20. esőcsepp

20. esőcsepp

Éééés… nem sikerült. Nem tudtam szakítani Dáviddal. Konkrétan mikor belekezdtem, belém fojtotta a szót. Mindent tudott, de nem dühöngött, nem ordítozott és nem mondta, hogy soha az életben nem akar látni. Ehelyett a széncinegék fészekrakási szokásairól kezdett el cseverészni. Ennek a srácnak bekattant valami az agyában.

Reggel kétségbeesetten néztem a tükörbe. Hogy hány ilyen pillanatom volt már – állok a tükörképemmel szemben és hallgatom a néma panaszkodását. Hű de jó.

Sissinek tegnap mindent elmeséltem telefonon, a csókot, a kétségeimet… mindent.

- Alig egy hónapja kezdődött el a suli, de a te életed már a feje tetejére állt. Én meg itthon görnyedek, a töri lecke fölött. Kezdelek irigyelni – mondta.

Tudom, hogy fel akart vidítani, de nem sikerült. Tényleg, milyen egyszerű lenne, ha az élet szereplői csak úgy helyet cserélnének… simán kicserélhetném Dávidot Zolira.

Rendbe hoztam magam és igyekeztem lazán, semmitmondóan lemenni a lépcsőn. De törekvéseim ellenére Anna kiszúrta, hogy valami nincs rendben.

- Nyugi – mondta, mikor elmagyaráztam neki a helyzetet. – Zoli szeret, te is szereted őt, ennek a sztorinak csak jó végkimenetele lehet… Persze előbb szakítanod kell Dáviddal.

- Bocs, de nem segítettél sokat, erre én is rájöttem – ültem le a kanapéra, felhúztam az egyik térdemet a mellkasomhoz, a másik lábamat pedig kinyújtottam. – Anna, én komolyan kezdtem félni abban a kávézóban. Dávid olyan gyorsan beszélt mindenről, közben a szemembe nézett, mintha hipnotizáltak volna, érted?

- Vagy mégis őt választod, nem Zolit – elmélkedett hangosan.

- Nem vagy vicces – húztam el a szám. Sóhajtottam. – Szerinted mit csináljak?

- Minél hamarabb szakíts vele! Addig meg beszélj Zolival, és tisztázzátok a helyzetet. Ha meg nem tudsz elszakadni Dávidtól, csapjatok egy botrányt a másik sráccal.

- Egy mit?

- Botrányt. Csókold meg Zolit nagy közönség előtt, úgy, hogy Dávid is lássa. Mivel az egész iskola tanúja volt egy másik csóknak is, Dávid kénytelen lesz szakítani veled.

- Én csak együtt akarok lenni Zolival, nem kiutáltatni magam a suliból – ráztam a fejem.

- Miért utálnának ki? – értetlenkedett.

- Mert Dávid népszerű, Anna. És hiába vagyok a barátnője, sosem leszek vele egyenrangú.

- A nők és a férfiak egyenjogúságát már ezerkilencszáz…

- Az agyam per pillanat mindennemű információ feldolgozását visszautasítja… Szóval megpróbálok beszélni Zolival és aztán Dáviddal.

- Pontosan. Sok sikert! És vigyázz!

- Miért? – fordultam vissza, mert közben elindultam a bejárati ajtó felé.

- Van egy olyan érzéseim, hogy itt vér fog folyni.

És Annának igaza volt. Nem sok, de az is volt.

- Beszélni Zolival és aztán Dáviddal – ismételgettem magamban, miközben kiléptem az ajtón.

Nem nagyon tudtam mit kezdeni Anna tanácsaival, nem jutottam előbbre. Hogy valahogy szakítanom kell, ezt eddig is tudtam, beszélni is akartam Zolival, a botrány pedig nem segít semmin, szóval felejtős.

Amint beértem a suliba, Zolit kezdtem keresni a tekintetemmel. Mikor megláttam, elindultam felé, majd megálltam, ellenőriztem, hogy Dávid nincs-e a közelben. Amikor a terep biztonságosnak bizonyult, leszólítottam Zolit.

- Beszélnünk kell – kezdtem, de félbeszakított.

- Most? Nem gondolod, hogy előbb kellett volna? – fordult felém dühösen.

- Mikor előbb? – húztam össze a szemöldökömet. – Mégis mikor lett volna alkalmunk beszélni?

- Nézd, Kamilla, engem nem érdekel, ha őt választod, oké? Csak hagyj ki a játékaidból!

- Ki mondta, hogy Dávidot választom? – kérdeztem vissza.

- Ki mondta, hogy Dávidról beszélek? – vágta rá kapásból.

- Miért, nem róla beszélünk?

- Honnan tudjam, hogy rajta és rajtam kívül hány fiúügyed volt még.

- Zoli, te miről beszélsz? – ráztam a fejem értetlenül.

- Szakítottál vele? – nézett rám fürkészőn. Hallgattam. – Nem – válaszolt a saját kérdésére. – Akkor ezzel el is van intézve - fejezte be, és indult volna tovább. Visszatartottam.

- Zoli, félreérted. Nem tudtam szakítani vele…

- Egy egész estéd volt rá, mi olyan nehéz ezen? – kérdezte már majdhogynem kiabálva.

- Nem tudom – válaszoltam a szám szélét rágva. – Valahogy…

- Valahogy nem engedett szóhoz jutni és végigbeszélte a randitokat? – nézett rám egy fokkal megértőbben, de keserűen mondta ki a randitok szót.

- Honnan tudod? – néztem rá kérdőn. Hallgatott.

- De nem csak ez az egy alkalom volt, Kamilla – mondta utána.

- Melyik még? Miért nem árulod el? – kérdeztem kétségbeesetten, éreztem, hogy Zoli és köztem a dolgok, akár a kötéltáncosok, pengeélen táncolnak.

- Mindent tudsz, Kamilla – mondta ki a végszót.

Kamilla

(Zoli)

Miután vasárnap megbizonyosodtam róla, hogy Kamillának egy kicsit sem vagyok fontos, ma reggel összevesztünk. Pontosabban tisztáztuk a szitut. Ami által ugyanolyan lett a kapcsolatunk, mint amilyen pénteken. Vagy mint szombat reggel.

Mikor tegnap megszakította a hívást, sokáig csak meredtem magam elé. Miért pont Dávid? Mi esznek a csajok azon a srácon?

Megkerestem Dávid profilját a közösségi oldalakon, azon belül is a kapcsolatait. Mind szőke és magas lány. Kamilláról csak egy-két kép van fönt, de így is látszik, hogy kilóg a sorból.

Mi ez a váltás? És miért pont Kamilla? Miért pont Dávid?

De tényleg: mi van benne, ami belőlem hiányzik?

Mivel tudta meghódítani Kamillát? Megcsókolta? Igen. És én megcsókoltam? Naná.

Némán öltöztem kézi előtt. Mindenki elfoglalta magát: Peti olvasott, Dávid és Ákos beszélgettek… vagyis Dávid beszélt, csak azért, hogy ne legyen csend, Ákos meg szokásához híven zenét hallgatott.

Én meg azzal töltöttem a hátralévő időt, hogy másokat figyelek, és gyűlölöm Dávidot.

Mindezt Kamilla miatt. Hogy mire képesek a lányok?

Öt perc elteltével bementünk a tornaterembe, Bokros pedig kijelentette, hogy párokban fogunk dolgozni. Ákos Petivel, Reni, Bettinával. Én meg Dáviddal.

Kamilla felé pillantottam, aki már elfoglalta a helyét. Szinte elveszett az óriási kapuban, de már ismertem – nem szabad alábecsülni.

Az arcán, amint meghallotta Dávid nevét az enyém után, egy pillanatra aggodalom suhant át, de később már nem voltam ilyen biztos benne.

Az edzés első felében néma csatát vívtam Dáviddal, vagyis megpróbáltuk minél erősebben egymáshoz vágni a labdát. Ugyanis ha Dávidra nézek, ami elkerülhetetlen passzolgatás közben, eszembe jut Kamilla. Majd az is, hogy járnak. Emiatt kicsit nagyobb lendülettel hajítottam el a kézilabdát. Viszont Dávid vette a lapot.

A tíz perces szünetben Bokros kiment a teremből, mert valami telefonhívást kapott, még a tornaterem ajtaját is becsukta maga mögött. Hiba volt.

Amint az edző látó- és hallótávolságon kívül ért, valaki megérintette a vállam. Reménykedve fordultam, hátha Kamilla próbálkozna újra, hogy beszéljünk. Már lenyugodtam, és talán lehetett volna az egészből valami… De nem.

- Mi az, nem örülsz nekem? – húzta gúnyos mosolyra a száját az arckifejezésemet látva Dávid.

- Kéne? – fontam össze a karom a mellkasom előtt és álltam a pillantását. Bár ez kissé nehezen ment, mert Dávid fél fejjel magasabb nálam. Válaszra sem méltatva, folytatta:

- Miért hívogatod a csajomat? – halkította le a hangját fenyegetően.

- Az osztálytársam és a barátom.

- Akkor ezt közöld vele is, mert nem tűnik úgy, hogy beszélő viszonyban lennétek – hergelt tovább még mindig azzal a vigyorral az arcán. A kezem ökölbe szorult, és kényszerítettem magam, hogy ne célozzak a vigyor közepébe.

- Honnan is tudsz te a hívásokról?

- Együtt voltunk Kamillával, nem rémlik? – közelebb lépett. – És rajtad tartom a szemem.

- Á, szóval elég jónak tartasz ahhoz, hogy ellenfélként kezelj. Lesz is rá okod, ezt ígérem.

Ő ütött először. Az ökle beletalált az arcomba, amitől a padlóra estem, de azzal a lendülettel, az álkapcsomba nyilalló fájdalommal nem törődve, megragadtam a lábát és őt is a földre rántottam.

Az ütődés hangjára felriadtak a csapattársaink is. Reni a szája elé kapta a kezét és valószínűleg sokkot kapott. Bettina sikkantott egyet, majd Kamilla nevét kiabálta, aki rögtön odarohant hozzánk.

- Ne! Dávid, Zoli, hagyjátok abba!

Nem, Kamilla! Még el sem kezdtük.

Ekkor már én voltam fölül és próbáltam az egész testsúlyommal próbáltam a földön tartani Dávidot, ami nem volt éppen könnyűnek nevezhető a magasságbeli fölénye miatt. Kamilla megragadta a karom, és megpróbált elhúzni onnan, a következő pillanatban Ákos is segített neki.

- Srácok, nem halljátok? Álljatok le! – esett kétségbe Kamilla.

- Maradj… ki… ebből! – zihálta alólam Dávid és megpróbált ledobni magáról. Egymásba gabalyodva arrébb gurultunk pár métert, de most is én kerekedtem felül.

- Tudom, hogy történt köztetek valami. De nem fog újra megtörténni! – nézett rám Dávid, mint aki kezdi elveszíteni az erejét. Jó, akkor játszunk szavakkal.

- Jól tudod. Megcsókoltam – Dávid egy pillanatra megmerevedett. Felbátorodva (bár kevésbé meggyőződve) hozzátettem: - És biztos vagyok benne, hogy Kamilla nem téged szeret.

Dühösen villant egyet a szeme, aztán egy mozdulattal ledobott magáról. Villámgyorsan talpra álltam, de ő volt a fürgébb. Mire feleszméltem, az ökle újra beletalált az arcomba, aztán a gyomromba. Összegörnyedtem.

- Dávid, hagyd békén! – tartotta vissza már sírva Kamilla, de Dávid könnyen kiszabadult a szorításából, és egy utolsót lökött rajtam.

Hátraestem, és tovább csúsztam a síkos tornatermi parkettán. Már éppen azon voltam, hogy feladom, mikor a homlokomon csípő fájdalmat éreztem. Odanyúltam és kitapogattam a horzsolást, amiből lassan szivárgott a vér.

Felnéztem Dávidra, aki Kamilla mellett állt. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, a kezét (amit eddig ökölbe szorítva tartott) ellazította, és az arcára szép lassan kiült az a diadalittas kifejezés.

Nem! Aki feladja ezt a harcot, az Dávid lesz. Nem én.

Veszett módon vetődtem előre, újra a földre kényszerítve Dávidot. Az alkaromat a mellkasának és a nyakának szorítottam. A lélegzete elakadt, minden izmát megfeszítve próbált enyhíteni a szorításomon. Nem engedtem el.

- ZOLI! – hallottam újra Kamilla hangját. De már nem kétségbeesetten, nem riadtan, és nem is kérve, hanem parancsolóan csengett. A könnyei felszáradtak.

Lassan felé fordítottam a fejem, vigyázva, hogy Dávidnak továbbra se legyen esélye kiszabadulni. Mikor Kamilla látta, hogy rá figyelek, folytatta:

- Esetleg megtennéd, hogy leszállsz a fiúmról?

Rajtam volt a sor, hogy megdermedjek. Bár az elmúlt napokban szinte semmilyen kapcsolatom sem volt Kamillával, azért azt megfigyeltem, hogy sosem emlegette Dávidot úgy, mint a pasiját. Csak simán Dávid. Szóban sohasem vállalta fel, hogy hozzá tartozik.

De most kimondta.

Dávid, kihasználva, hogy kihagyott a figyelmem, újra lelökött magáról. Ezúttal viszont én ugrottam fel előbb, hátrahúztam a jobb karom, és ütésemmel telibe találtam Dávid arcát, amitől pont úgy, ahogy az előbb én, hátraesett. Felkönyökölt, és láthatóvá vált az ő homlokán is a horzsolás.

- MI VAN ITT? – csattant Bokros hangja, aki épp most lépett be a terembe és körülnézett.

Reni leengedte a kezét az arca elől, de még mindig szótlanul meredt maga elé. Betti szeme hatalmasra tágult a rémülettől. Peti a bordásfal felé fordulva állt, ő nem nézte végig a verekedést. Ákos karba tett kézzel csóválta a fejét. Kamilla lehajtott fejjel állt, újra könnyek folytak az arcán. Nem nézett ránk.

Aztán ott voltam én, állva. És velem szemben Dávid, félig még a padlón.

A homlokunkon két horzsolással.

Bokros rögtön leszűrte a lényeget.

- LUKÁCS! KIS! AZ IGAZGATÓIBA! MOST!

Dávid feltápászkodott, és rögtön Kamillához fordult. Ő megpróbált kitérni előle, de Dávid elkapta a kezét. A lány csalódottan nézett vissza rá, majd megérintette a sebet.

Szomorúan néztem őket.

- Zoltán, nem moziban van, hagyja abba a bámészkodást! A filmszereplők pedig – szólt oda az edző Kamillának és Dávidnak. – szakadjanak el egymástól! Lukács, talán nem hallotta, hogy azt mondtam, INDULÁS?

Zoli