőn belül repülni fog. Azt a bizonyos valamit nála már mással kapcsolatban lehet emlegetni.

Apropó, ha már arról a valamiről beszélünk, felmerül a kérdés: mi van Zolival?

Most, hogy Sissi és Kristóf szinte minden pillanatukat együtt töltik, mi maradunk egymásnak. Az, hogy amint-meglátom-azt-sem-tudom-hol-áll-a-fejem-féle kezdeti izgulásom alább hagyott, ami lehetővé tette, hogy Zolival is megüssem a társalgás normális szintjét (már ha az én esetemben létezik a normális variáció). Néha egy-egy együtt töltött szünet már olyan természetesnek tűntek, mintha nem Zoli, hanem Sissi beszélgetne velem. De mikor felfedezek egy ilyen furcsaságot, újra zavarba jövök és kezdhetünk mindent elölről. Mármint azt, hogy a zavart motyogástól újra eljussak a beszélgetés szintjére…

Úgy érzem valami megváltozott közöttünk. Persze az én részemről, mert az övérő fogalmam sincs. Pontosítsunk: megváltoztak az én érzéseim iránta.

Az előbb éltetett megérzéseim rögtön csődöt mondanak, amint a Zolival kapcsolatos kétségeimmel zaklatom őket, és válaszra sem méltatva hátat fordítanak. Ez vagyok én: még a saját megérzéseim is cserbenhagynak, nem tudom őket megregulázni. De mit csináljak, ítéljem őket szobafogságra? Nem hiszem, hogy az szóra bírja őket.

Ezért aztán kénytelen voltam tudományos irányba terelni a témát: kísérleteket végeztem. Az egyik legfontosabb közülük a Beidegződés Vizsgálata.

Arra gondoltam, a Zolival kapcsolatos érzéseket hátha csak bemeséltem magamnak. Első felindulásból azt mondtam, hogy tetszik, és annyit csámcsogtam ezen a témán, hogy az agyam már kész tényként kezeli és kezelné ezt akkor is, ha már Zoli nem is lenne több egy barátnál. És ha ezt sikerül bebizonyítanom, az eredmény egyértelmű: akármit is gondol rólam Zoli, annak számomra nincs semmi jelentősége.

Mint mondják, kutyaharapást szőrével. Ilyenféleképpen próbáltam én is megoldani. Felfedeztem egy (egyelőre csak állítólagos) problémát –a beidegződést, és most ugyanazzal is próbáltam helyrehozni – beidegződéssel. Elkezdtem mondogatni: Zoli nem tetszik, nem akarok járni vele, Zoli nem tetszik, nem akarok járni vele, stb. Hát, az agyam felfogta. A szívem már kevésbé: amint megláttam másnap Zolit a suli előtt, a fáradozásaim eredménynek hitt eredménye szertefoszlott. Volt, nincs. De akkor ezt egyáltalán nem bántam.

De nem mindig szerettem ezt a titokban-rajongunk-Zoliért dolgot. Néha már kezdtem ráunni magamra. Zoli így, Zoli úgy. A jegyeim is romlásnak indultak, hiszen a tanulásra szánt idő nagyrészt a fantáziám eszement pörgésére ment el. Most, hogy így belegondolok, rengeteget tud pörögni egyetlen egy témán… Ááááá, kitört a forradalom! A fantáziák és a megérzések támadnak!! Csak amíg az egyik ádáz szócsatát vív az emberrel, addig a másik csendes némasággal várja, hogy feladja. Jó, iszok egy kis vizet, és csak utána folytatom az írást…

És akárhogy is koncentráltam, kézin is becsúsztak kis bakik. Kicsik, de sokszor és főként ugyanazok: figyelmetlenség, lassú reakció, ilyenek. Ezeket Reni is észrevette, és rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, már alig van időnk az Őszi Mérkőzésig. Nem mertem megemlíteni, hogy addig még majdnem két hónapunk van, mert (1) a dühroham szélén állt, és (2) mert tudtam, hogy igaza van a szétszórtságommal kapcsolatban.

Az előbb leírtak alapján érthető, hogy volt, mikor a pokolba kívántam Zolit. Nem mintha az ő hibája lenne… De, mégiscsak az övé, neki van olyan csodálatos kék szeme… Megpróbáltam kiszeretni belőle: hogy ne tetsszen, hogy ne jöjjön be, és ne bűvöljön el ennyire a szeme. És bizonyos szempontból sikerrel jártam. Már nem(csak) tetszik. Már nem(csak) bejön. És már nem(csak) ennyire bűvöl el a szeme… Ez most már komolyabb: szerelmes vagyok Zoliba.

Viszont van még egy probléma. Az mindig van. Ha meg nincs, akkor is találunk egyet. Ez egy nagyon idegesítő emberi tulajdonság… Az én aggályom persze – mily meglepő - már megint Zolival kapcsolatos volt. Ő egy nagyon kedves, helyes (!) srác és rövid idő alatt népszerű lett, bárki (főleg a lányok) bármit megtenne, hogy szóba álljon vele, de eddig csak a mi társaságunkkal láttam. Mi van, ha csak azért lóg velem, mert a legjobb barátját többnyire Sissi foglalja le? Mi van, ha nem is érdeklem? De az nem lehet, ugye? Bárkivel tölthetné az idejét, de ő mégis velem van. Ez nekem zavaros.

Anita. Ő a Csapongó. Hol Sissivel és Kristóffal, hol velem és Zolival van, sokszor meg csak mi, lányok beszélgetünk együtt. Anita iszonyúan jó fej, okos, vicces, alkalmazkodó, egyszerre fegyelmezett és laza. Hamar befogadtuk.

Annak, hogy rengeteget beszélek Zolival, van egy hátránya: Daniella.

Ma délelőtt odajött hozzám, karba tette a kezét és szúrós tekintettel méregetett.

- Jó, mondd, ne kímélj! – támaszkodtam a falnak, mert vagy megvárom, amíg Daniella prédikál nekem egy sort a Zoli iránti szerelmem reménytelenségéről és arról, hogy a végén úgy is ő nyer, stb., vagy faképnél hagyom. A második variációnak a hibája az, hogy az erre eső választásom esetén Daniella mondanivalóját meg nem szakítva követni fog, akármerre megyek, így azt, amit közölni akar, nem csak én, hanem az egész iskola hallani fogja. Nem tudom, szerintem az első hangzik jobban.

- Hányszor kell még elismételnem, hogy szállj le Zoliról, hm? – tette csípőre a kezét.

- Eddig mondtad, ha jól emlékszem… háromszor. És tegnapelőtt írtál egy ilyen témájú sms-t is, az összesen négy. Szerintem ennyi is bőven elég lenne, hogy más leszálljon Zoliról. De az a más nem én vagyok, úgyhogy ha tovább akarod folytatni ezt az értelmetlen győzködést, akkor ki kell hogy ábrándítsalak: nem vettem észre, hogy Zolit érdekelnéd, és azt sem tudom, hogy én érdeklem-e. De ha ezt így folytatod, akkor még a mostaninál is kisebb lesz az esélye annak, hogy…

- Oké, tudod mit, Kamilla? – vágott közbe Daniella. - Győzzön a jobbik! És csak figyelj!

Még megkérdeztem volna, hogy mire, de addigra már Daniella a rá jellemző forgószél kíséretében végigsöpört a folyosón.

- Ez meg mi volt? – riasztott fel egy hang a gondolataimból. Anita és Zoli felé fordultam.

- Semmi. Miért? – vágtam ártatlan képet.

- Minket ne etess, mindenki tudja, hogy te és Daniella utáljátok egymást – hajtotta oldalra a fejét, és a kijelentésétől bizseregni kezdett a gyomrom. Vajon azt is tudja mindenki, hogy miért? – estem kétségbe, de nem szóltam semmit. Szerencsére Anita a következő pillanatban (akaratlanul is) megnyugtatott.

- Csak azt nem érti senki, hogy ennek mi az oka… Valószínűleg most sem fogjuk megtudni – tette hozzá egy kis idő múlva. Akkora kő esett le a szívemről, hogy még a koppanást is hallottam. Ja, nem, csak Gergő dobálja krétával a táblát.

- Hát tőlem biztos nem – ráztam a fejem.

- Oké váltsunk témát: te nagyon jól ismered Sissit. Mi van közte és Kristóf között? Járnak? – lépett túl rajta Anita, belekezdve egy még kínosabb dologba.

Nem voltam benne biztos, hogy Sissi örülne, ha bárkivel is megosztanám a titkát. Ha Anitának mondanám el, az talán nem lenne olyan nagy baj (bár csak két hete és egy napja ismerjük, mert ma szeptember 30-a van, de nagyon jó barátnőnk lett). De hogy Zolival, Kristóf legjobb haverjával? Az ki van zárva. Ha be is avatnám Anitát, először el kéne távolítani Zolit hallótávolságon kívülre. Végül úgy döntöttem, kimentem Sissit.

Az egyetlen indok, ami eszembe jutott, nem tűnt olyan jó ötletnek. Mi van, ha Kristófnak tetszik Sissi? Mert ha azt, amit mondani akarok, Zoli füle hallatára közölném, arról előbb-utóbb Kristóf is tudni fog. Nem tudom, megbeszélik-e az ilyeneket a fiúk egymás között, de ha igen, Kristóf esetleg felhagy azzal, hogy csapja a szelet Sissinek. Mert határozottan azt csinálja, és a barátnőmet ritkán látom ilyen boldognak… Bár az is lehet, hogy Kristóf csak szórakozik vele. Nem baj, akkor úgyis megöljük.

- Sissinek van barátja – böktem ki végül.

- Igen, épp ezt kérdezzük. Kristóf az, nem?

- Ööö, nem. Más.

- Tényleg? – meredtek rám egyszerre.

- Ühüm – bólogattam bizonytalanul. – Nyáron találkozott valami olasszal és most telefonon tartják a kapcsolatot.

- Aha, ez érdekes – gondolkodott Zoli. – Bocsi, de ki kell mennem a…

- Oké, pá! – intett gyorsan Anita, majd felém fordult. – Bocsi. Én tényleg azt hittem, hogy…

- Felejtsük el – legyintettem.

- Nézd, nem akartam ezzel Sissit zaklatni, mert ugye azt hittem… és amúgy te vagy a titoktartóbb személyiség, szóval… Biztos nem mondod el senkinek?

- Biztos, de mondd már, miről van szó?

 Anita körülnézett és közelebb hajolt:

- Szerelmes vagyok – suttogta.

- Ne már, kibe? – suttogtam vissza.

- Zoliba.

Á, szóval Zoli… TESSÉK?

Hitetlenkedve meredtem rá.

- Mármint abba a Zoliba ott? – mutattam az ajtón éppen belépő Zoli felé. (Gyorsan végzett.)

- Ühüm - bólogatott.

- Akin fehér póló van egy tökismeretlen focicsapat logójával?

- Igen.

- Az, aki az ablak felőli padsor második pad…

- Igen, ő. Kamilla, valami baj van? – kérdezte aggódva. Nem maradt időm válaszolni, mert hirtelen Sissi ugrott közénk egy „Sziasztoook!” felkiáltással.

- Mizu? – vigyorgott ránk.

- Na, mi az, úgy gondoltad, megtisztelsz minket a jelenléteddel? – mosolyogtam vissza.

- Kegyeskedtem.

- Sissi, Kamilla azt mondta… - kérdezte Anita.

- Ne már, nem mondtam semmi olyat…

- Hagyjátok, tudom, hogy rólam és Kristófról beszéltetek – közölte Sissi.

- De honnan?

- Mikor Zoli félrehívta Kristófot, a beszélgetésük ezt a részét elcsíptem – vonta meg a vállát Sissi.

- Nekünk azt mondta, WC-re megy – emlékezett vissza Anita.

- Mindenesetre én szerelmes vagyok Kristófba – fordult felé Sissi.

Mindenki szerelmes, pedig még el se jött a tavasz. Komolyan csak én szégyellem ezt kimondani? Sissi határozottan és magabiztosan, Anita titkolózva, de szintén magabiztosan. Én meg még magamnak is csak nagy nehezen vallom be, hogy beleszerettem valakibe.

- Kamilla, tudom, mit gondolsz – nézett rám Sissi.

- Tényleg? – elképzelhető, hogy Sissi átlát rajtam.

- Aha. Azon töprengsz, hogy mi lesz az olasszal. Nyugi, alig várom a téli szünetet, hogy találkozzam és szakítsak vele, mert karácsonykor lejön hozzánk. Meg hát ennyi idő után a suliból is kezd elegem lenni.

- Szakíthatnál vele telefonon – vetettem fel az ötletet, de amint kimondtam, meg is bántam.

- Csak bunkók szakítanak telefonon – bámult rám tágra nyílt szemekkel Anita. – Vagy te talán ezt tennéd, ha ilyen kapcsolatod lenne?

Ha külföldi fiúm lenne, és közben beleszeretnék egy ittenibe…?

Igen.

- Nem – válaszoltam. Ezek szerint bunkó vagyok.

Ma egyedül ebédeltem – Sissi fogorvoshoz ment egy vizsgálatra, hogy a fogszabályzóval minden rendben van-e, emiatt a szülei lemondták az ebédjét, Anita pedig nem menzás. Az egyedüllét viszont pont kapóra jött.

Anita szerelmes Zoliba. A fenébe is. Ezt – hogy más is beleeshet abba a fiúba, akibe én – megdöbbentő volt hallani. Vagyis… én ezen még sosem gondolkoztam. Pedig Daniella is odavan Zoliért, miért ne lehetne Anita is. Nincs okom hibáztatni, de… akkor is. Atyaég! A barátnőmmel ugyanabba a fiúba vagyunk szerelmesek!

Most mit csináljak? Bevalljam neki, hogy én is így érzek? Ez olyan, mint az a könyv, amit az első napon olvastam: Julie és Ashleigh is Parr-ba lesz szerelmes. De Julie még komolyabb érzelmei kialakulása előtt tudott barátnőéjéiről. Én viszont nem Anitáéiról.

De az is lehet, hogy nem én figyeltem föl elsőként Zolira – lehet, hogy Anita már régebbről ismeri. Találkozhattak az utcán. Vagy a parkban. Vagy vásárlás közben.

Vagy itt, a suliban, első nap. Anita már fél 8 előtt is itt szokott lenni, miközben én gyakran háromnegyed után esek csak be. Összefuthattak…

Akárhogy is, de iszonyú bűntudatom van, hogy olyan srác után epekedek, aki talán a barátnőm jövendőbeli fiúja. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Ha jobban megnézzük, nem tehetek semmiről (Zoli és a kék szeme az oka), de ezt mondhatom a tudatalattimnak, meg sem hallgat.

Befejeztem az ebédet és lementem az aulába, miközben az agyam még mindig kattogott. Nem hibáztatom Anitát, de… Szent ég, végre be merem magamnak vallani, hogy szerelmes vagyok valakibe, és akkor jön egy elbizonytalanító tényező.

- Szia, Kamilla!

Most meg egy olyan, amihez nagyon nincs kedvem.

- Helló, Dávid! – néztem fel, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Hogy vagy? – dobta le magát mellém Dávid.

- Kösz, jól. És te? – kapcsolódtam be az érdekfeszítő társalgásba.

- Remekül – egy kis ideig hallgattunk. – Kamilla? Egy haverom, Zsolti… tudod, ismered őt a válogatásról…

Azt nem mondhatnám, hogy ismerem, de azért tudom, kiről van szó, ezért csak némán biccentettem.

- Mondott nekem valami idióta viccet, és kíváncsi vagyok te elsőre megérted-e. Nekem nem annyira sikerült – kacagott fel, mint aki valami rettentően poénosat mondott volna az előbb. – Érdekel?

Ismét csak bólintottam. Dávid, Dávid, miért nem mész el a…

- Ez egy interaktív vicc igazából - kezdte. - Az első kérdés: Ha van egy helikoptered, amin ötszáz téglát szállítasz, és egyet közülük ledobsz, mennyi marad fent?

- Állj! Ez így nagyon könnyű – szakítottam félbe.

- Ne keress benne csavart! Csak válaszolj!

- Négyszázkilencvenkilenc.

- Az.

- Mondom, hogy könnyű. Biztos nincs benne valami beugratós?

- Várd ki a végét, majd lesz… Következő: van egy korlátlan méretű hűtőd, bele akarsz tenni egy elefántot. Hogy csinálod?

- Hát… belerakom. Kinyitom a hűtőt, betessékelem, és rácsukom az ajtót.

- Pontosan! – tapsolt meg Dávid. – Most cseréld ki egy zsiráfra!

- Kinyitom a hűtőt, kicsalogatom az elefántot, belököm a zsiráfot, és becsukom az ajtót – kezdtem belejönni.

- Jó, most figyelj: az állatok gyűlést tartanak, amire minden állat elmegy. Ki nem lesz ott?

- A zsiráf?

- Ühüm. Ő bent van a hűtőben. Egy öreg néni át akar kelni egy folyón, ami arról nevezetes, hogy mérges krokodilok laknak benne. Hogyan jut át?

Itt megállt a tudományom, bambán meredtem Dávidra.

- Nem megy – közöltem.

- Simán átkel, mert az összes krokodil a gyűlésen van – vigyorgott.

- Te jó ég! Sok van még hátra? – fogtam a fejem.

- Nem, ez az utolsó: az öreg néni miért NEM jut át a folyón?

- Fogalmam sincs. Egy krokodil lemaradt a többiektől, visszafordult, meglátta, és…

- Nem. Gondolkozz egy kicsit! – szólt közbe Dávid, de láttam, hogy jól szórakozik rajtam. – Gondolj a téglákra!

- Hogy jön ide a tégla? – meredtem rá.

- Az elején kidobott tégla ráesett az öreglány fejére – sütötte el a poént.

- Atya. Úr. Isten – fogtam a fejem, miközben rázott a nevetés. – Remélem, nincs több.

- Nem, egyelőre megmenekültél – mosolygott rám Dávid. Elég szép a mosolya, gondoltam…

…de közben felpillantottam, és szembe találtam magam Zoli tekintetével. Az aula másik végéből fürkészett egy pontot. Ebben csak az az érdekes, hogy az a pont a homlokom, az állam és a két fülem által bezárt négyszögön belül volt.

Lesütöttem a szemem. Vajon még most is néz? És miért?  Mit csináljak? Nézzek vissza? Szemezzek vele? Nem, azt azért mégsem. Uh, de mi van, ha tényleg egy pontot néz… Jaj, talán van egy pattanás a homlokomon? Nem, ebéd előtt kimentem a mosdóba és a tükörben nem láttam semmi említésre méltót. Ennyi idő alatt meg semmi sem nő olyan nagyra, hogy azt az aula túlsó végéből is látni lehessen. Akaratlanul is a homlokomhoz kaptam, de semmit sem tapogattam ki rajta, majd a mozdulatomat úgy álcáztam, mintha csak egy tincset simítanék ki az arcomból… Ez egyáltalán jó vagy rossz nézés? Vagy közömbös?

Visszapillantottam Zoli és Kristóf felé, de ők, mintha mi sem történt volna (lehet, hogy ezt a pillantást csak én reagáltam túl, hiszen tényleg nem történt semmi), tovább beszélgettek. Uh, arra sem emlékszem, mikor jöttek le.

Dávid az előbbiből mit sem vett észre (vagy csak jól színészkedett), és közelebb hajolt, mint aki egy még nagyobb dobásra készül.

- Hallottam, hogy deszkázol. Mióta?

- Ööö, kábé kilenc éves korom óta – feletem és amennyire csak tudtam, eloldalaztam mellőle. Nem haladtam sokat, pár centi után nekiütköztem a pad mellett álló oszlopba, aminek egyébként nem sok funkcióját látom.

- Megmutatod, mit tudsz?

- Mármint a deszkapályán?

- Aha.

Kicsit elbizonytalanodtam. Most mi van? Randira akar hívni? Vagy… de ez így nem jó, akárhová csak a pályára ne. Ott voltam Zolival is.

 - Tessék?  - kapta fel a fejét Dávid. Jaj, ne, ezek szerint hangosan mondtam!

- Akkor nem oda megyünk - jegyezte meg halkan és sértetten. Komolyan nem értem, mit lát bennem. Hányszor kell még kiakasztanom, akaratlanul is, hogy leszálljon rólam? – Mozi?

Megkockáztattam egy pillantást Zoli és Kristóf felé és azon nyomban összefacsarodott a szívem. Zoli és Kristóf társaságában most már egy harmadik személy is állt: Daniella. Olyan tudom-hogy-nem-fogsz-tudni-ellenálni-nekem-pózban nézett fel Zolira, a szempilláit is meg-megrebegtetve. És Zoli hagyta! Daniella valamit kérdezhetett tőle, mert a srác igennel válaszolt, ezt láttam a bólintásából.

- Jó - vágtam rá Dávidhoz fordulva, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Gondoltam, egy próbát megér. Ha jelentek valamit Zoli számára, az, hogy én és Dávid együtt megyünk valahova, féltékenyé teszi. Ha meg nem, akkor… akkor meg úgyis mindegy.

Elköszöntünk egymástól, kifelé menet odaintettem Zoliéknak is, akik már Daniella nélkül ácsorogtak.

A suli előtt megnéztem az üvegvitrinbe kiragasztott programajánlót. Tulajdonképpen csak el akartam terelni valamivel a figyelmemet, olvasgattam a kiírásokat. Nyílt napok alsósok számára, fogadóórák, szakkörök, és egy kétnapos kirándulás erre a hétvégére. Van a közelben egy farm, amihez egy panzió is tartozik, az lesz a szálláshely. Akkor még biztos voltam benne, hogy nem megyek el. De arra sem gondoltam, hogy holnap estére a világ fordul egyet velem.

Kamilla

(Zoli)

- Pasija van. Pasija van, de közben velem is kavart – mormogta az orra alatt Kristóf, azóta, hogy beavattam, Sissi nem egyedülálló. A maga csöndes és dühöd módján, de teljesen kiborult. Ez lehet a szokása.

- Nézd, nem tudom, mi történt köztetek az elmúlt két hétben, de nyugi. Minden oké. A srác egy olasz.  Nincs itt. És a távkapcsolatok nem hosszú életűek – nyugtattam meg sokadszorra.

- Akkor is – fordult felém. – Barátja van és (igenis) kavart velem a háta mögött. Ha egyszer összejövünk, akkor is szédíteni fog valakit? Az én hátam mögött? Félreismertem Sissit, ez az igazság. Felültetett – fonta össze a két karját a mellkasa előtt.

- Le se fektetett – szellemeskedtem, hátha jobb kedvre tudom deríteni.

- Ha-ha –mímelt nevetést az életkedv legkisebb jelei nélkül.

 - Ha egy csajnak barátja van, csak egy dolgot tehetsz: szeresd el tőle!

- Ha te is megteszed ezt Kamillával – vonta meg a vállát, miközben az aula túlsó végébe meredt.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem vissza rosszat sejtve. Válaszul a helyes irányba intett a fejével – Kamilla és Dávid irányába.

A lány nevetett valamin, amit Dávid magyarázott neki. Felnézett, találkozott a tekintetünk. Nem tudtam kiolvasni semmit se a szeméből, mert lehajtotta a fejét, kisöpört a homlokából egy hajtincset és újra Dávid felé fordult. Dávid kissé közelebb araszolt, úgy fojtatta a mondanivalóját.

- Hali, mizu? – riasztott fel valaki hangja a bambulásomból. A fura szőke lány, aki időről időre feltűnik, hogy elhívjon valahová. Egyszer már komolyan bevallom neki, hogyha még jól is néznék ki, az akkor sem miatta, hanem egy másik lány miatt lenne.

- Milyen napotok volt? – cseverészett tovább könnyedén.

- Jó - vontam meg a vállam.

- Pocsék – dőlt a falnak Kristóf és újra a gondolataiba merült.

- Bocs, téged, hogy is hívnak? – döntöttem oldalra a fejem elgondolkodva, mert tényleg nem ugrott be a csaj neve.

- Daniella – felelte megrökönyödve, én meg magamban szurkoltam, hogy most játssza el az összetiport lelkű drámakirálynőt, és durcásan húzza el a csíkot.

- Ja, tényleg – meredtem rá kifejezéstelen tekintettel. Mi lesz már? Mi lesz már?

- Nekem is eszméletlen napom volt – folytatta ott, ahol befejezte. Persze, hogy maradt. Nem lehet akkora szerencsém, hogy ne maradjon. A szőkeség közben közelebb araszolt, félrehajtotta a fejét és felemelte az állát, szóval valamilyen csajos beállásba vágta magát, és búgó hangon folytatta.  – És még ennél is jobb lenne, ha holnap az edzésed után eljönnél velem moziba. Hm?

Elgondolkoztam, majd Kamilláék felé pillantottam. Éppen elbúcsúzott Dávidtól, aki elégedett arccal vonult ki a főbejáraton. Ezek szerint Kamilla nem küldte el a francba. Ha rövidesen nem teszi meg, felrúgok valamit. Vagy valakit. Remélhetőleg azt a csajozógép bájgúnárt.

- Jó, kézi után találkozunk – bólintottam, mire Kristóf felkapta a fejét. Legalább kicsit aktivizálja magát.

- Szuper, a suli előtt foglak várni – lelkesedett fel Daniella, egy-egy puszit dobott felénk, majd ő is elhagyta a sulit.

- Te komplett idióta vagy – támaszkodott a fél könyökével a vállamra Kristóf.

- Végre felébredtél az önsajnálatból. Köszöntelek újra, haver! – paskoltam meg a hátát, direkt figyelmen kívül hagyva az előbbi kijelentését.

- Csak tájékoztatlak, hogy Daniella és Kamilla ellenségek – folytatta Kristóf, de rögtön abba is hagyta, mert Kamilla sétált ki mellettünk az ajtón, odavetett nekünk egy sziát, mi visszaköszöntünk, majd mikor hallótávolságon kívül ért, a biztonság kedvéért suttogva válaszoltam.

- Tudom.

- Akkor meg miért mész el a vakoltfejűvel? Nem mondom, jó csaj, de ilyen ostobaságot még te sem gondolhatsz komolyan. – Kristóf és felvonta a fél szemöldökét.

- Féltékennyé fogom tenni Kamillát – jelentettem ki most már normális hangnemben, és a falnak dőlve a tarkómra tettem a kezem, mint aki ezzel befejezettnek tekinti a témát.

- A saját ellenségével.

- A saját ellenségével.

- Zoli, én nem akarok beleszólni, de nem lesz ez egy kissé erős? – vakargatta a fejét Kristóf.

- Minél erősebb, annál jobb – jelentettem ki keményen.

- A-a, te nem vagy olyan kegyetlen, főleg Kamillával nem - rázta a fejét vigyorogva. – Fogadni merek, hogy egy héten belül lesz valami egzotikus szerelmi tényező.

- Egy egzotikus mi?

- Szerelmi tényező. Tudod, majdnem-csók, ölelés… olyan dolgok, amiket egy fiú és egy lány akkor csinál, ha már együtt vannak.

- Persze, csakis – válaszoltam cinikusan. – Honnan veszed, hogy épp most történik ilyesmi? És honnan veszed, hogy még nem leszünk együtt annál az egzotikus izénél? Amúgy meg mindegy – sóhajtottam lemondóan. - Láttad, milyen jól elvoltak Dáviddal.

- Akkor nincs mit tenni. A te szavaiddal élve: ha egy lánynak már van egy jelöltje, egyet tehetsz, szeresd el tőle… Jé, ez rímel. A lényeg, hogy menj oda, ordítsd a szemébe, hogy „szeretlek”, és csókold meg. Az eset végkimenetelének száma mindössze kettő. Vagy minden, vagy semmi.

- Ha te is megteszed ezt Sissivel…

- Barátja van – hajtotta le a fejét Kristóf és újra sötét csendbe burkolózva folytatta, amit még a nap elején kezdett el.

- Igen – hagytam rá. – És lehet, hogy hamarosan Kamillának is lesz.

Talán Kristóf példájára én is kipróbálom ezt a hallgatag szenvedést. Hatásosnak tűnik.

Zoli