Felvétel 9, rögzítve dec. 7 20:23-kor

Annyira Edével voltam elfoglalva, hogy tökéletesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy Kristóf is velünk van, ami nem szokásom. Ő viszont nem feledkezett meg rólam, amiért csak még jobban szeretem. A szünet és maga az egész meccssorozat végeztével (a VIRS-LI játékáról szinte egyáltalán nem vettem tudomást, mert mással voltam elfoglalva – jelen esetben azzal, hogy Jennifer mennyire unszimpatikus és hogy Ede mennyivel jobbat érdemelne nála) odajött hozzám. Ő volt az egyetlen egész idő alatt a stadionban, aki nem vette le az első adandó alkalommal a fejéről a Mikulássapkát. Jól állt neki.
- Hol jársz?
- Csak gondolkodtam.
- Értem. Anyudék meg akarnak ismerkedni személyesen is a leendő edződdel és be akarnak mutatni neki.
- Ó. Rendben.
- Izgulsz? – húzta félmosolyra a száját.
- Egy kicsit – vallottam be.
- Akkor azt már nem is mondom, hogy azt szeretnék, ha megalapoznád a kapcsolatodat a csapattársaiddal.
- MI?
- Mondjuk, gratulálsz nekik a meccshez, vagy ilyesmi.
- MI?
- És mivel most fogják elintézni a beíratást, ami után a röplabdacsapat teljes jogú tagja leszel, elképzelhető, hogy elküldenek a többi lánnyal megünnepelni egy pizzériában a győzelmet.
Győztek?
- MI? Most csak szivatsz, ugye?
- Hát persze. Bocs. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy beszélgetnek az edzővel. Jössz? – nyújtotta felém a kezét, és mikor az enyémet az övébe csúsztattam, bátorításképp megszorította. Hálásan mosolyogtam rá. Tényleg féltem. Nekem fontos a kapcsolatokban a hosszú múltbeli ismeretség. Nem tudom, milyen lesz a többi lány a csapatból, és hogy milyen viszonyt sikerül majd kialakítanom velük. De nem könyvelhetem el magamban előre, hogy nem fog sikerülni. Különben is, ez még csak az első apró lépés. Azt a bizonyos múltat is el kell valahol kezdeni.
- Szia, kicsim – köszöntött mosolyogva anya, látva, hogy épségben előkerültem. – Dominik, nos, róla lenne szó.
Dominik, az edző nem mosolyodott el, egyáltalán semmi szívélyes formaság nem volt a viselkedésében, mégis barátságosan tűnt, amint kezet nyújtott.
- Fábián Dominik.
- Nagy Erzsébet – mutatkoztam be.
- Vagy, ahogy hallom, Sissi – bólintott.
- Igen – válaszoltam, és egyre jobban tetszett nekem a harmincas, barna bőrű, barna lenyírt hajú férfi, amiért ilyen jól értesült a becenevemről, és hajlandó használni is azt.
- Üdvözöllek a csapatban. A szüleiddel épp most tárgyaljuk a beiratkozásod részleteit. Remélem, jól fogod itt magad érezni. Tegeződjünk, rendben?
- Rendben.
- Nagyszerű. Sportoltál már ezelőtt valahol?
- Hát, röplabdázni még sosem röplabdáztam… - jöttem zavarba.
- Nem feltétlenül csak röplabdára gondolok.
- Ó, értem. Alsós koromban két évig karatéztam, harmadikban hagytam abba. De azóta nem sportoltam a sulin kívül semmit.
- Semmi baj, a küzdősportok jó erőnlétbe hoztak, látszik is rajtad. A csapatban egyébként még senki sem profi. Szeptemberben indult el a sportegyesület, ezért még mind a lányok, mind a fiúk csak kezdők. Mit tudsz magáról a játékról?
- Elméletben már megvan az összes szabály. De nem tudom, gyakorlatban mennyire fog majd menni.
- Rendben, kezdetnek jó. A többiek, amikor kezdték, semmit sem tudtak a szabályokról, az első másfél hónap csak azok rögzítésével és alkalmazásával telt. Szóval szerintem ne aggódj, be fogod érni a csapattársaidat! Közülük csak egy játékos röpizett már az egyesületbe való csatlakozása előtt is. A lányoknál ő most a CSK… Várj, itt is jönnek a lányok!
Igen, én is láttam azt a 12 fős csoportot, amelyik épp most tűnt fel az öltözők felől. Valószínűleg hátrálni kezdhettem, de Dominik felszólítására maradnom kellett. Alig 10 másodperc múlva pedig szembetaláltam magam az egész VIRS-LI-vel, mögöttük pedig feltünedezett egy pár fiú is. Ők vajon kik lehetnek, a VIRS-FI?
- Csajok, íme az új csapattársatok. Jövő héten kezd – fordult a kisebb tömeghez Dominik, aztán várakozóan rám nézett.
- Nagy Erzsébet, Sissi – mondtam, és magam is meglepődtem, hogy alig remegett meg a hangom. Közben kényszerítettem magamat, hogy egytől egyig szemügyre vegyem a csoportot, főleg a lányokat, hogy megtippeljem, ki az, aki nem először röpizik. Ki az, aki a legkritikusabb szemmel fogja figyelni a próbálkozásaimat.
- Szia – hangzott fel néhányszor a fiúktól, akik ezután el is vesztették az érdeklődésüket irántam, a lányok viszont kitartóan figyeltek.
- Khm, Saci? – törte meg a csendet az edző, mire előlépett a csapat legmagasabb tagja, egy barna hajú lány. – Sissi még nem röplabdázott soha, a szabályokkal viszont tisztában van. Holnap iskola után ráérsz?
- Jelen pillanatban úgy néz ki, igen – felelte és vetett rám egy oldalpillantást.
- Tudnál vele foglalkozni egy kicsit akkor hétfőn? A fiúk edzése után lefoglalom nektek egy órára a pályát.
- Oké, megoldom. Köszi – mutatta fel a hüvelykujját. Tényleg úgy festett, mint aki szeretne segíteni. Rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, de még mindig nagyon ideges voltam a sok fürkésző tekintettől.
Saci - továbbra is némán - intett nekem, hogy menjek utána. Követtem egészen a lelátó széléig.
Saci magas, halvány bőrű lány volt, sűrű sötétbarna kontyba felfogott hajjal és annál egy kicsivel világosabb szemöldökkel. A szemei kakaóbarnák voltak, amiket hosszú szempillák kereteztek. Egy fekete melegítőt viselt egy égszínkék I love volleyball feliratos pólóval.
- Szia, Zenkata Sarolta vagyok, de szólíts csak Sacinak.
- Te vagy a csapatkapitány, igaz? – kérdeztem rá.
- Aham. Te pedig az új. Sissi, ugye?
- Igen.
- Honnan jött a becenév?
- Erzsébet császárnétól.
- Úgy is írod?
- Dehogy! Míg kiírom, hogy Erzsébet Amália Eugénia, Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, Lombardia és Velence, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria és Illíria királynője, osztrák főhercegnő, Krakkó nagyhercegnője, bajor hercegnő, lotaringiai, felső- és alsósziléziai hercegnő, Erdély nagyhercegnője, Morava őrgrófnője, Habsburg és Triol hercegi grófnője… - soroltam fel a valódi Sissi pontos címeit.
- Jól informált vagy. Úgy értem, két s-sel? – nevetett fel Saci.
Bólintottam.
- A filmet láttad? – csevegett tovább.
- Igen, és elolvastam a könyvet is.
- Én is. De a film a nagy kedvenc. Melyik suliba jársz?
- Fenyőfasor Általános Iskola.
- Jó neked. Az a suli a legjobb kézilabdában.
- Igen, viszont iszonyú nagy hangsúlyt fektet a négy természettudományi tantárgyra.
- Én Babitsos vagyok, ott a nyelvtan és az irodalom hódít. Szóval… hétfőn a fiúk ötig edzenek, utána miénk a terep. Hatig ráérsz?
- Persze.
- Szuper… Na mi az, izgulsz? – érdeklődött, miután látta, milyen fejet vágok.
- Az nem kifejezés. Sohasem röplabdáztam és…
- Hé, tényleg nyugi. Menni fog! A röpi csak akkor jelenthet rosszat, ha a matektanár mondja – biztosított épp az ellenkezőjéről, mint amit gondoltam, de azért nevettem, mert tetszett a szójáték, meg az is, hogy próbál bátorítani.
- Na jó, vissza kell mennem a csajokhoz, megyünk ünnepelni! Velünk tartasz?
- Köszi, de inkább nem, mivel nem tettem hozzá semmit a győzelemért, fura lenne, hogy én is ott vagyok. De egyébként gratulálok! – hárítottam el a meghívást.
- Köszönjük… rendben, ha gondolod. De jövő hétvégén is játszunk, ugye tudod? – emlékeztetett a tényre, amit így is csak nagy nehezen tudtam kiverni a fejemből.
- Igen.
- Nem lesz nagy meccs, sőt. Még csak nem is itt, ilyen keretek között fogjuk játszani. Szilveszternél lesz egy egyszerű lányok a fiúk ellen mérkőzés. Én megyek, meg még a lányok közül Viola, Barbi, Bíborka és Niki, a fiúktól pedig még Robi, Barnabás, Izidor, Vince és Dénes lesz ott – közölte és minden egyes névnél rámutatott egy-egy játékosra, akik most vidáman kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek és nevettek. – A meghívást ezennel rád is kiterjesztem.
- De nem baj, ha csak úgy...? - kezdtem volna tiltakozni, de Saci váratlanul kétoldalt a vállamra támaszkodott, hogy elhallgattasson. Kitalálta az aggályaimat is.
- Nem, dehogy. Szilveszter és én együtt járunk, külön megkért, hogy szervezzek a lányokból egy csapatot. És én azt szeretném, ha te lennél a hatodik – felelte és bizalmasan rám mosolygott.
- Köszönöm – nyögtem ki egy kicsit döbbenten, de hálás voltam neki, amiért szeretné, hogy beilleszkedjek.
- Oké. Ezt megbeszéltük. Pontosan egy hét múlva délután egyre gyere erre a címre! – előkotort egy zsebit és egy lila tollal ráfirkantotta a helyszínt. – Tessék. Lehet, hogy december van, meg hideg, de a nagybátyám meteorológus, szóval mindig elsőként értesülök a várható enyhülésekről. Jövő hét hétvégétől pedig ugrik a hőmérséklet, egészen karácsonyig jó idő lesz a játékhoz, talán 13 ^oC is mérhetünk. Efelől biztosíthatlak. Mennem kell, de holnap ötkor itt találkozunk. Ciao.
- Kösz mindent. Szia – integettem és visszamentem a szüleim és Kristóf mellé.
- Nos, első benyomás? - faggatózott apa.
- Kedves lány. Meghívott jövő vasárnapra játszani egy másik röplabdáshoz.
- Fedett pályára?
- Nem, legalábbis nem hiszem. Azt mondta, melegszik az idő… De majd rétegesen öltözök.
- Ugye, hogy minden rendben ment? – simította meg a karomat anya.
- Igen. Azt hiszem, az első lépés volt a legnehezebb – mondtam megkönnyebbülten.
- Különben is, a röplabdás csajok mindig nagyon jól néznek ki. Még szép, hogy közéjük illesz! – jelentette ki mellém lépve Kristóf, mire egy óriásit dobbant a szívem. Ede és apa rosszallóan összenéztek.

Hazaérve mind együtt ebédeltünk. Ede kivételesen elsőként végzett, mert Jen előtt fékezte az étvágyát, és velem együtt állt fel az asztaltól. Amikor kiértünk a fürdőbe kezet mosni, kétségbeesetten fordult hozzám.
- Sissi, segítened kell! Ki kell hordani a szobámból mindent, ami fizika!
Hitetlenkedve meredtem rá.
- Ezt nem gondolod komolyan!
- De, a legkomolyabban. Jen miatt…
- Én ebben nem vállalok szerepet, Ede. Nem kell megváltoznod senki miatt sem. Hogy várhatod el Jennifertől, hogy beléd szeressen, ha egyszer elrejted előle azt, aki igazából vagy?
Otthagytam, hogy elgondolkozzon azon, amit mondtam. Igazam van. És ezt neki is tudnia kell.
Délután három körül áthívtam Kamillát filmet nézni, utána pedig ő, Kristóf és én nekiálltunk a leckének a nappaliban, mert a szobámban nem fértünk volna el kényelmesen. Mikor felsiettem a cuccaimért, ott találtam az ágyamon heverve Ede villámgömbjét, kémcsőállványát és tudományos könyveit, amiken látszott, hogy csak sietősen oda lettek hajigálva valaki által. Elhúztam a számat, és fejcsóválva odaballagtam a szomszédos szoba ajtaja elé. A kilincs fölé emeltem a kezem.
Benyissak? Ede egyszer rá fog jönni/kényszerülni arra, hogy választania kell Jennifer és önmaga között. Remélem, végül jól dönt – de most még nem tud választani. Ezt el kell fogadnom. Ha most rájuk török és megmondom a véleményemet, azzal kihívom a bátyám haragját, és még annyira sem fog rám hallgatni, mint most. Talán nem is lenne különbség? Mindegy. Bíznom kell Edében. És idővel majd ő is bízni fog önmagában. - Sissi

Felvétel 8, rögzítve dec. 7. vasárnap 20:22-kor

Reggel fura zajok ébresztettek a szomszéd szobából. Először is valami koppant az Edével közös falunkon, másodszor pedig egy robbanás zaja rázta meg a házat. Még fél percig csak feküdtem a hátamon, pedig már rég rájöttem, kinek vagyok annyira fontos, hogy már korán reggel hiányolja a társaságomat, de túl fáradt voltam megszólalni.
- Ede! – nyöszörögtem két perc múlva, ennyi kellett ugyanis, hogy az agyam feldolgozza az infókat. Csak az őhozzá hasonló őrült fizikuspalánták állítják be üzenetjelzőnek az atomrobbanás hangját.
Sóhajtva felkeltem, a sötétben tapogatózva felkaptam egy plüssjátékot fegyvernek.
- Te idióta! – rontottam be hozzá, majd gyorsan a szemem elé kaptam a kezem, mert Ede, aki az ajtó közelében állt, ijedtében teljes testével rám zuhant a szemembe világítva egy zseblámpával.
- Sissi?
- Ki más lenne? – löktem odébb. – Miért, mit hittél?
- Nem tudom, de a frászt hoztad rám! Hogy a fenébe tudsz így kinézni reggelente? – förmedt rám, és valami azt súgta, nem bókolni akart.
- Mint aki most szökött meg egy horrorfilmből – ragozta tovább szemrebbenés nélkül.
- Jó, elég.
- De tényleg. Én bírom a horrort, de úgy megijesztettél…
- Te is, oké? Minek robbantgatsz hajnali…
- Hétkor, pontosan. Nincs olyan korán – bólintott, és valami filmzenét dudorászva feltápászkodott és felhúzta a redőnyt. Én közben összekucorodtam a padlón, lehunytam a szemem, és magamhoz öleltem a szobámból hozott plüssmajmot. Csakhogy ebben a pillanatban Ede elárasztotta napfénnyel a helyiséget. Morogva felé hajítottam a majmot, ami repülés közben széttárta a végtagjait és úgy érkezett Ede karjaiba, mintha épp átölelni.
- Nesze, az új barátnőd. Illik hozzád.
- Mivel közös a génállományunk, ugyanúgy passzolna hozzád. Tessék – dobta vissza.
- Dehogyis! Ez egy lánymaki. A tiéd – mondtam, és szegény plüss már vissza is került a bátyámhoz, néhányszor megperdülve a levegőben.
- Vidd már innen! Úgyis tudom, hogy a szaltózó majmok a te eseteid.
- Ugyan már! Úgy pörgött, mint egy balerina.
- Tényleg? Akkor mostantól az enyém – vigyorgott.
- Rendben, ifjú pár. Csííííííz!
Felvettem Ede mobilját az ágyáról. Kivételesen diszkrét voltam és nem kukkantottam bele a kezdőlapon villogó új üzenetbe, de az nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a feladó nem más, mint Juhász Jennifer. Ede ekkorra már beállt a fotózáshoz úgy tartva a majmot, mintha épp puszit adna az arcára.
- Egyébként elismerésem. Hogy szerezted meg a telefonodat? – kérdeztem irigykedve, mikor elkészültem a képpel.
Ede zavartan felkapta a fejét.
- Micsoda?
Mikor így elbambul, sosem tudjuk, épp merre jár. Illetve igen; számtalan variáció létezik. Lehet, hogy megtervezi az egyik jövőbeli Nobel-díj-átadón elmondandó beszédét. Ismét. Mert eltökélt szándéka, hogy ő majd feltalál valamit. Ezután általában arról kezd elmélkedni, hogy mégis mit találjon fel, viszont valamilyen úton-módon mindig kilyukad Jennifernél. Ezt persze egyszer sem mondta/vallotta be. Csak tudom, mert ismerem.
- A telefonod… - kezdtem újra.
- Ja, aaaaz – csillant fel az értelem a szemében. – Hát, elmondtam apunak, hogy… mihez kell.
- Szóval elmondtad neki, hogy randira akarsz hívni egy lányt.
Miért van az, hogyha én beszélek szerelmes levelekről, apa olyanná válik, mint egy felbőszült bika, de ha Ede akar becsajozni, az teljesen rendben van?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – hangzott a felelet, pedig valószínűleg ő sem gondolta komolyan, hogy nem fogom meglesni legalább azt, hogy kitől jött az üzenet. Méghozzá válaszüzenet.
- Na és?
- Mit na és?
- Belőled mindent harapófogóval kell kihúzni? – toppantottam türelmetlenül.
- Csak azért, hogy tudd, szeretlek!
- Menj a…ááá! Inkább válaszolj, Ede. Szóval?
- Ráírtam, hogy lenne-e kedve eljönni velünk a mai röplabda meccsre, aztán pedig tanulhatnánk együtt – rándította meg a vállát Ede, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy.
Pedig dehogyisnem az. Csak példát akar mutatni, hogy ilyen téren ne legyek én is olyan, mint ő (minden másban viszont egész nyugodtan). Vagy csak nagyképűsködik. Tök mindegy. Tudom, hogy akármennyire is tetteti a lazát, talán ez volt élete eddigi legnagyobb megmérettetése. Fizika, kémia, különböző idegen nyelvek elsajátítása, részvétel az összes tanulmányi versenyen, benne lenni a heti első háromban a Honfoglalón zsinórban öt héten keresztül – semmi probléma. Jennifer? Az már más tészta.
- És erre ő? Mit válaszolt?
- Nem tudom. Eldobtam a telefont.
- Ja, igen. Hallottam – bólogattam és átnyújtottam neki a telefonját.
- Mi van? – nézett vissza rám értetlenül.
- Nem akarod megnézni, mit írt?
- Nem is tudom. Nem, nem igazán. Gondolj bele, mi lesz, ha nemet mondott?
- Semmi az égvilágon! Különben is, nem hiszem, hogy nemet mondana, ha csak nincs már valami más programja.
- Pontosan! Randija valami más sráccal!
- Nos… nem feltétlenül. Bármi más is lehetséges… Akárhogy is, nem veled van baja, hiszen már számtalanszor tanultatok együtt, és…
- Sissi! – csattant fel.  – Éppen ez az! Én ennyire vagyok képes: tanulni hívni! Unalmas vagyok! Komolyan, néha már én is unom saját magamat. Nem lehetek ennyire szerencsétlen.
- Ede, két dolog, jó? – vágtam közbe. - Egy: ne kiabálj! Kettő: ha annyira se tudod rászánni magad, hogy megnézd, mit írt…
- Jó, igazad van – sóhajtott. Vajon mi fájhatott neki jobban? Hogy belátta, igazam van, vagy hogy belátta, hogy nekem van igazam.
- El sem tudom képzelni, hogy élted túl mellette nyolc éven keresztül. Ha már itt tartunk, hogy én hogyan éltem túl melletted, az se teljesen világos.
- Nekem se. Te egy evolúciós zsákutca vagy. Na – vett erőt magán. -, mutasd, mi áll abban az SMS-ben!
Jen üzenete: Jó, hánykor és hol?
- Nahát – döbbent meg Ede.
- Látod, mit mondtam? Bízz egy kicsit magadban! – veregettem meg a vállát, és kihátráltam a fizika szentélyéből. Még fél szemmel láttam, hogy Ede gyorsan leírja Jennifernek a kért infókat, amire szinte azonnal érkezett egy válasz is (ismét egy robbanáshang kíséretében), Ede pedig ezután elmélyülten chatelt a lánnyal. Még reggeli közben is, ami azért nagy dolog, mert ugyebár a bátyámról beszélünk...
A meccsen ingyenes volt a részvétel, ha mikulássapkában érkezünk, tekintettel arra, hogy tegnap volt Mikulás. Úgyhogy pontban 11-kor anya, apa, Ede, Jennifer, Kristóf és én piros fehér bojtos sapkában kiültünk a nézőtérre, a többi kis „miki” közé, és figyeltük, amint a bíró (szintén Mikulásnak öltözve) befejezi az utolsó megbeszéléseit a kommentátorral és a hangosítókkal. Hozzátenném, azért volt ez a felhajtás, mert nem csupán egy fiatalokból álló sportegyesület játékosai, hanem a városi profi röplabda- és kézilabda-csapat tagjai is pályára álltak. Ha csak az előbbiek játszanának, kétlem, hogy ahhoz külön kommentátort is szerződtetnének.
Aztán elkezdődött…
Tegnap este önszorgalomból utánanéztem a röplabda pontos játékszabályainak. Elméletet gyorsan tanulok (nem véletlenül én vagyok Kamilla „személyi edzője”, pedig rá sem tudok állni a deszkára), ezért nagyjából össze tudtam  rakni, hogy mi folyik a pályán – afelől viszont, hogy én hogyan fogok szerepelni edzéseken, vannak kétségeim. Illetve nem, nincsenek. Sajnos pontosan tudom, mit fogok produkálni.
Amíg én az agyamat dolgoztattam, hogy felismerjem, mi a szabályos, mi nem, és hogy kiszámoljam, a pálya egyes pontjairól kb. milyen szögben kell visszaütni a labdát az ellenfél területére, addig Ede nagy lelkesedéssel próbált beszélgetést kezdeményezni Jennel, aki reakciók terén nem mutatott túl nagy képzelőerőt. Ha Ede megállapított, kérdezett, hozzáfűzött valamit a meccshez vagy a suliról beszélt, Jennifer erőltetetten rámosolygott, bólogatott, majd újból belemélyedt a telefonjába.
Aztán Ede bedobott egy másik témát, amivel rögtön felkeltette Jennifer érdeklődését. De az enyémet is.
- Nagyon szépen táncoltál hétfőn.
- Igen, nem volt annyira rossz
Köszönöm vagy valami?
- Már alig várom, hogy bemutassátok az iskolakarácsonyon – fűzte tovább a csajt Ede.
- Hát – mosolygott ezúttal őszintén Jen. – holnap tesiórán megint próbálunk majd.
- Tudom, nem felejtettem el. Ezentúl szeretni fogom a hétfőket.
Három dolgon is meglepődtem azon kívül, hogy a hétfőket szeretni is lehet. Egy: Ede mióta szokott flörtölni, kettő: ha ilyeneket tud, miért hiányzik annyira belőle az önbizalom, és három: Jen mióta lett ennyire fogékony a bátyám iránt?
- Ki ötlete volt tulajdonképpen ez a fellépés?
- Az enyém.
- Bámulatos!
- Tényleg? Köszönöm. De nem ez az egyetlen terv, amit szeretnék megvalósítani. Igaz, talán annyira már nincs jelentősége, hiszen jövőre már nem ide járunk, ezt az egy évet meg igazán kibírhatnám – nevetett fel keserűen. – de egy próbát szerintem mindenképp megér. Azt találtam ki, hogy…
Innentől kezdve nem hallottam, mi lenne az a nagy terv, mert anya apával egyetemben hirtelen felkiáltott, ahogy még jó pár hasonló korú szülő is a nézőtéren. Ebből tudtam, hogy most mondták be, a Városi Ifjúsági Röplabda Sportszövetség csapatainak meccsei következnek, a fiúké és a lányoké. Tehát végre látni fogom a VIRS-LI-t. De előtte szünet.
Nem tehettem róla, de a kiválasztó szervrendszerem ugyanolyan aktivitással dolgozott, mintha nem hangoznának el érdekes infók a közvetlen közelemben, muszáj volt elrohannom a mosdóba, de ezután az első teendőm volt felkutatni Edét és Jent és lehetőleg a közelükben is maradni, hátha elcsíphetek még egy pár részletet.
- Reni ki fog kelni magából – állapította meg Ede épp, mikor hallótávolságon belülre kerültem.
- Aha, valószínűleg – csavargatta mézszőke haját a lány eltűnődve. – Sőt, szinte biztos. Nem egy csoportba, de egy oviba jártunk, szóval elég régről ismerem. Mindig is ilyen volt.
- Milyen?
- Mindig is ennyire hajtott, mindig mindent ő akart csinálni. Persze, amibe belekezdett, azt jól is fejezte be, mindig igaza volt, de sosem hagyott másnak is esélyt érvényesülni, főleg nekem nem. Utált engem, mert én jelentettem számára az egyetlen vetélytársat. Azóta kölcsönösen nem veszünk tudomást a másikról, de még mindig ugyanolyan ellenszenves és még mindig ugyanazért. Az árnyékában élek, amióta csak az eszemet tudom. Nem értem. Pedig a jegyeink egyformák, ugyanolyan népszerűek vagyunk. És mégis: rá mindig is sokkal jobban odafigyeltek, ő a jobb. Most az egyszer, nyolcadikban, az utolsó évünkben szeretném, ha valami az én elképzelésem szerint zajlana le. Reni pedig megérdemli!
- Értem – felelte Ede.
Én nem értettem. Nyilvánvaló volt, hogy Jennifer és Reni nem igazán szívlelik egymást, de még csak elképzelésem sem volt róla, hogy mi lehet az, ami annyira keresztbe tenne Reninek, de közben annyira előnyös volna a féltékeny Jennek. Csak én érzem úgy, hogy Jennifer nem tett mást, mint hogy finoman körülírta a bosszú szó jelentését?
- Mindenesetre rád számíthatok, ugye? – pislogott fel Edére a balerina.
- Hát persze.
Ha! Kibújt a szög a zsákból! Edének szerintem a fizika tételeken kívül sohasem sikerült ilyen hosszúra nyújtani egy diskurálást Jennel. Jen volt érdektelen vagy Ede volt túlságosan zavarban? Sosem tudom meg, miért nem volt a bátyámnak sikere a lánynál nyolcévnyi ismeretségük alatt, de az biztos, hogy Jennifer most csak azért törődik Edével, hogy megkapja azt a bizonyos támogatást!
Elbambulhattam, mert mire feleszméltem, már megint Jen karácsonyi fellépéséről folyt a szó.
- …A koreográfiát is én készítettem, egész őszi szünetben ezen dolgoztam, és azt hiszem, ezzel szeretnék foglalkozni akkor is, ha majd leérettségizem. Jaj, a szüleim annyira erőltetik a természettudományi középiskolát, de ha már betöltöm a 18-at és elvégzem a gimnáziumot, mondhatnak felőlem, amit csak akarnak! Azután már én választom meg az életutamat, és nem lesz beleszólásuk – Elhallgatott. Szinte hallottam, ahogy Ede fejében azon kattognak a fogaskerekek, hogyan lendíthetné tovább a megakadt beszélgetést, de Jennifer fél percnyi csend után rosszallóan fújt egyet és ezt kérdezte: - Képzelem, rád mekkora nyomás helyeződhet az őseid felől. Csupa ötös fizikából? Egyáltalán: fizika? Ki nem állhatom!
- Pontosan! Tökéletesen egyetértek! Én is szenvedek vele, de anyáék miatt muszáj bebizonyítanom, hogy elég érett vagyok már saját döntéseket hozni az életemmel kapcsolatban.
???
- De te legalább érted is, mi van a tankönyvben. Én csak magolok – legyintett Jennifer.
- Ja, ez a szerencsém. Meg, ha mindenből ötösöket szerzek, talán majd a szüleim is elismerik az önállóságomat... Melyik részt nem érted?
- Kezdjük hetedik elejéről, jó? – mondta Jennifer gúnyosan.
- Jó! Majd délután segítek és elmagyarázom… mármint ha van időd… Maradsz? - vágta rá Ede, aki ezek szerint nem hallotta ki Jen szavaiból az iróniát.
- Biztosan – húzta el a száját a balerina. – Kéne készülni. De… nincs kedvem ehhez.
- Persze, persze, megértem. Elvégre vasárnap délután van, és… ki akar a hétvége utolsó napjaiban készülni?
Ne már, Ede! Méghogy szenvedsz a fizikával. Méghogy anyuék nem adnak döntési lehetőséget. Imádod a fizikát! És nem ismerek nálad önállóbb embert, akiben jobban megbíznak a szülei – akartam volna kiáltani, de a döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. Ede megváltozott. Vagy legalábbis kézül megváltozni. Egy olyan sráccá, aki érdekelheti Jennifert. Olyanná, aki lázad. Olyanná, aki utálja a fizikát.
Egy olyan sráccá, aki miatt talán elvesztem a bátyámat.
De Jennifer miatt nem éri meg. Sőt, senki sem méltó arra, hogy Ede feladja önmagát! - Sissi

Egyesítés kész & eligazítás

Készen lettem!! Hihetetlen, de sikerült!
Alig 10 perccel ezelőtt befejeztem a blog felújítását, aminek lépéseit néha az is láthatta, aki a folyamat alatt párszor az oldalra tévedt. Kb. 10 perce viszont, ahogy a szalagot szokták átvágni egy épület átadása előtt, megváltoztattam az oldal nevét Az életem viharos zónájáról Az életem viharos zónája-sorozattá.

Szóval üdvözlök mindenkit az egyesített blogon!
Íme egy kis információ:
- A blog ezentúl az egész sorozat (4 rész) fejezeteinek feltöltési helyeként fog szolgálni, így lehetővé vált a történethez való Facebook-oldal készítés. Ezen majd még gondolkodok, nem tudom, érdemes-e…
- A Szereplők címszó alatt a főszereplő párok egymás mellett találhatóak. Anita és Zsani… ők a jövő zenéje.
- Az 1. és 2. zivatar lapra kattintva nemcsak a feltöltött fejezeteket, hanem a valaha létrehozott fejléceket és az adott rész rövid bemutatóját is megtaláljátok.
- Az 1. zivatar esőcseppjei módosításokon estek át.
- Az életem viharos zónája 2-őt ne is keressétek, mert nem létezik.
Más:
- Nagy erőkkel dolgozom a Felvétel 8 befejezésén, ami azt jelenti, hogy magamat ismerve egy hónap múlva már kint is lesz ez a fejezet ;). Viccet félretéve tényleg egész jól haladok vele, türelem.
Végül pedig:
- A blog kattintásainak száma rohamosan megugrott. Bocs, ez én voltam, amikor ellenőriztem a design-t.
Kedves új, régi és mindenkori Olvasók! Lenne pár kérésem felétek. Kérlek, olvassátok újra a blogot – főleg az 1. évadot – és írjatok róla egy kommentet EZ ALÁ A BEJEGYZÉS ALÁ! Nem kell hosszúnak lennie, elég egyetlen szó is. Akármi. Nagyon sokat dolgoztam vele, ezért különösen fontos lenne, ha megosztanátok velem a véleményeiteket nemcsak az esőcseppekről, hanem magáról az egész oldalról, a kinézetéről és a faceoldal létrehozásáról is.

Izgatottan várom a visszajelzéseiteket, ezer hála, hogy itt vagytok,

Felhő

Felvétel 7, rögzítve dec. 6. 17:58-kor

Van, hogy az élet kemény próbák elé állít. Van, hogy szenvedést kell okoznod, hogy boldoggá tegyél és hazudnod kell az igazságért, háborúznod kell a békéért, stb. Folyamatosan döntéseket hozni, vagyis élni az életet néha/sokszor szörnyen fárasztó. De eljön az idő, amikor a Sors csak ara kíváncsi, vajon mekkora boldogságot vagy képes elviselni. Számomra még nem érkezett el ez az idő. De azért nem panaszkodhatok.
Furcsamód megnyugtatott, hogy így sültek el a dolgok. Átgondoltam a helyzetet. Feltettem magamban a kérdést, mit csináltam volna, ha Kristóf csütörtökön tényleg azért állt volna a gördeszkapályán, mert ő küldte a levelet. Persze a kínos hallgatás, a zavarunkban elpirulás és minden egyéb után összejönnénk, de… Tegyük fel, hogy egyszer tényleg megtörténik, hogy egy párrá válunk. Mennyiben változna meg a kapcsolatunk? Másképp viselkedne velem? Megbízunk-e majd továbbra is egymásban úgy, ahogy kiskorunk óta tesszük? A kapcsolatokban sajnos nem a szerelem, a tisztelet, az elfogadás és a megértés a legáltalánosabb érzés, hanem a féltékenykedés. Féltékeny leszek-e a haverjaira, amiért velük tölti az időt és nem velem? Előfordulhat, hogy én féltékeny legyek Kamillára, akit még Kristófnál is régebb óta ismerek azért, mert délutánonként együtt deszkáznak? Ez mind csak feltételezés. De akarom én vállalni a kockázatot, hogy a feltételezések egyszer valóságos ténnyé váljanak? Készen állok-e arra, hogy ne csak barát, hanem barátnő is legyek?

Pénteken tüntetően nem szóltam hozzá, de szombatra már eldöntöttem, hogy nem haragszok Kristófra. Mert igazából nincs is nagyon miért. Örültem volna, ha szól az átverésről, és akkor elkerülhettük volna azt a kínos jelenetet csütörtök délután. De így legalább romantikus fordulatot vettek az események: Kristóf, a sapis herceg deszkaháton belovagol a korlátokkal és ugratókkal körülvett várba és megmenti a természetes szőke Sissi hercegnőt… Na elég a szentimentalizmusból!
Épp kémiát tanultam, és megszólalt a csengő. Én mentem ajtót nyitni.
Egyszer ötödikben, amikor kezdtem beleszeretni Kristófba (ez az öt egy családi bűvös szám: anyu és apu öt évig jártak az esküvőjük előtt, és Ede is ötödikben szeretett bel Jenniferbe), és mikor irodalomórán a fogalmazással ismerkedtünk, az volt a feladat, hogy írjunk egy szép napról az életünkben. Akkor legyőztem a kísértést és nem azt adtam címnek: Egy napom Kristóffal. De a hangrögzítően mindent szabad! Azt mondhatok, amit csak akarok. Szóval hajrá!
- Helló, gyere be - nyitottam ajtót, és hevesen dobogó szívvel félrehúzódtam a belépő Kristóf útjából.
- Szia – mondta, és letámasztotta a deszkáját a fal mellé. – Csak el akartam ismételni, mennyire sajnálom a csütörtököt.
- Semmi baj, már el is felejtettem.
- Tényleg? Ez komoly?
- Hát persze. Nem figyelmeztettél, de ott voltál és nekem ennyi épp elég.
Kristóf csak nézett rám, de nem tudtam olvasni az arcában.
- Hoztam neked valamit – szólalt meg hirtelen.
- Tényleg? Mit?
- Csak ezt. Láttam, hogy csütörtökön elejtetted a folyosón…- kezdte, majd előhúzta a zsebéből a szív medált, amit Iván kamu szerelmes levele mellett találtam.
- Nem elejtettem. Eldobtam. Direkt – komorodtam el.
- Kár, mert ez eredetileg nem volt a borítékban. Ezt már én raktam hozzá – somolygott Kristóf, aztán hirtelen elnevette magát.  – Ne nézz így rám!
Épp az jutott eszembe, hogy milyen idegesítő, hogy pont most nem jut eszembe semmi sem, ami magyarázatként szolgálhatna a medálra. Szív alakú. És Kristóf vette. Nekem.
De akkor meg mi a fenének rajzolgatja Daniellát?
- Mi? Hogyan? – pirultam el azonnal.
- Hát olyan… hagyjuk.
- Nem, most már fejezd be! – követeltem nevetve.
- Egy pillanatig az suhan át a fejemben, hogy szerelmesen – krákogta. – De feltehetőleg nem így van.
- Nem? Mármint nem! Egyáltalán nem. Én csak… nem – dadogtam lángoló arccal. – Köszönöm.
- Nincs mit. Örülök, hogy kibékültünk.
- Én is.
- Tényleg? Te is? És akkor pénteken mi volt? – bökött oldalba.
- Ha arra célozgatsz, hogy valaki titokban elkérte a konyhásoktól a borsot és megbillent a keze a túrós tésztád fölött, akkor ahhoz semmi közöm – böktem vissza.
- Aham. Mindjárt gyanítottam. Pedig a tányéromban annyi volt a fűszerből, hogy azt hittem, rossz a kiírás, vagy tévedésből mákos tésztát kaptunk ebédre. De gondolom, a deszkám orv foglyul ejtéséről és bezárásáról a lányöltözőbe sem tudsz az égvilágon semmit.
- Semmit az égvilágon – helyeseltem.
Jó, csináltam ezt-azt, de csak viccből. Gyerekes vagyok? Lehet. De tudtam, hogy Kristóf csak nevetni fog az egészen. És jól gondoltam, mert a srác a következő pillanatban tényleg hangos nevetésben tört ki. Nem hiába vagyunk mi kicsi korunktól kezdve a legjobb barátok.
- Sissi, ki van itt? Á, te vagy az, Kristóf?
- Csókolom! – köszönt hangosan és mindenféle feszélyezettség nélkül Kristóf.
Anya csoszogott ki a konyhából fülig lisztesen abban a plüsspapucsban, ami ugyan az üzletben jól nézett ki, de otthoni használatra viszont élet- és konyhában pedig tűzveszélyes, mert képtelenség benne közlekedni, főleg, hogy nincs padlószőnyegünk. Ede és én kicsiként mindig vastag zoknit húztunk és csúszkáltunk a csupasz padlón.
Anya akaratlanul is, de úgy tűnik, folytatja ezt a hagyományt, mert kétszer is vissza kellett nyernie az egyensúlyát, amíg megpróbált odatámolyogni, hogy üdvözölje Kristófot, aztán feladta és inkább megállt egy helyben.
- Szia, kedvesem. Rég jártál már nálunk. Maradsz ebédre? Még nem hűlt ki. Gyere gyorsan, különben Ede nem hagy nekünk semmit.
Ede még nem vetette rá magát a krémlevesre és krumplipürére, amikor anyu után beléptünk az ebédlőbe, hanem egészen a csap alá hajolt és a hideg víz alá tartotta a nyelvét. Anyának igaza volt, még tényleg nem hűlt ki. Ellenkezőleg.
- Eh tűh’orró – nyögte Ede a csap alól, amitől az orrába ment a víz.
- Ede, azonnal hagyd abba az idétlenkedést és ülj az asztalhoz!
Ede prüszkölve töltött magának egy pohár vizet, leült mellém, majd belelógatta az égéstől vörös nyelvét a hideg folyadékba. Roppant gusztusos látványt nyújtott, mondhatom, főleg, hogy a pohár is és a víz is átlátszó volt.
Egyéb tevékenység hiányában (evés kilőve) kínos csend telepedett ránk. Ilyen még talán sohasem fordult elő.
- Apátok ma nem jön haza ebédelni; ma is bement dolgozni – szólalt meg először anya. – Jut eszembe! Telefonáltam a Városi Ifjúsági Röplabda Sportszövetségnek, azaz a VIRS-nek. A „lány, induló” csoportban leszel.
- Szóval a VIRS-LI-ben – súgta oda Kristóf, aki érdeklődve hallgatta anyát. Igaz is, neki még be se számoltam az új projektről, miszerint sportolni fogok.
- A leendő edződ közölt velem minden fontos információt, sok minden rajta van a szórólapon is: edzéseid szerdán, csütörtökön és pénteken lesznek 15 órától itt, a sportcsarnokban. A 2-es pályán fogtok gyakorolni és a 4/a női öltözőben rakhatjátok majd le a cuccaitokat. És képzeld, minden hétvégén meccsetek is lesz! Hát nem csodás? Majd megyünk szurkolni, igaz, Ede? – fogyott ki a lelkes szavakból anyu.
- Hát ööö… - vetett rám egy oldalpillantást Ede, amit én egyértelmű nemnek értelmeztem. – Nem ehető már a kaja?
- Köszi a biztatást, E – sziszegtem, bár az igazat megvallva lehet, hogy tényleg nem túl jó ötlet a szurkolás. Jelen esetben mindössze annyira van kilátásom, hogy kiemelt helyről fogom végignézni a csapatunk meccseit úgy, hogy senki sem fog felugrálni előttem és az egész pályát beláthatom anélkül, hogy folyton kikerüljek egy fejet. Egyszóval a kispadon fogok ülni. De a látási viszonyok legalább tényleg jók lesznek.
- Anyu?
- Tessék, kicsim.
- Ez a minden hétvége… Számomra pontosan mikor fog kezdődni?
- Jövő hétvégén már te is részt veszel rajta.
- Valóban? Ez érdekes lesz – akartam volna hozzátenni, de inkább befogtam a számat.
- De hé, van egy ötletem! Nézzük meg holnap a sportcsarnokban, hogy hogyan játszanak! Nem árt, ha összeismerkedtek, még mielőtt elkezdődnek az edzések. Kristóf, van kedved velünk tartani?
- De még mennyire!
Mikor megtudtam anyu „írassuk be sportolni Sissit”-kezdeményezését és belementem a „mozognod kell kislányom”-tervbe, még az apró betűs rész sem tartalmazott olyat, hogy meccsekre is el kell járnom. Illetve nagyon szívesen megnézem őket, úgysem láttam még, hogyan is kel ezt játszani. De hogy én? A pályán? Játékosként? Biztos nem kerültem át egy alternatív univerzumba?
Időm lenne rá, hisz a tanulás ráér (a mondás is úgy tartja, hogy életünk végéig tanulásra vagyunk kárhoztatva) és más hobbim a filmnézésen kívül nincs, szóval ebből a szempontból nézve semmi akadálya.
Csakhogy van egy kis gond. Én. Nem. Tudok. Röplabdázni. Ahhoz legalábbis minimum tudnom kéne, hogy néz ki egy röplabda.
Ráadásul megint visszatért a beilleszkedéstől való viszolygásom.
Hamarosan megköszöntük az ebédet, majd Kristóffal sétálni indultunk.
- Azt hiszem – kezdte Kristóf. – jó sok mindenről le vagyok maradva. Gondolok itt erre a röplabdázásra.
- Ja, hát nehéz ügy. Anyu ötlete volt, hogy rendszeresen kéne mozognom, ami nem is lenne hülyeség…
- Ha ezzel most arra akarsz célozni, hogy kövér vagy, akkor nagyon tévedsz.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de jobb megelőzni a dolgokat. A röplabdázást Kamilla ajánlotta.
- Ne aggódj!
- Tessék?
Rám vigyorgott.
- Láttam, hogy meglepődsz valamin ebéd közben. No para. Ügyes leszel, Szöszi. Majd elkísérlek az első edzésedre. Ha akarod, nem megyek be, tényleg csak elkísérlek.
- Köszi – mosolyodtam el.
- De a meccseken nem menekülsz meg előlem!
- Jaj, ne! Persze, majd jól kiröhögsz, mi?
- Úgy ismersz te engem?
- Naná!
- Lehet – biccentett és magához húzott. A fejemre támasztotta az állát és így fejezte be: - De csak mert szeretlek.
- Én is.
Még most is alig hiszem el, hogy kimondtam!! És hogy ő kimondta! Persze nyilván máshogy gondoljuk. De ez a nap akkor is kiérdemelte a legeslegcsodálatosabb nap jelzőt.
Hm… Kezdek hálás lenni Ivánnak. Ha ő nincs és nem teremtett volna valamilyen konfliktust, soha sem tudtunk volna ilyen szépen kibékülni. - Sissi

Felvétel 6, rögzítve dec. 5. péntek 00:02-kor

Hát… ma csütörtök volt. Illetve van. Nem, már elmúlt. Mindegy, ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a gondolataim per pillanat egy baromi nagy kaotikus, bábeli zűrzavart alkotnak. És még ragozhatnám. Már több mint 7 és fél órája a mai délutánon gondolkodok. Vagyis a tegnapin. Szóval…
Kezdjük a legelejéről.
Második óránk rajz volt, a saját termünkben. Egy női mellszobrot kellett lemásolnunk, amit a tanári asztalra állítottak (és amiről egyébként senki sem tudja, honnan van, az egetlen nyom, amin esetleg el lehetne indulni, hogy a szobor elviselhetetlen poshadt tengervíz szagot áraszt, mintha üledékes mészkőből – vagyis elhalt növényi és állati maradványokkal dúsított kőzetből - faragták volna ki sok-sok évszázaddal ezelőtt). A feladat természetesen nem volt ilyen „egyszerű” – nem mintha bárki is képes lenne közülünk lerajzolni egy emberi fejet, kivéve talán Zsanit, akiről lassan kiderül, hogy majdnem mindenben tehetséges, akármennyire is titkolja -, mert a rajzunkon a szobrot tetszőlegesen át kellett alakítani. Ez, meg hogy a rajztanárunk megengedte, hogy kiszellőztessük a termet, egy kicsit oldott a hangulaton, amit a szobor kiállítása alaposan megmérgezett. Így, hogy az oszlófélben lévő korosodó hölgy kaphatott békejeles fülbevalókat, bajuszt, vámpírfogat, koboldfület, vagy szemkontúrt, a feladatot máris mindenki könnyebbnek találta, leszámítva engem, aki csak annyira értek a rajzoláshoz, mint imádkozó sáska a hittanhoz. Körülöttem persze már nagyban folyt a munka. Zsani cowgirl-lé alakította az arcképet, Kamillabíróként ábrázolta az alanyt, amint sárgalapot mutat, Anita az elegáns konty helyett zöld göndör hajjal és zöld szemfestékkel egészítette ki a szobor eredetijét. Már az óra fele eltelt, de én még mindig tanácstalanul meredtem a saját rajzlapomra, amire ugyan Zsani titokban felvázolta a szoborasszony arcvonásait, de ami ettől függetlenül híven tükrözte a képzelőerőm mértékét. A semmit.
- Pszt! Szöszi! Figyelj! – hallottam meg a jól ismert hangot, de amint mosolyban úszó fejjel a hang forrása felé fordultam, homlokon talált egy összegyűrt papírgalacsin. Majd még egy:

Bocs.

Megráztam a fejem Kristóf felé, hogy semmi baj, aztán kisimítottam az elsőként landoló üzenetet:

Van  ma   délutánra   programod ?

Igen, van. De épp, hogy veled lenne… egy pillanat!

Miért kérdezed? – írtam vissza.

Semmiség , csak  úgy – érkezett a válasz. – Igen  v. nem?

Ekkor telt be a pohár. Dühös lettem, de már így utólag nem is tudom, miért. Csak képtelen voltam elhinni, hogy Kristóf semmit sem tud a szerelmes levélről, meg a mai vakrandiról, és ha ez még nem volna elég, még így, személyesen sem hív el sehová… habár fogalmam sincs, honnan szedtem, hogy Kristóf fejében valaha is megfordult volna az ötlet, hogy én meg ő. Kristóf nem randizik. Mert nem passzol a személyiségéhez. Lehet, hogy megkérdezte, van-e ma délutánra programom, de ez még nem egy jel. Ez egy semmi. Kristóffal elsős korunk óta jóban vagyunk, annyi időt töltöttünk már együtt a sulin kívül, mintha már testvérek lennénk. Sőt, szerintem jóval több időt töltöttem vele életemben, mint Edével. Akárhogy is, ha ő küldte volna azt a levelet, a kapcsolatunk végre megváltozott volna! Csalódtam. Nem Kristófban, se senki másban, egyedül magamban, amiért addig áltattam magam az első perctől fogva, hogy nem hallgattam azokra, akik tiszta fejjel végig tudták gondolni a helyzetet anélkül, hogy a szemüket eltakarta volna a sűrű rózsaszín köd, amely látáskárosító tényezőt nekem volt szerencsém megtapasztalni. Kristóf? Amint szerelmes levelet ír? Ez egyszerűen elképzelhetetlen! Nem, Kristófban kb. annyi hajlam lehet a romantikára, mint egy háromujjú lajhárban a testmozgásra.
Úgyhogy hirtelen elhatározásból aláhúztam az  Igen t és visszahajítottam a padjára. Illetve oda céloztam, de a válaszüzenetem fültövön találta a fiút. Nem törődtem vele. És igyekeztem azzal se foglalkozni, hogy az előtte heverő képen a szobor mása sokkal fiatalabb volt, kék szemű és hosszú
De nem rám. Hanem Daniellára.

szőke hajú, valamint feltűnően hasonlított egy lányra az osztályból.

Miután így megbizonyosodtam afelől, hogy nem Kristóftól származik a levél, először is megszabadultam a szív medáltól, amit kedd délelőtt óta a nyakamban hordtam, de akkorra már rá sem tudtam nézni. Másodszor pedig elhatároztam, hogy semmilyen körülmény között sem megyek le aznap a deszkapályára. Még csak a közelébe se. Majd kerülőúton megyek haza.
Elhatározásom azonban nem volt hosszú életű, mert a történtek után nyomban furdalni kezdett a kíváncsiság: ha nem Kristóf az, aki találkozni akar velem, akkor mégis ki? Tehát mielőtt még letettem volna a világra szóló esküt minden létező Nutellára a deszkapálya elkerülésére vonatkozóan, módosítottam a döntésemet. Ugyanazon az úton megyek haza, mint szoktam, nem állok meg, csak menet közben észrevétlenül megfigyelem a pálya környékét. Ha látok valakit, akkor sem megyek oda, hanem úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit. Max. elkerüljük egymást a rajongóval.

Történelemre (negyedik óra) viszont úrra lett rajtam az a hülye hangulat, ami mindig hirtelen jön, amikor az embernek legszívesebben sírni lenne kedve, és amit nálam sokkalta okosabb emberek azzal magyaráznának, hogy szegény Sissinek felborult a hormonháztartása, de semmi vész, ez csak egy kamaszkori sajátosság, hamar túl lesz rajta. Hát, biztos van ebben valami, de nekem még most, péntek hajnalban is ugyanolyan rossz kedvem van, mint akkor, úgyhogy ez nem jött be.
- Mivel versenyzett a repülőgép a fennmaradásért? – jutott el a fülemig tompán, amint a töritanár (Terényi Bernadett) egy újabb villámkérdést tesz fel valakinek.
- A gravitációval.
A válasz természetesen Gergőtől jött, mire a tanárnő csak a fejét csóválta.
Egyébként a második ipari forradalomról volt szó és a repülőgép a léghajóval „versenyzett”. Végül a repülőgépek terjedtek el jobban a köznapi használatban – lásd XXI. század -, mert a léghajók utastere a ballonhoz képest rémesen kicsi volt és a ballon könnyen felgyulladhatott. Persze Gergőnek is tökéletesen igaza volt, még ha Terényi tanárnő nem is épp ezt a választ várta.
A hangulatom, a szellemi teljesítőképességem és mindenekelőtt a szemhéjam bezzeg erőtpróbáló csatát vívott a Föld gravitációs mezőjével, éreztem, ahogy a szemem időről időre lecsukódik, a szervezetem percenkénti szerotonin-termelése fokozatosan csökken és talán még az IQ szintem is hanyatlásnak indult, ami biztos jele volt annak, hogy ebbe a levél kontra Kristóf dologba bele fogok őrülni. Komolyan, miért pont velem történnek ilyenek? Mégis, ki a francnak juthatott eszébe, hogy épp nekem küldjön szerelmes levelet? És engem ez miért érdekel még azután is, hogy megtudtam, nem Kristóf fog iskola után a deszkapályán várni?
Az utolsó kérdésre mondjuk éppenséggel egyszerű a válasz; azért, mert tinilány vagyok, és ugyan melyik tizenéves lenne érdektelen, ha arról a szívről van szó, amit sikerült meghódítania? Nos, az én „hódításom” egy kicsit elütött a várttól…

Lehet, hogy nem kéne kiakadnom, attól, akit aztán a helyszínen találtam, mert szerencsére Zsani állítása nem vált be, senkit se láttam, akinek terrorista kinézete lett volna és nem is kábítottak el és tuszkoltak be egy sötétített ablaküvegű személyautóba. Csak magamra vagyok ismételten kibukva, amiért hagytam magam ilyen helyzetbe keveredni. De az is igaz, hogy igazán nem tudhattam, hogy az események kínos és megalázó fordulatot vesznek. Mindegy, az én időm, úgy vélem, drágább, mint hogy olyan állatokra pazaroljam, akik ebből csinálnak viccet.
Tanulószoba után (Éva néni valósággal tajtékzott, mert Kristóf megint nem volt sehol) hazafelé vettem az irányt. Jól lehűlt az utóbbi pár napban a levegő és az idő végre kezdett igazán téliesre fordulni. A felhőket néztem a fejem fölött, reménykedve, hogy ezek nem csak szimpla esőfelhők, hanem végre jön a hóesés. Igaz, talán még egy kicsit korai lenne, de mi az ország északabb részén élünk, így a december eleji hószállingózás nem is lenne annyira meglepő. A fejem fölött egy vadlúdcsapat húzott el, akik csak most kerekedtek fel a nagy útra dél felé. Igazuk is van, elvégre itt a globális felmelegedés, minek sietni. Persze erről is csak az emberek tehetnek.
Befordultam a sarkon, amin túl már a deszkapálya foglalt el majd egy fél háztömbnyi területet. És éppen mikor azon morfondíroztam, mennyire lenne környezetkímélő, ha 5 kukát szereznék be a szobámba és ettől kezdve szelektíven gyűjteném a szemetet, amikor megláttam őt, pedig eredetileg nem is akartam odanézni sem. Nem is tudom, melyik érzés ragadott el elsőként, amint figyeltem, ahogy az egyik korlátnak támaszkodik és a bal lábával előre-hátra tologatja a deszkáját. Talán az örömmel kevert döbbenet, vagy a szerelemmel vegyített harag, amit a rajzórán is éreztem, esetleg a csodálattal vegyes értetlenkedés. Amíg én a hibridérzelmeimet igyekeztem tisztázni, addig a lábaim teljesen önállóan lódultak meg gondolataim tárgya irányába. Mire feleszméltem, már Kristóf előtt álltam és kerestem a szót, amit terveim szerint majd kérdések árja követi. De aztán csak ennyi jött ki a torkomon:
- Miért?
- Mit miért? – kérdezett vissza mosolyogva, de a szeme komor maradt.
- Te… te voltál az, ugye? Te csempészted a padomba az üzenetet – mondtam, magam sem tudva, kérdezem-e vagy kijelentem.
- Igen.
Mivel az időjárás nem volt hajlandó közreműködni, ezért csak elképzeltem, ahogy eloszlanak a felhők és a napsugarak egyenesen Kristófra és rám sütnek. A fényt ugyan nem láthattam, de a meleget éreztem, ami elárasztott belülről, felszabadított és…
És Kristóf egy szempillantás alatt kirángatott az illúziómból, visszaterelve a valóságba, ahonnan nem tűntek el a felhők. Sőt, még inkább beborult.
- De nem én hívtalak ide.
Eltelt néhány másodperc, míg meg bírtam szólalni.
- Ha nem te, akkor ki? – hallottam valahonnan messziről a hangomat, ami valahogy mégsem hasonlított a sajátomra, annál sokkal erőtlenebb és halkabb volt.
- Ők – felelte Kristóf ugyanolyan halkan.
A mutatott irányba fordultam. Ők? Mi az, hogy ők? Hát többen vannak?
Kiderült, hogy ja, szám szerint hárman. Az egyik magas, sötét hajú, átlagos kinézetű gimnazista srácnak tűnt, és a jellemzés igazolta is a valóságot, eltekintve attól, hogy az illetőnek semmi köze sincs a gimnáziumhoz, nemcsak a mostani helyzet alapján, hanem előreláthatólag még jó ideig maradni is fog ez az állapot. A másik két alak ikerként hasonlítottak egymásra, mindketten széles vállú, barna, tömzsi és alacsony fiúk voltak, de inkább hasonlítottak egy tál pudingra, mint egy emberszabásúra. Csak korban hajaztak magasabb társukra.
- Iván? – esett le az állam.
- Ahogy búgod, virágszál – emelte meg a szemöldökét a 16 éves, de még mindig a 8. évfolyam tantermének levegőjét rontó Iván, majd röhögve folytatta: - Miért, kit vártál? A szőke herceget fehér lovon? Vagy egy sapkás lúzert deszkával?
- Mi a franc volt célod ezzel? – hagytam figyelmen kívül az amúgy tökéletesen igaz beszólását (leszámítva a lúzer kifejezést!), és reméltem, hogy Kristóf is túl tudjon lépni a sértésen. Próbáltam olyan haragos és ijesztő képet ölteni magamra, amilyet csak tudtam. Nem is kellett annyira igyekeznem.
- Ide figyelj, szivi! Ittléted értelme csupán csak az, hogy apuci keressen egy kis zsét. Fogadtunk a haverokkal, vágod, hogy leszel olyan ostoba, hogy idejössz. A pasidnak amúgy meg kösz a kézbesítést, add át neki!
- Na jó, most aztán elég volt. Tűnj el innen, Iván, még mielőtt az a nyálas képed találkozik az öklömmel!
Bármennyire is hihetetlen és bármennyire is akartam pont ugyanezt mondani, nem tőlem származott a fenyegetés.
- Mindjárt, deszkás. Csak előbb még – termett mellettem egyetlen nagy lépéssel. – lövünk egy bizonyítékot. Mosolyogj, Sissi!
Szelfiztem Verebess Ivánnal. Józanul! És csak az tartott vissza attól, hogy azonnal és önként vonuljak be a legközelebb eső elmegyógyintézetbe, hogy nem önszántamból tettem.
- Így ni – vigyorgott önelégülten Iván. – Na, minden jót… Egy pillanat! Sissi! – perdült meg a tengelye körül, újra a szemembe nézve.
- Mit akarsz?
- Ha már úgyis itt vagyunk, nem jönnél el velem valamikor egy igazi randira is?
Két termetes barátja hangos röhögéssel jutalmazta kijelentését, én pedig első megdöbbenésemben válaszolni sem tudtam.
- Kár – legyintett Iván, aki ezek szerint jól értelmezte a reakciómat, amivel valóban elutasítást akartam volna közölni, és a telefonjával integetve elindult.
Legalábbis, gondolom, ez volt a szándéka. Mert a következő pillanatban valami mégiscsak maradásra ösztökélte és ez a valami egyáltalán nem amiatt volt, hogy ennyire ragaszkodna hozzám. Az akadályt a mobiljának hirtelen eltűnése okozta, ami néhány másodperc múlva már a kabátzsebemben lapult. Kristóf veszettül száguldozott fel-alá a deszkájával, hogy elterelje a három fiú figyelmét, miután a készüléket sikeresen eljuttatta a célszemélyhez – hozzám. Iván üldözőbe vette a tolvajt (akinek személyében nem tévedett), abban a hiszemben, hogy a telója még mindig nála van (tévedett), így nekem rengeteg időm volt a zsebembe csúsztatott telefonban megkeresni az ominózus képet. A kameraképek mappában aztán ott mosolygott Iván, mellette én eltátott szájjal és a fotóba belelógott a mutató és a középső ujjam is, miközben próbáltam eltakarni a kamerát. Kíváncsiságból tovább lapoztam az albumban. Iván, Iván, Iván felhúzott pólóban nem létező kockahasat villantva -1 ^oC-os hidegben, megint Iván, Iván alszik, Iván a fürdőszobatükörből, Iván a tanteremben, Iván egy kilógó kiflivel a szájában és így tovább egészen tavaly júniusig visszamenőleg… Mindegyik kép tökéletesen kiretusálva és lényegesen kevesebb pattanással, mint amivel a kép eredetije büszkélkedhetett. Nem tehetek róla, de elkapott valami furcsa, amit mások talán bosszúnak vagy kárörömnek neveznének, de én szépítve csak azt mondom, elégtételt vettem a mai délután megaláztatásáért és egy gombnyomással kitöröltem mind a 2743 képet a mappából. Aztán odasiettem Iván egyik bamba képű haverjához, aki már felhagyott Kristóf kergetésével, és szúró hájas oldalát tapogatva értetlenül meredt rám, amint húsos kezébe nyomtam Iván telefonját.
- Majd add vissza neki! – vetettem neki oda, majd integettem Kristófnak, hogy lépjünk le.
Kristóf átugratott egy akadályt, megragadta a kezem és futásnak eredtünk, messze magunk mögött hagyva Ivánékat és a deszkapályát. Csak hét utcával lejjebb álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat.
- Kitörölted? – lihegte Kristóf a térdére támaszkodva.
- Naná – kapkodtam én is levegő után. – Meg még 2000 másik képet is.
- Megérdemli.
Ezután vártam, hogy Kristóf mondjon valamit. Úgy éreztem, van mit megmagyaráznia.
- Nézd, Sissi… sajnálom.
És itt megakadt. Vártam a folytatást. Mikor már azt hittem, nem válaszol, újból megszólalt.
- Nem akartam, hogy ide gyere. Hétfőn, mikor hazafelé mentem, találkoztam velük. Akkor mondták, hogy tegyem a levelet a padodba. És… az igazság az, hogy beszartam attól a két alaktól. Persze azóta rájöttem, hogy bármikor elszaladok előlük, és hogy csak két fegyverük van, az embertelen kinézetük és a fenyegetés, hogy ráülnek az emberre. Mindegy, akkorra már megkaptad az üzenetet. Ma rajzon próbáltam jóvátenni, amit elkövettem. Azt hittem, hogyha elhívlak valahová, akkor majd elfelejted a levelet és inkább jössz velem… de hát, lepattintottál.
Összegzés: tehát Kristóf csak azért hívna el valahová, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, nem azért, mert élvezi a társaságomat. Hát ez szép. A sajnálkozást, amivel az utolsó szót mondta… azt meg biztosan csak képzeltem.
- Aztán tanszoba helyett idejöttem, hogy ne köthessenek beléd, de itt sem voltam valami hatékony.
- Higgy nekem, az voltál – mosolyogtam rá, de csak leplezni próbáltam azt a keserűséget, ami néhány perce már szépen kezdett a szívem felől a szemem felé kúszni, lassan cseppfolyóssá alakulni és már csak arra várt, hogy egyedül maradjak, és akkor könnyekként kicsorduljon. – Nem lett volna… - nyeltem egyet.  – egyszerűbb megmondani az igazságot?
- De. De nem akartam újra összeveszni veled, mint ősszel. Az nem volt túl jó… Nem tudom, miért nem szóltam róla. Csak azt tudom, Sissi, hogy sajnálom. És hogy igazán nem érdemellek meg. Barátként sem, nemhogy… mindegy.
- Ebben, látod, igazad van – hagytam rá, közben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Főleg azt az utolsó befejezetlen mondatot. – Kristóf, én erre most nem is tudom, mit mondjak.
- Értem – bólintott. Majd pár pillanat néma csend után: - Sötétedik. Hazakísérlek.
Egymás mellett indultunk el. És hosszú idő óta Kristóf és én nem mentünk egymás idegeire, nem nevettettük meg a másikat, én nem próbáltam meg felállni és rajta is maradni Kristóf deszkáján s ő sem röhögött ki kedvesen, hogy milyen béna vagyok.
Csak hallgattunk. – Sissi

Felvétel 5, rögzítve dec. 3. szerda 17:32-kor

Igazából nincs saját kutyánk. Anya és apa már lassan 10 éve hajthatatlan ebben a kérdésben, mert mi is és ők is későn érünk haza, velünk is elég épp elég bajuk van, egy harmadik élőlény ide már nem fér be, stb.
A kutyasétáltatás, mint testmozgás, legutoljára hétéves koromban volt része az életemnek. Kerek három napig. Karácsonyra kaptam egy sétáló, beszélő, ugató, éneklő, világító, ülő, álló, sétáló… nem, ezt már mondtam. Szóval egy ilyen csodaizét. Amiről még azt is mondták, hogy pihe-puha meg ölelnivaló. Felmerül a kérdés: A gyártók ismerik a saját termékeiket? Mert ha igen, akkor ezek erős kivételt képeztek ez alól. Ugyanis ha azt akarják elérni, hogy a plüssjáték ennyi mindent tudjon, pár műanyag és fémcuccot nem ártana beszerelni. És ők beszerelték. Viszont ez így ütötte a pihe-puha jelzőt. Mindegy. A kiskutya tehát képes volt a robotsétára, viszont miután kivittem a kertbe, merthogy bent már eleget sétált, a hangszórókon keresztül (vaú! vaú!) a hó beszivárgott a kutyus robottüdejébe. Mikor bementem, a hó elolvadt és szegény kiskutyus az életjelekből ítélve megfulladt.
Szóval igen, lehetséges, hogy tényleg kéne valamit sportolnom…
A suliban semmi érdemleges nem történt. Abszolút semmi. A nagy büdös semmi. Semmilyen semmi. Törin az egész osztály aludt, angolon dolgozatot írtunk. Tesiórán a 7/A-val voltunk együtt, amire bejöttek a nyolcadikosok palotást próbálni, mert nem csak a farsangon, hanem valamilyen városi rendezvényen is fellépnek, Reninek – bár ő is táncolt – kifogásai merültek fel a próba időpontja miatt, mert szerinte a 7. évfolyamban vannak a legtehetségesebb játékosai, akiknek edzésben kell maradniuk, nem vehetik el tőlük a testnevelés órát. Daniella párja (ő az egyetlen hetedikes, aki táncol), Dávid hiányzott, ami természetesen Anitának is feltűnt, aki meg mert volna esküdni rá, hogy reggel az aulában még látta Zsoltival és Ákossal, ezért azon kezdett aggódni, hogy talán Dávidot bezárták véletlenül a fiúöltözőbe, megkérdezte erről a fiúkat (Ákost, aki mivel hetedikes, a lelátón ücsörgött, és Zsoltit, aki lázadó módjára nem vett részt a táncban), akik nemes egyszerűséggel kiröhögték és közölték, hogy Dávid csak gimnáziumi nyílt napra ment. Nyelvtan, matek, majd kéziedzés Kamillának és Zolinak.

Ja, és természetesen egyetlen hír vagy gyanú sem merült fel a levéllel és annak küldőjével kapcsolatban. Kivéve, ha azt jelnek tekintjük, hogy Kristóf immár második napja nem szól hozzám.
Iskola után Kamilla szobájában aztán összeültünk (Kamilla, Anita, én és Zsani a videókamerán keresztül), hogy átbeszéljük a dolgot.
- Na, van valami? – érdeklődött lelkesen Zsani.
- Hát… úgy tűnik, semmi – kezdte Kamilla.
- Az- helyeselt Anita.
- Néha már… de amúgy meg semmi.
- Leginkább, aha.
- Van gofri?
 Ezt én kérdeztem. Mert a semmit teljesen fölösleges tárgyalni.
Ezután egy-egy gofri mellett (Zsani is szerzett magának egyet, még a kamerát is összekent vaníliával) kikértem a lányok tanácsát a sportágválasztással kapcsolatban.
- Mondanám, hogy gyere kézizni, de sajnos csak az év elején vannak válogatások, máshogy meg nem lehet bekerülni – biggyesztette le a száját Kamilla.
- A lovasoktató messze van tőletek – gondolkodott hangosan Zsani.
- Akkor nincs más hátra – csapott hirtelen a tenyerébe Anita. – Jössz velem zumbázni…! Ja, nem, az nem jó. Az egész csapat versenyre készül, az edzőnk külön kérte, hogy lehetőleg ne hozzunk újakat. Bocsi.
- Semmi baj.
Mit szólnál a röplabdához? – kérdezte váratlanul Kamilla, aki időközben lekászálódott az ágyáról, amin mind ücsörögtünk, és a szekrénye egyik fiókjában kotorászott. – Csak mert év elején bedobtak hozzánk egy prospektust egy idén ősszel induló ifjúsági röplabda sportegyesület megalakulását hirdetve. Engem ez nem érintett, mert kézilabdázom. de elraktam valahova a szórólapot, csak nem emlékszem, hova.
- Nem is tudom, Kamilla. Én még soha életemben nem röplabdáztam…
- Sissi, azt írták, az egész csak három hónapja indult. Kétlem, hogy a csapat annyira profi vagy annyira összeszokott közösséget alkotna, hogy te ne találnád meg köztük a helyed – mondta és kacsintott egyet. – Á, itt is van.
Kamilla persze egyből tudta, hogy nem a röplabdával van bajom az egész sportegyesületes históriában. Hanem, azzal, hogy mi van, ha nem fogadnak be a csapattársaim. De végül is… mi félnivalóm van? Nem bújhatok el az ismeretlenek elől csak azért, mert ismeretlenek. Miért ne próbálhatnám meg? A helyszín (sportcsarnok) nincs messze, az időpontok alatt (szerda, csütörtök, péntek, 15:00) nincs semmi dolgom, anyu és apu majd kikérnek a tanulószobáról.
Rövid idő alatt az egész szituációt másképp láttam. Optimistán. Amivel magamat is megleptem. - Sissi

Felvétel 4, rögzítve dec. 2., kedd 20:37-kor

A mobiltelefonokra, amik egyébként bárhol, bármikor, bárki más családjában Ede és jómagam tulajdonait képeznék, nálunk otthon egy sajátos szabály vonatkozik, ami rajtam és a bátyámon kívül a rokonaim számára egyáltalán nem hat különösnek. Napközben, mikor suliban vagyunk, lehet nálunk mobil, hogy a szüleink elérhessenek minket. De amikor anyáék hazaérnek, a telók eltűnnek apa íróasztalának felső fiókjában, amihez sajnálatos módon egy zár és egy beleillő kulcs is tartozik. Ennek két oka is van (amik őseink szemében teljesen indokoltak, csak az elszenvedők, azaz csak mi kifogásoljuk egyedül ezeknek az okoknak a hitelességét). Anya részéről az, hogy nem szeretné, ha a gyermekei egész este a telefonjukon lógnának, ahelyett, hogy a család együtt töltse az estét, illetve ezzel akar ösztönözni minket, hogy tartsuk szem előtt az emberi kapcsolatok személyes formáját - semmi baj sincs azzal, ha a családi estéink kiegészülnek Ede haverjaival vagy az én barátnőimmel, csak ne különféle készülékeken keresztül tartsuk velük a kapcsolatot. Apa indoka pedig az volt, hogy jelen szeretne lenni minden olyan alkalomkor, mikor sor kerülhet egy esetleges titkos randi megszervezésére. Ugyanis otthon azért nem vagyunk teljesen elzárva a külvilágtól; van egy régimódi vezetékes telefonunk, amit nem mellesleg utálunk használni, révén, hogy egészséges fiatalabb generáció vagyunk, ami hozzá van szokva ahhoz, hogy a saját okostelefonját használja kapcsolattartás céljából.

Mikor hazaérkeztem és beléptem a nappaliba, Edét találtam a szoba közepén a vezetékes telefonnal szemben, amint gyilkosan meredt a készülékkel szemben.

- Ha abbahagytad – mértem végig a bátyámat. -, amit csinálsz, nevezzük azt bárminek is, én is használnám a telefont.
- Egy pillanat és átadom – válaszolt Ede, de olyan vékony, erőtlen és nyüszítő hangon, hogy már azt hittem, beteg. Aztán rájöttem.
- Jennifer.
- Ühüm – bólintott.
- Ezek szerint végre el merted kérni a számát, és abból ítélve, hogy itt ácsorogsz, gondolom, fel is akarod hívni.
- Valami ilyesmi – igazította meg a szemüvegét Ede, majd bűnbánóan hozzátette: - De nem kértem el a számát. Testnevelésórán osztályzás volt, és ő ottfelejtette az ellenőrzőjét. Abból írtam ki.
- Aha, így már sokkal reálisabb a helyzet – ingattam a fejem. – Bevallom, egy pillanatig sem hittem, hogy valaha is lesz bátorságod megszólítani a hercegnőt. Az nem te lennél.
- Tudod, Sissi, annyira értékelem ezeket a tőled eredeztethető értékes és biztató hozzászólásokat, hogy azt szavakban ki sem tudom fejezni – morogta Ede annyi idézőjelet rajzolva a levegőbe, hogy a kézjelekből már nem nagyon, de a hangsúlyból azért még nagyjából érthettem, hol ironizált.
- Ez a dolgom, hiszen a bátyám vagy – mosolyogtam. – Mi a szám?
- Ez – nyújtott felém egy kitépett füzetlapot, amit gyorsan kikaptam a kezéből, úgy helyezkedtem, hogy Ede ne tudjon akadályozni és villámként forgattam a csárdát a számjegyek között.
- Mi az ördögöt csinálsz? – kapkodott Ede a hátam mögül Jennifer telefonszáma után és próbált megkerülni.
- Segítek – helyezkedtem tovább. Alaphelyzetben is elég bonyolult használni ezt az őskőkorszaki izét, nemhogy még hátulról akadályozzanak is benne! – Kész! – kiáltottam fel, mikor a telefonkagyló végre egyenletes, búgó hangot adott ki magából, jelezve, hogy kicsöng a másik oldalon. – Tessék – nyújtottam át Edének és amint átvette, erősen megragadtam a karját, hogy még véletlenül se tudja lerakni.
- Felvették – súgta halálra váltan néhány pillanata múlva Ede, majd sebesen megfordult és a másik (általam nem blokkolt) karjával kirántotta a konnektorból a telefon vezetékét.
- Mi történt?
- Az… az apja vette fel – motyogta Ede és rémülten fúja ki a benntartott levegőt.
- Hm. Mondjuk erre számíthattunk volna, hisz az ellenőrzőből írtuk ki a számot. Oda meg nem a tanuló telefonszámát szokás beírni. Próbáljuk meg még egyszer, és kérjük Jennifert!
- Ki van zárva!
- Ne már, Ede. Ez így soha az életben nem fog menni! Még az a kibúvó sem áll fenn, hogy a gimiben majd elfelejted, de nem, mert ugyanoda akartok menni és mindketten imádtok tanulni, ezért kizárt, hogy ne vegyenek fel titeket vagy akár csak az egyikőtöket. Valamikor lépned kell!
- Majd – hallatszott a rövid, de lényegretörő (és aggályaimat igazoló) válasz.
- Jézus, Ede, megmondjam, mi vagy? Egy hal, ami képtelen lélegezni az óceánban.
- Hé, lehetek édesvízi hal is…
- Ha az lennél, akkor meg félnél, hogy megtámad egy medúza. Vagy cápa. Valami, ami nincs az édesvizekben.

Ezután végre eljutottunk odáig, hogy felhívhassam Zsanit. A téma természetesen az volt, hogy beszámoltam neki a szerelmes levélről, a vélt/valós küldőjéről meg a többiek kétségeiről. Zsani válaszát hallgatva idegesen babráltam a szív medállal, amit persze egész nap a nyakamba hordtam és ami – megfigyeltem – egészen különös hatással volt Kristófra, aki a következő tüneteket produkálta: hol elpirult, hol elsápadt, hol zavarba jött, hol pedig eltörte az épp a kezében lévő ceruzát.
- Sissi, én téged és Kamilláékat is egyaránt megértem. Jó esély van rá, hogy Kristóf írt neked, habár tényleg igaz, hogy nem ez az ő formája, de ha bármikor is ilyet tenne, azt szerintem pontosan így és ilyen szavakkal tenné. Hiszen te mondtad, hogy Kristóf milyen zavartan kapta félre a tekintetét, mikor rápillantottál az üzenet elolvasása után. De mindig minden esetben ott van az az ünneprontó „de”, ezért meg kéne fontolnod, elmész-e. Vagy hogy hogyan mész el. Ha elmennél, semmiképpen se egyedül menj, kísérjen el vagy Zoli, vagy Dávid. Vagy Zsolti. Szerintem bármelyikük megtenné. Rosszabb esetben nem lesz más, mint hogy ott találsz valakit, akivel semmi kedved sincs randizni, vagy akit nem is ismersz. Legrosszabb esetben viszont… abba bele se merek gondolni. Nem akarok vészmadárkodni, de az iskolánk annyira azért nem biztonságos, hogy ne tudjanak bejuttatni valakik egy hamis szerelmes levelet, valakik, akik talán már hetek óta figyelnek, és csak arra várnak, hogy egyenesen belesétálj a csapdájukba. Biztos vagyok benne, hogy Kamilla is gondolt erre. Csak épp nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Akárhogy döntesz is, ne menj oda egyedül. Csak a biztonság kedvéért. Na, elmegyek zsebiért és utána még beszélünk. Elmondhatod, mi volt kémián, Anita már mesélt valam…
Zsani feltehetőleg nem vette észre, hogy enyhén kezdtem hasonlítani egy éppencsak kijózanodott fülesmakira, aki az északi sarkra került, nem tudja, hol van, csak annyit érzékel az egészből, hogy hideg van és menne már haza. De nem is vehette, mert csak a térerő kötött minket össze. Zsani kedélyesen cseverészett mindenféléről, mialatt lelki szemeim előtt olyan képkockák pörögnek le, minthogy csütörtökön terroristákkal fogok találkozni vagy emberrablókkal, vagy szervkereskedőkkel… egyik se túl jó. Én… én azt hiszem, ma este anyáékkal alszom!

Ede is és én is menzások vagyunk, tehát kapunk a suliban főtt ételt. Ezért anya egészségmániája miatt vacsorára hideget eszünk, mert elvileg főtt ételt egy nap csak egyszer egészséges enni. Lehet, én nem tudom, de semmi bajom a hideg vacsival.
- Kivel beszélgettél olyan sokáig? – kérdezte egy vajaskenyeret kenegetve apa, amikor én is csatlakoztam a család többi tagjához a vacsoraasztalnál. Anya éppen Edét próbálta meg rávenni arra, hogy egyen valami zöldséget is, ne csak húsféléket, mire Ede bedobta az aduászt, hogy az anyjának növésben lévő kamaszfia van, igenis fontos a szervezete számára a fehérje, anya igazat adott neki, majd a vitaminokról kezdtek vitatkozni. Aztán arról, hogy anya szerint Ede nagyon búskomor és hallgatag az utóbbi időben, van-e ennek valami köze a szebbik nemhez? Így maradt rám apa a faggatózásaival.
- Csak Zsanival – válaszoltam hasonló közömbösséget tettetve, mint amivel ő próbálkozott, bedugtam a fejem a hűtőbe, és próbáltam átlátni azt a rendetlen fagyasztott kajahegyet, ami jellemzően beteríti a hűtőnket, ha Ede megy bevásárolni, és ha ő pakol be a hűtőbe. Óvatosan megpróbáltam kiemelni a tejet.
Tudtam, mi következik: az ételrakás leborult, apa pedig újból megszólalt:
- Hallottam valamilyen szerelmes levélről is – Apa még több vajat kent a kenyerére. Ilyen nagy kiszerelésben egyáltalán árulják a vajat?
- Csak egy sorozatról beszéltünk – haraptam az ajkamba vagy attól, hogy hazugság hagyta el az imént a számat, vagy attól, hogy a kisujjamat becsípte egy mirelithal és egy tejszínhabos flakon. Ráadásul, amit én tejnek hittem, az csak egy kiürült tejes doboz volt, ezért bosszúsan újabb támadást indítottam a derelye és négy doboz margarin ellen, amik várfalként védték a második doboz tejet.
- Mi a franc van itt, felgyűrődött a második Nagy-Kaukázus párizsiból és üres tejes dobozokból? – dörmögtem, mikor végre sikerült kihalásznom a tejet a védővonal mögül.
- Mondtál valamit? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe anya is, aki, úgy tűnt, egy időre felhagy azzal, hogy beismerő vallomásra bírja Edét, már ami Jennifert illeti.
- Csak azt kérdeztem, van- e itthon gabonapehely?
- Nem, kicsim, nincs.
- Remek – sóhajtottam és visszaraktam a tejet a frigóba. Pedig mennyit szenvedtem érte… - Jön a B vacsoraterv.
Anya szemöldökráncolva figyelt, miközben egy bontatlan doboz Nutellával és három szelet kenyérrel letelepedtem az asztalhoz.
- Ööö, Sissi? Az ott előtted a vacsorád?
- Még nem, de majd ha megeszem, akkor az lesz.
- Sissi, tudom, hogy te is növésben vagy…
- A’ogyan Ede – csámcsogta közbe a bátyám.
- Igen… és azt is tudom, hogy ilyenkor az embernek felgyorsul az anyagcseréje és lényegesen többet eszik és ezért én igazán nem szólhatok…
- Mégis szóó’z – vetette közbe Ede.
- Ede, veled már ma vitatkoztam…
Szülői kötelesség letudva.
- … most hagyd, hogy a húgoddal is törődjek!
- Így van! Inkább menj és kezdj neki a külszíni fejtésnek északon – tódítottam én is. Ritkán van olyan, hogy az ember lánya büntetlenül rendre utasíthatja a bátyját. Csak akkor, ha a szülei is haragszanak rá.
A metaforákat persze senki sem értette, ezért pontosítva elküldtem Edét rendet csinálni a hűtőszekrényben. Ede érdeklődve kelt fel a helyéről (az utóbbi időben, mivel növésben lévő kamasz, minden érdekli, ami a hűtőnkkel kapcsolatos). Anya ezután felém fordult:
- Szóval, Sissi, ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy kövér vagy. De azért szeretném, ha itthon valami tartalmasabbat ennél.
- Aha – mondtam, mert láttam, hogy anya valamilyen reakcióféleséget vár tőlem.
- Hidd el később ez még okozhat problémákat – győzködött tovább. – Most még szép vagy és vékony, de ha ezt így folytatod tovább, az ilyetén táplálkozás párosulva a rendszeres mozgás hiányával előbb-utóbb túlsúlyossághoz vezethet. Úgyhogy mostantól kezdve leállunk ezekkel a gabonapelyhekkel és a Nutellával.
- Túlélem.
- És itt az ideje, hogy beírassunk valamilyen sportegyesületbe.
Állj… MI?
- Tessék?
- Szükséged van a rendszeres mozgásra és az iskolai testnevelés órák nem elegek. Egész nap csak ülsz, mert tanórákon kell részt venned, itthon tanulnod kell… Néha fel kell állnod és le kell vezetned a fölös energiáidat! Válassz egy sportágat! Amihez csak kedved van. Csak legyen a közelben.
Még mindig tátott szájjal meredtem rá.
- Nem olyan rossz az – simította meg a vállam anya, mintha így akarná átadni a bizakodását. Hát, ez engem elkerült.
- Ja… majd hétvégére keresek valamit – nyögtem ki.
Anya arcán egy pillanatra aggodalom suhant át. Ami igaz az igaz, engem lehet félteni szinte minden értelemben, de amiatt, hogy sportolnom kell, azért nem. Ez így elég hülyén hangzana. Egy valami aggaszt: egy sportegyesületbe, egy összeszokott közösségbe kéne beilleszkednem. Kamillának és Anitának bezzeg a szeme se rebbenne, de én még sohasem próbáltam új emberekkel ismerkedni. Kamillát az óvoda óta ismerem, nem véletlenül a legjobb barátnőm, más társaságára nincs is igazán szükségem. A gimnázium gondolata számomra egy rémálom. Mert mi van, ha se Kamillával, se Anitával, se Zsanival, se Zolival, se Kristóffal nem vesznek fel ugyanabba a suliba?
Idegenparám van.
És melyik sportközösség ne utálna ki egy olyan lányt, aki semmilyen sportágban nem jeleskedik, mindig lemarad a suliköröknél, és a kutyasétáltatásnál aktívabb testmozgást szabadidejében még soha nem végzett? - Sissi

Boldog Karácsonyt!

Igen, tökéletesen igazatok van: ez itt nem 24-én került fel, mert igazság szerint teljesen elfelejtettem. Diagnosztizáltam magamon ugyanis... mindegy, rosszul lettem és kiment a fejemből ez a bejegyzés. Sajnálom, mert igazán nem így akartam, de azért Kellemes Ünnepeket!

Kedves feliratkozott Olvasóim!
Tudom, nem ti vagytok az egyetlenek, akiknek köszönetet kell mondanom, hiszen mindenkinek hálás vagyok, aki valaha is megnyitotta a blogot. De elsősorban Titeket illet a köszönet, amiért résről részre izgultatok a szereplők miatt és amiért elnéztétek nekem azt a több mint egy hónapos késést. Ezért ezerszer is köszönöm, amiért itt vagytok,
Felhő

Ajándék :) - megérdemlitek!
(nem egy képvágási remekmű, de azért remélem, nem lett olyan rossz)

Felvétel 3, rögzítve dec. 2, kedd 19:01

Na, hát sziasztok!
Már előbb is akartam írni, de beteg voltam/vagyok, de ilyen az én szerencsém: képes vagyok a szünet második napján lebetegedni! Mindegy, nem is húzom tovább az időt,
Jó olvasást!

Felhő

Ui: És persze előzőleg is Boldog Ünnepeket! Szenteste napján érdemes lesz felnézni a blogra, majd megtudjátok, feliratkozott olvasók, hogy miért… ;)

FELVÉTEL 3

Amúgy Kristófnak igaza volt, tényleg nem végeztem a matekházival, így csak az mentett meg Rudolf bá’ haragjától – és persze rohamosan vörösödő orrának látványától – hogy keddenként nincsen matekunk. Énekünk viszont van, de nekem tegnapról mára elment a hangom, annyit beszéltem a felvétel kedvéért, egészen be is rekedtem. Szóval most lemegyek a konyhába, csinálok egy mézes teát, kifosztom anya dugicsoki készletét és csakazértis beszélni fogok!
…
Kémiaórán még minden a szokásos nyugiban ment. Páros munka volt, én Anitával dolgoztam,
- Mit gondolsz, hogy fogják megvizsgálni az oldataik savasságát, egymáshoz vágják a kémcsövet? – intett feléjük Anita.
- Úristen, Anita, ezzel még csak ne is viccelj! – ijedtem meg, mert már a kémia szó is a frászt hozza rám, főleg, ha belegondolok, mennyire veszélyes. A sav pedig maró hatású! Vagy a lúg az? Mindegy, jó mindkettővel vigyázni.
Anita még pár percig vihogott, aztán végre segített kitalálni, savas, lúgos, vagy semleges oldatot kaptunk-e. (Én a semlegesért imádkoztam.)
- De tanár úr, én még mindig nem értem – nyafogott Laci az első padsorból. – Hogy válaszoljak a feladatlap kérdéseire, ha nem mondja meg, milyen oldatunk van?
- Már mondtam, László. Ott van maga előtt az indikátorként használt anyag, cseppentse bele a kémcsőbe és a színe alapján állapítsa meg a kémhatást! Világos? Annak kell lenni, mert ezt csak a múlt órán vettük, méghozzá elég részletesen, nem felejthette el és feltételezem – hajolt itt zavarba ejtően közel a fiúhoz a kémiatanárunk. – készült a mai órára.
- É-é-én igen… épp ezért azt is megjegyeztem, hogy a tanár úr azt is mondta, hogy különféle indikátorok léteznek, és  a színjelük is különbözik.
- Ejnye, akkor bizony az olvasással van gondunk fiam, mert ha elolvasta volna figyelmesen a feladatlapot, az első kérdésben rögtön el is árultam (burkoltan persze), hogy milyen indikátorral dolgozunk. Fenolftalein, érti? Még csak a kísérletet sem muszáj elvégeznie, hisz a fenolftalein csak lúgos oldatokban ölt fel valamilyen színt. Pirosat, a múltkor le is írtuk. Savas és semleges oldatban színtelen marad, ezért ezekre a kémhatásokra nem kérdezhetek rá, mert akkor nem tud egyértelmű választ adni. Így már érti?
- Azt hiszem – hápogta Laci rémülten, mert Döbrögi Antal, hál’ istennek hamarosan nyugalmazott kémiatanár elég ijesztő tud lenni már akkor is, ha csak a tanterembe lép be, na de hogy a személyes térbe…
- Azt hiszi? Hogyhogy csak hiszi? Hát csak gondoljon bele józan paraszt ésszel: a fenolftalein CSAK A LÚGOS OLDATOKBAN VÁLT SZÍNT. Már el is mondtam a választ, a maga oldata LÚGOS. Most már minden érthető, ugye?
- M-majdnem – adott ismét kitérő választ Laci enyhén sokkot kapva, de ez nem épp a legeslegjobb módszer volt arra, hogy lezárja ezt a kínos szóváltást.
A tanár bozontos szemöldöke összeszaladt, mintha csak egyetlen csík lenne, és rosszallóan megkérdezte:
- Mondja, magából melyik hiányzik, a józan vagy a paraszt?
Erre persze több padból is halkan elhangzott az e közismert, tanárok által eléggé kedvelt sértő mondatnak a szintén közismert, diákok által használatos válaszpoén: az ész! Amit valószínűleg Döbrögi is meghallhatott, mert így folytatta:
- Természetesen – kezdte, de most már nem csak Lacihoz, hanem az egész osztályhoz beszélt. – aki Lászlóhoz hasonlóan reménytelen esetnek tartja magát, az gondolom, most nem nevetett, szóval az egész társaság kiválóan fúja az anyagot, mert a helyzet ismeretében akkor inkább felelünk, jó? Úgyis olyan kevés jegyük van.
Ezután akkora csend lett, hogy még az ig. helyettes is átjött a szomszédos tanáriból megnézni, egyáltalán folyik-e itt tanítás. Kicsöngetéskor az osztály egy emberként lélegzett fel és hagyta el rekordsebességgel a labort.
Amint visszaértünk a termünkbe, Anita azonnal észrevette azt a valamit, ami nekem ugyan az orrom előtt volt, de simán elmentem volna mellette.
- Sissi, van valami a pdodban.
- Biztos valamelyik ötödikes felejtette itt az órai levelezést vagy egy feladatlapot – ültem le vállrándítva és előpakoltam az énekfelszerelésemet. Persze énekelni nem fogok. Azt már nem!
Anita szó nélkül benyúlt a padomba és előhúzta a papírcetlit a padomból.
- Sissi.
- Mondd!
- Mit?
- Hogyhogy mit? Szóltál, hogy Sissi.
- Ja, igen. Ez van ráírva.
- Mire?
- A borítékra – nyújtotta át a papírt, ami valóban egy boríték volt, az elején pedig ez: SISSI. – Tudod, én nagyon kedvellek meg mások is szeretnek, és természetesen gyönyörű vagy, de nem gondolnám, hogy ez egy ötödikestől származna.
Átvettem a borítékot és kérdőn néztem Anitára.
- Mi van? – nézett vissza értetlenül.
- Most mi legyen?
- Hát mi lenne, te pupák? – nevetett fel Anita. – Bontsd ki!
Még mindig gyanakodva meredtem az asztalon heverő borítékra. Persze, kíváncsi voltam, mi van benne, de mi van, ha mégsem nekem szánták. Mondjuk, ha megtudom, hogy valaki lenyúlta a becenevemet, mint ahogy azt én tettem Erzsébet császárnéval, megkeresem az illetőt, és…
- Sissi, nyugodtan kinyithatod – mondta váratlanul Anita, és egy pillanatig azt hittem, őt is hasonló kétségek foglalkoztatják, mint engem. Nos, ez nm teljesen így volt, mert aztán így folytatta: - Ha ez megnyugtat, én majd ráborulok és a testemmel csökkentem a robbanás erejét; feltéve, ha tényleg bomba.
Ez olyan anitás volt – önfeláldozó és dilis.
- Jól van, jól van, kinyitom – forgattam a szemem és feltétem a borítékot.
Egy szív alakú medál pottyant az ölembe.
- Szép – jegyezte meg elismerően Anita, majd kacsintott egyet. – Ez egy elég komoly utalás. Üzenet nincs?
- Várj, megnézem… itt van valami

Kamilla viszont Daniella mellé kényszerült.

               A szépséges szöszinek, aki itt ül.

                 Van kedved találkozni? Ha igen, gyere csüt. du. a deszkapályára! Nem mondom meg, hogy
               ki vagyok, mert nem akarlak elijeszteni, mert lehet, hogy te nem így érzel irántam, ahogy én irántad…
                 Tudom, te nem fogsz kinevetni a félénkségem miatt.
                  Mindegy, mikor jössz - én várok Rád.  <3

- Azta! Úgy látom, Ámor nyila elég rendesen eltalált valakit. Van egy titkos rajongód! – ujjongott Anita, aki a vállam fölött olvasta el a levelet.
- Talán nem is olyan titkos – töprengtem el és vetettem egy oldalpillantást Kristóf felé. Meglepetésemre találkozott a tekintetünk, de a srác villámgyorsan elfordította a fejét. – Tudtam! – kiáltottam fel olyan hirtelen, hogy Anita hátraugrott, és nekiütközött Brigi padjának.
- Hé! – háborodott fel a lány.
- Bocs – dörzsölgette fájdalmasan a vádliját Anita, majd vetett rám egy szemrehányó pillantást. – Ezt ne csináld többet!
- Kristóf az! – ugráltam boldogan.
- Mi Kristóf?
- Ő írta a levelet. Ez egész biztos.
- Kristóf – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Anita. – Kristóf szerelmes levelet írt? Bocsi, hogy ezt mondom, de ez nem egészen az ő stílusa, szerintem…
Anitának ebben igaza van, Kristóf nem ilyen. Tudja, mi kell egy lánynak – engem legalábbis mindig fel tud vidítani J - de tényleg nem eszköze a romantika. Ebben talán hasonlítunk is, mert én ugyan szeretem a rózsaszínt, bolondulok a kutyusokért, és a kedvenc filmjeim között is van egypár romantic comedy, mégsem tudom magam beleképzelni semmilyen úgymond romantikus szituációba. Kristófba sem úgy estem bele, hogy megláttam és görcsbe rándult a gyomrom, felébredtek a pillangók a gyomromban, nem láttam őt lassított felvételen, nem sütött ki hirtelen a nap, nem támadt kedvem énekelni és senki sem vágott a jelenet alá semmilyen lassú vontatott zenét. Én megismertem Kristófot, és megszerettem. Nem is érdekelt sem a levél sem a medál, sem a névtelenség, egyedül csak Kristóf érdekelt, mert egészen biztosan biztos, hogy ő írta az üzenetet, és természetesen eszem ágában sincs mással randizni, mint vele, legyen az vakrandi vagy akármilyen más randi.
- Tudom, Anita… de sok utalás van a szövegben, hogy ő volt – vágtam közbe.
- Például?
- Csak Kristóf hív Szöszinek.
- De itt a szöszi melléknévként szerepel, nem megszólításként, nincs nagybetűvel kezdve…
- Az lényegtelen – legyintettem. – Az is itt van, hogy a deszkapályán találkozzunk. Most mondd meg, ki más hívna Kristófon kívül egy olyan lányt a deszkapályára randizni, aki még soha életében nem állt deszkán? És különben is, Kristóf nagy deszkás, a deszkapálya a második otthona, lehet, hogy azért hívott oda, mert ott jobban biztonságban érzi magát, és így könnyebb neki szerelmet vallani…
- Nem azt mondtam, hogy Kristóf egyáltalán nem írhatta, sőt, ő az első a gyanúsítottak listáján, én örülnék a legjobban, ha tényleg Kristóf lenne a feladó, de amíg nem tudunk semmi biztosat, addig ne…
- Hát pedig én  már eldöntöttem hogy elmegyek, mivel biztos, hogy ő az!
- Nem biztos.
- De igen.
- Nézd, kérdezzük meg Kamillát!
- Rendben – egyeztem bele. Kamilla biztos nekem ad majd igazat. Ő biztos egyetért majd velem. Hiszen ovis korunk óta legjobb barátnők vagyunk! Azt fogja majd mondani…
- Hű, de romantikus – sóhajtotta Kamilla, mikor beszámoltunk neki a történtekről. – De szerintem se kéne elmenned, amíg nem tudjuk száz százalékig, hogy ki küldte. Simán lehet átverés, szívatás, vagy akár csapda is.
- Kamilla, ne már. Ti tényleg nem értitek? Én érzem, hogy Kristóf volt az, aki a padomba dugta a borítékot. Jóval előbb itt volt már a teremben nálunk.
- Igazából nem hülyeség. Megnéztétek a kézírást?
- Nyomtatva van – húzta el a száját lemondóan Anita.
- A francba! – toppantott dühösen Kamilla. – Nézzétek, csütörtökig még van időnk. Délutánig figyeljük Kristófot. Ha Zsani is itt lenne, könnyebb dolgunk lenne, mert ő nagyon jól észrevétlen tud maradni.
- Náthás – mondta Anita. – tegnap láttam az orvosiban, mikor anyáékhoz mentem.
Anita szülei ugyanis orvosok.
- Mit gondolsz, csütörtökig felgyógyul?
- Nem hiszem – rázta a fejét.
- Akkor maradunk hárman. És szerintem tartsuk nyitva a szemünket, ne csak Kristófot figyeljük, hanem mindenkit, akihez Sissinek bármilyen köze is lehet, mert – mosolygott Kamilla kedvesen. – úgy gondolom, te sokkal több srác csodálatát vívtad ki, mint ahogy azt mi gondoltuk.
- Szerintem olyanokra kell inkább odafigyelnünk, akiknek nem sok közük volt eddig Sissihez. Ha valaki közeledett volna hozzá az ismeretségi körünkből, azt észrevettük volna – vetette közbe Anita.
- Így még nehezebb lesz. Sajnos még az osztályban is elég sokan vannak, akikkel…
- Jól van, csajszi, még mielőtt elkezdenéd szervezni a világbékét, találjuk ki, hogy hol kezdjük a kutatást.
- Higgyétek már el, hogy mindez felesleges! Én biztos vagyok benne, hogy Kristóf írta azt a levelet – fakadtam ki, mert nem igaz, hogy tudomást sem vesznek rólam.
- Hidd el, Sissi, mi is azt szeretnénk, hogyha ő lenne az. Lehet, hogy ő is. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy valaki szórakozik veled, és ha felkészületlenül mész el a vakrandira, elképzelhető, hogy a fiú nem lesz az eseted, vagy megalázó lesz, vagy… ha nem Kristóf az, akkor nyilván valaki más lesz ott, szóval az üzenet alapján más van reménytelenül beléd esve… persze ez nem zárja ki azt, hogy Kristóf is szerelmes beléd… mindegy, az a másik bátorításnak fogja tekinteni… a lényeg az, hogy próbáljuk meg kideríteni, ki írta az üzenetet.
Kamilla zavaros összefoglalása után végül megegyeztünk abban, hogy először a kézicsapat tagjai körül nézünk körül. Lementem én is az edzésre Anitával, Kamilla pedig figyelte, hogy kézistársai közül ki viselkedik furcsán vagy ki jött zavarba attól, hogy ott vagyok. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezért én továbbra is fenntartom, hogy Kristóf akar találkozni velem. - Sissi

1. KÖZJÁTÉK

Sziasztok!
Ezzel a résszel nagyjából be is indul a történet. Köszönöm az olvasóimnak, hogy gyorsan kapcsoltak és Az életem viharos zónája c. blog folytatására is feliratkoztak, és természetesen a bloggereknek, akik segítettek népszerűsíteni a blogot. Az már most biztos, hogy a részek megjelenése között nagy csúszások lesznek, szóval aki nem szeret engem olvasni, az örül – nem sokáig viszont, mert nagyon igyekszem rendszeresen hozni az újabb fejezeteket.
Jó olvasást!
Felhő

Kristófnak igazából az égvilágon semmi baja sem volt a sulival. Sok mindent nem értett, de valahol belül azért sejtette, hogy az iskola is jó valamire. Tanulni és leckét írni ugyan nem mindig szeretett, de azért sikerült hármasokkal és négyesekkel (meg néha becsúszott intőkkel és egyesekkel) végigevickélni az elmúlt hat évet. Suliba járni különösen szeretett. Örült, hogy a haverokkal lehet, mert szinte mindenkivel jóban volt az egész felső tagozatban, voltak lány-barátai is. Ami viszont a legszebbé tette ezt az egész iskolát, az Sissi volt, aki a lány-barátok közül is kiemelkedett, annyira, hogy már nem is barát volt, hanem az egyetlen, akivel Kristóf valaha is járni akart. Sissiért viszont Kristófnak rengeteg akadályt kellene legyőzni, amik főként olyanok, amibe nem igazán lehet beleszólása. Kapásból ott van pl. Sissi titokzatos barátja, az az olasz. Nyilván nem járhat addig Sissivel, amíg, ha távkapcsolatban is, de kapcsolatban van. Sissi különben sem szereti túlzottan, ha mások próbálnak beleszólni az ő dolgába, így hát Kristóf nem is dolgoztatta túl keményen a szürke állományát annak érdekében, hogyan is lehetne ezt a kettőt szétválasztani. Bezzeg Zoli már rég előállt volna egy tervvel, de szerencsére eddig még semmiféle ötletet se tárt deszkás haverja elé.
Kristóf sóhajtva lökött egyet a deszkán és a sportcsarnok felé kanyarodott. Zoli, miután rendeződött a dolog Kamillával, hajlott rá, hogy olyan esetekbe üsse az orrát, amihez semmi köze. Sőt, most is pont erre készült, méghozzá Kristóffal az oldalán. Kristóf ezért is engedte végül, hogy Sissi átvállalja a büntetőfeladat megírását, mert ma nem maradhatott bent iskola után. Bármikor máskor vállalta volna a teremfogságot, de ma délután ott kell lennie a tett helyszínén, hogy kontrollálja Zoli esztelenségét.
A sportcsarnokban a kézisek sohasem edzést tartottak, csak játszottak, de rendesen, 2X30 percben, cserékkel, bíróval, aki most éppen egy srác volt, aki a múlt héten eltörte a karját.
- Mennyi van még hátra, Bence? – kérdezte a bírót Kristóf.
- Szia, még három perc.
- OK, kösz – ült fel Kristóf a lelátóra.
Három perc múlva az egész társaság izzadtan és kipirulva jött le a pályáról, megkeresték a lelátón széthagyott cuccaikat, majd elindultak az öltözők felé. Utolsónak Zoli maradt.
- Jó, hogy ideértél – mondta, de közben már a cipőjét kötötte ki és cserélte le utcaira. Hosszú tréningnadrágban volt és fehér pólóban, ezért úgy döntött, fölösleges átöltöznie, még akkor is, ha nem túl kellemes szagok terjengtek a kétméteres körzetében. Mindegy, ezzel is időt nyernek, és ma úgysem kísérheti haza Kamillát. – Várkony mit szólt a késéshez? Kikaptál?
- Várkonytól? Tőle még akkor is kikapnék, ha legközelebb öltönyben mennék tanszobára – válaszolta Kristóf közömbösen, a lábaival ideges titi tá-kat dobolt a padlón. – Csak az fenyegetett, hogy bent tart 4 óra után, ha nem leszek kész a leckékkel, de Sissi segített, szóval itt vagyok.
- Szóval Sissi segített? – érdeklődött felvont szemöldökkel Zoli. – De hisz az jó, nem?
- Nem tudom, lehet – csóválta a fejét csalódottan Kristóf. – Ki tudja, jó-e. Mióta tudom, hogy itt van ez az olasz a képben, semmit sem értek. Miért kedvesebb hozzám, mint a többiekhez? Mármint nem úgy értem, veletek is nagyon édes, mert Sissi ilyen, ilyen vattacukor-lány, aki mindenkivel törődik, meg agyal a dolgokon, de közben meg olyan bonyolult és érthetetlen.
- Mi van a vattacukorral?
- Hát érthetetlen, mert azt sem tudom, hogy készül a vattacukor, meg édes, mert… A vattacukor is nyilván édes, elvégre cukorból készül, csak azt nem értem, hogyan. Sissi csak miattam ilyen, vagy nem, mert alapból mindenkivel ilyen, és csak képzelődöm. Érted, nem?
- Nem igazán.
- Jó, mindegy, mert én is kezdem elveszteni a fonalat – sóhajtott. – Nem tudom…
- A szerelem bonyolult.
- Te már csak tudod – vigyorgott.
Kristóf talán még sötétedésig is itt ült volna, azon merengve, hogy is van ez, de ekkor a két fiú megpillantotta az öltözők felől érkező Petit.
Alap, hogy egy vérbeli kézistánál – főleg, ha Reni csapatában játszik, ahol a CSK bármikor összehívhat egy rendkívüli edzést – mindig legyen egy kézilabda. Peti pedig csendes fiú, akit talán csakis kizárólag a kézi tud lekötni, így különösen figyelt ennek az íratlan szabálynak a betartására és most is egy piros kézilabdát pattogtatva közeledett Kristóf és Zoli felé. Alacsony, de erős srác volt, és a hallgatagsága sem volt teljesen olyan, mint a szintén kézis Ákosnak a 7/A-ból, akinek a fejéhez van nőve a fülhallgató. Peti inkább az a típus, aki sokszor csak kívülről szemléli az eseményeket, és aki nem fecseg feleslegesen. Össze is rezzent, amikor Zoli és Kristóf megállították.
- Helló, Peti!
- Sziasztok! – pislogott.
- Van valami, amiről tudnod kell… – kezdte Zoli.
- Szerinte – fűzte hozzá Kristóf. Most már nem csak Peti, hanem Zoli is értetlen szemeket meresztett rá.
- Tessék?
- Szerinte – ismételte Kristóf Zolira bökve. – ez egy olyan dolog, ami rád tartozik, vagy amibe nekünk is feltétlenül bele kell, hogy folynunk.
- Miért, mi az? – Peti egyszerre kíváncsi lett, hogy hirtelen mitől lett ennyire fontos személy, és nem törődött a rosszallással Kristóf hangjában, ami viszont Zolit különösképp aggasztotta. Hiszen éppen Kristóf az, akinek minden mindegy, ő akkor is pozitívan áll a dolgokhoz. De úgy gondolta, ezzel majd később törődik.
- Igen, térjünk a lényegre: Zsaniról van szó.
Ez volt az a pillanat, mikor Peti arca az egészséges színtől jóval eltávolodott: először falfehér, majd olyan vörös lett, mint a kézilabda a kezében.
- Igazán? – bökte ki nagy nehezen.
- Aha. Úgy tűnik vetélytársad akadt…
- Sziasztok, fiúk! – harsant egy hang a hátuk mögött.
A három srác riadtan fordult a hátuk mögött ácsorgó Kamilla felé, aki egy nyugodt mosollyal nyugtázta a hallottakat – mert természetesen hallott mindent, de csak egy puszit nyomott Zoli arcára. Előtte már rég nem volt titok, hogy Peti reménytelenül beleesett Zsaniba, a másik meg – hogy Peti nincs ezzel egyedül – épp aznap derült ki.
- Mehetünk? – kérdezte Zolitól, majd beleszimatolt a levegőbe. – Te nem öltöztél át?
- Szia, nem – túrt szégyenlősen a hajába Zoli. - És figyelj… ma nem kísérhetlek haza. Sajnálom. Valamit… - pillantott Petire és Kristófra, majd vissza Kamillára. - még meg kell beszélnünk.
- Oké, akkor hazagurulok Renivel és Dáviddal. Jó beszélgetést!
- Hé, várj! – állította meg Zoli a barátnőjét. – Dáviddal?
- ÉS Renivel – bólintott Kamilla, majd látva Zoli arckifejezését nevetve egy gyors csókot lehelt a szájára.  – Ne aggódj!
Azzal Kamilla megfordult és amint kilépett a csarnokból, deszkára pattant és csatlakozott a már indulófélben lévő Renihez és Dávidhoz. A három fiú is elindult, Kristóf a deszkáján gurulva, de néha menet közben felemelte a deszka orrát és hol jobbra, hol pedig balra rakta át. Peti a labdáját pattogtatta, Zoli meg, aki még mindig nem volt olyan ügyes, mint Kristóf, de még Kamilla szintjét sem közelítette meg, a kezében vitte a saját deszkáját és magában dühöngött azon, hogy Kamilla Dáviddal (és Renivel,) megy haza. Vajon nem kellett volna mégiscsak hazakísérni? Zoli menet közben már majdnem elfelejtette, miről is akart beszélni. De csak majdnem…
- Tehát, Peti: az lenne a lényeg, hogy nem te vagy az egyedüli, akinek tetszik Zsani.
- Na, témánál vagyunk – gondolta Kristóf.
- Egyáltalán honnan veszitek azt, hogy nekem tetszik? – vágott közbe harciasan Peti.
- Kamilla mondta, hogy kérdeztél tőle valamit, amiből erre lehet következni.
- Ja, igen. Mikor nem voltak edzések. Mindegy – sóhajtott végül Peti és próbált minél több keménységet sűríteni a szemébe, úgy kérdezte: - Ki az?
- Gergő – felelte Zoli és Kristóf egyszerre.
Peti kezéből kigurult a kézilabda és enyhén sokkos állapotban meredt maga elé. Kristóf elkapta a labdát, mielőtt még az úttestre gurult volna.
- Egyáltalán mit is vártál? – kérdezte komoran Zolitól a labdát forgatva.
- Nem tudom – Zoli tanácstalanul fürkészte az eget. – De talán kovácsolhatnánk valami tervet.
- Zoli?
- Mi az, Kristóf?
- Nem hiszem, hogy Peti bízik az általad kreált tervekben.
- Persze, nyilván – helyeselt Zoli, de az arcáról pont a válasza ellenkezőjét lehetett leolvasni. – Csak ötletelünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
- Zoli, én úgy értettem, hogy inkább hagyjuk, ez az ügy nem ránk tartozik.
- Peti a haverunk, segíthetnénk neki.
- Nem, ha nem kéri. Egyébként sem kell. Az ember csajügye egyben a magánügye, nem kéne se nekem, se neked beleszólnunk. A választás úgyis Zsanié.
- Lehet, de mégiscsak ki kéne találni valamit Gergő ellen…
- Zoli, figyeltél az előbb? Nem egy gameplay-ben vagy, itt nincsenek ellenségeskedések.
- Miért ne lennének? Én és Dávid sem…
- Ja, hogy az, akartam is mondani, hogy szerintem eltúloztátok ezt a versengést, mert csak utálkozás lett belőle. Mindegy, a fő, hogy te és Kamilla együtt vagytok.
- Pontosan. Mert akkor is voltak TERVEK.
- Amik miatt majdnem egyáltalán nem jöttetek volna össze.
- Az Gergő ötlete volt! A másik meg bevált.
- A másikat is Daniella találta ki, nem te. Te nem biztos, hogy jó vagy ebben. Zoli, hidd el, ebbe nekünk nem kell beleavatkoznunk. Nálad és Kamillánál ezek segítettek, de ez nem jelenti azt, hogy Petinél is Zsaninál is ez lenne a megoldás. Sőt, ahogy én ismerem Zsanit, tutira nem örülne annak, ha hirtelen felfordulás keletkezne körülötte.
- Akkor is szólnunk kellett neki. És ha már itt vagyunk, simán össze is foghatnánk.
- Zoli, én bírlak. De néha úgy viselkedsz, mint egy pletykás tinilány.
- Hé, nem kell veszekedni – tért magához hirtelen Peti. – Csak természetes, hogy Zsani másnak is megtetszik, mert szép lány, de mindegy, mert én úgyse… Mármint én soha nem mernék odamenni hozzá és elhívni randira, van, hogy köszönni se merek neki, akkor mégis, hogy álljak elő azzal, hogy legyen a barátnőm? Amúgy meg esélyem se lenne Gergővel szemben, mert ő százszor érdekesebb, mint én.
- Honnan tudod? Még sosem próbáltál beszélgetni Zsanival, lehet, hogy titokban te is szimpatikus vagy neki. De ha nagyon nem megy…
- Ne becsüld alá! Szerintem megoldja – ékelte közbe Kristóf, akinek még mindig nem tetszett, hogy egy ilyen kényes dologba ártják bele magukat. Valahogy rossz előérzete volt.
- Figyeljetek, majd kitalálok valamit, jó? Ráírok face-n, vagy… Nem tudom, meglátjuk majd. Zárjuk le ezt a témát – rázta a fejét lemondóan Peti.

- Kéne egy terv – gondolkodott hangosan Zoli, aztán gyorsan folytatta, még mielőtt Kristóf közbeszólhatott volna. – De rendben, akkor mi, Kristóffal szemmel tartjuk Gergőt (- Kristóf a szemét forgatta és biztos volt benne, hogy ő ebbe nem megy bele, de nem volt ereje vitatkozni. -), te pedig addig elkezdesz beszélgetni Zsanival.
Peti bólintott. Kristófnak úgy tűnt, izgatottan várja már a hevenyészett „akció” kezdetét, amit valószínűleg Zoli ég tovább fog gondolni. A deszkás megütődve nézte barátait. Nem tehetett róla, de úgy érezte, szégyen, ha valaki nem meri egyedül megvívni a harcot önmagával és legyőzni az elutasítástól való félelmet, szóval akinek segítségre van szüksége ahhoz, hogy becsajozzon. Mert ebben pont az lenne a lényeg, hogy az ember önmagát adja. EGYEDÜL.
Kristóf akármennyire is azt hajtogatta, hogy ez az egész nem rájuk tartozik, a szíve mélyén remélte, hogy Gergő szerzi meg végül Zsanit. Gergő legalább nem hagyja magát mások által irányítani.
Rövidesen a három fiú útja elkanyarodott, Kristóf a deszkapálya mellett gurult haza magában füstölögve, amikor kis híján elgázolta az egyik sarok mögött lesben álló Ivánt. Iván 8/B-s volt, magas, 16 éves, többször bukott tanuló, régebben Dávid és Zsolti legjobb haverja volt, de miután Zsolti buliján letámadta Zsanit, a két srác nem állt vele szóba és a sulit uraló hármas Ákossal egészült ki.
- Bocs, Iván.
- Nincs gond, Kristóf, jó, hogy jössz – mérte végig a deszkást Iván. – Van valami, amit el kéne végezned – mondta. A háta mögül még két megtermett gimnazista lépett elő…