Felvétel 8, rögzítve dec. 7. vasárnap 20:22-kor

Reggel fura zajok ébresztettek a szomszéd szobából. Először is valami koppant az Edével közös falunkon, másodszor pedig egy robbanás zaja rázta meg a házat. Még fél percig csak feküdtem a hátamon, pedig már rég rájöttem, kinek vagyok annyira fontos, hogy már korán reggel hiányolja a társaságomat, de túl fáradt voltam megszólalni.
- Ede! – nyöszörögtem két perc múlva, ennyi kellett ugyanis, hogy az agyam feldolgozza az infókat. Csak az őhozzá hasonló őrült fizikuspalánták állítják be üzenetjelzőnek az atomrobbanás hangját.
Sóhajtva felkeltem, a sötétben tapogatózva felkaptam egy plüssjátékot fegyvernek.
- Te idióta! – rontottam be hozzá, majd gyorsan a szemem elé kaptam a kezem, mert Ede, aki az ajtó közelében állt, ijedtében teljes testével rám zuhant a szemembe világítva egy zseblámpával.
- Sissi?
- Ki más lenne? – löktem odébb. – Miért, mit hittél?
- Nem tudom, de a frászt hoztad rám! Hogy a fenébe tudsz így kinézni reggelente? – förmedt rám, és valami azt súgta, nem bókolni akart.
- Mint aki most szökött meg egy horrorfilmből – ragozta tovább szemrebbenés nélkül.
- Jó, elég.
- De tényleg. Én bírom a horrort, de úgy megijesztettél…
- Te is, oké? Minek robbantgatsz hajnali…
- Hétkor, pontosan. Nincs olyan korán – bólintott, és valami filmzenét dudorászva feltápászkodott és felhúzta a redőnyt. Én közben összekucorodtam a padlón, lehunytam a szemem, és magamhoz öleltem a szobámból hozott plüssmajmot. Csakhogy ebben a pillanatban Ede elárasztotta napfénnyel a helyiséget. Morogva felé hajítottam a majmot, ami repülés közben széttárta a végtagjait és úgy érkezett Ede karjaiba, mintha épp átölelni.
- Nesze, az új barátnőd. Illik hozzád.
- Mivel közös a génállományunk, ugyanúgy passzolna hozzád. Tessék – dobta vissza.
- Dehogyis! Ez egy lánymaki. A tiéd – mondtam, és szegény plüss már vissza is került a bátyámhoz, néhányszor megperdülve a levegőben.
- Vidd már innen! Úgyis tudom, hogy a szaltózó majmok a te eseteid.
- Ugyan már! Úgy pörgött, mint egy balerina.
- Tényleg? Akkor mostantól az enyém – vigyorgott.
- Rendben, ifjú pár. Csííííííz!
Felvettem Ede mobilját az ágyáról. Kivételesen diszkrét voltam és nem kukkantottam bele a kezdőlapon villogó új üzenetbe, de az nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a feladó nem más, mint Juhász Jennifer. Ede ekkorra már beállt a fotózáshoz úgy tartva a majmot, mintha épp puszit adna az arcára.
- Egyébként elismerésem. Hogy szerezted meg a telefonodat? – kérdeztem irigykedve, mikor elkészültem a képpel.
Ede zavartan felkapta a fejét.
- Micsoda?
Mikor így elbambul, sosem tudjuk, épp merre jár. Illetve igen; számtalan variáció létezik. Lehet, hogy megtervezi az egyik jövőbeli Nobel-díj-átadón elmondandó beszédét. Ismét. Mert eltökélt szándéka, hogy ő majd feltalál valamit. Ezután általában arról kezd elmélkedni, hogy mégis mit találjon fel, viszont valamilyen úton-módon mindig kilyukad Jennifernél. Ezt persze egyszer sem mondta/vallotta be. Csak tudom, mert ismerem.
- A telefonod… - kezdtem újra.
- Ja, aaaaz – csillant fel az értelem a szemében. – Hát, elmondtam apunak, hogy… mihez kell.
- Szóval elmondtad neki, hogy randira akarsz hívni egy lányt.
Miért van az, hogyha én beszélek szerelmes levelekről, apa olyanná válik, mint egy felbőszült bika, de ha Ede akar becsajozni, az teljesen rendben van?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – hangzott a felelet, pedig valószínűleg ő sem gondolta komolyan, hogy nem fogom meglesni legalább azt, hogy kitől jött az üzenet. Méghozzá válaszüzenet.
- Na és?
- Mit na és?
- Belőled mindent harapófogóval kell kihúzni? – toppantottam türelmetlenül.
- Csak azért, hogy tudd, szeretlek!
- Menj a…ááá! Inkább válaszolj, Ede. Szóval?
- Ráírtam, hogy lenne-e kedve eljönni velünk a mai röplabda meccsre, aztán pedig tanulhatnánk együtt – rándította meg a vállát Ede, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy.
Pedig dehogyisnem az. Csak példát akar mutatni, hogy ilyen téren ne legyek én is olyan, mint ő (minden másban viszont egész nyugodtan). Vagy csak nagyképűsködik. Tök mindegy. Tudom, hogy akármennyire is tetteti a lazát, talán ez volt élete eddigi legnagyobb megmérettetése. Fizika, kémia, különböző idegen nyelvek elsajátítása, részvétel az összes tanulmányi versenyen, benne lenni a heti első háromban a Honfoglalón zsinórban öt héten keresztül – semmi probléma. Jennifer? Az már más tészta.
- És erre ő? Mit válaszolt?
- Nem tudom. Eldobtam a telefont.
- Ja, igen. Hallottam – bólogattam és átnyújtottam neki a telefonját.
- Mi van? – nézett vissza rám értetlenül.
- Nem akarod megnézni, mit írt?
- Nem is tudom. Nem, nem igazán. Gondolj bele, mi lesz, ha nemet mondott?
- Semmi az égvilágon! Különben is, nem hiszem, hogy nemet mondana, ha csak nincs már valami más programja.
- Pontosan! Randija valami más sráccal!
- Nos… nem feltétlenül. Bármi más is lehetséges… Akárhogy is, nem veled van baja, hiszen már számtalanszor tanultatok együtt, és…
- Sissi! – csattant fel.  – Éppen ez az! Én ennyire vagyok képes: tanulni hívni! Unalmas vagyok! Komolyan, néha már én is unom saját magamat. Nem lehetek ennyire szerencsétlen.
- Ede, két dolog, jó? – vágtam közbe. - Egy: ne kiabálj! Kettő: ha annyira se tudod rászánni magad, hogy megnézd, mit írt…
- Jó, igazad van – sóhajtott. Vajon mi fájhatott neki jobban? Hogy belátta, igazam van, vagy hogy belátta, hogy nekem van igazam.
- El sem tudom képzelni, hogy élted túl mellette nyolc éven keresztül. Ha már itt tartunk, hogy én hogyan éltem túl melletted, az se teljesen világos.
- Nekem se. Te egy evolúciós zsákutca vagy. Na – vett erőt magán. -, mutasd, mi áll abban az SMS-ben!
Jen üzenete: Jó, hánykor és hol?
- Nahát – döbbent meg Ede.
- Látod, mit mondtam? Bízz egy kicsit magadban! – veregettem meg a vállát, és kihátráltam a fizika szentélyéből. Még fél szemmel láttam, hogy Ede gyorsan leírja Jennifernek a kért infókat, amire szinte azonnal érkezett egy válasz is (ismét egy robbanáshang kíséretében), Ede pedig ezután elmélyülten chatelt a lánnyal. Még reggeli közben is, ami azért nagy dolog, mert ugyebár a bátyámról beszélünk...
A meccsen ingyenes volt a részvétel, ha mikulássapkában érkezünk, tekintettel arra, hogy tegnap volt Mikulás. Úgyhogy pontban 11-kor anya, apa, Ede, Jennifer, Kristóf és én piros fehér bojtos sapkában kiültünk a nézőtérre, a többi kis „miki” közé, és figyeltük, amint a bíró (szintén Mikulásnak öltözve) befejezi az utolsó megbeszéléseit a kommentátorral és a hangosítókkal. Hozzátenném, azért volt ez a felhajtás, mert nem csupán egy fiatalokból álló sportegyesület játékosai, hanem a városi profi röplabda- és kézilabda-csapat tagjai is pályára álltak. Ha csak az előbbiek játszanának, kétlem, hogy ahhoz külön kommentátort is szerződtetnének.
Aztán elkezdődött…
Tegnap este önszorgalomból utánanéztem a röplabda pontos játékszabályainak. Elméletet gyorsan tanulok (nem véletlenül én vagyok Kamilla „személyi edzője”, pedig rá sem tudok állni a deszkára), ezért nagyjából össze tudtam  rakni, hogy mi folyik a pályán – afelől viszont, hogy én hogyan fogok szerepelni edzéseken, vannak kétségeim. Illetve nem, nincsenek. Sajnos pontosan tudom, mit fogok produkálni.
Amíg én az agyamat dolgoztattam, hogy felismerjem, mi a szabályos, mi nem, és hogy kiszámoljam, a pálya egyes pontjairól kb. milyen szögben kell visszaütni a labdát az ellenfél területére, addig Ede nagy lelkesedéssel próbált beszélgetést kezdeményezni Jennel, aki reakciók terén nem mutatott túl nagy képzelőerőt. Ha Ede megállapított, kérdezett, hozzáfűzött valamit a meccshez vagy a suliról beszélt, Jennifer erőltetetten rámosolygott, bólogatott, majd újból belemélyedt a telefonjába.
Aztán Ede bedobott egy másik témát, amivel rögtön felkeltette Jennifer érdeklődését. De az enyémet is.
- Nagyon szépen táncoltál hétfőn.
- Igen, nem volt annyira rossz
Köszönöm vagy valami?
- Már alig várom, hogy bemutassátok az iskolakarácsonyon – fűzte tovább a csajt Ede.
- Hát – mosolygott ezúttal őszintén Jen. – holnap tesiórán megint próbálunk majd.
- Tudom, nem felejtettem el. Ezentúl szeretni fogom a hétfőket.
Három dolgon is meglepődtem azon kívül, hogy a hétfőket szeretni is lehet. Egy: Ede mióta szokott flörtölni, kettő: ha ilyeneket tud, miért hiányzik annyira belőle az önbizalom, és három: Jen mióta lett ennyire fogékony a bátyám iránt?
- Ki ötlete volt tulajdonképpen ez a fellépés?
- Az enyém.
- Bámulatos!
- Tényleg? Köszönöm. De nem ez az egyetlen terv, amit szeretnék megvalósítani. Igaz, talán annyira már nincs jelentősége, hiszen jövőre már nem ide járunk, ezt az egy évet meg igazán kibírhatnám – nevetett fel keserűen. – de egy próbát szerintem mindenképp megér. Azt találtam ki, hogy…
Innentől kezdve nem hallottam, mi lenne az a nagy terv, mert anya apával egyetemben hirtelen felkiáltott, ahogy még jó pár hasonló korú szülő is a nézőtéren. Ebből tudtam, hogy most mondták be, a Városi Ifjúsági Röplabda Sportszövetség csapatainak meccsei következnek, a fiúké és a lányoké. Tehát végre látni fogom a VIRS-LI-t. De előtte szünet.
Nem tehettem róla, de a kiválasztó szervrendszerem ugyanolyan aktivitással dolgozott, mintha nem hangoznának el érdekes infók a közvetlen közelemben, muszáj volt elrohannom a mosdóba, de ezután az első teendőm volt felkutatni Edét és Jent és lehetőleg a közelükben is maradni, hátha elcsíphetek még egy pár részletet.
- Reni ki fog kelni magából – állapította meg Ede épp, mikor hallótávolságon belülre kerültem.
- Aha, valószínűleg – csavargatta mézszőke haját a lány eltűnődve. – Sőt, szinte biztos. Nem egy csoportba, de egy oviba jártunk, szóval elég régről ismerem. Mindig is ilyen volt.
- Milyen?
- Mindig is ennyire hajtott, mindig mindent ő akart csinálni. Persze, amibe belekezdett, azt jól is fejezte be, mindig igaza volt, de sosem hagyott másnak is esélyt érvényesülni, főleg nekem nem. Utált engem, mert én jelentettem számára az egyetlen vetélytársat. Azóta kölcsönösen nem veszünk tudomást a másikról, de még mindig ugyanolyan ellenszenves és még mindig ugyanazért. Az árnyékában élek, amióta csak az eszemet tudom. Nem értem. Pedig a jegyeink egyformák, ugyanolyan népszerűek vagyunk. És mégis: rá mindig is sokkal jobban odafigyeltek, ő a jobb. Most az egyszer, nyolcadikban, az utolsó évünkben szeretném, ha valami az én elképzelésem szerint zajlana le. Reni pedig megérdemli!
- Értem – felelte Ede.
Én nem értettem. Nyilvánvaló volt, hogy Jennifer és Reni nem igazán szívlelik egymást, de még csak elképzelésem sem volt róla, hogy mi lehet az, ami annyira keresztbe tenne Reninek, de közben annyira előnyös volna a féltékeny Jennek. Csak én érzem úgy, hogy Jennifer nem tett mást, mint hogy finoman körülírta a bosszú szó jelentését?
- Mindenesetre rád számíthatok, ugye? – pislogott fel Edére a balerina.
- Hát persze.
Ha! Kibújt a szög a zsákból! Edének szerintem a fizika tételeken kívül sohasem sikerült ilyen hosszúra nyújtani egy diskurálást Jennel. Jen volt érdektelen vagy Ede volt túlságosan zavarban? Sosem tudom meg, miért nem volt a bátyámnak sikere a lánynál nyolcévnyi ismeretségük alatt, de az biztos, hogy Jennifer most csak azért törődik Edével, hogy megkapja azt a bizonyos támogatást!
Elbambulhattam, mert mire feleszméltem, már megint Jen karácsonyi fellépéséről folyt a szó.
- …A koreográfiát is én készítettem, egész őszi szünetben ezen dolgoztam, és azt hiszem, ezzel szeretnék foglalkozni akkor is, ha majd leérettségizem. Jaj, a szüleim annyira erőltetik a természettudományi középiskolát, de ha már betöltöm a 18-at és elvégzem a gimnáziumot, mondhatnak felőlem, amit csak akarnak! Azután már én választom meg az életutamat, és nem lesz beleszólásuk – Elhallgatott. Szinte hallottam, ahogy Ede fejében azon kattognak a fogaskerekek, hogyan lendíthetné tovább a megakadt beszélgetést, de Jennifer fél percnyi csend után rosszallóan fújt egyet és ezt kérdezte: - Képzelem, rád mekkora nyomás helyeződhet az őseid felől. Csupa ötös fizikából? Egyáltalán: fizika? Ki nem állhatom!
- Pontosan! Tökéletesen egyetértek! Én is szenvedek vele, de anyáék miatt muszáj bebizonyítanom, hogy elég érett vagyok már saját döntéseket hozni az életemmel kapcsolatban.
???
- De te legalább érted is, mi van a tankönyvben. Én csak magolok – legyintett Jennifer.
- Ja, ez a szerencsém. Meg, ha mindenből ötösöket szerzek, talán majd a szüleim is elismerik az önállóságomat... Melyik részt nem érted?
- Kezdjük hetedik elejéről, jó? – mondta Jennifer gúnyosan.
- Jó! Majd délután segítek és elmagyarázom… mármint ha van időd… Maradsz? - vágta rá Ede, aki ezek szerint nem hallotta ki Jen szavaiból az iróniát.
- Biztosan – húzta el a száját a balerina. – Kéne készülni. De… nincs kedvem ehhez.
- Persze, persze, megértem. Elvégre vasárnap délután van, és… ki akar a hétvége utolsó napjaiban készülni?
Ne már, Ede! Méghogy szenvedsz a fizikával. Méghogy anyuék nem adnak döntési lehetőséget. Imádod a fizikát! És nem ismerek nálad önállóbb embert, akiben jobban megbíznak a szülei – akartam volna kiáltani, de a döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. Ede megváltozott. Vagy legalábbis kézül megváltozni. Egy olyan sráccá, aki érdekelheti Jennifert. Olyanná, aki lázad. Olyanná, aki utálja a fizikát.
Egy olyan sráccá, aki miatt talán elvesztem a bátyámat.
De Jennifer miatt nem éri meg. Sőt, senki sem méltó arra, hogy Ede feladja önmagát! - Sissi