13. esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

Sziasztok!
Az előző rész elég hosszú volt (ha nem is az olvasónak, de nekem, amíg megírtam…), úgyhogy ezt a fejezetet nem írtam olyan terjedelmesre.  De azért remélem ez is tetszeni fog mindenkinek. És hogy ezzel a résszel (egyelőre) happy- end-del fejezem be az évet.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik kommenteltek és akik olvasták a blogot. 2015-ben is várom a feliratkozókat és a sok-sok komit.
Tehát 2014 utolsó esőcseppje… Jó szórakozást mindenkinek, Kellemes Szilvesztert és Boldog Új Évet!

                                                                                            Felhő

13. esőcsepp

- És Anna? – torpantam meg. – Ő is jöhet?

- Az már hat – fordult vissza a Nő.

- Hat? Hat mi? – kérdeztem.

- Hat szem – ah, a logika. – Na, menj – parancsolóan az ajtó felé intett. Az ajtóból még visszanéztem: Anna bizonytalanul (?) mosolyogva, de azért bátorítóan bólogatott, apa pedig a felmutatott hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben. Bár ha belegondolok, elég kicsi a valószínűsége, hogy Anetta láncfűrésszel a kezében ront nekem… Hát, akkor talán menjünk be.

Leültem a kanapéra (iroda ez vagy egy luxus-szálloda váróterme?), Anetta velem szemben helyezkedett el és vártunk. Vagyis én vártam, hogy megszólaljon, ő meg hirtelen nem is tudta, hol kezdje. Felállt, járkált egy kicsit, majd visszaült. És megint felállt, és megint leült. Végül feltette a kérdését, de az a gyanúm, hogy nem pont erre volt kíváncsi:

- Tulajdonképpen mit csináltatok a takarítószertárban?

Nem tudtam megállni, kitört belőlem a röhögés.

- Mondtam valami vicceset? – zavarodott meg Anetta.

- Nem, nem – törölgettem a nevetéstől kibuggyant könnyeimet. – Ott csak eltévedtünk.

- Nem is akarom tudni, hogy az meg hogyan sikerült. Ki az a vörös hajú lány veletek?

- Anna? Szakácsnő nálunk. És nagyon bírjuk – megpróbáltam úgy megnyomni az utolsó szavakat, hogy érezze, ezt róla nem mondanám el.

- Értem. És te elárulod, hogy kerültetek ide?

És elmeséltem neki a kutatás folyamatát. Az volt a célom, hogyha kellően megsértem és nevetségessé teszem saját magamat és apát is, akkor talán minden rendeződik. A rendeződés alatt pedig azt értettem, hogy élhetem tovább békességben anya nélkül az életemet. Még azt is bevallottam neki, hogy az itteni recepcióst elkereszteltem Pulykafejnek, de nem tűntem tiszteletlennek a szemében. És ezt onnan tudom biztosan, hogy többé már nem volt feszült, hanem elnevette magát. Azt felelte, az irodában is így emlegetik. Mi a franc? Kis töprengés után elmondtam a takarító szertári ugratást is. Anetta pedig nemhogy megsértődött, hanem együtt vidult velem, ahogy felidéztem az eseményeket. Befejezésül pedig elmondtam, hogy hogyan kerültünk az ajtó elé. És ahogy Anetta kedélyállapota egyre jobb lett, az enyém ugyanolyan rohamosan hanyatlott.

Ezután ő mesélt az életéről, hogy hol nőtt fel, hova járt iskolába… És hogy hogy találkozott apával. Az úgy volt, hogy a főiskola folyosóján egymásba botlottak.

- Igen, egymásba botlottunk. Szó szerint – erősítette meg. – Ő elcsúszott a banánhéjon, egyenesen a lábam elé, én meg a fejében estem orra. Miután összeszedtük a cuccainkat, apád engesztelésül meghívott egy étterembe…

- Legalább már tudom, honnan örököltem a béna kapcsolatteremtő-képességemet – jegyeztem meg magamnak, mint plusz információt. Ekkor még egyáltalán nem érdekelt az élete, bár azt meg kell hagyni, azokra az eseményekre kíváncsi voltam, mi történt a születésem után.

- Miről beszélsz?

- Életem első randiján akkor oldódott fel köztem és a srác között a teljesen a feszültség, mikor leestem a fáról. Ezt egyértelműen apai ágról örököltem – magyaráztam. Anetta elmosolyodott, majd folytatta a saját történetét.

- Járni kezdtünk, de aztán… Ugye tudod, hogy lesz a kisbaba?

- Igen, de ezt a részt nem igazán szeretném hallani.

- Megértem. Mindenesetre megtörtént, és… én akkor még nem akartam gyereket – hunyta le a szemét, és úgy tűnt elérkeztünk ahhoz a részhez, amire nehezen gondol vissza. Na, most kezd érdekes lenni. – Abban az időszakban pocsékul éreztem magam. Fáradt voltam, ingerlékeny, és mikor megszülettél, nem éreztem semmit. Nem éreztem a boldog anyák örömét, pedig arra vágytam, hogy egyszer hozzámegyek apádhoz, és gyerekünk lesz, házunk, egy saját, közös életünk – döbbenten hallgattam. Hogy mi van? De még korántsem volt vége. – Annak, hogy nem szerettelek meg, volt még egy oka: volt egy húgom, akivel rengeteget játszottam. Reggel felkeltem, alig nyitottam ki a szememet, de ő már ott állt az ágyam szélén, egy-egy játékkal a kezében. Őt szerettem a világon a legjobban. De másfél éves korában egy vele született betegség tünetei jelentkeztek rajta… és mi túl későn vettük észre… Ez a születésed előtt egy évvel történt. És mikor újra egy kisbabát tartottam a kezemben, ez újra és újra felidézte bennem ezt az emléket – itt sóhajtott, és arcára kiült a megbánás. – Elmehettem volna pszichológushoz, vagy valami, nem kellett volna a fájdalmamat rajtatok levezetnem. Kezdettől fogva tudtam, hogy amint lehet, elhúzom a csíkot. Türelemmel kellett volna lennem irántad, és ha várok, míg egy kicsit nagyobb leszel, gond nélkül tarthattunk volna egy esküvőt. De ezeknek dacára sem mentem vissza hozzátok. Az egész az én hibám. Úgy sajnálom, Kamilla! Mit gondolsz – kérdezte. – meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Mert ha igen, beszélek a többiekkel és meggondolhatjuk azt a kéthetente való találkozást.

Nem, ez így nem jó. A Nőnek van szíve? Ezt nem kalkuláltam bele az akcióba. Erre nem vagyok felkészülve! Nem szabad sírnom! Nem szabad sírnom! Nem…

A nyakába ugrottam. Persze, hogy megbocsájtok, hát, emberek, lesz anyukám! De jó-jó-jó… Jó, lehet, hogy talán az új családja miatt mégsem lesz olyan tökéletes kapcsolat, de kit érdekel ez, mikor tudom, hogy az édesanyám elfogadott és gondol rám? Kell ennél több?

Este tíz után értünk haza, megbeszéltük, hogy Anetta megpróbálja meggyőzni a férjét az anyja-lánya nappal kapcsolatban.

Hát ez a nap is véget ért. Kezdődött ott, hogy kibékültünk Sissivel, újabb gyanúim támadtak Dáviddal kapcsolatban, Zoli megint elkapott, elmentünk pizzázni és miután Anita elijesztette Daniellát, lett egy új barátunk is. Aztán folytatódott a recepcióssal, a kereséssel, a takarítószertárral, a hallgatózással és végül ezzel. A tökéletes befejezéssel. Nem csak a barátaimmal békültem is, de a tulajdon anyámmal is. És nem mellesleg kiderült, hogy van még egy féltesóm.

Elsírtam magam. Pedig megfogadtam, hogy nem teszem, de jó érzés volt kiadnom magamból az egész napos feszültséget. Örömkönnyek folytak végig az arcomon, le a párnámra és a hajamra. Hirtelen úgy tűnt, hogy az életemben végre minden a helyére kerül.

Ha ezt Sissi meghallja…

- Azért még ne verd nagydobra a dolgot – kukucskált be a szobámba Anna, mint aki sejti, mi jár a fejemben.

- De csak Sissinek mondanám el…

- Ne, inkább ne. Nem akarok beleszólni, de szerintem várjuk meg, mi lesz a nagy családi beszélgetés vége, tarthatod-e velük a kapcsolatot vagy nem – indult volna kifelé, de aztán visszafordult, és közölte: - Kamilla, nekem az a nő túlságosan álszent… Jó éjszakát!

Máskor ezen a mondaton tovább gondolkodtam volna a jelenlegi öt másodpercnél, de most a nap zűrös és gyors eseményei után szinte azonnal elnyomott az álom.

Kamilla (zzzzz…)