2. esőcsepp

2. esőcsepp

Az írószereket, amiknek mára annyi jutott, hogy egy Daniella nevű szőke kozmetikacsoda dühének levezetőeszköze legyen, semmi perc alatt felszedtem a padlóról, mivel az első napra szinte semmit sem pakoltam a tolltartómba.

- Szia, Kamilla! Hogy telt a nyár? – állt meg Kristóf mellettem, mikor az utolsó ceruza is a helyére kerül. Kristófot, a kicsit ütődött, lassú felfogású, és nem épp a lovagiasságáról és a nagylelkűségéről híres srácot ismerve bizonyára megvárta, míg végzek a rendrakással, hogy neki már ne kelljen segítenie. Kedves. (Na jó, talán Sissivel kivételt tenne) – Ki volt ez a lány?

- Mármint arra a tűzokádó sárkányra gondolsz, akivel az előbb volt szerencsém megismerkedni? – kérdeztem vissza jó sok cinizmust keverve a kérdésbe.

- Mi van? – pislogott megütközve Kristóf. Pedig most szerintem nem is közöltem túlságosan sok információt vele.

- Semmi, nem érdekes. A neve Daniella.

- Oké, kösz. Jól néz ki – állapította meg.

- Igen – néztem unottan a plafon felé.

- De…

Kristóf nem fejezte be, sarkon fordult és visszament Gergőhöz, akivel eddig is dumált, már sejtem is, hogy kiről. Még szerencse, hogy Sissi bírja Kristófot, mert ha ő nem lenne, már réges-régen menthetetlenül is őrültnek könyveltem volna el a két srácot.

Fejcsóválva kinyitottam a félbehagyott könyvet, hogy folytassam az olvasást, de azon nyomban be is csuktam, mikor megláttam az ajtón betoppanó Sissit.

- Szia, Kamilla. Képzeld el, először Muranóba mentünk, amiről kiderült, hogy nem is egy külön város, hanem csak egy városrész Velencében. Szóval képzeld, volt ott egy s… - megtorpant, mert látta, hogy valami baj van. Mindig kiszúrja, ha valami baj van. – Nem, kb. negyed órával érkezhettél előttem, lehetetlen, hogy máris történt valami.

- Hát, ami azt illeti, igen, van itt egy kis izé… - és elmeséltem neki ezt az egész ügyet Daniellával. Végighallgatott.

- Te mit gondolsz erről?

- Öööö, hát nem tudom – gondolkodott Sissi. – De egyáltalán ki ez a Daniella, és hogy kerül ide?

- Tudod, ez engem is nagyon érdekelne… ja, nem, mégsem. Magasról teszek rá, honnan szalajtották ezt a barbie babát. Talán új. De most mesélj te! Mi is történt Muranóban?

- Biztos, hogy erről kéne most beszélnünk? – aggodalmaskodott Sissi.

- Ahhha – nyújtottam el a választ. – Nyilván egyértelmű, hogy bármi jobb téma lenne Daniellánál. Úgyhogy mesélj el mindent!

Lelkesedésem hatással volt a barátnőmre is, mert rögtön bele kezdett az élménybeszámolójába. Találkozott Muranóban egy nagyon helyes szőke sráccal, még fényképet is mutatott kettejükről. Tényleg aranyosak voltak együtt. A fiú tudott valamennyit angolul az apukája révén, Sissinek meg eszméletlen a nyelvérzéke (az anyukája angoltanár, az apukája pedig műfordító), így összebarátkoztak, majd össze is jöttek, úgyhogy most facebook-on és telefonon tartják a kapcsolatot. A srác ajándékozott neki egy üveg medált (Murano az üveggyártás központja), meg is mutatta. Sissi teljesen bele van zúgva a srácba, úgyhogy meggyőzte a szüleit, hogy kéthavonta egyszer pár napra a tizennégy éves bátyja felügyeletével hadd menjen el Muranóba. Ha én állnék elő azzal, hogy alig tizenhárom évesen bizonyos időközönként ki akarok ruccanni külföldre egy srác miatt, apa ott helyben örökre szóló szobafogságot rendelne el, vagy zárdába küldene. Vagy ami még rosszabb: visszahívná a nevelőnőket! Persze Sissiéknél nincs efféle gond, mert legjobb barátnőm szülei tisztában vannak azzal, hogy gyermekük egyáltalán nem naiv, tanult önvédelmet, pár éve karatézott is, méghozzá elég jól, és a bátyja mellett egyáltalán nem érheti semmi baj. Jó neki, bár én egyáltalán nem irigykedem rá, mert egyhamar nem tervezek bepasizni, és azt is rég elfogadtam már Daniella ráébresztése előtt is, hogy nem az a típus vagyok, aki gyakran élvezheti az ellentétes neműek érdeklődését. Tavaly volt ugyan egy srác, aki állítása szerint szerelmes volt belém, de elég nehéz elhinni egy harmadikosról, hogy reménytelenül beleessen valakibe. Úgyhogy az ügy egy pillanat alatt ejtve lett. Nos, ez az én szintem.

Sissi épp a velencei gondolákon való utazás élményeit ecsetelte, mikor egyszerre két dolog is történt. A terem ajtaja kinyílt és belépett rajta egy ultrahelyes srác kék, a szemével majdnem pontosan megegyező színű V-alakú nyakkivágásos pólóban, farmerben és fekete túracipőben. Barna haja elől a homlokába lógott, a táskáját lazán átvetette a fél vállán. És akkor már tudtam, hogy nem bírom tovább követni Sissit.

A fiú egész megjelenése nyugodt volt, akár a tenger. A kék szín egyik jelentése a nyugalom és az elmélkedés, utánanéztem. Meg voltak még ott olyanok is, hogy elérhetetlen, megfoghatatlan, de ezekkel nem nagyon törődtem, mert csak figyelmeztették a csodálattól rózsaszínné ködösödött agyamat arra a fent is említett vonásomra, hogy egy srácnál általában nincs sok esélyem.

A hirtelen támadt érdeklődéssel viszont villámcsapásként ért a felismerés is.

Nem azzal van a baj, hogy belépett egy helyes fiú az ajtón, sőt, felőlem csak úgy potyoghatnak befelé. Mert ha van egy srác, akiért már most odavagyok (meg vissza), úgy, hogy egyáltalán nem is ismerem, az jó. Vagyis azt hiszem, jó. Értelmet ad a sulinak, legalábbis annak a részének biztosan, hogy mindennap be kell járnunk oda. De ha van egy srác, akiért már most odavagyok ÉS van egy Daniella-szerű lány, akivel viszont már most nem jövök ki, az úgy nagyon nem kóser. Teszem azt, az új fiú beleszeret Daniellába. Mert hiába van túlsminkelve, azt meg kell hagyni, hogy ehhez nagyon ért és jól áll neki. (A baj csak az, hogy ezt ő is tudja.) És a fiúk általános jellemhibája, hogy nem látnak túl a vakolaton és az ilyen Daniella-típusú lányoknak nehezen állnak ellen. Szólnak a vészharangok…

Ahogy megláttam a srácot, ezek a gondolatok száguldottak át a fejemben rekordsebességgel (olimpiát lehetne velük nyerni). Az agyam rohamos működésétől végül a csengő mentett meg (na, ilyet se mondtam még), valamint Sissi hadonászó keze az orrom előtt. Gyorsan elsuttogtam neki egy bocsánatkérést, amiért nem figyeltem rá, majd tekintetem akaratlanul is újra keresni kezdte a srácot, akit idő közben szem elől tévesztettem. A helyemről pont ráláttam az új osztálytársunk padjára, állapítottam meg. Legnagyobb rémületemre Daniella is foglalt magának egy helyet.

Közben megérkezett az ofőnk, Tamás bá’ is külön kéri, hogy így hívjuk, mert így nem érzi magát annyira öregnek.

- Köszöntök mindenkit, mielőtt rátérnénk a házirendre, mint látjátok, van két új osztálytársatok. Daniella, kérlek, mutatkozz be!

Én is rájöttem még az osztályfőnökünk bejelentése előtt is, hogy Daniella valószínűleg új tanuló, de szívből reméltem, hogy a másik osztályba fog járni, a 7/A-ba, és ide csak ismerkedni jött át. De ilyen az én szerencsém.

Az említett személy felállt, hátradobta a haját, élvezve a fiúk fürkésző, illetve a lányok irigy tekintetét. Még Panna és Réka sem volt teljesen elragadtatva Daniellától, ők is nyilván csak azért alkották az új csaj rögtönzött díszkíséretét, hogy népszerűségre tegyenek szert, de már csak Daniella megjelenéséből és szerepléséből is látszott, hogy az ő ragyogása messze túl fogja szárnyalni az ő szürke kis próbálkozásaikat. Nem is, már most rég túlszárnyalta. Szóval Daniella semmi esetre sem volt nekem szimpatikus, és nem csak azért, mert olyan durván beszélt hozzám. Ez a feltűnési viszketegség és ez a hajlam arra, hogy elnyomjon másokat jobban idegesített, mintha… most hirtelen nem jut eszembe egy olyan hasonlat sem, ami elég kifejező lenne. Óvatosan a kékszemű srác irányába pillantottam, - akinek Daniellával ellentétben örültem, hogy a mi osztályunkba íratták, még akkor is, ha miatta esetleg képtelen leszek épeszűen átvészelni a hetediket - hogy lássam, ő hogyan reagál minderre. Az arcáról viszont semmit sem sikerült leolvasnom. Pech.

- Hello, Szabó Daniella vagyok. Nagyon szeretek táncolni és vásárolni. Gyűjtöm a szájfényeket és a szemceruzákat. A kedvenc színem a ciklámen.

Na jó, ez tök vicces, mert voltak, akik jegyzeteltek, miközben Daniella felsorolta magáról ezeket a roppant fontos információkat.

- Köszönjük – igen, kicsit a tanár is furán nézett a jegyzetelőkre. – Zoli, te is mondanál pár szót magadról?

A helyes srác, akit ezek szerint Zolinak hívnak, felállt.

- Sziasztok – kezdte. – Kis Zoltán vagyok. Egy hónappal ezelőtt költöztünk ide, úgyhogy a környéket még annyira nem ismerem. Ma reggel például eltévedtem suliba menet, és az SZTK-nál kötöttem ki – erre az egész osztály felnevetett. – Kedvenc színem a kék és a fekete, járok kézilabdaedzésekre és tavaly kaptam egy deszkát, úgyhogy most azzal kísérletezek.

Most én jegyzeteltem. De persze csak fejben.

- Úgy érted, még nem tudsz olyan jól menni vele? – incselkedett Daniella. Az ilyen mondatokat rendszerint valami olyasmi szokta követni, hogy ha már jobban megy, akkor taníts meg rá engem is, vagy hogy szívesen megnézném, mennyire vagy béna. Szóval valami, ami együtt töltött időre, azaz randira utal. Legalábbis a könyvekben mindig ez van.

- Nem, úgy értem, robbanóanyagot készítek belőle – vágta rá kapásból Zoli, az osztály újabb poénját pedig újból nevetéssel és füttyögéssel jutalmazta. Én is elmosolyodtam, hogy a cicababa az arckifejezéséből ítélve életében először kudarcot vallott.

- Rendben, ülj le! – szólt Zolira gyorsan Tamás bá’, mielőtt elszabadul a pokol. Hm, szerintem vicces lett volna.

Az óra további részében az órarendet beszéltük meg, és hogy milyen óra melyik teremben lesz, és ki fogja tanítani. Én ebből persze már csak annyira emlékszem, mint a tavalyi töri anyagból. Semmire.

Kamilla