19. esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

19. esőcsepp

"Éreztem, hogy ide tartozom."

Hirtelen volt az egész, és egyáltalán nem voltam rá felkészülve. De nem volt időm gondolkodni, visszacsókoltam, ösztönösen lehunytam a szemem, átadva magam a pillanat gyönyörének. Mintha felgyújtottak volna; a gyomrom összeugrott, a lábaimból kiszaladt az erő. Talán el is estem volna, ha nem kapaszkodtam volna olyan kétségbeesetten Zoliba. Nem akartam elengedni, átkaroltam a nyakát és még közelebb húztam magamhoz. Nem tiltakozott, ajkaival újra végigsimított az enyémen.

Éreztem, hogy ide tartozom. Hogy a fiú, aki a karjában tart, a lényem egy darabja, egy kiegészítő, ami teljessé tesz engem. És ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám, ez a pillanat tartson örökké.

Zoli a homlokomnak támasztotta a homlokát. Kissé zihálva vette a levegőt, úgy, ahogy én. Éreztem a leheletét, az illatát.

A mellkasához bújtam, Zoli átölelt. És így álltunk. Ki tudja, meddig…

Akkor értettem meg, hogy amit a könyvekben és filmekben bemutattak, akármilyen nyálas is, nem áll messze a valóságtól: a szerelem a legcsodálatosabb érzés a világon. És most velem történik meg. Így még csodálatosabb!

Szeretem Zolit! Hogy gondolhattam azt akár egy másodpercig is, hogy őt csak úgy el lehet felejteni?

Kissé eltolt magától.

- Kamilla! Van róla fogalmad, merre mentek a többiek?

- Csak nem ezen agyaltál egész végig? – hajtottam oldalra a fejem mosolyogva.

- Igazad van, tökmindegy. Veled bárhol el tudnék lenni – nézett mélyen a szemembe. – De azért ki kéne innen találnunk.

Kézenfogva indultunk el. Csendben voltunk. Pedig lett volna miről beszélni. De csak mentünk egymás mellett.

Nem volt szükség szavakra. A lényeget már elmondtuk.

Beértük a többieket, amit kivételesen bántam. Jó lett volna még egy kicsit egyedül maradni Zolival.

- Kamilla… - kezdte Zoli, de félbeszakították. Zsani.

- Bocs, elrabolom egy kicsit – közölte vele tőle meglepően határozottan és félrehúzott. A sor legvégére vonultunk.

- Megmagyaráznád, mégis mi volt ez? – fordult felém értetlenül. Tudtam, mire gondol. És most már azt is, hogy mindent látott. Ha akartam volna, sem tudtam volna eltitkolni az igazságot. Túl boldog voltam ahhoz, hogy letagadjak egy ilyen csodálatos eseményt.

- Nem tudom… Csak megtörtént – vontam meg a vállam visszaemlékezve a csókra. Akaratlanul is megérintettem a számat.

- Te az elejétől kezdve szeretted őt? – mosolyodott el.

- Igen – sütöttem le a szemem boldogan. Majd rájöttem, hogy ez sokkal inkább kijelentés volt, nem kérdés. – Hé, Csendes Gyilkos, te ezt végig tudtad? – esett le az állam. Bólintott.

- De hogy… honnan… - hebegtem.

- Engem általában nem vesznek észre Ez néha jó is, mert így észrevétlenül szemmel tudok tartani mindenkit – mondta.

Csodálkozva néztem rá.

- Ne aggódj, más nem látta – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, majd sóhajtott. – Most mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs – vallottam be.

Pedig olyan kézenfekvő: szakítanom kell Dáviddal! MA!

Nem számítottak a többiek. Hogy esetleg észrevehetik, hogy a tilosban járok. Egy gonosz hangocska megpróbálta elűzni a hirtelen támadt nyugalmat, csendet és szépséget, a fülembe ordibálta Dávid nevét. Elképzeltem, hogy a kis hangocskára ráborul a kuka, agyoncsapja egy kő, vagy valami. Pedig tudtam, hogy igaza van, és hogy szembe kell néznem a következményekkel, amik egyáltalán nem lesznek kellemesek, de nem törődve ezekkel újra átadtam magam annak a kellemes bizsergésnek, aminek semmi nyoma sem volt Dávidnál.

Nem filóztam. Nem gondolkodtam. Nem is volt mivel – ez a srác teljesen elvette az eszemet. És nem most. Már nagyon régen.

Úgy alakult, hogy a nap további részében egyetlen egy lehetőségem sem volt arra, hogy tisztázzam Zolival, ami köztünk történt. A túrán két csapatba osztottak szét bennünket, és persze külön kerültünk. Visszafelé a buszon pedig Szekeress megkért, hogy próbáljam meg kisilabizálni az A-sok dolgozatát, mert nagyon rondán írtak. Már majdnem megkérdeztem, mit keresnek itt a földrajz dolgozatok, de végül csak szó nélkül segítettem. Fura, hogy pont a döntő pillanatokban jönnek közbe olyan dolgok, amik nem csak gátolják a sztori jó végkimenetelét, de még csak nem is tűnnek normálisnak.

Az utolsó alkalom akkor volt, mikor visszaértünk a suli elé. Zoli felé fordultam, de megláttam Dávidot. És ő is engem.

Elindult felém, és elég gyorsan elért minket. Lehajolt, valószínűleg azért, hogy megcsókoljon. A vállára tettem a kezem és finoman eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám, majd pillantása továbbvándorolt Zolira. Átlátta a helyzetet.

- Dávid, szeretnék mondani valamit… - kezdtem az ujjaimat ropogtatva, de itt elakadtam. Óvatosan Zolira pillantottam, de ő Dáviddal nézett farkasszemet.

Dávid elkapott, és még mielőtt elhúzódhattam volna, a számra tapasztotta a száját. Önkéntelenül is összehasonlítottam a csókját Zoliéval. Mikor befejezte, jelentőségteljesen visszanézett Zolira. Azzal az alfahím nézéssel.

- Mondhatod, de nem itt – mondta, de nem nézett rám. Aztán megfordult és engem is magával húzott. És ezután nem engedte el a kezem egész úton, jelezve ezzel, hogy hozzá tartozom.

Visszanéztem arra, ahol egy perccel ezelőtt még Zoli állt. De most már nem volt ott senki.

Kamilla

(Zoli)

Nem tudtam, mit csináljak. Kamillával nem tudtam beszélni, aztán meg elment ezzel Dáviddal…

Visszaemlékeztem a csókra. Jelentett neki valamit. Nem húzódott el.

Elgondolkodtam azon, mi van, ha csak szórakozott? De nem, Kamilla sosem tenne ilyet. De ha holnap is Dáviddal érkezik…

Megcsörgettem Kristófot.

- Na, mi van, hősszerelmes? – szólt bele a telefonba.

- Einstein, az egzotikus szerelmi tényezőnek számít, ha megcsókoltam Kamillát?

Hosszú hallgatás.

- Megcsókoltad? – eszmélt fel a sokkból Kristóf. – Megnyertem a fogadást?

- Nem is fogadtunk – ráncoltam a homlokom.

- Mindegy. Mesélj el mindent pontosan! – utasított. Elmondtam Kristófnak a békülést, a csókot, végül Kamilla majd Dávid viselkedését.

- Ahha – gondolkodott el. – Tehát szerinted Dávid sejt valamit.

- Igen.

- Ne már, Dávid nem sejt semmit! Ő pontosan tudja, mi folyik itt – vágta rá.

- Kösz, ez megnyugtató. Honnan veszed?

- Dávidnak tavaly volt egy gimnazista csaja. Ismerem és tőle tudom az egészet. Szóval ő is viszonyba került egy másik fiúval, egy idősebbel. Mikor a lány odament hozzá, oldalán a másik sráccal, Dávid rögtön levonta a saját következtetését, és rájött, hogy a csaj szakítani akar vele. De nem váltak külön, még csaknem két hónapig együtt maradtak.

- Az meg hogy sikerült nekik?

- Ez Dávid taktikája: aznap nem engedte szóhoz jutni a lányt. Így esélye sem volt a szakításra – fejezte be.

- Gondolod, megcsinálja ezt Kamillával is? – kezdtem komolyan aggódni.

- Biztosan. Dávidnak sok kapcsolata volt az elmúl pár évben, komolyan, már ötödikben ő volt a leghelyesebb srác a suliban. Karesz után… Lényeg a lényeg, Dávid gyakorlott már ezen a téren, nem fogja hagyni, hogy egy csaj ejtse.

- Akkor most mit csináljak?

- Találd fel magad! – „tanácsolta”. Hallgattam, ezzel jelezve neki, hogy nem vicces. – Jóvanna’, mondom: hívd fel a lányt!

- De mi van, ha még Dáviddal lófrál valahol? – húztam el a szám.

- Figyelj, ha felveszi, fontos vagy neki. Ha nem, abból nem derül ki semmi. Ha meg kinyomja, akkor ez vesztett csata… Na jó, hagyom, hogy őrlődj magadban. De holnap úgy is miden kiderül. Ja, és össze ne vessz megint Kamillával, mert egyébként Sissi nem áll szóba velem – köszönt el, majd letette.

Úgy tettem, ahogy Kristóf mondta, és felhívtam Kamillát. Semmi. Csak az üzenetrögzítő. Ebből „nem derül ki semmi”, emlékeztem Kristóf szavaira, és igyekeztem elfojtani a rám törő rossz érzéseket.

Megpróbáltam még egyszer. De ezúttal kinyomta…

Zoli

(Dávid)

 Amint odaértem hozzájuk, tudtam, mi folyik itt. Kamilla nem akart megcsókolni Zoli jelenlétében. Miért? Mert amit velem nem, azt megtenné – vagy már meg is tette – Zolival.

Tudtam, hogy Kamilla őt szereti, de nem hittem volna, hogy ez eddig fajulhat. Mikor járni kezdtünk, egyértelműen kezdtek a dolgok helyére kerülni: Kamilla és Zoli eltávolodtak. De mindössze három napig? Ez így nem túl jó.

Csalódtam Kamillában. Ő nem ilyen. Tisztában volt vele, hogy együtt vagyunk (ki ne lenne tisztában a saját kapcsolatával) és biztos nem csinált volna semmit, előbb szakít velem.

Apropó, szakítás. Erről akart velem beszélni. De nem, ebből nem lesz semmi. Kamilla még nagyon sokáig hozzám fog tartozni, és se Zoli, se más nem veheti el tőlem. Főleg nem Zoli.

Elvittem Kamillát egy kávézóba, és egész úton szóval tartottam, hogy esélye se legyen felhoznia a szakítást. Leültünk egy asztalhoz, de még mindig beszéltem. Kamillán látszott, hogy tanácstalan, és fogalma sincs, hogy kezdje el vagy hogy hogyan állítson le. Kicsit idiótának tűnhettem azok alapján, hogy miket hordtam össze, de nem érdekelt.

Egy idő után Kamilla felállt, és kiment a mosdóba, feltehetőleg időszerzés jelleggel. A telefonját az asztalon hagyta. És az megcsörrent.

Megnéztem a hívót. Zoli. Szám szélét rágva gondolkoztam, felvegyem-e és most oltsam le a srácot, vagy ráér holnap. Végül a második variáció mellett döntöttem, és vártam, Zoli hátha rábeszél a rögzítőre, és abból esetleg kiderül valami. De amint az üzenetrögzítő jelentkezet, a hívás megszakadt.

De nem adta fel, újra próbálkozott… Bontottam a hívást, és töröltem a híváslistát.

Tudtam, hogy Kamilla holnap beszélni akar majd Zolival, de a srác büszkesége addigra már romokban hever. És ezzel együtt elillan a szakítás gondolata is. És bár Kamilla össze fog törni, nem fog szakítani velem. Nincs miért. És én itt leszek, hogy megvigasztaljam.

Dávid