17. esőcsepp

17. esőcsepp

Nos, ugyan jóval éjfél után feküdtem le, de azért megérte. Mármint nem a Google-beli keresés, mert ott semmit sem találtam, de elgondolkoztam Anettán. És ezt a gondolatmenetet egészen Hektorig (ő most 26 éves) kell visszavezetni. Akinek semmi köze apához, csak hozzám. Szóval ezekre jöttem rá:

Hektor Anetta fia és nem apáé. Jó, ezt eddig is tudtam. Anetta valószínűleg a gimi „könnyű nőcskéje” volt. Bizonyítás: Hektor 16 éves koráig árvaházban nevelkedett, de már akkor megmutatkozott a számítástechnikai tehetsége, kinyomozta az egész családfáját, és mivel a Nőhöz nem nagyon volt kedve visszamenni (meg is értem), felkeresett minket. Akkor én három éves voltam.

A többi már csak számolás: Hektor tizenhárom évvel idősebb nálam, de Anetta velem főiskola végén volt várandós. Ha a Nő akkor huszonkettő éves volt, Hektornak akkor kellett volna születnie, amikor Anetta a kilencedik életévét töltötte. Nos, ez lehetetlen. Tehát Anetta vagy évet ismételt párszor a két terhesség során (legalábbis kettőről tudunk), vagy ezeken kívül is bukott, de így kiszámolható, hogy most negyvenegy éves. Nem néz ki annyinak.

Összefoglalva: én akkor születtem, mikor Anetta huszonnyolc éves volt, Hektort pedig… kemény szám… Anetta tizenöt (!) esztendősen hordta ki. Persze a számítást csak a Nő születésének időpontja ismeretében lehet elvégezni. (Tulajdonképpen csak ez az egy infó származik a Google-ról.)

Hogy pontosan hogyan is számoltam ki, az még elalvás előtt a fejemben volt, de mostanra – mikor ezt leírom – már csak az eredményekben vagyok biztos.

Mikor ezekre rájöttem, kitört belőlem a nevetés. Hogy miért? Nem tudom. Valamiért jó volt tudni, hogy a Nő egyáltalán nem tökéletes, sőt…
Kárörvendés? Pontosan. De nem szégyellem. Szégyellje magát inkább ő!

Tisztában voltam vele elalvás előtt is, hogy másnap reggel pocsék látványt fogok nyújtani. Tehát egyszerűen nem néztem a tükörbe.

Ám kiderült, hogy kellett volna, mert amint beléptem az iskolába, egyszerre két dologgal is szembesülnöm kellett: (1) Dáviddal hivatalosan is együtt vagyunk és (2) ezt rajtam kívül már mindenki tudta. Gyorsan lepörgettem magamban a szerdai nap eseményeit, és… hát, igen, elég nagy volt az esélye annak, hogy egy kisvárosban gyorsan elterjed ez a hír: én és Dávid.

- Azta, te aztán nem vagy kispályás – tett egy megjegyzést Anita. – Lukács Dáviddal jársz.

Ez volt az első jel. Beszaladtam a WC-be. Én és Dávid? Hogy fogom ezt feldolgozni?

Míg kiértem, még minimum öt ember gratulált (egy még „sok boldogságot” is kívánt, de kedves) és bőven jutott nekem olyan gyűlölködő lánypillantásokból is, akik nem is tudták, milyen szívesen cserélnék helyet bármelyikükkel. Én nem Dávidot szeretem!

Szerencsétlenségemre minden mosdóban van tükör, így megláttam magam. És leesett az állam. Tanulság: akármennyire is rosszul vagy, tükör használata kötelező! Nem hiszem el, hogy ezzel a fejjel tettem meg az utat a suliig! A tükörképem olyan sajnálatra méltóan, fáradtan és szerencsétlenül nézett ki, hogy szinte beszélt hozzám, kényszerített, hogy idézzem fel minden olyan eseményt, ami valaha is bántott. Még az is eszembe jutott, mikor négyévesen elvesztettem a plüssbékámat, ami inkább hasonlított egy szöcskére, mint békára, de akkor is – ő volt a kedvenc játékom.

- Ne aggódj, számíthatsz a diszkréciómra – közöltem a tükör-Kamillával, mikor befejezte a néma panaszkodását, majd megpróbáltam átváltoztatni magamat zombiból emberré. Ami sminkcuccok nélkül elég nehezen (= sehogy sem) megy, de még ha hordanék is magammal ilyeneket, akkor sem tudnám őket rendesen használni, tekintve, hogy azt sem tudom mi a különbség a szemceruza és a szemhéjtus között. Mindkettő csíkot húz. És ezzel ki is merült a tudományom.

Reménytelen próbálkozások sora után feladtam és elhagytam az illemhelyet, az osztálytermem felé vettem az irányt. A lányok rögtön faggatni kezdtek, a fiúk pedig egy olyan „lányok, ki érti őket” – összenézéssel letudták a témát. Ők tettek helyesen, díjaztam volna, ha mindenki más is követi a példájukat.

Nem kerültem Dávidot. Csak nem mentem oda, ahol ő is ott volt. De a második szünetben összefutottunk. Aznap először. Azzal a tipikus „már mindenütt kerestelek” kijelentés kíséretében lehajolt és megcsókolt. Azt ki ne hagyjam a sztoriból, hogy ez az aulában történt, tehát elég sokan szemtanúi voltak a csókunknak. Taps- és füttykoncert. Melyik lány ne álmodna erről?

Eldöntöttem, hogy nem fogok (annyit) bánkódni a Sors alakulása miatt. Elvégre nem történt semmi, csak összejöttem a suli legmenőbb pasijával. Igaz, nem vagyok belé szerelmes, de, csak mert Zoli nem szeret viszont, nem áll meg a világ. Nem azt mondom, hogy tovább lépek és megpróbálom elfelejteni. Bár nem is lenne rossz ötlet és minden kétségtelenül könnyebb lenne. De nem. Számomra mindig is Zoli lesz az első. Ha választanom kell Dávid és Zoli közül, Zolit választom. De jelen esetben egyáltalán nem volt választási lehetőségem. És jó ez így. (Azt hiszem.) Nem kell, hogy minden Zoliról szóljon. (DE!) Szóval miért ne élvezzük a helyzetet? (Dáviddal? Ez komoly?)

Dávid bemutatott a haverjainak. Ivánnak, aki már 16 éves, és az a pletyka kering róla, hogy „lesből támad” (akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit is takar), és Zsoltinak, aki részt vett a kézi válogatón is. Ezután én ismertettem össze őt az osztályommal. Dávid mindenkivel kijött, kivéve Zolival és Kristóffal. Ezt furcsállottam is, de direkt nem foglalkoztam vele, tartottam magam ahhoz, hogy egy időre kikapcsolom Zolit. Eddig csak baj volt vele, noha erről egyáltalán nem ő tehet. Csak azok a kék szemei…

Péntek délutánra már azt is kezdtem megszokni, hogy sokan –olyanok is, akikkel még életemben egy szót sem váltottam - odaintenek, köszönnek. Dávid menő, és így hirtelen én is az lettem. Szegény srácot kezdem sajnálni, undok egy dolog ez a népszerűség.

Egyébként nagyjából minden maradt a régiben: Zolival szerda óta nem beszéltünk, így Anitával és Sissivel töltöttem a szüneteket. Így persze Sissi majdnem szétszakad, vagy velünk van, vagy Kristóffal. Észrevette, hogy Zoli és köztem most nem működik jól a kommunikáció, így jóval több időt töltött velem, még haditervet is kovácsolt az állítólagos „Utáljuk Zolit!” projekthez. Megköszöntem neki (Sissinél ez az odaadó gondoskodás jele), de elutasítottam, és beszéltem neki a szünetről. Hogy szeretnék végre mással is foglalkozni. Például a sulival, ahol – Zoli érkezése után - mélyen magam alatt teljesítek. És azon is gondolkodni kezdtem, hogy újrakezdem a társastáncot, amit ötödikben hagytam abba. Hú, már az alapokra sem emlékszem.

Az órámra pillantottam. Miért csipog ez fél hétkor? Szombat van. Nem kelek fel 10 előtt. Hogy miért nem? Mert álmos vagyok. Alszom.

Dühösen leállítottam az ébresztő hangjelzést, és a másik oldalamra fordultam, elfelejtve, hogy az ágyam nem korlátlan méretű, és rázuhantam a félig bepakolt sporttáskába.

Teljesen elfelejtettem: ma van a menekülés napja! Ugyanis még csütörtök reggel jelentkeztem a kétnapos kirándulásra, tegnap elkezdtem bepakolni, majd egy idő után kidőltem azzal a szándékkal, hogy majd holnap, azaz ma befejezem a cuccolást.

Kétségbeesetten az ajtó felé kezdtem rohanni, ki a fürdőbe, hogy rendbe hozzam magam. Igaz, addig még kétszer-háromszor felbuktam a szétdobált holmikban, és volt egy halvány sejtésem afelől, hogy talán okosabb lett volna először a lámpát felkapcsolni.

Újra egy tükörrel találtam szemben magam, de most néhány kék és zöld foltot is felfedeztem. Egyet a homlokomon, kettőt a könyökömön és még vagy úgy hatot a lábszáramon. Remek. Míg más a túra után nyúl ki, én már amúgy is félholtan fogok érkezni.

Mikor mindennel elkészültem, szó szerint bedőltem az autóba. Apa vitt ki a suli elé, mégpedig azzal az elhatározással, hogy „megnézi magának azt a Dávid gyereket”. Próbáltam bizonygatni neki, hogy Dávid egyáltalán nem jön velünk, de apa biztos, ami biztos elven működik.

Mint kiderült, apának volt igaza: Dávid igenis ott volt. A suli előtt. Viszont nem volt felpakolva hátizsákkal, így megnyugodtam. Tényleg nem jön velünk.

Apa és Dávid (ki tudja, miről) folytattak egy rövid eszmecserét, majd apa elhajtott. Nem hívott félre, olyan „gyere, beszélgessünk” stílusban, tehát felőle rendben van a kapcsolatunk. Hurrá…

Dávid elindult felém felkapott megpörgetett és felültetett arra a korlátra, ahol érkezésünk előtt ücsörgött, majd ő is felpattant mellém.

- Hogyhogy itt vagy? Szombat van – kérdeztem, utalva egy közös vonásunkra: nem kelünk fel szombaton. Sosem. Semmiért.

- Ez csak úgy lehet, hogy varázserőd van – villantott rám egy elbűvölő mosolyt. – Néha olyan dolgokra kényszerítesz, amikkel magamat is meglepem.

- És ez jó?

- A legjobb – kacsintott rám. Ennek a fiúnak szemrángása van.

Mindketten hallgattunk, majd egy idő után Dávid a fél karjával átölelt.

- Van számodra egy meglepetésem – suttogta a fülembe, majd előhúzta a jobb kezét, amit eddig a háta mögött rejtegetett. – A boltban csak egy méret volt, szóval… Tessék.

És átnyújtotta az apró kamillavirágokból álló csokrot.

- Hű, hát ez… - hebegtem, mert erre egyáltalán nem számítottam.

- Pontosan, megajándékoztalak saját magaddal… te Virág! – úgy nyomta meg a V-t, hogy muszáj volt nevetnem. Dávid egész megjelenésében ott van az a vidám humor, és néha ha csak megszólal, azon is lehet nevetni.

Talán nem is olyan szörnyű ez a srác. Nem kell, hogy tetsszen, de talán kijöhetek vele jól. Vannak hibái, az igaz. A legsúlyosabb persze az, hogy én vagyok a barátnője. De ha ettől eltekintünk…

- Köszönöm.

- Tudom, hogy ez egy kissé furán jön ki, de… ugyan csak két napra mész el, nekem nagyon fogsz hiányozni – jegyezte meg egy kis csönd után.

- Elvégre már több mint két napja járunk – motyogtam magam elé. És igen – két nap valóban hosszú.

- Igaz – mosolygott maga elé Dávid. – Azzal meg – intett a kezemben tartott csokor felé. – azt csinálsz, amit akarsz. Tedd őket vízbe… De vigyázz a hőfokára, mert a végén meg kamillatea lesz belőle – nevettetett meg újra. – Hallod, te csaj, vigyázz magadra!

Magához húzott, és – talán szorosabban és hosszabban, mint ameddig és amennyire feltétlenül kellett volna - megölelt.

- Nyugi, egy farmon nem történhetnek akkora balesetek – mondtam teljes meggyőződéssel.

Dávid kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Megrúghat egy ló – figyelmeztetett imitált komolysággal.

- Jó, akkor egy farmon nem történhetnek akkora balesetek, leszámítva a lovakat – javítottam ki magamat, visszatartva egy újabb előtörni készülő nevetést.

- Éééés ott vannak még a… - incselkedett tovább, de aztán hirtelen megállt. – Na ne!

- Mi az? –pördültem meg, és… és a szívem hirtelen nagyon nagy szükségét érezte épp most gyakorolni a dobszólóját.

Zoli sietett az iskola felé. Elhaladt három ötödikes lány mellett, akik izgatottam összesúgtak a háta mögött. Nem is értem, miért. Ragyogó szem és sötétbarna haj, amin megcsillan az őszi napsugár. Farmer és laza széldzseki, ami alól kilóg az alatta viselt pulcsi kék kapucnija, ami még jobban felhívja a figyelmet mélykék messzire meredő tekintetére… Tényleg, vajon miért bámulják?

Összeszorult a gyomrom – ha Zoli itt van, mégis hogy fogok én menekülni? De persze az ember gyomrának mindig van egy másik oka is, hogy felébressze a lepkéket…

Találkozott a pillantásunk, de Zoli arca kifejezéstelen maradt. Aztán a tekintete továbbsiklott Dávidra és ezúttal elég sok érzelmet felfedeztem. Megvetést. Dühöt. És fájdalmat.

- Nem tetszik ez nekem – szűkült résnyire Dávid szeme. Visszafordultam hozzá. Az övé barna.

- Hidd el, nekem se – vágtam rá.

- Szóval te is észrevetted – komorodott el.

- Micsodát? – hajtottam félre a fejem.

- Kamilla, ez a srác totál féltékeny - folytatta.

- Komolyan?

Megfordultam (igyekeztem leplezni kíváncsiságomat). Zoli a suli előtti lépcsőn ülve várakozott az indulásra, fülében fülhallgatóval, a feje a zene ritmusára járt előre-hátra. Nem nagyon foglalkozott se velem, se Dáviddal. Bár ha azt nézzük, hogy csak azóta ilyen hallgatag, hogy randiztam (és azután össze is jöttem) Dáviddal, talán…

- Biztos vagy benne? – kételkedtem.

- Ja – válaszolta, majd kis hallgatás után hozzátette. – Ha zaklatna, küldj egy SMS-t és tíz percen belül ott vagyok.

Zolival kapcsolatban még az is jó lenne, ha zaklatna. Csak adjon életjeleket magáról.

- Köszi, de nem lesz baj – ráztam a fejem.

Eközben megérkezett – a busszal egy időben - a kísérő tanárunk, Szekeress Kata, aki nem mellesleg a földrajz tanárunk is.

- Hát, szia – emelte fel a két ujjával az államat. – De ha mégis próbálkozna, csapd le, amíg oda nem érek.

Mosolyogva adott egy búcsúcsókot, ami – akárcsak az ölelés – hosszabbra húzódott.

Torokköszörülést hallottunk, mire szétrebbentünk. Zoli támasztotta lazán a velünk szemben lévő korlátot.

- Nyugi, még kerek három percig folytathatjátok a nyálcserét, de azért jó lenne indulni – vigyorodott el gúnyosan.

- Ez jó volt, mióta tartogatod? – vágott vissza röhögve (de dühösen) Dávid.

- Fura hatásod lehet a humorérzékemre, ugyanis én ezt egyáltalán nem viccnek szántam.

Jobbnak láttam halkan elköszönni és felszállni a buszra. Nem hallottam, nem láttam, de éreztem, hogy Dávid és Zoli itt még nem fejezték be.

Helyet foglaltam egy ablak melletti ülésen, az ablaküvegnek támasztottam a homlokom és halkan kinyögtem egy „jelent” a létszámellenőrzéskor.

Elhatároztam, hogy egyszerűen nem veszek tudomást Zoliról. Ő is ezt tette valamilyen okból kifolyólag. Bár nehéz lesz betartani ezt a fogadalmat (de még milyen nehéz), nem árt edzeni az akaraterőmet.

Annyi fájdalom ért egyszerre… Anetta árulása. Anita vallomása, miszerint ő is szerelmes Zoliba, és emiatt nemcsak a barátnőmet látom benne, hanem a vetélytársamat is. És nincs annál rosszabb, mikor az LB-del nem beszélgethetsz fesztelenül, nem vallhatsz be neki semmit és nem lehetsz vele őszinte. Legszívesebben sikítanék.

Zoli. Ha rám is néz, ha ki is tudom következtetni, mit gondol, akkor inkább azt kívánom, bárcsak ne néztünk volna össze. A pillantása vagy éget, vagy kifejezéstelen, vagy… olyan nem is tudom. Most, hogy Dávid azt hiszi, Zoli féltékeny, az sok minden végre magyarázatot nyerhetne. Feltéve, ha ez igaz. De hát honnan tudhatnám?

Minél jobban próbálom kiverni őt a fejemből, annál könnyebben mászik vissza a gondolataim közé.

Az említett személy ledobta a táskáját a velem párhuzamos ülésre, majd ő is leült és szótlanul bámult kifelé, amitől elfogott az a kislányos izgatottság, hogy: „Jé, mindketten ugyanazt csináljuk. Bámulunk kifelé az ablakon. Milyen érdekfeszítő…” Ha-ha.

De elhessegettem ezt az érzést. NEM. FIGYELEK. ZOLIRA.

Ezzel kapcsolatban viszont elég gyatrán haladtam, a sráccal való emlékeim mindig visszatértek, kényszerítve, hogy figyeljek rájuk. Ezért lenulláztam a képzeletbeli számlálómat, ami az eddigi eredményeimet mutatta a felejtés terén, és elővettem a könyvem, hogy olvassak. Ám elég hamar elszédültem a busz rázkódásától, és beláttam, az egyik kedvenc tevékenységem jelen esetben nem épp a megfelelő módszer figyelmem eltereléséhez. Elővettem a vázlatfüzetemet (amit mindenhová magammal hordok), és firkálgatni kezdtem. A vonalakból egy szem lett, majd még egy, egy homlok, sötét hajszálak, egy orr, egy száj… Pillanatok alatt lerajzoltam Zolit. Nem tökéletesen, minden árnyékolás nélkül, egy egyszerű vázlatrajzként, de ott volt. A füzetemben. Alig tíz perc alatt.

Máskor büszke lettem volna a gyors (és szép) eredményre, de most villámgyorsan elraktam a füzetet. Majd meggondoltam magam, és visszafektettem az ölembe.

Tulajdonképpen mi fogott meg annyira Zoliban? A kék szeme? Elképzelhető. De láttam már más srácot is hasonló szemmel, mégsem estem belé…

Szerelmemet kétségeket kizárólag Sissi és Kristóf kibékülése indította el. Akkor még csak négyen voltunk, Kristóf, Sissi, én és Zoli. És míg a két háborús fél egész nap egymással volt elfoglalva, mi maradtunk egymásnak.

Milyen sok különbség van aközött, hogy egy fiú csak tetszik egy lánynak, vagy ha már szerelmes belé…

Ha csak tetszik, az kislányos vihogással és áradozással jár. És a dolgok felnagyításával. Amikor Zoli a deszkapályán azt mondta, különleges vagyok, vagy mikor elkapott, rögtön beindult a fantáziám…

A szerelem egész más…

Ha szerelmes vagy, már nem izgulsz, nem jössz zavarba, nem pirulsz el – annyiszor. Amikor a Fiúval vagy, minden természetesnek látszik. Úgy érzed, a szívedbe lát és mindenkinél jobban ismer.

A legtöbb ember úgy esik szerelembe, hogy észre sem veszi.

Ha szerelmes vagy, órákat tudsz feküdni az ágyon, a tökéletes csókról és a közös pillanatokról ábrándozva, vagy csak egyszerűen magad elé képzeled őt, megfeledkezve a suliról, a leckékről, barátokról, családról… mindenről.

És egyedüli őrzője vagy minden titoknak.

Ha srác csak tetszik neked, úgy érzed, erről mindenkinek tudnia kell. Felhívod a legjobb barátnőidet, szívecskéket firkálsz a füzetedbe és hirtelen minden teleírható felületen az ő monogramja szerepel. Természetesen a tiéd mellett. És szintén egy szívben.

De ha szerelmes vagy, valamiért ezek a dolgok már nem lesznek olyan fontosak. Szeretnéd egyedül megélni a pillanatokat, és nem érzed szükségét annak, hogy világgá kürtölj minden közös eseményeteket, ha rád nézett, ha hozzád ért vagy rád mosolygott. A lényeg, hogy a választottaddal tudj együtt nevetni, beszélgetni, vagy csak csendben üldögélni. Ilyenkor még a csend sem zavaró.

És míg a kezdetekben minden mozdulatát és pillantását kissé túlreagálod, a szerelem időszakában vagy lealacsonyítod a szavak jelentőségét, vagy nem törődsz velük. Csak örülsz a titokzatosságnak és örülsz az együtt töltött időnek.

És még valami. A legfontosabb: A szerelmesek érzelmei mindenki számára egyértelműek. Kivéve a szerelmeseknek.

Ha éppen valami különlegeset mond neked, elpirulsz, és csak néztek egymásra. Elmerülsz a szemében (legyen az barna, zöld… vagy kék). Ha valaki félbeszakít benneteket, még jobban elvörösödsz.

És köztünk Zolival mindez megvolt.

Még mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam, és elindultam Zoli felé. Úgy mentem oda hozzá, mint a barátja. Nem úgy, mint aki szerelmes belé. Csak ki akartam vele békülni, még akkor is, ha nem tudom, mi rosszat tettem ellene. Na, jó, pontosan tudok egy okot, hogy mi lehet a baja, de túl nehéz lenne beismerni magamnak, hogy Zoli igenis miattam szomorú. Csak azt tudtam, hogy utálok vele rosszban lenni. És utálom, hogy haragszik rám. Utálom a kék szemét, ami miatt mindez megtörtént… Utálom, hogy szeretem!

Beértünk egy alagútba, a gyér fény megcsillant Zoli haján és szemén. Hatalmasat dobbant a szívem és majdnem visszaültem a helyemre. De visszanyertem a lélekjelenlétemet, és nem törődve Zoli csodálkozó pillantásával, leültem mellé és nekikezdtem…

Kamilla