15. esőcsepp

15. esőcsepp

Olyan régen volt már, hogy fasírtban voltam Sissivel. Akkor éreztem úgy, hogy inkább főbe lövöm magam, minthogy suliba menjek. Most is így indultam el, csak most Dávid miatt. Mégis, hogy viselkedjek azzal a sráccal, aki randira hívott? És amire én igent mondtam? Ezt sem hiszem el. Hogy mondhattam igent?

Olyan kínos, hogy nem tudok semmit. Mit csináljak, ha megfogja a kezem? Illetlenség lenne elhúzni. De kézen fogva andalogni Dáviddal… Fura. Nem akarom, hogy vele lássanak. Nem mintha szégyellnivaló srác lenne. Valójában nem is a nagy többség kíváncsi tekintetei elől akarok elbújni – csak Zoli elől. Félreértené… de hé! Nem erre megy ki az egész játék?

Jó, kézfogás rendben. Szerintem azzal sincs baj, ha megölel, amikor elbúcsúzunk.

De mit tegyek akkor, hogyha netalántán megpróbálna megcsókolni? Engedjem? Vagy inkább ne? És ha olyan váratlanul teszi meg, hogy nincs időm elhúzódni, na akkor mit tegyek? Álljak ott, mint egy őskövület, és várjam meg, ameddig befejezi? Nem fog az kicsit idiótának látszani? Vagy vágjam pofon, mint ahogy azokban az ősrégi feket-fehér vígjátékokban? Az túlzás, nem? Esetleg karoljam át a nyakát? Csókoljam vissza? Egyáltalán hogyan kell csókolózni?

Á, ha rajtam múlik, csókolózás kilőve.

Ennek tegnap este utánanéztem az interneten, hogy mit tanácsolnak ilyenféle problémákra, de semmi hasznavehetőt nem találtam. Mindenhol az írták, hogyha a szerelmed megcsókol, pontosan tudni fogod, mi a teendő. Dávid nem a szerelmem. A csókolózás vajon személytől függő? Hisz minden ember máshogy csókol. Azt hiszem. Talán. Nem tudom. Nem is érdekel, hogy csókol Dávid. Nekem Zoli kell!

Mennyivel más lenne, ha Zoli hívott volna el. Akkor nem lennék ennyire ideges. Vagyis, de csak nem így. Izgatottan várnám, hogy mi fog történni. Az egésznek más hangulata lenne. Dávidéval kapcsolatban inkább olyan annyi-minden-megtörténhet-ma-amit-nem-nagyon-szeretnék-idegességet érzek. Őt össze sem lehet hasonlítani Zolival. Zoli olyan… uh, ebbe most ne menjünk bele, mert betelik a napló.

Következő probléma: apa. Neki még semmit sem szóltam az egészről. Ma reggelig halogattam, hogy bevalljam, egyetlen lánya ma délután randizni fog a suli ügyeletes szívtiprójával. Vajon hogy fogadja?

Leültem a helyemre az asztalnál. Aztán felálltam, kimentem egy pohár vízért majd megint visszaültem. És megint fel, ki, vissza, fel, ki, vissza, fel…

- Mondd, Kamilla! – mondta apa fel sem nézve az újságjából. Átlátott rajtam.

- Nem jövök rögtön haza kézi után – böktem ki kisvártatva.

- Miért? – kérdezte még mindig a híreket bújva. Nem is baj, ha nem figyel annyira.

- Mert randizni megyek – nyögtem ki egy sóhajtás kíséretében.

- Mi? Hogy történt? Mikor? Ki? Normális? – kérdezte apa és Anna teljesen egyszerre, aki éppen teát töltött magának és a bejelentésemet hallva majdnem apa fejére ejtette a teáskannát. Csak míg apa megölöm-azt-a-srácot-hangnemben, addig Anna kislányos kíváncsisággal tudakolta a részleteket, majd meglepetten apához fordult. – Kit érdekel, hogy normális-e – visszanézett felém. - Helyes?

- Randi. Elhívott. Tegnap. Dávid. Igen, normális… illetve talán az – válaszoltam gépiesen.

- Na de helyes? – kíváncsiskodott tovább Anna.

- Az.

- Mit akar ez a Dávid? – akadt ki apa.

- Randizni a lányoddal - válaszolt helyettem Anna.

- Ki ez a Dávid?

- Lukács Dávid, 14 éves, nyolcadikos, közepes tanuló – soroltam.

- Volt már kapcsolata? Tisztességes? Megbízható? – árasztott el újabb kérdésekkel apa.

- Megölelt? Megcsókolt? Ó, te jó ég ugye nem gondolod, hogy ebben a szerelésben fogsz találkozni vele? – ez volt Anna verziója.

Miután beavattam apáékat a részletekbe (hova megyünk, mikorra érek haza stb.), elindultam a suliba. Kerek öt másodpercig örültem, hogy megszabadultam a felnőttek kérdéseitől, de ez az öröm rögtön alábbhagyott, amint eszembe jutottak a többiek. Vajon ők tudják? Vajon ő tudja?

Tudta. És a többiek is. Mind a négyen az aulában vártak.

- Szóval te és Dávid – kezdte Anita. – Ma délután. Moziba… Hű.

- Honnan…?

- Dávid már háromszor jött ide hozzánk, hogy megérkeztél-e már – világosított fel Kristóf.

- Ó, értem – feleltem úgy, hogy ne lehessen hallani a hangomon a kelletlenséget. Ha a srác ennyire várja a délutánt, biztos, hogy meg fog…

- Nézzétek, megint itt jön! – sikkantotta Anita. – Hagyjunk titeket kettesben, vagy…

- Ne! – ráztam meg túl hevesen a fejem. Három értetlen szempár meredt rám (Sissi kivételével). Mondjuk, más szemével én sem érteném magamat a helyükben. Hisz miért is akarnék elbújni a… szóval Dávid elől? – Úgy értem, lesz elég időnk délután – indokoltam meg végül.

Dávid tényleg felénk tartott, a tekintete megállapodott rajtam, és felderült arccal, sokkal gyorsabban mellettem termett, mint ahogy azt gondoltam.

- Helló. Szia, Kamilla! – köszönt mindenkinek, és én igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy engem sokkal lágyabb hangnemben üdvözölt. Zoli füle hallatára. Atyaég.

- Szia - köszöntem vissza.

- Alig várom a délutánt.

- Én is – erőltettem magamra egy vigyorfélét.

- Kézi után találkozunk – mondta és elment.

Kifújtam a visszatartott levegőt. Mi lesz délután? Mi fog történni? Kell aggódnom vagy nem?

Kell, ez egyértelmű.

Amint Dávid hallótávolságon kívül ért, Anita szaladt oda hozzám.

- Szentistentejóég, te Lukács Dáviddal jársz! –sikkantotta.

- Nem járok vele – tiltakoztam. Végül is még nem. Vagy de?

- Hát akkor majd fogsz.

- Zoli, húzzunk innen, nem biztos, hogy mindent szeretnénk hallani. Ez most olyan csajos dolog – közölte Kristóf, és a két fiú felment a termünkbe.

- Szóval… Megölelt? Megcsókolt? Ó, te jó ég, ugye nem gondolod komolyan, hogy ebben a szerelésben fogsz vele találkozni? Na, miért nem mesélsz semmit? – esett nekem Anita. Hm, véletlenül nem ezeket kérdezte Anna is?

Elmeséltem a csajoknak, hogy mi történt tegnap. Ezután Anita elment, hogy megkeresse Zoliékat. Majd elfelejtettem: Anita és Zoli…

- Ööö, Kamilla, nekem ez az egész most nem annyira tiszta – pislogott álmosan Sissi, mikor egyedül maradtunk. – Miért randizol te Dáviddal? Már nem Zoli a favorit? Átaludtam volna?

- Nem, Sissi, csak tegnap elhívott, én meg igent mondtam. Annyi az egész, hogy féltékennyé teszem Zolit. Semmi több.

Sissi rám meredt.

- Kamilla, ez így nem tisztességes – kérdő tekintetemet látva folytatta. – Dávid rád egészen másképp néz, mint a többi lányra, és ezt a legjobb értelemben mondom. Nem lenne szabad így kihasználnod az érzéseit.

- Te nem láttad akkor Zolit és Daniellát - jegyeztem meg halkan.

- Akár haragszol Daniellára, akár nem, ebbe ne keverj bele másokat!

- Igazad van. Erre nem is gondoltam… Most mi legyen? Mondjam le? Legszívesebben lemondanám.

- A te döntésed. Nem kellett volna beleegyezned. De én a te helyedben már elmennék.

Hogy lehet Sissi ennyire figyelmes és körültekintő? És én miért nem vagyok az?

Talán azért, mert Sissi ezt tanácsolta, vagy azért, mert féltem lemondani, nem tudom, mindenesetre edzés után az iskola előtt állva várakoztam Dávidra. Zoli egész nap nem szólt hozzám… Ennek most jó hírnek kéne lennie, hiszen lehet, hogy mégiscsak kisülhet ebből valami. Lehet, hogy valóban féltékeny. Én viszont mégsem éreztem magam jobban ettől.

De amint kiléptem az ajtón, megláttam őt a korlátnak támaszkodva és hatalmasat dobbant a szívem. Tudott a délutáni programomról és most itt vár rám! Hogy megakadályozza a Dáviddal való találkozást. Sikerült! Most már biztos! Zoli mégiscsak érez irántam valamit! Oda akartam menni hozzá. Most már minden rendben van. Ő is szeret, én is szeretem… De mikor elindultam felé, megláttam, ki sétál oda hozzá.

El kellett fogadnom a szörnyű igazságot: nem körülöttem forog a világ, és Zoli sem miattam van itt. Hanem Daniella miatt. Zoli Daniellát várta. A lány két puszit nyomott az arcára köszöntésképpen, amit Zoli viszonzott, majd elindultak valamerre.

Bár nem történt semmi, még csak észre sem vettek, én mégis majd elsüllyedtem szégyenemben. Tényleg csak magamra gondolok. De mit kerestek ők itt? Mit kerestek ők itt együtt?

- Bocs, Kamilla, már itt is vagyok – rontott ki a suliból Dávid, én gyorsan elkaptam a szemem kettejükről. – Kábé négyszer próbáltam meg rendesen összepakolni, de mindig minden kipotyogott a kezemből.

- Igen, miért?

- Miattad. Izgatott vagyok.

Ó, miért is kérdeztem meg?

Elindultunk, semmiségekről beszélgetve haladtunk a mozi felé. Egy idő után viszont kifogytunk az ilyen témákból és ezzel egyidőben újra megpillantottam Daniellát és Zolit, amint előttünk sétáltak. Valahogy egy furcsa megérzés lett úrrá rajtam, inkább megkértem Dávidot, hogy meséljen még olyan „interaktív vicceket”. Ezzel oldott egy kicsit a hangulatomon és elterelte a figyelmemet az előttünk andalgó párról. Nagyjából.

Ám amint odaértünk, a gyanúm beigazolódott: Daniella és Zoli nemcsak randiznak, de ugyanazt a helyszínt is választották, mint amit mi!

De mikor beszélték meg a találkozót? Mikor hívta el Daniella? Mert, kétségtelenül Daniella volt a kezdeményező. Vagy Zoli? Jaj, ne… Csak akkor lehetett, mikor tegnap Daniella abban a flörtölős pózban állt Zoli előtt!

Beléptünk az előtérbe, még negyed óra volt hátra a film kezdetéig. Nem akartam találkozni se Daniellával, se Zolival, aminek viszont elég nagy volt az esélye, hiszen csak egy száz férőhelyes moziról beszélünk. Mondtam Dávidnak, hogy menjünk kevésbé zsúfolt helyre. Remélem, ezt nem bátorításként értelmezte. Nagyon közel voltunk Zoliékhoz.

Nem volt időm ezt kideríteni, mert Daniellának valahogy mégiscsak sikerült kiszúrnia minket.

- Dávid! Kamilla! Sziasztok! – integetett és elindult felénk Zolit is magával húzta. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mikor ideértek, Daniella nem engedte el Zoli kezét. – De jó, hogy összefutottunk.

Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak Zolira, de a fiú a földet bámulta. Jobb is így.

A beszélgetés itt abbamaradt. A hangszórókból szóló nőhang felszólított minket, hogy már csak tíz perc van a kezdésig, fáradjunk a vetítőterembe.

Amint kialudtak a lámpák, próbáltam mindent kizárni a fejemből: hogy Zoli és Daniella együtt ülnek itt valahol a sötétben, hogy velem is ez a helyzet, csak én Dávid társaságában érkeztem, hogy holnap töri témazárót írunk… mindent.  A filmre koncentráltam, megpróbáltam kitalálni a sztori végét, nevettem a poénokon és izgultam a megfelelő részeknél.

De csak nem tudtam teljesen ellazulni a film felére, mikor valami (vagy valaki?) hozzáért a lábamhoz. Összerezzentem. Remélem, hogy csak egy rakás pók támadott le és nem az préselődik jelenleg a lenti végtagjaimhoz, amire gondolok. Óvatosan lepillantottam. Dávid lába szorosan az enyém mellett. A tekintete az arcomat fürkészi. Vetettem rá egy óvatos oldalpillantást, de nem húzódtam el. Azok a hülye randitippes oldalak bizonyára nem olyanok számára adtak tanácsokat, aki volt olyan idióta, hogy igent mondjon egy olyan randira, ahol nem akarja, hogy megcsókolják.

A film végéig gondolkoztam rajta, hogy most elhúzzam-e vagy ne, és megkönnyebbültem mikor végre felkapcsolták a lámpákat, és mint akit kilőttek, úgy pattantam fel az ülésemről. Leballagtunk az előtérbe.

- Tetszett? – fordult felém Dávid.

Nem tudom, nem nagyon emlékszem rá, mert épp rajtad agyaltam, hogy hogy lenne érdemes dobni téged. Egyáltalán happy-end lett a film vége?

- Aha – vontam meg a vállam. Azt hittem, ezzel a sablonválasszal megúszhatom, hogy a délután további részét is vele kelljen töltenem.

- Akkor jó – mondta és közelebb hajolt.

- Oké – hátráltam ugyanúgy, mint az aulában. – Igazából, nekem már haza kéne mennem, szóval…

Dávid váratlanul, szinte minden előkészítés nélkül megcsókolt. Mondhatnám azt, hogy rossz volt, de nem. Nem volt az. Dávid jól csókol, csak éppen…

Csak éppen nem szaladt ki az erő a lábamból. Nem ugrott össze a gyomrom. Nem kaptam áramütést az érintésétől. És nem öntött el a könyvekből jól ismert forróság.

Elhúzódtam. Vagy ő hagyta abba először? Nem emlékszem, enyhe sokkot kaptam. Tompán emlékszem, hogy Daniella és Zoli megkérdezte, megyünk-e négyesben haza, de csak megráztam a fejem.

Zoli látta a csókot. És életemben először nem akartam a közelében lenni.

Hazaindultunk. Én és Dávid. Ketten.

Mi ütött belém? Miért hagytam, hogy ez megtörténjen? Mi lesz most?

- Bocs, tudom, hogy nem így képzelted el – kezdte Dávid a kapunk elé érve.

Igaza, van tényleg nem. Ezt sehogy sem képzeltem el.

- Én se. De megtörtént. Tudom, hogy egy romantikusabb csók jobb lett volna…

Isten őrizz…

- Nem, nem, jó volt ez így – nyugtattam vagy őt, vagy saját magamat.

- Biztos? – kérdezett vissza, mire bólintottam. Remélem, meggyőzően.

- Hát… akkor szia – köszöntem el.

- Szia – simított végig az arcomon.

Bementem. Apa megkérdezte, milyen volt a délutánom.

- Őszintén? – kezdtem volna a dühöngést, de aztán inkább abbahagytam és felrohantam a szobámba. Úgy éreztem, még egy perc, és darabokra esek. Jaj, hol van ilyenkor Anna?

Rutinszerűen benyomtam a gépem, hogy ellenőrizzem a postafiókomat. Aztán örömömben akkorát sikkantottam, hogy leesetem a székről. Feltápászkodtam és megnyitottam Anetta levelét. Pár perc múlva kiderült, hogy túl korai volt az örömöm.

Címzett: Buzás Kamilla

Feladó: Szendre Anetta

Tárgy: (nincs)

Szia Kamilla!

Remélem, jól vagy és jól teljesítesz az iskolában. De rossz hírt kell közölnöm.

Győzködtem Gábort, tudod, a makacs férjemet, de nem engedi. Dührohamot kapott, egy ideig nem is beszélt velem. Majd kijelentette, hogy nem. Nem tudtam meggyőzni.

Úgy sajnálom!

A.

Nem tudom, már a levél olvasása előtt elkezdtem sírni, vagy csak utána. Esetleg közben. Urrá lett rajtam a csalódottság.

Hát… akkor vége. Zolival is és anyával is.

De jól fog sikerülni holnap az a töri TZ…

Kamilla