24. esőcsepp

24. esőcsepp

Céltalanul bolyongtam a városban. Mikor azt írtam, hogy kisvárosban élünk, igazat mondtam. Ja. Mert még nem sétáltam körbe az egészet egyhuzamban a gondolataimba merülve.

A telefonom folyamatosan rezgett egy-egy újabb SMS-t jelezve. Egyikre sem válaszoltam.

Zoli szavai még mindig a fülemben csengtek, és tudtam, hogy igaza van. De milyen hívásról beszélt??

- Kamilla! – kiabált apa, mikor este hatkor hazavonszoltam magam. – Mégis, mit képzelsz magadról, mi az, hogy nem voltál egész nap iskolában, hogy gondoltad ezt? Ugye, tudod, hogy nagyot csalódtam benned? Ráadásul csupa víz vagy, Sissi hozta haza a táskádat és a kabátodat. Hogy lehetsz ennyire meggondolatlan, ha ellógsz a suliból, legalább kabátot vegyél már fel…

A kabát miatt egyébként sokkal jobban kiakadt, de igazolta a hiányzást.

Ezek után bezárkóztam a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd belebújtam a köntösömbe, megálltam a tükörrel szemben, és úgy döntöttem, már ma elkezdem gyűjteni az erőt a holnaphoz.

Zolinak igaza volt, már ami a megfázást illeti (a vitánk többi részére inkább nem is gondolok). Keddre a pocsolyákban való üldögélésből egy hatalmas megfázás lett. Legalább a suli kilőve. Délelőtt elmentük az orvosi rendelőbe, ahol nem kis sor fogadott minket. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy vajon más is pocsolyákban üldögélve töltötte a hétfőt, vagy máskor is ennyien vannak-e. Előttünk volt vagy húsz ember, úgyhogy elővettem azt a teljesen üres füzetet, amit még gyorsan az indulás előtt bedobtam a táskámba. Amíg várakoztunk, leírtam bele mindent, kezdve azzal, hogy Daniella belém kötött, aztán ahogy megláttam Zolit… Tulajdonképpen naplót írtam, amit valószínűleg sosem fogok újra elolvasni, hacsak nem támad kedvem újra elbőgni magam, akárhányszor csak Zoli nevével találkozok. Talán valamilyen titkosírást kellett volna alkalmaznom, hogy mikor legközelebb előveszem ezt a füzetet, ne értsek belőle egy kukkot sem.

Az orvos egész hétre kiírt, délután fél háromra értünk haza. Anna pizzát sütött, ami kedves volt tőle, de most még az sem segített a rosszkedvemen. Felmentem a szobámba egy bögre mézes teával és óvatlanul benyomtam a gépem, mire két másodperc alatt mindenki rám írt. Vagyis inkább, akiket érdekeltem; Anita Zsani, Sissi és Dávid. Zoli nem. Mondjuk, mi oka lenne rá?

Nem terveztem válaszolni, de Zsani leleményesen videóhívást indított. Úgy döntöttem, hogy felveszem, de meglepetésemre nem csak Zsani, hanem mindhárom lány megjelent a képernyőmön.

- Szia! – köszöntek mosolyogva teljesen egyszerre. Aztán Sissi rögtön lerohant.

- Kiszaladtál. Ő is kiszaladt. Aztán visszajött csurom vizesen. De te nem jöttél. Szóval mi van?

- Semmi – vontam meg a vállam. Három pár szemöldök egyszerre szaladt a magasba. – Jó elmondom – adtam meg magam. – Összevesztünk.

- Bunkó volt?

- Érzéketlen?

- Megbántott? – záporoztak a kérdések.

- Milyen halála legyen? – üvöltötte beleéléssel Anita és az arcát egész közel tolta a webkamerához. A többiek nyugodtan visszaültették a helyére, majd újra mindhárman érdeklődve meredtek a képernyőre.

- Ne, lányok, most ne beszéljünk erről – intettem le őket.  – inkább azt mondjátok, hogy veletek mi van… Légyszi – tettem hozzá, mert nem nagyon hittem, hogy meggyőztem őket, semmi bajom.

- Hát… Oké – mondta Anita, majd óvatosan elkezdte. – Ma beszélgettem Dáviddal.

- Komolyan? – kérdeztem vissza talán egy kicsit túl lelkesen is.

- Aha. Véletlenül nekimentem a folyosón, aztán dumálni kezdtünk.

 Ez volt az egyik, és igen terjedelmes beszámoló.

- Tudod, Anita – mondtam, mikor befejezte. – Ha Dávid egyszer megcsalna, ajánlom, hogy veled tegye.

Elnevettük magunkat. Végül is nem olyan rossz ötlet. Én kidobhatnám Dávidot, Anita meg boldog lenne.

Zsani beszámolója alapján Iván ma az aulában észrevette őt és Sissit és elindult feléjük.

- Aztán Dávid és Zsolti mellénk léptek és akkor Iván elhúzott – mesélte Zsani.

Feltűnt, hogy Sissi nagyon hallgatag.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle.

- Egy napig nem voltál suliban. Nem kaptál ki nagyon?

- Nem – ráztam a fejem. – De valójában nem ez bánt, igaz?

- Igazad van, nem – túrt bele szőke tincseibe Sissi. Egyértelmű jele annak, hogy nem akarja annyira elmondani, de végül beavatott minket. – Nem tudom, feltűnt-e nektek – intézte először Zsanihoz és Anitához a szavait. – hogy most, mikor Kamilla már második napja sem jött, Zoli és Kristóf hozzánk szóltak. Úgy értem beszélgettek is velünk, nem csak odaköszöntek, ahogy szokták.

Hallgattunk.

- Ennyire zavarom Zolit? – rágtam a szám. Sissi szomorúan bólogatott.

- Sajnálom.

- Valójában igaza van – sóhajtottam.

- Kinek? – kérdezték egyszerre.

- Zolinak. Semmi oka rá, hogy kedveljen – néztem a plafont sűrűn pislogva. De a könnyeim újra kibuggyantak.

- Kamilla? – hallottam Sissi hangját.

- Hm?

- Tudod, milyen nap lesz holnap?

- Szerda?

- A Béke-nap.

- Milyen Béke-nap? – néztem rá értetlenül. Aztán leesett. – Ja, hogy az a Béke-nap. Basszus!

- Arra gondoltam, hogy nálad tartanánk meg – folytatta Sissi. – Mivel te beteg vagy, a hagyományokat meg ugye tartani kell – ezt a részt nem teljesen értettem, de nem fűztem hozzá kommentárt. – átjönnénk hozzád. Anita, Zsani, mert ugye már ő is része a csapatunknak, Zoli, Kristóf és én.

Eddig feküdtem az ágyamon, de a teljes ötletet meghallva olyan gyorsan ültem fel, hogy a laptop kiborult az ölemből.

- Klassz a lámpád – mondta Anita folyamatosan nevetve.

- Bocs – állítottam vissza a gépem. – De só sem lehet róla.

De ez vagyok én: könnyen meg tudtak győzni. Meg hát miről is szól a Béke-nap? Arról, hogy mindenki szereti egymást. Talán ez majd vezet valamire Zolival. Talán… Talán nem.

Kamilla

(Zoli)

Az, hogy Kamilla már a második napja hiányzik, egészen kellemes. Nem kell végignéznem, ahogy azt játsszák Dáviddal, hogy ő a fal, a srác meg a tapéta. Lehet, hogy használtam már ezt a hasonlatot, de ez illik rájuk a legjobban. Nem hiszem el, hogy Kamillát nem idegesíti.

- Zoli! – riasztott fel Gergő a gondolataimból.

- Mi az?

- Hányat adsz?

- Kire?

- Zsanira.

- Ja, hetet – esett le, miről is beszél. Ugyanis Gergőék rávettek, hogy vegyek részt a csajok pontozásában. 1-4 rossz, 5-7 átlagos, 8-10 jó. Vagy valami ilyesmi.

- Oké, ki jön? – nézett körbe Gergő.

- Brigi – válaszolt Peti.

- Rendben, ki mennyit? Én három. Hülyén áll rajta az a szemüveg – kezdte Gergő.

- Öt.

- Kettő.

- Négy.

- Vicceltek? – grimaszolt Kristóf. – Egynél semmiképp sem több.

- Inkább told be az adatokat a gépbe, Kristóf! Mennyi az átlaga? – ordította át a fejem fölött Gergő Kristófnak.

- Aaa, ott nekem volt egy fülem – húztam be a nyakam, mert a következő pillanatban Kristóf ordította vissza az eredményt.

- Három!

Szóval mindkét fülemre megsüketültem.

- Sissi? – ugrottak a következő névre, amire Kristóf felkapta a fejét. A Sissire érkező pontszámok: 10, 9, 10, 9.

-9,5 – mormogta Kristóf, nem nagyon tetszett neki, hogy nem csak ő, hanem mások is hajthatnak Sissire. Gergőnek is feltűnt, hogy valami gáz van, ezért oldalba lökte Kristófot. Rajtam keresztül.

- Mi van? – ordította. Újfent a fülembe.

- Semmi – fordította el Kristóf a fejét.

- Ja, jó. De nincs olyan, hogy 9,5– vonta meg a vállát és folytatta. – Kamilla?

Most én figyeltem feszülten. Pontszámok: 10, 10, 9.

- Zoli? – fordultak mind felém.

- Hat – mondtam, mire hirtelen nagyon nagy csönd lett.

- De mér’? – kérdezte Gergő.

- Csak egy dolgot mondj, amitől különleges lenne – vágtam vissza.

- Ó, te nem láttad tavaly. Tök átlagos volt, aztán visszajött nyári szünetről, és… vááá! Azonnal befűzte Dávidot. Érted nem?

- Ja. Sajnos – húztam el a számat.

Gergő elhallgatott egy kis ideig.

- Úgy érted, sajnos, hogy érted, vagy sajnos, hogy befűzte a Dávid gyereket? – vakarta meg a fejét, aztán, még mielőtt háríthattam volna, leesett neki. – Jaaaa. Srácok, az új gyereknek tetszik Kamilla. Csak útban van Dávid, mi? – karolta át a vállamat.

- Honnan veszed, hogy tetszik? – tettettem az értetlent.

- Például onnan, hogy látom.

- Mit látsz? – röhögtem fel, mire úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik. Aztán sorolni kezdte és ezzel együtt folyamatosan, fokról fokra törölte le a mosolyt a képemről.

- Ott van Daniella. Két-három napja jártok, de már menekülsz előle. Azóta nem beszélsz Kamillával, mióta összejött Dáviddal. És kirohantál utána az esőbe. Hat pontot adtál rá. Tehát tetszik.

Összenéztünk Kristóffal. Ugyanazt láttam az ő szemében is: nincs értelme vitatkozni.

- De ne aggódj – folytatta Gergő. – A haverokkal úgy elintézzük Dávidot, hogy ezerszer is megbánja, hogy randira hívta Kamillát.

- Az baj, ha nem bízok az elintézési módszereidben?

- Nyugi – Gergő Rafael felé fordult. – Mit is mondott az ofő, Kamilla meddig fog hiányozni.

- Egy hétig.

– Király! Akkor nem fogja megtudni – Gergő gondolatban már el is kezdte volna szőni a terveket, ha éppen nem néztem volna egy kissé furán rá.  – Miért, szerinted majd Dávid felhívja azzal, hogy helló, szivi, képzeld, szétvertek valami huligánok?

- Jó, értem – nevettem fel. Ha, így állunk, akkor áldásom rájuk. Mármint az ötletre.

Délután Kristóffal mentem haza, direkt elkerülve Daniellát. Nem tudom, de a terve utolsó feltétele egy kissé árulkodott valamiféle pszichopata megszállottságról.

- Hé, ezt figyeld! – tolta elém hirtelen Kristóf a mobilját.

- Mi az? – olvastam el az üzenetet.

Sissi üzenete: Hahó, holnap Béke-nap, találkozunk 4-kor Kamillánál. Pizzát a fiúk hoznak :P! S

- Ezt én nem hiszem el! – tettem zsebre dühösen a kezem. Ez most pont nem jött kapóra.

- Ugye, én sem. Mindig nekem kell pizzát szerezni – helyeselt Kristóf is.

Zoli

23. esőcsepp

23. esőcsepp

(Daniella)
- Miért jó az, ha Zoli veled van, de közben Kamilláról álmodozik? – kérdezte vagy már századszorra Panna.
- Már mondtam: annyit leszünk együtt, hogy előbb utóbb belém fog szeretni – vontam meg a vállam. Századszorra. De hisz nem is történhetne másképp, mit nem lehet ezen érteni?
- Gondolod? – húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Tudom – villantottam rá egy hasonló vigyort, amivel sikerült kellően elbizonytalanítanom. Mondjuk megértem Pannát, tudja, hogy nem fogom elsietni Kamilla és Dávid egymásnak ugrasztását, hisz Zoli, ha túl hamar utat nyitok neki Kamilla felé, simán dobhat engem. Amit nagyon nem akarok. Panna viszont sokkal szívesebben látná már most egyedülállónak Dávidot, hogy akadályok nélkül folytathassa a titokban rajongást. Arra a pasira szállnak a lányok, mint fényre a lepkék. Megértem, Szerintem Dávid is megérti.
- Jó, de…
- Mondd, te sosem szoktad a vesztes orra alá dörgölni azt, hogy hiába, én nyertem? – dörrentem rá mérgesen.
- Ööö, nem – húzta be a nyakát.
- Mert én igen – dobtam hátra a hajam megfordultam, és némileg kárörvendőn léptem oda a folyosóra érkező Kamilla elé.

Daniella

(Kamilla) 

Villámlásra ébredtem. Sosem féltem a hangos dörgéstől, sem a sebesen cikázó villámoktól, szerettem az ablakomból figyelni, ahogy egy-egy villám egy rövid pillanatra lilára színezi az egyébként éjfekete égboltot.

De ezek a villámok most rossz előjelek voltak, bár hajnali kettőkor erről még fogalmam sem volt. Ködös aggyal, félálomban hallgattam egy ideig a dörgéseket, aztán szép lassan újra elnyomott az álom.

Reggel kopogásra riadtam fel, majd adtam pár percet magamnak, hogy a fejem némiképp kitisztuljon. Először azt hittem, csak az eső az, de a zaj túl hangos volt ahhoz, hogy holmi apró esőcseppek okozzák. Valaki még mindig rendületlenül zörgette az ajtómat, így hát elkiáltottam magam, hogy már fent vagyok, hagyjatok békén. A kopogás nem szűnt meg, én pedig dühösen félrerántottam a függönyt, hogy lássam is az útvonalat, amelyet követve eljutok a szobám ajtajáig, és jól lehordom vagy apát, vagy Annát. Az ablakon beáramló fény egy rövid időre elvakított. Hunyorogva lestem ki a pilláim mögül, és akkor láttam, hogy az éjszakai vihar még mindig tart és a zörej, amit a felnőttek ébresztőjének véltem, az valójában mégiscsak megannyi kövér esőcsepp kopogása volt az ablaküvegen. A hétvégi jó időt elmosta a hirtelen jött zivatar.

Kábán meredtem kifelé. Valahol még mindig tomboltak a vihar istenei, a távolból még tartott a villámlás halk dörgésekkel tudatva a földi halandók részére ottlétét.

A felismerés engem is szinte villámcsapásként ért… Hétfő van!

Miután megkaptam Anita üzijét, igyekeztem minél jobban lerövidíteni a randit Dáviddal. Az oldalamat kegyetlenül furdalta a kíváncsiság, nem bírtam ki a hazautat sem, már a felénél megcsörgettem Anitát. Nem tudott többet mondani; Zoli és Daniella beültek egy kávézóba, szerencsére úgy, hogy a kirakatüvegen keresztül is jól lehetett látni őket. Pár percig beszéltek, majd a buszmegállóban az utolsó pillanatban felugrottak az egyik buszra. Együtt! Mindketten a város másik felén laknak, onnan a csajok már nem tudták követni őket, mert nem volt se jegyük, se bérletük.

Nyugalom, Kamilla, máskor is randiztak már, és annak se lett semmi következménye. – nyugtatgattam magam, miután letettem a telefont. Sikertelenül.

A hétvégém további részét a TV, a számítógép és a lassan az életem részévé váló tankönyvek töltötték ki. De akármennyire is tiltakoztam, bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem. A hétfő. A ma.

Tehát ott ültem az ágyamon és az eső függönyén keresztül bámultam az utcát, miközben lassan eljutott a tudatomig, hogy mivel is szembesülhetek, amint belépek a suliba. Vagy minden maradt a régiben: Zolival nemcsak nekem, de Daniellának is zéró kapcsolata van. Vagy Zoli és Daniella… szóval, na.

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy nem ugrottam fel ordítva, nem törtem össze a hozzám legközelebb eső tárgyat, nem vágtam ki semmit se az ablakon, még csak el sem sírtam magam, pedig tudtam, hogy az előző két variáció közül a második az esélyesebb. Az agyam ezt teljes mértékben felfogta és elfogadta. A szívem már kevésbé, de miután ezek ketten a hátam mögött szépen megtárgyalták, mennyibe is kerül manapság egy üvegezés, nem csináltam semmi őrültséget.

Hangos kopogás hallatszott. Megint. De ezúttal tényleg az ajtóm felől, úgyhogy csigalassúsággal elkezdtem készülődni.

Öltözés, reggeli, út a suliig, egy gyors és kelletlen csók az aulában Dáviddal, köszönés a csajoknak, majd Daniella és Zoli keresése. Minden stimmelt, csak az utolsó két személy előbb talált meg engem, mint szerettem volna. Kezdjük a napot Daniellával! Miért ne? Pont ilyen reggeleket kértem karácsonyra is…

- Hali! – toppant elém a szőkeség. – El sem tudod képzelni, mi történt a hétvégén… - mosolygott rám, előre örülve, hogy felidegesíthet.

- De, el tudom képzelni – vágtam a szavába, miközben próbáltam figyelni arra, hogy a hangomon nyoma se legyen a csalódásnak és a dühnek. Nem nagyon sikerült. – Te és Zoli. Gratulálok. Mégis, mivel sikerült rávenned? Adhatnál tippeket…

Daniella szeme vészjelzően összeszűkült, én meg aznap végre egy kis elégedettséget éreztem, amiért sikerült olyan választ adnom, amire két másodperc után sem tudott reagálni.

- Egyébként meg tényleg, gratulálok. Teljes mértékben megértem, miért akartál vele lenni – fejeztem be higgadtan.

Nem voltam benne biztos, hogy azért nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani, vagy azért, mert váratlanul felbukkant Zoli. És üdvözlésként egy hatalmas puszit nyomott a… a szájára.

Mosolyogva néztem őket, de közben a zsebre tett kezem ökölbe szorult. Mikor befejezték, Zoli, mintha mi sem történt volna (végül is lehet, hogy tényleg nem történt semmi különös, vagy nem tartotta annak) és mint aki csak most vesz észre (az sem elképzelhetetlen), vigyorogva intett nekem egyet. Visszaintegettem, majd (a mosolyt még mindig nem töröltem le az arcomról, mutatva, hogy minden rendben van) elindultam a mosdók felé, benyitottam rögtön a legelsőbe, nem törődve vele, hogy foglalt-e, vagy nem (szerencsére szabad volt) és bezárkóztam.

Sírtam-e már suliban? Nem. De, ahogy a mondás tartja, egyszer mindent ki kell próbálni. Hallgattam a bölcsességre és összekuporodtam a padlón, utat engedve a könnyeimnek. Becsöngettek első órára, de nem mentem be. Szükségem volt még egy kis időre. Úgyhogy adtam magamnak. Kicsöngettek, de még mindig sírtam, és úgy tűnt, ez eltart még egy darabig. Viszont az iskola WC-jében nem lehet túl sokáig egyedül maradni, kis idő múlva hangosan kopogtak az ajtón. Kinyögtem egy erőtlen és halk foglaltot, amit nagy valószínűséggel nem hallatszódhatott, mert valaki kitárta az ajtót. Az hatodikos lány hevesen bocsánatot kért, de csak legyintettem és kikerülve kiléptem a folyosóra. Sissi, Anita és Zsani rögtön észrevettek és elindultak felém. Lehajtottam a fejem, hogy senki se láthassa a könnyek nyomát, megfordultam, és a suli hátsó lépcsősorán rohantam le, reménykedve, hogy ott kevesebb ismerőssel futhatok össze. Bár ez az út is az aulába vezetett, ami egyben Dávidék törzshelye is volt. Villámgyorsan nekilendültem nem nézve senkire és semmire, a távolság, ami elválasztott a főbejárattól és egyben a nyugalomtól, rohamosan csökkent.

És kiértem. De nem álltam meg rohantam tovább, ki tudja merre, csak minél távolabb a sulitól, Daniellától, Zolitól…

Nem jutottam messzire. Valaki a nevemet kiabálta, a hátam mögül léptek zaja hallatszott. Még nagyobb tempóra kapcsoltam, ami miatt megcsúsztam. De, mint oly sok alkalommal, most sem zuhantam a földre. Valaki (megint) elkapott, talpra állított és maga felé fordított. Konokul a cipőmre szegeztem a tekintetemet, de az a valaki ujjaival felemelte az állam kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Azokba a gyönyörű kék szemekbe.

- Megkérdezhetem, miért rohantál utánam? – vettem a futástól kimerülve ziháltan a levegőt.

Zoli egy kis ideig hallgatott, csak az eső kopogását lehetett hallani.

- Gyere vissza, megfázol – szólalt meg végül, megfogta a kezem és a suli felé húzott.

Kirántottam a karomat a szorításból.

- Nem megyek vissza.

Zoli sóhajtva a vizes hajába túrt, fehér pólója kezdett átázni, rajta még pulcsi sem volt, nem úgy, mint rajtam.

- Miért lógtad el az első órát? És miért rohantál el?

- Nem kell ezzel foglalkoznod – álltam dühösen a tekintetét. – Tudtommal várnak.

- Kamilla, ne ködösíts, így is elég szar idő van – jegyezte meg, mire elhúztam a számat. Igaz, Zoli vidám humora mindig levett a lábamról, de most valamiért nem éreztem ingert a nevetésre.

- Kamilla… - próbálkozott újra, de ezúttal félbeszakítottam.

- Nem érdekel, mit mondasz, nem érdekel, hova mész, az se hogy kivel, még Daniella sem érdekel. Csak hagyj békén! – törtem ki. Tisztában voltam azzal, hogy elszóltam magam, hogy egy csomó kockázatos dolgot mondtam. De – mint az előbb már említettem - nem érdekelt. Még ez sem.

- Várj, félreérted – kezdett magyarázkodni Zoli.

- Fölösleges megmagyaráznod akármit is, nem akarom hallani az újabb hazugságod – kiabáltam rá. Meghökkent.

- Szabad tudnom, mikor is hazudtam én neked?

Megdördült az ég.

- Ne mondd, hogy nem tudod. A csókunk! Azt hittem jelentett neked valamit, de nem! Csak tetted előttem a szépet!

- Ezt meg honnan veszed? – kérdezte értetlenül.

- Hát, mondjuk onnan, hogy láttam.

Újabb dördülés. Zoli arcára kezdett lassanként kiülni a felismerés, karba tette a kezét és sokatmondóan bólogatott.

- Igen – megint egy bólintás. – Már tudom mitől borultál ki. De, ha nem tűnt volna fel, én nap, mint nap ugyanezt néztem végig. Titeket. Többször is.

- Igen, de…

- Nagyon jól emlékszem arra a napra – szakított félbe. – Ami köztünk történt, nagyon is sokat jelentett. Csakhogy a helyzet az, hogy három óra múlva már leléptél Dáviddal. Hívtalak is, nem vetted fel!

- Nem hívtál!

-  De.

- Mondom, hogy nem!

Nem néztem a szemébe, elfordítottam a fejem. Zoli közelebb lépet és a fülembe súgott:

- Ne is próbálkozz! Nem akarom hallani az újabb hazugságod.

Majd megfordult és elment. A könnyeim, amik a vita hevében elapadtak, most újra a felszínre törtek, ahogy néztem a távolodó alakját.

Addig a napig azt hittem, hogy az összetört szív kifejezés csak egy jól hangzó szófordulat. Most viszont személyesen is megtapasztalhattam, hogy nem. Szinte éreztem, amint repedések futnak végig a szívemen, készen arra, hogy a következő pillanatban összeroppantsanak. Szép lassan. Minden kímélet nélkül.

Lerogytam a járdára, egyenesen egy pocsolya közepébe, de nem törődtem vele.

Az eső zuhogott.

Valamikor ilyenkor kezdődhetett. A korszak, amikor kirakhattam volna egy táblát: „Vigyázat! Ön az életem viharos zónájának területére tévedt! Fokozott figyelmeztetés kék szemű fiúknak – a jelenlétük heves villámlást idézhet elő!”

Kamilla

22. esőcsepp

22. esőcsepp

Nektek nem tűnt fel valami? Valami érdekes? Valami furcsa? Valami gyanús?

Ja. Kezdetben nekem se…

Pedig nem ártott volna, ha figyelek. Ugyanis ennek következményei lesznek… Következményei vannak.

Délelőtt fél kilenckor Dávid csengőhangja ébresztett. Ami persze a nálam alvó csajokat is felverte. Anita hozzám vágott egy párnát, Zsani sikkantva felült, Sissi… nos, ő aludt tovább.

- Halló! – szóltam bele a telefonba ébernek korántsem nevezhető hangon.

- Szia, te Virág! – Dávid bezzeg friss volt. – Hallom, felébresztettelek.

- Ja, ha már itt tartunk, hogyhogy te már ilyenkor fent vagy? – dörzsölgettem a szemem. Pedig a válasz kézenfekvő: ő nem vihogott egész este (és hajnalban) a barátaival. Mondjuk, lehet, hogy miután eljöttünk Zsanival, ő még ottmaradt a buliban. Á, mindegy, nem érdekel, csak aludni akarok.

- Nézz ki az ablakon! – komolyan, még a telefonon keresztül is hallottam, hogy mosolyog.

- Jaj, Dávid, per pillanat beszélni is alig tudok – nyűgösködtem, de azért felkászálódtam és elvonszoltam magam az ablakig. – Süt a nap – jegyeztem meg unottan, majd végigfuttattam a tekintetem a felhőkön, a háztetőkön, a fákon, majd lenéztem a kapunk elé is. Ahol állt valaki, telefonnal a kezében és az ablakomat fürkészte.

Kinyomtam a mobilomat, és kihajoltam az ablakon.

- Szia!

- Itt megvárlak. Siess! – támaszkodott mosolyogva Dávid a kapunak.

- Nem lehet, nálam vannak a csajok – próbáltam magam kimenteni.

- Ugyan már, gyere! Biztos nem haragszanak.

- Hát persze, hogy nem haragszunk – furakodott mellém váratlanul Anita is. – Menjetek csak!

Becsuktam az ablakot és kérdőn néztem a lányokra, majd kissé furán, mert Anita filctollakkal dobálta a még mindig horkoló Sissit. Végül nemes egyszerűséggel ráborította az egész tolltartóm tartalmát, eredménytelenül. Hümmögve megvonta a vállát, és végre nekem szentelte teljes figyelmét.

- Most mit csináljak? – tártam szét a karom tanácstalanul.

- Ébreszd fel! – mutatott hanyagul Sissi felé Anita. – Egyébként meg menj le és tereld el Dávid figyelmét!

Most már Zsani is kérdőn nézett rá.

- Mi?

- Arra gondoltam – kezdte ecsetelni Anita a tervét. – hogy kémkedhetnénk Zoli után, amíg te Dáviddal randizol.

- Ez hülyeség – közöltem Anitával, de végül jóváhagytam. Végül is miért ne? Nem tudtam, ezt pontosan hogy képzelte el, de felőlem mehet. Bár miért csinálna valami érdekeset Zoli egy átlagos szombat reggel?

Lementünk reggelizni, majd kevesebb, mint három perc múlva Sissi tántorgott le a lépcsőn.

- Hú, haljátok, olyan „arcpakolással” ébredtem…

Nevettünk. Ez csak természetes.

Sissivel, Zsanival és Anitával együtt mentem le Dávidhoz. Ott elbúcsúztam a lányoktól, akik ezután elmentek megkeresni Zolit, mert állításuk szerint tudják, hol lakik. Hát, jól van.

- Hova megyünk? – fordultam mosolyogva Dávid felé. A tekintete fürkészővé változott.

- A deszkapályára.

- Miért oda? – hervadt le a mosoly az arcomról.

- Majd ott megtudod.

Közömbösséget színlelve megvontam a vállam, és éppen visszafordultam volna a deszkámért, de Dávid gyorsan megállított, hogy nem kell.

- Igenis, deszkarendőr – Furcsállottam ezt az egészet. Ha néhanapján van egy kis szabadidőm (márpedig az utóbbi időben hol Zoli, hol Dávid miatt egyáltalán nincs) és úgy döntök, lemegyek a pályára, akkor már ki is használom az alkalmat, hogy gyakoroljak egy kicsit, nem?

Így hát csendben sétáltunk a pálya felé.

Ahogy azt sejtettem, mikor odaértünk, megrohamoztak az emlékek. A pad felé fordultam, ahol egymás mellett ültünk Zolival. Aztán arra a fára, ahova felrepült a deszkája. És ahonnan leestem. És amellett elkapott. Mikor először vesztem el teljesen abban a kék szempárban.

Körbefordultam, de nem találtam olyan négyzetmétert, növényt, korlátot, szóval semmit, amiről nem Zoli jutott volna eszembe először.

- Na? – zökkentett ki Dávid a gondolataimból. – Mit érzel?

Dühös lettem. Miért vagyok én még Dávid mellett? Egy szavamba kerülne és szakítanánk. Vagy nem. Mindegy. A lényeg az, hogy meg sem próbáltam. Sosem küzdöttem Zoliért. Ha rajtam múlik, sosem kezdünk el beszélgetni. Ismerem magam, tudom, hogy sohasem mertem volna odamenni hozzá. Tulajdonképpen csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.

De ettől függetlenül Dávidnak semmi köze ahhoz, milyen érzéseket vált ki belőlem ez a hely. Akármennyire is akarja, sosem fogom elfelejteni Zolit!

- Kamilla? Mi…

- Dávid! Szakítunk!

- Várj, kérlek, egy pillanat – emelte fel a mutatóujját Dávid, miközben előhalászta a mobilját, ami épp a kijelentésem közben szólalt meg. – Helló, mi újság? - Egy mosollyal elnézést kér, és odébb vonul.

Én meg csak meredtem magam elé. Valahogy úgy éreztem, hogy még egyszer nem lesz elég bátorságom ahhoz, hogy megint kimondjam. Ma biztos nem.

Akkor szólalt meg az én telefonom, Anita SMS-ét jelezve.

Anita üzenete: Na jó, megtaláltuk. A bibi az, hogy Daniellával van…

Nos, igen. Daniella volt az a valami gyanús. Pontosabban az, hogy mióta Dáviddal járok, egyre távolabb kerülve emiatt Zolitól, nem szállt rám, nem tett rám megjegyzést, békén hagyott. Mert lehetőséget látott ebben. Ebben az egészben.

- Bocsi. Szóval mit érzel? – tette le a telefonját Dávid.

- Semmit – motyogtam döbbenten meredve a képernyőre.

- Remek. Tudod, lehet, hogy különösnek tartottad, de csak azért kérdezem, mert mikor először akartalak ide elhozni, nem akartad, mert hogy Zolival is itt voltatok, szóval ez egy ellenőrzés volt, hogy még mindig Zolit… szóval hogy Zoliba…

- Jó, értem – állítottam le. Ha tudná…

- De akárhogy is volt, úgy látszik, már vége van – Dávid nagyon elégedettnek tűnt.

Kamilla

(Zoli)

- Oké. Szóval miért is hívtál ide? – dobtam le magam a legközelebbi székre. Daniella velem szembe ült le, de biztos vagyok benne, hogy a kávézó egy távolabbi sarkába vonult volna. Igaza van, ott sokkal meghittebb. Kösz, nem.

- Hogy kérdezzek valamit – villantott rám egy elbűvölőnek szánt mosolyt.

- Tessék – sürgettem közömbösen.

- Akarsz velem járni?

- Ez most honnan jött? – pislogtam rá nagyokat.

- Szóval nem – vonta le a következtetést Daniella egy kicsit sem letörve. – Akkor máshogy: kivel akarsz együtt lenni?

- Szerintem tudod.

- Persze, hogy tudom, ne röhögtess. De Kamilla foglalt, ugye?

- Ja – húztam el a számat.

- Ezen segíthetünk. Pontosabban ezen csak én segíthetek.

- Te lökött vagy – közöltem vele.

- Csak hallgasd meg a tervemet és máris másképp fogod gondolni.

Színlelt nemtörődömségem egy pillanat alatt szertefoszlott, érdeklődve meredtem a lányra. Daniella, még mielőtt válaszolt volna, lesöpörgette az asztalról az előző vendégek által otthagyott morzsákat, és élvezte, hogy húzhatja az időt és az idegeimet. Majd végre válaszolt:

- Dávid nagyon szereti Kamillát, úgyhogy nem lesz könnyű dolgod, ha szét akarod őket robbantani. Viszont Dávidnak van egy nagy gyengesége. A népszerűsége. Bár Kamilla a tavalyi kiadásához képest sokkal jobban néz ki, népszerű nem lett. Már most is sokan megjegyzéseket tesznek rá és Dávidra, viszont Dávid nem valószínű, hogy ezt észre is veszi. Hacsak valaki nem mondja a szemébe. És ha odamegyek hozzá és meggyőzöm, hogy népszerűsége Kamilla miatt elillanhat… Akkor nyert ügyünk van.

- És szakít Kamillával – fejeztem be a gondolatmenetét.

- Nem. Nem valószínű. Az elején mondtam, hogy nagyon szereti. Tehát ha az első terv nem jön be, van egy másik: Zsolti buliján hallottam, hogy Kamilla, nagy valószínűséggel, Dáviddal fog keringőzni. Nos, elég gyorsan meg tudom győzni a tanárokat, hogy ezt megakadályozzák, tekintve Kamilla életkorát, magasságát…

- És ha ki is szervezik?

- Akkor jövök én a képbe. Elérem, hogy én kerüljek a helyére és mikor Kamilla is látja, egyszerűen megcsókolom Dávidot. És akkor Kamilla szakít vele. Ennyi.

- Mi köze ennek a keringőhöz?

- Semmi, csak nem akarom, hogy Kamilla előbb vegyen részt benne, mint én. És egyébként is, ha Kamilla és Dávid egy helyen tartózkodnak, akkor azt csak egymás társaságában teszik. A próbák egybe esnek a tesióránkkal. Iskolai tevékenység közben pedig nem tudnak sokat dumálni, mondhatni, semennyit sem, kommunikációs kapcsolat nem merülhet fel kettejük között. Viszont én nem a tesiórán fogok részt venni, hanem a próbán, méghozzá Dávid párjaként… Akármikor lesmárolhatom.

Gyorsan átgondoltam a hallottakat, ráébredve, hogy Daniella egyáltalán nem szőke.

- Aha, kezdem érteni.

- De ennek van egy feltétele – vigyorgott rám győzedelmesen Daniella. Igaz, hiba lett volna kihagyni a legeslegjobb részt.

- Sejtettem – rágtam a szám előre félve a választól. – És mi lenne az?

- Együtt kell járnunk – hajolt közelebb hozzám.

Zoli

21. esőcsepp

21. esőcsepp

Zoli és Dávid verekedése után őrült módon vetettem bele magam a tanulásba. Eddig az átlagom 4-es és 5-ös között ingadozott, ám ez rohamosan kezdet átalakulni egy erős 3-assá. Hát, igen, a szerelmes lányok fő gondolatai általában nem a biosz- és irodalomlecke körül forognak. Ezen kívül el akartam terelni a figyelmemet arról is, hogy a két srác nagyon valószínűleg miattam esett egymásnak. És nem, ez egy cseppet sem romantikus, sokkal inkább szörnyű. De még mielőtt a veszett magolásnak valami eredménye is lett volna, sok minden történt.

Ugyanis sor került Zsolti szokásos októberi VIP bulijára (Dávid barátnőjeként most engem is meghívtak), amire mindig kitalál valami őrültséget. A facebook-os meghívókba csak legépelte a dátumot és a címet, plusz odaírta, hogy mindenkin legyen valami világító cucc, mert a tanárok leszívták az agyát és most emiatt ott bent teljes sötétség van. Néhányan visszaírták neki, hogy „egyébként is”.

- Kamilla, csinálj magadnak Facebookot, 2 órát szarakodtam otthon azzal az ősrégi nyomtatóval.

Én csütörtök délelőtt így kaptam meg a meghívót Zsoltitól – papíron. Ezt most akkor vegyem megtiszteltetésnek?

Anna persze teljesen bezsongott, és péntek délután egy sminkcuccokkal teli bőrönddel állított be hozzám (nem túlzok, tényleg egy gurulós bőröndöt hozott). Értetlen tekintetemet látva hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett.

- Te mondtad, hogy ezen a bulin csak az igazán menők vesznek részt. Nos, akkor, ne hozzunk szégyent a hírnevedre!

- Nincs is hírnevem.

- De van.

Megvontam a vállamat és ráhagytam. Anna hallgatásomat beleegyezésnek vette, lelkesen folytatta:

- Szóval királyul kell kinézned. Nézd! – túrt bele könyékig a bőröndbe nagyon keresve valamit. – Á, meg van! – kiáltott fel és az orrom alá nyomta a tégelyt. – Világító rúzs.

Nagyra nyitott szemmel bámultam a rúzsra, majd rá. Ugye ezt nem gondolja komolyan? De, komolyan gondolta. A fejemet rázva tiltakoztam. Erre bociszemmekkel nézett rám, hátha mégis rábír a fényvisszaverős rúzs használatára. Nem hatott meg.

- Nem – jelentettem ki utoljára határozottan.

- Miért?

- Ahogy mondtad, királyul meg menőn, de ami a legfontosabb, emberszerűen akarok kinézni. Ilyet pedig biztos nem rakok magamra.

- Te nem is. Majd én! – lelkesedett továbbra is vigyorogva Anna, direkt nem meghallva a rosszallást a hangomon. Majd sóhajtott egyet, és leült velem szemben. – Pontosan miért nem akarod?

- Csak. Semmi szükség arra, hogy világítson a szám.

Anna összeszűkített szemmel vizslatta az arcom.

- Tudom, mi tart vissza, de Dávid barátnőjével senki sem merne kikezdeni. Csak élvezd az életet, Kamilla!

Sóhajtottam.

- A baj csak az, hogy én Dávidtól tartok. Nem akarom, hogy azt higgye, ez az egész miatta van – tártam szét a karom.

- Miért, mi miatt lenne?

- Épp ez az: hogy egyáltalán nem lesz. Nem lesz rajtam a rúzs, nincs félreértés.

Hosszas győzködés után lebeszéltem Annát a világító rúzsról, akkor viszont dacosan karba tette a kezét és kijelentette, hogy akkor világító körömlakkot fogok kapni. Ebbe már belementem. Ezután Anna csinált nekem egy visszafogottabb, de azért bulis sminket.

A szekrényemből kirángattam egy piros nadrágot és egy szürke feliratos pólót, előkerestem a piros tornacipőmet. Ezzel készen is voltam… Sohasem mondtam magam olyannak, aki órákkal a kezdés előtt elkezd készülődni. Vagy aki egy ilyen összeröffenést különleges alkalomnak tekint, amire ki kell öltözni. Húsz perccel később már indulásra készen álltam az ajtóban.

Mielőtt bármit is átgondolhattam volna (pl. hogy, megpróbálkozzak-e újra a szakítással, kik lesznek még ott, hogy Zoli ott lesz-e), arra eszméltem fel, hogy Zsoltiék nappalijában állok, üvöltő zene és bulizó diákok társaságában.

Hülye, hülye, hülye! Az eszedbe se jutott, hogy le is mondhattad volna a ma estét? – korholtam magam. Nevetséges vagyok, és nem tartozom ebbe a társaságba.

Tekintetemet végigfuttattam az arcokon, ismerős után kutatva. Nem sok volt. Az egyik sarokban azonban megpillantottam Zsanit, amint megpróbál minél jobban beleolvadni a háttérbe. Néha meglep ez a lány; szép, okos, tehetséges – csak nem bízik önmagában. De most ebben a zajos környezetben tökéletesen meg tudtam érteni. Odamentem hozzá és az első fél órát beszélgetéssel töltöttük, mert bár néhány látásból ismert lány lelkesen integetett a táncparkettről, maguk közé hívva engem is, úgy éreztem, egy kis lelket kell öntenem Zsaniba. Meg magamba is, mivel nem igazán rajongtam a bulikért.

Hülye, hülye, hülye! Az eszedbe se jutott, hogy le is mondhattad volna a ma estét?

Váratlanul Dávid átkarolt hátulról és üdvözlésképpen belepuszilt a nyakamba. Nem kellett kérdeznem semmit, mert Zsani bátorítóan intett, hogy nyugodtan mehetünk – ő ellesz.

- Szia – suttogta Dávid. Igazából az üvöltő zenétől nem is hallottam, mit mond, csak a szájától olvastam le.

- Szia.

Kaptam tőle egy jó hosszra nyújtott csókot.

Hülye, hülye, hülye! Az eszedbe se jutott, hogy le is mondhattad volna a ma estét?

Dávid elengedett, és mosolyogva a táncolók közé vezetett.

Ekkor kezdődött az igazi buli! Mindenki, aki eddig tartózkodott, most az is veszett módjára ugrált a pörgősebbnél pörgősebb számokra. Még Zsani is beállt Iván (már meséltem róla, ő a „lesből támadó”) társaságában.

Nem vagyok egy partiarc, és Dávid sem az a nyughatatlan srác, úgyhogy kb. fél óra múlva megpróbáltunk épp bőrrel kijutni kissé hiperaktív tömeg gyűrűjéből. Sejtésem szerint a bulizók nagyrésze nem is a mi sulinkból jött, hanem csak úgy meghívták őket, mert kizárt, hogy ennyi ember legyen az iskolában nap, mint nap.

Leültünk a kanapéra, a vállára hajtottam a fejem, Dávid a hajamat simogatta.

Tudhatjátok, hogy – akármennyire is ki akarom verni Zolit a fejemből - nem szoktam önként közeledni Dávidhoz. Most nem véletlenül bújtam hozzá. Tudni akartam valamit…

- Dávid? – pislogtam fel a nálam majd másfél fejjel magasabb srácra.

- Hm?

- Pontosan mitől borultál ki annyira hétfőn?

Egész testében megmerevedett.

- Miért érdekel? – komorodott el a hangja.

Felpillantottam a horzsolásra a homlokán, majd vissza rá. Dávid sóhajtott egyet.

- A pasi tilosban járt. Csak éreztetnem is kellett vele.

- Hogy érted azt, hogy ti… - firtattam tovább.

- Kamilla – nézett a szemembe, kérve, hogy hagyjam abba.

Pedig tudtam. Tudtam, mi az a tilos: én.

Beállt közénk egyfajta kínos csend. Ismerős érzés volt, de csak néhány perc elteltével jöttem rá, mikor éreztem ezt utoljára: Zolival a deszkapályán. Végül Dávid lett az, aki először megszólalt. Hiába, elég nehéz sokáig feszélyezett maradni, miközben körülötted mindenki felhőtlenül szórakozik.

- Kamilla! – terelte a témát Dávid. – Szeretném, ha velem keringőznél a farsangon.

A nyolcadikosok minden évben az iskolai farsangon keringőznek, de szinte mindig kevesebb lány van, mint fiú. Ilyenkor a hetedikesek lesznek az úgynevezett utánpótlás, közülük pedig vagy egy nyolcadikos fiú, vagy egy tanár választ.

Hülye, hülye, hülye! Az eszedbe se jutott, hogy le is mondhattad volna a ma estét?

- Rendben – bólintottam rá. Mi mást tehettem volna?

Egy lassú szám következett, abból a típusból, amire csak össze kell bújnod a pároddal és egy helyben ringatózni. Dávid felállt és kinyújtotta felém a kezét, fejével a táncolók felé intett.

A dalt egy újabb követte, majd egy másik… Dávidnak eszébe sem jutott elengedni. Én meg minden idegszálammal arra koncentráltam, amit Anna mondott: Csak élvezd az életet, Kamilla!

- Lekérhetem? – állt meg előttünk Zsolti.

Dávid Zsoltira bízott, aki elég gyorsan inkább kiterelt, mint kitáncolt velem a hangfalak mellől. Megálltunk Zsoltiék egyik folyósóra vezető ajtaja mellett. Zsolti nekidőlt a falnak.

- Miért hülyíted?

- Nem hülyítem – szorítottam össze a számat, mert volt egy erős sejtésem, kiről beszél.

- De – helyezte át a testsúlyát a másik lábára. – Különben miért járnál vele, ha egyszer Zolit…

- Ne mond ki! – tartottam fel a kezem, hogy leállítsam, mert ez nem olyan dolog, amit bárkinek is hallania kéne. Nem magam miatt mondom, inkább utáljanak meg, amiért megcsaltam Dávidot, de legalább Zolival lehetek.

- Nem tudod, hallottad-e, de sokan azt hitték, Dávid előtt jártál a sráccal.

Bár úgy lenne.

- Így sokan meglepődtek azon, mikor csókolózni láttak a suliban Dáviddal. A lányok nem is nagyon kedvelnek – itt elmosolyodott. Tényleg vicces. – Dávidnak… hát… fogalmazzunk úgy, nem épp a hozzád hasonló lányok jönnek be.

- Akkor én kinek az esete vagyok?

- Zolié.

Nem hittem neki.

- De, hidd el – olvasott a gondolataimban. – Miattad verekedtek össze azon az edzésen.

Lehunytam a szemem.

- Ezzel nem ösztönözni akarlak arra, hogy hagyd ott Dávidot, ellenkezőleg. Azt akarom veled éreztetni, hogy Dávid komolyan szeret téged. Jobban, mint azokat a szőkeségeket... Tudom, hogy te nem olyan vagy. Nem tennél semmi olyat, ami összetörné a szívét.

Igen, ez az én nagy hibám. De hé… már tettem olyat, nem?

- Csak azért mondom ezt, ha esetleg a másik közelében megfeledkeznél róla, hogy most hova is tartozol…

- Zsolti, csak hogy tisztázzuk. Nem vagyok egy gyarmat, nem vagyok egy elhasznált kézilabda. Én nem tartozom senkihez sem, világos? Főleg nem… - dühömben majdnem kimondtam, hogy „Főleg nem Dávidhoz”, de még időben visszafogtam magam.

És akkor meghallottuk a sikítást. Zsani sikítását. Ami egész közelről jött.

Zsolti volt a gyorsabb, és befordult a folyosóra vezető ajtón.

Elakadt a lélegzetem. A sötét folyosón Zsani és Iván állt. A fiú keze a lány csípőjén volt, és egy újabb kísérletet tett arra, hogy megcsókolja Zsanit. Ami talán még nem is lett volna baj, csakhogy Zsani hevesen tiltakozott és megpróbált kiszabadulni Iván szorításából.

Zsani észrevett minket, de Iván nem. Zsolti ezt kihasználva hátrarántotta a barátnőmre tapadó fiút, és még mielőtt annak leeshetett volna, mi is történik, szoros ismeretséget kötött Zsolt öklével.

Zsolti védelmezőn Zsani elé lépett, mialatt Iván feltápászkodott (az előző ütés miatt a padlón kötött ki). Iván volt a legmagasabb fiú az egész iskolában, a 190 centijével bőven túlnőtt mindenkit, és talán első látásra Zsoltinak semmi esélye sem lenne ellene. De ez nem így van - és ezt Iván is tudta.

Zsani a rémülettől tágra nyílt szemekkel állt ott. Odamentem hozzá és átöleltem. Aztán előhalásztam a telefonomat, és küldtem egy SMS-t Annának, hogy azonnal jöjjön értem, majd egy másikat Anitának és Sissinek, hogy találkozunk nálam pontosan húsz perc múlva.

Zsolti és Iván még mindig farkasszemet néztek, mikor Dávid is előkerült.

- Mi történt? – kérdezte, mikor meglátta a sírás szélén álló Zsanit és a két fiút, akik között szinte vibrált a levegő. Iván elfordult és Dávid mellett kiment a folyosóról.

Zsaninál ekkor tört el a mécses. Újra magamhoz húztam, miközben Zsolti vázolta a helyzetet Dávidnak.

- Erőszakkal akarta megcsókolni? – ismételte el Dávid.

- Igen.

- De miért? – szóltam közbe.

A két fiú tanácstalanul összenézett.

- Hacsak… - gondolkodott hangosan Zsolti.

- Igen, igazad lehet – folytatta Dávid.

- Beavatnátok? – tudakolta halkan Zsani.

- Arra gondoltunk, hogy talán azért ugrott rád Iván, mert Sissihez akar eljutni – fejtette ki Zsolti.

- Sissihez? – ijedtem meg, bár tök fölöslegesen. Tudtam, ha Sissi lett volna Zsani helyében, keményen ellökné Ivánt, aztán a hozzá legközelebb eső tárgyat a fiú fejéhez vágná. 190 centi ide, vagy oda.

- Aha – bólintott Zsolti. – Ti nem szoktátok pontozni a fiúkat?

- Hát… Nem – ráztam a fejem.

- Iván szerint Sissi a legdögösebb lány a felső tagozatból. És mivel –bocs, Zsani – de te vagy a legvisszahúzódóbb, téged szemelt ki magának útvonalnak.

Dávid és Zsolti kikísértek minket a kapuhoz, ahol már Anna várt ránk. És otthon kezdetét vette az SOS pizsibuli.

- Íme, egy igazi házi készítésű, Anita-féle csokis süti – dobta le magát az ágyamra Anita.

- Aha, azért van ráírva, hogy Tesco – jegyezte meg cinikusan Sissi.

Anita és Sissi mindent megtettek, hogy jókedvre derítsék Zsanit. Mikor elmondtam Sissinek, hogy Iván nagyon nagy valószínűséggel rá hajt, egy legyintéssel elintézte, és kijelentette, hogy nála még mindig Kristóf a top.

Zsani megpróbált úgy tenni, mint aki túltette magát a történteken, de mi átláttunk rajta.

- Az első csókod lett volna? – kérdeztem.

- Nem – válaszolta.

- Én erről mér’ nem tudok? – ugrott egyet Anita. – Most akkor mindenki beszámol az első csókjáról!

Kérdőn Zsanira néztünk, aki jóváhagyta a témát.

- Az enyém Muranóban volt, valami üveg-micsodánál – Sissi félrehajtott fejjel felnézett a plafonra. – Napsütés, Olaszország… unalmas.

- Romantikus – javította ki Anita.

- Unalmas!

- Megint kezdik – sóhajtottam, mert Sissinek és Anitának immár szokásává vált, hogy a beszélgetéseink közé rövid vitákat ékeljenek be.

- Nem, romantikus. Miért, szerinted hol van az ideális csók-helyszín? A dzsungelben? – akadékoskodott Anita.

- Igen! – vágta rá Sissi.

Végül nagy nehezen abbahagyták, és jöhettem volna én.

- Kamilla, a tiedet mindenki tudja; mozi, tömeg, Dávid – intettek le mindhárman.

- Na látod, ez tényleg unalmas – szúrta közbe Anita főként Sissinek címezve szavait.

- Ebben egyetértek – felelte Sissi és találkozott a tekintetünk. – Annak a srácnak nincs semmi fantáziája.

- És te, Anita? Neked jelölted is van már a következőre, nem? – kérdeztem, bár eléggé tartottam a választól.

- Az első csókom egy játszótéren történt. Mikor a pasi lecuppant rólam, közöltem vele, hogy büdös a szája – vonta meg a vállát Anita. Értetlenül pislogtunk rá. – Most mi van? Ja, és Kamilla, ami a jelölted illeti, nem Zoli az.

Ha eddig a megdöbbent kifejezést használtam volna arra, ahogyan reagáltam Anita lepattintási módszereire, akkor képzelhetitek, mit éreztem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott Anita.

- Nem Zoli az – ismételte. – Tudjátok, én először vagyok szerelmes, és olyan jó, hogy volt, akit beavathattam - itt ránk nézett. – Csak akkor már Dávid rég Kamilla iránt érdeklődött, és akkor reggel már azt is tudtam, hogy el fog téged hívni… szóval kerestem valakit, akit úgymond azonosítok Dáviddal.

- Várjunk! Azt mondod, csak azért áradoztál nekünk Zoliról, mert Dávid foglalt volt? Mindig is Dávid tetszett? – esett le Sissi álla.

- Igen. Mindig is Dávid, de róla nem mondhattam semmit egyik barátnőmnek se, mikor a másik már együtt van vele... Valójában mindig is Dávidról áradoztam, csak mikor azt kellett volna mondanom, hogy Dávid, helyette Zolit neveztem meg… Kamilla, nyugodtan ölj meg!

- Ú, de komplikált – támaszkodott a könyökére Sissi. – De most már értem, miért mondtad azt, hogy Zolinak milyen szép barna szeme van.

- Miért bonyolítottad ennyire túl? – kezdtem én is.

- Nem haragszol? – most Anitán volt a megdöbbenés sora.

- Hát persze, hogy nem. Ugyanis én meg Zolit szeretem – böktem ki.

Egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.

- És lefogadom, hogy Zolinak már most van pár ötlete, hogyan tehetné felejthetetlenné az első csókotokat… illetve a másodikat. Mindegy, még Zsani beszámolóját nem is hallottuk – figyelmeztetett minket Sissi, mikor már a padlón fetrengtünk. Anitával egymásra néztünk, és újra nevetni kezdtünk. Akkor is vicces, milyen bonyolultak vagyunk.

Végül nagy nehezen teljes figyelmünket Zsani felé fordítottuk.

- Az enyém egy kicsit hasonló, mint Anitáé – kezdte. – Az istállóban voltunk az egyik unokatestvérem haverjával, és Koszos éppen akkor könnyített magán.

Persze ezen még jobban vidultunk, aztán a lányok küldtek egy SMS-t a szüleiknek, hogy nálam alszanak, és hajnali háromig ment a vihorászás és az ötletelés, hogy mihez kezdjek a fiúügyeimmel. A legjobban viszont annak örültem, hogy Anita, ha eddig féltékeny is volt rám Dávid miatt, most már tutira nem az, hiszen megtudta, hogy minden vágyam otthagyni. És egy egész kicsi ideig jól éreztem magam.

Kamilla