A mobiltelefonokra, amik egyébként bárhol, bármikor, bárki más családjában Ede és jómagam tulajdonait képeznék, nálunk otthon egy sajátos szabály vonatkozik, ami rajtam és a bátyámon kívül a rokonaim számára egyáltalán nem hat különösnek. Napközben, mikor suliban vagyunk, lehet nálunk mobil, hogy a szüleink elérhessenek minket. De amikor anyáék hazaérnek, a telók eltűnnek apa íróasztalának felső fiókjában, amihez sajnálatos módon egy zár és egy beleillő kulcs is tartozik. Ennek két oka is van (amik őseink szemében teljesen indokoltak, csak az elszenvedők, azaz csak mi kifogásoljuk egyedül ezeknek az okoknak a hitelességét). Anya részéről az, hogy nem szeretné, ha a gyermekei egész este a telefonjukon lógnának, ahelyett, hogy a család együtt töltse az estét, illetve ezzel akar ösztönözni minket, hogy tartsuk szem előtt az emberi kapcsolatok személyes formáját - semmi baj sincs azzal, ha a családi estéink kiegészülnek Ede haverjaival vagy az én barátnőimmel, csak ne különféle készülékeken keresztül tartsuk velük a kapcsolatot. Apa indoka pedig az volt, hogy jelen szeretne lenni minden olyan alkalomkor, mikor sor kerülhet egy esetleges titkos randi megszervezésére. Ugyanis otthon azért nem vagyunk teljesen elzárva a külvilágtól; van egy régimódi vezetékes telefonunk, amit nem mellesleg utálunk használni, révén, hogy egészséges fiatalabb generáció vagyunk, ami hozzá van szokva ahhoz, hogy a saját okostelefonját használja kapcsolattartás céljából.
Mikor hazaérkeztem és beléptem a nappaliba, Edét találtam a szoba közepén a vezetékes telefonnal szemben, amint gyilkosan meredt a készülékkel szemben.
- Ha abbahagytad – mértem végig a bátyámat. -, amit csinálsz, nevezzük azt bárminek is, én is használnám a telefont.- Egy pillanat és átadom – válaszolt Ede, de olyan vékony, erőtlen és nyüszítő hangon, hogy már azt hittem, beteg. Aztán rájöttem.
- Jennifer.
- Ühüm – bólintott.
- Ezek szerint végre el merted kérni a számát, és abból ítélve, hogy itt ácsorogsz, gondolom, fel is akarod hívni.
- Valami ilyesmi – igazította meg a szemüvegét Ede, majd bűnbánóan hozzátette: - De nem kértem el a számát. Testnevelésórán osztályzás volt, és ő ottfelejtette az ellenőrzőjét. Abból írtam ki.
- Aha, így már sokkal reálisabb a helyzet – ingattam a fejem. – Bevallom, egy pillanatig sem hittem, hogy valaha is lesz bátorságod megszólítani a hercegnőt. Az nem te lennél.
- Tudod, Sissi, annyira értékelem ezeket a tőled eredeztethető értékes és biztató hozzászólásokat, hogy azt szavakban ki sem tudom fejezni – morogta Ede annyi idézőjelet rajzolva a levegőbe, hogy a kézjelekből már nem nagyon, de a hangsúlyból azért még nagyjából érthettem, hol ironizált.
- Ez a dolgom, hiszen a bátyám vagy – mosolyogtam. – Mi a szám?
- Ez – nyújtott felém egy kitépett füzetlapot, amit gyorsan kikaptam a kezéből, úgy helyezkedtem, hogy Ede ne tudjon akadályozni és villámként forgattam a csárdát a számjegyek között.
- Mi az ördögöt csinálsz? – kapkodott Ede a hátam mögül Jennifer telefonszáma után és próbált megkerülni.
- Segítek – helyezkedtem tovább. Alaphelyzetben is elég bonyolult használni ezt az őskőkorszaki izét, nemhogy még hátulról akadályozzanak is benne! – Kész! – kiáltottam fel, mikor a telefonkagyló végre egyenletes, búgó hangot adott ki magából, jelezve, hogy kicsöng a másik oldalon. – Tessék – nyújtottam át Edének és amint átvette, erősen megragadtam a karját, hogy még véletlenül se tudja lerakni.
- Felvették – súgta halálra váltan néhány pillanata múlva Ede, majd sebesen megfordult és a másik (általam nem blokkolt) karjával kirántotta a konnektorból a telefon vezetékét.
- Mi történt?
- Az… az apja vette fel – motyogta Ede és rémülten fúja ki a benntartott levegőt.
- Hm. Mondjuk erre számíthattunk volna, hisz az ellenőrzőből írtuk ki a számot. Oda meg nem a tanuló telefonszámát szokás beírni. Próbáljuk meg még egyszer, és kérjük Jennifert!
- Ki van zárva!
- Ne már, Ede. Ez így soha az életben nem fog menni! Még az a kibúvó sem áll fenn, hogy a gimiben majd elfelejted, de nem, mert ugyanoda akartok menni és mindketten imádtok tanulni, ezért kizárt, hogy ne vegyenek fel titeket vagy akár csak az egyikőtöket. Valamikor lépned kell!
- Majd – hallatszott a rövid, de lényegretörő (és aggályaimat igazoló) válasz.
- Jézus, Ede, megmondjam, mi vagy? Egy hal, ami képtelen lélegezni az óceánban.
- Hé, lehetek édesvízi hal is…
- Ha az lennél, akkor meg félnél, hogy megtámad egy medúza. Vagy cápa. Valami, ami nincs az édesvizekben.
Ezután végre eljutottunk odáig, hogy felhívhassam Zsanit. A téma természetesen az volt, hogy beszámoltam neki a szerelmes levélről, a vélt/valós küldőjéről meg a többiek kétségeiről. Zsani válaszát hallgatva idegesen babráltam a szív medállal, amit persze egész nap a nyakamba hordtam és ami – megfigyeltem – egészen különös hatással volt Kristófra, aki a következő tüneteket produkálta: hol elpirult, hol elsápadt, hol zavarba jött, hol pedig eltörte az épp a kezében lévő ceruzát.
- Sissi, én téged és Kamilláékat is egyaránt megértem. Jó esély van rá, hogy Kristóf írt neked, habár tényleg igaz, hogy nem ez az ő formája, de ha bármikor is ilyet tenne, azt szerintem pontosan így és ilyen szavakkal tenné. Hiszen te mondtad, hogy Kristóf milyen zavartan kapta félre a tekintetét, mikor rápillantottál az üzenet elolvasása után. De mindig minden esetben ott van az az ünneprontó „de”, ezért meg kéne fontolnod, elmész-e. Vagy hogy hogyan mész el. Ha elmennél, semmiképpen se egyedül menj, kísérjen el vagy Zoli, vagy Dávid. Vagy Zsolti. Szerintem bármelyikük megtenné. Rosszabb esetben nem lesz más, mint hogy ott találsz valakit, akivel semmi kedved sincs randizni, vagy akit nem is ismersz. Legrosszabb esetben viszont… abba bele se merek gondolni. Nem akarok vészmadárkodni, de az iskolánk annyira azért nem biztonságos, hogy ne tudjanak bejuttatni valakik egy hamis szerelmes levelet, valakik, akik talán már hetek óta figyelnek, és csak arra várnak, hogy egyenesen belesétálj a csapdájukba. Biztos vagyok benne, hogy Kamilla is gondolt erre. Csak épp nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Akárhogy döntesz is, ne menj oda egyedül. Csak a biztonság kedvéért. Na, elmegyek zsebiért és utána még beszélünk. Elmondhatod, mi volt kémián, Anita már mesélt valam…
Zsani feltehetőleg nem vette észre, hogy enyhén kezdtem hasonlítani egy éppencsak kijózanodott fülesmakira, aki az északi sarkra került, nem tudja, hol van, csak annyit érzékel az egészből, hogy hideg van és menne már haza. De nem is vehette, mert csak a térerő kötött minket össze. Zsani kedélyesen cseverészett mindenféléről, mialatt lelki szemeim előtt olyan képkockák pörögnek le, minthogy csütörtökön terroristákkal fogok találkozni vagy emberrablókkal, vagy szervkereskedőkkel… egyik se túl jó. Én… én azt hiszem, ma este anyáékkal alszom!
- Sissi, én téged és Kamilláékat is egyaránt megértem. Jó esély van rá, hogy Kristóf írt neked, habár tényleg igaz, hogy nem ez az ő formája, de ha bármikor is ilyet tenne, azt szerintem pontosan így és ilyen szavakkal tenné. Hiszen te mondtad, hogy Kristóf milyen zavartan kapta félre a tekintetét, mikor rápillantottál az üzenet elolvasása után. De mindig minden esetben ott van az az ünneprontó „de”, ezért meg kéne fontolnod, elmész-e. Vagy hogy hogyan mész el. Ha elmennél, semmiképpen se egyedül menj, kísérjen el vagy Zoli, vagy Dávid. Vagy Zsolti. Szerintem bármelyikük megtenné. Rosszabb esetben nem lesz más, mint hogy ott találsz valakit, akivel semmi kedved sincs randizni, vagy akit nem is ismersz. Legrosszabb esetben viszont… abba bele se merek gondolni. Nem akarok vészmadárkodni, de az iskolánk annyira azért nem biztonságos, hogy ne tudjanak bejuttatni valakik egy hamis szerelmes levelet, valakik, akik talán már hetek óta figyelnek, és csak arra várnak, hogy egyenesen belesétálj a csapdájukba. Biztos vagyok benne, hogy Kamilla is gondolt erre. Csak épp nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Akárhogy döntesz is, ne menj oda egyedül. Csak a biztonság kedvéért. Na, elmegyek zsebiért és utána még beszélünk. Elmondhatod, mi volt kémián, Anita már mesélt valam…
Zsani feltehetőleg nem vette észre, hogy enyhén kezdtem hasonlítani egy éppencsak kijózanodott fülesmakira, aki az északi sarkra került, nem tudja, hol van, csak annyit érzékel az egészből, hogy hideg van és menne már haza. De nem is vehette, mert csak a térerő kötött minket össze. Zsani kedélyesen cseverészett mindenféléről, mialatt lelki szemeim előtt olyan képkockák pörögnek le, minthogy csütörtökön terroristákkal fogok találkozni vagy emberrablókkal, vagy szervkereskedőkkel… egyik se túl jó. Én… én azt hiszem, ma este anyáékkal alszom!
Ede is és én is menzások vagyunk, tehát kapunk a suliban főtt ételt. Ezért anya egészségmániája miatt vacsorára hideget eszünk, mert elvileg főtt ételt egy nap csak egyszer egészséges enni. Lehet, én nem tudom, de semmi bajom a hideg vacsival.
- Kivel beszélgettél olyan sokáig? – kérdezte egy vajaskenyeret kenegetve apa, amikor én is csatlakoztam a család többi tagjához a vacsoraasztalnál. Anya éppen Edét próbálta meg rávenni arra, hogy egyen valami zöldséget is, ne csak húsféléket, mire Ede bedobta az aduászt, hogy az anyjának növésben lévő kamaszfia van, igenis fontos a szervezete számára a fehérje, anya igazat adott neki, majd a vitaminokról kezdtek vitatkozni. Aztán arról, hogy anya szerint Ede nagyon búskomor és hallgatag az utóbbi időben, van-e ennek valami köze a szebbik nemhez? Így maradt rám apa a faggatózásaival.
- Csak Zsanival – válaszoltam hasonló közömbösséget tettetve, mint amivel ő próbálkozott, bedugtam a fejem a hűtőbe, és próbáltam átlátni azt a rendetlen fagyasztott kajahegyet, ami jellemzően beteríti a hűtőnket, ha Ede megy bevásárolni, és ha ő pakol be a hűtőbe. Óvatosan megpróbáltam kiemelni a tejet.
Tudtam, mi következik: az ételrakás leborult, apa pedig újból megszólalt:
- Hallottam valamilyen szerelmes levélről is – Apa még több vajat kent a kenyerére. Ilyen nagy kiszerelésben egyáltalán árulják a vajat?
- Csak egy sorozatról beszéltünk – haraptam az ajkamba vagy attól, hogy hazugság hagyta el az imént a számat, vagy attól, hogy a kisujjamat becsípte egy mirelithal és egy tejszínhabos flakon. Ráadásul, amit én tejnek hittem, az csak egy kiürült tejes doboz volt, ezért bosszúsan újabb támadást indítottam a derelye és négy doboz margarin ellen, amik várfalként védték a második doboz tejet.
- Mi a franc van itt, felgyűrődött a második Nagy-Kaukázus párizsiból és üres tejes dobozokból? – dörmögtem, mikor végre sikerült kihalásznom a tejet a védővonal mögül.
- Mondtál valamit? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe anya is, aki, úgy tűnt, egy időre felhagy azzal, hogy beismerő vallomásra bírja Edét, már ami Jennifert illeti.
- Csak azt kérdeztem, van- e itthon gabonapehely?
- Nem, kicsim, nincs.
- Remek – sóhajtottam és visszaraktam a tejet a frigóba. Pedig mennyit szenvedtem érte… - Jön a B vacsoraterv.
Anya szemöldökráncolva figyelt, miközben egy bontatlan doboz Nutellával és három szelet kenyérrel letelepedtem az asztalhoz.
- Ööö, Sissi? Az ott előtted a vacsorád?
- Még nem, de majd ha megeszem, akkor az lesz.
- Sissi, tudom, hogy te is növésben vagy…
- A’ogyan Ede – csámcsogta közbe a bátyám.
- Igen… és azt is tudom, hogy ilyenkor az embernek felgyorsul az anyagcseréje és lényegesen többet eszik és ezért én igazán nem szólhatok…
- Mégis szóó’z – vetette közbe Ede.
- Ede, veled már ma vitatkoztam…
Szülői kötelesség letudva.
- … most hagyd, hogy a húgoddal is törődjek!
- Így van! Inkább menj és kezdj neki a külszíni fejtésnek északon – tódítottam én is. Ritkán van olyan, hogy az ember lánya büntetlenül rendre utasíthatja a bátyját. Csak akkor, ha a szülei is haragszanak rá.
A metaforákat persze senki sem értette, ezért pontosítva elküldtem Edét rendet csinálni a hűtőszekrényben. Ede érdeklődve kelt fel a helyéről (az utóbbi időben, mivel növésben lévő kamasz, minden érdekli, ami a hűtőnkkel kapcsolatos). Anya ezután felém fordult:
- Szóval, Sissi, ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy kövér vagy. De azért szeretném, ha itthon valami tartalmasabbat ennél.
- Aha – mondtam, mert láttam, hogy anya valamilyen reakcióféleséget vár tőlem.
- Hidd el később ez még okozhat problémákat – győzködött tovább. – Most még szép vagy és vékony, de ha ezt így folytatod tovább, az ilyetén táplálkozás párosulva a rendszeres mozgás hiányával előbb-utóbb túlsúlyossághoz vezethet. Úgyhogy mostantól kezdve leállunk ezekkel a gabonapelyhekkel és a Nutellával.
- Túlélem.
- És itt az ideje, hogy beírassunk valamilyen sportegyesületbe.
Állj… MI?
- Tessék?
- Szükséged van a rendszeres mozgásra és az iskolai testnevelés órák nem elegek. Egész nap csak ülsz, mert tanórákon kell részt venned, itthon tanulnod kell… Néha fel kell állnod és le kell vezetned a fölös energiáidat! Válassz egy sportágat! Amihez csak kedved van. Csak legyen a közelben.
Még mindig tátott szájjal meredtem rá.
- Nem olyan rossz az – simította meg a vállam anya, mintha így akarná átadni a bizakodását. Hát, ez engem elkerült.
- Ja… majd hétvégére keresek valamit – nyögtem ki.
Anya arcán egy pillanatra aggodalom suhant át. Ami igaz az igaz, engem lehet félteni szinte minden értelemben, de amiatt, hogy sportolnom kell, azért nem. Ez így elég hülyén hangzana. Egy valami aggaszt: egy sportegyesületbe, egy összeszokott közösségbe kéne beilleszkednem. Kamillának és Anitának bezzeg a szeme se rebbenne, de én még sohasem próbáltam új emberekkel ismerkedni. Kamillát az óvoda óta ismerem, nem véletlenül a legjobb barátnőm, más társaságára nincs is igazán szükségem. A gimnázium gondolata számomra egy rémálom. Mert mi van, ha se Kamillával, se Anitával, se Zsanival, se Zolival, se Kristóffal nem vesznek fel ugyanabba a suliba?
Idegenparám van.
És melyik sportközösség ne utálna ki egy olyan lányt, aki semmilyen sportágban nem jeleskedik, mindig lemarad a suliköröknél, és a kutyasétáltatásnál aktívabb testmozgást szabadidejében még soha nem végzett? - Sissi
- Kivel beszélgettél olyan sokáig? – kérdezte egy vajaskenyeret kenegetve apa, amikor én is csatlakoztam a család többi tagjához a vacsoraasztalnál. Anya éppen Edét próbálta meg rávenni arra, hogy egyen valami zöldséget is, ne csak húsféléket, mire Ede bedobta az aduászt, hogy az anyjának növésben lévő kamaszfia van, igenis fontos a szervezete számára a fehérje, anya igazat adott neki, majd a vitaminokról kezdtek vitatkozni. Aztán arról, hogy anya szerint Ede nagyon búskomor és hallgatag az utóbbi időben, van-e ennek valami köze a szebbik nemhez? Így maradt rám apa a faggatózásaival.
- Csak Zsanival – válaszoltam hasonló közömbösséget tettetve, mint amivel ő próbálkozott, bedugtam a fejem a hűtőbe, és próbáltam átlátni azt a rendetlen fagyasztott kajahegyet, ami jellemzően beteríti a hűtőnket, ha Ede megy bevásárolni, és ha ő pakol be a hűtőbe. Óvatosan megpróbáltam kiemelni a tejet.
Tudtam, mi következik: az ételrakás leborult, apa pedig újból megszólalt:
- Hallottam valamilyen szerelmes levélről is – Apa még több vajat kent a kenyerére. Ilyen nagy kiszerelésben egyáltalán árulják a vajat?
- Csak egy sorozatról beszéltünk – haraptam az ajkamba vagy attól, hogy hazugság hagyta el az imént a számat, vagy attól, hogy a kisujjamat becsípte egy mirelithal és egy tejszínhabos flakon. Ráadásul, amit én tejnek hittem, az csak egy kiürült tejes doboz volt, ezért bosszúsan újabb támadást indítottam a derelye és négy doboz margarin ellen, amik várfalként védték a második doboz tejet.
- Mi a franc van itt, felgyűrődött a második Nagy-Kaukázus párizsiból és üres tejes dobozokból? – dörmögtem, mikor végre sikerült kihalásznom a tejet a védővonal mögül.
- Mondtál valamit? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe anya is, aki, úgy tűnt, egy időre felhagy azzal, hogy beismerő vallomásra bírja Edét, már ami Jennifert illeti.
- Csak azt kérdeztem, van- e itthon gabonapehely?
- Nem, kicsim, nincs.
- Remek – sóhajtottam és visszaraktam a tejet a frigóba. Pedig mennyit szenvedtem érte… - Jön a B vacsoraterv.
Anya szemöldökráncolva figyelt, miközben egy bontatlan doboz Nutellával és három szelet kenyérrel letelepedtem az asztalhoz.
- Ööö, Sissi? Az ott előtted a vacsorád?
- Még nem, de majd ha megeszem, akkor az lesz.
- Sissi, tudom, hogy te is növésben vagy…
- A’ogyan Ede – csámcsogta közbe a bátyám.
- Igen… és azt is tudom, hogy ilyenkor az embernek felgyorsul az anyagcseréje és lényegesen többet eszik és ezért én igazán nem szólhatok…
- Mégis szóó’z – vetette közbe Ede.
- Ede, veled már ma vitatkoztam…
Szülői kötelesség letudva.
- … most hagyd, hogy a húgoddal is törődjek!
- Így van! Inkább menj és kezdj neki a külszíni fejtésnek északon – tódítottam én is. Ritkán van olyan, hogy az ember lánya büntetlenül rendre utasíthatja a bátyját. Csak akkor, ha a szülei is haragszanak rá.
A metaforákat persze senki sem értette, ezért pontosítva elküldtem Edét rendet csinálni a hűtőszekrényben. Ede érdeklődve kelt fel a helyéről (az utóbbi időben, mivel növésben lévő kamasz, minden érdekli, ami a hűtőnkkel kapcsolatos). Anya ezután felém fordult:
- Szóval, Sissi, ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy kövér vagy. De azért szeretném, ha itthon valami tartalmasabbat ennél.
- Aha – mondtam, mert láttam, hogy anya valamilyen reakcióféleséget vár tőlem.
- Hidd el később ez még okozhat problémákat – győzködött tovább. – Most még szép vagy és vékony, de ha ezt így folytatod tovább, az ilyetén táplálkozás párosulva a rendszeres mozgás hiányával előbb-utóbb túlsúlyossághoz vezethet. Úgyhogy mostantól kezdve leállunk ezekkel a gabonapelyhekkel és a Nutellával.
- Túlélem.
- És itt az ideje, hogy beírassunk valamilyen sportegyesületbe.
Állj… MI?
- Tessék?
- Szükséged van a rendszeres mozgásra és az iskolai testnevelés órák nem elegek. Egész nap csak ülsz, mert tanórákon kell részt venned, itthon tanulnod kell… Néha fel kell állnod és le kell vezetned a fölös energiáidat! Válassz egy sportágat! Amihez csak kedved van. Csak legyen a közelben.
Még mindig tátott szájjal meredtem rá.
- Nem olyan rossz az – simította meg a vállam anya, mintha így akarná átadni a bizakodását. Hát, ez engem elkerült.
- Ja… majd hétvégére keresek valamit – nyögtem ki.
Anya arcán egy pillanatra aggodalom suhant át. Ami igaz az igaz, engem lehet félteni szinte minden értelemben, de amiatt, hogy sportolnom kell, azért nem. Ez így elég hülyén hangzana. Egy valami aggaszt: egy sportegyesületbe, egy összeszokott közösségbe kéne beilleszkednem. Kamillának és Anitának bezzeg a szeme se rebbenne, de én még sohasem próbáltam új emberekkel ismerkedni. Kamillát az óvoda óta ismerem, nem véletlenül a legjobb barátnőm, más társaságára nincs is igazán szükségem. A gimnázium gondolata számomra egy rémálom. Mert mi van, ha se Kamillával, se Anitával, se Zsanival, se Zolival, se Kristóffal nem vesznek fel ugyanabba a suliba?
Idegenparám van.
És melyik sportközösség ne utálna ki egy olyan lányt, aki semmilyen sportágban nem jeleskedik, mindig lemarad a suliköröknél, és a kutyasétáltatásnál aktívabb testmozgást szabadidejében még soha nem végzett? - Sissi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése