23. esőcsepp

23. esőcsepp

(Daniella)
- Miért jó az, ha Zoli veled van, de közben Kamilláról álmodozik? – kérdezte vagy már századszorra Panna.
- Már mondtam: annyit leszünk együtt, hogy előbb utóbb belém fog szeretni – vontam meg a vállam. Századszorra. De hisz nem is történhetne másképp, mit nem lehet ezen érteni?
- Gondolod? – húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Tudom – villantottam rá egy hasonló vigyort, amivel sikerült kellően elbizonytalanítanom. Mondjuk megértem Pannát, tudja, hogy nem fogom elsietni Kamilla és Dávid egymásnak ugrasztását, hisz Zoli, ha túl hamar utat nyitok neki Kamilla felé, simán dobhat engem. Amit nagyon nem akarok. Panna viszont sokkal szívesebben látná már most egyedülállónak Dávidot, hogy akadályok nélkül folytathassa a titokban rajongást. Arra a pasira szállnak a lányok, mint fényre a lepkék. Megértem, Szerintem Dávid is megérti.
- Jó, de…
- Mondd, te sosem szoktad a vesztes orra alá dörgölni azt, hogy hiába, én nyertem? – dörrentem rá mérgesen.
- Ööö, nem – húzta be a nyakát.
- Mert én igen – dobtam hátra a hajam megfordultam, és némileg kárörvendőn léptem oda a folyosóra érkező Kamilla elé.

Daniella

(Kamilla) 

Villámlásra ébredtem. Sosem féltem a hangos dörgéstől, sem a sebesen cikázó villámoktól, szerettem az ablakomból figyelni, ahogy egy-egy villám egy rövid pillanatra lilára színezi az egyébként éjfekete égboltot.

De ezek a villámok most rossz előjelek voltak, bár hajnali kettőkor erről még fogalmam sem volt. Ködös aggyal, félálomban hallgattam egy ideig a dörgéseket, aztán szép lassan újra elnyomott az álom.

Reggel kopogásra riadtam fel, majd adtam pár percet magamnak, hogy a fejem némiképp kitisztuljon. Először azt hittem, csak az eső az, de a zaj túl hangos volt ahhoz, hogy holmi apró esőcseppek okozzák. Valaki még mindig rendületlenül zörgette az ajtómat, így hát elkiáltottam magam, hogy már fent vagyok, hagyjatok békén. A kopogás nem szűnt meg, én pedig dühösen félrerántottam a függönyt, hogy lássam is az útvonalat, amelyet követve eljutok a szobám ajtajáig, és jól lehordom vagy apát, vagy Annát. Az ablakon beáramló fény egy rövid időre elvakított. Hunyorogva lestem ki a pilláim mögül, és akkor láttam, hogy az éjszakai vihar még mindig tart és a zörej, amit a felnőttek ébresztőjének véltem, az valójában mégiscsak megannyi kövér esőcsepp kopogása volt az ablaküvegen. A hétvégi jó időt elmosta a hirtelen jött zivatar.

Kábán meredtem kifelé. Valahol még mindig tomboltak a vihar istenei, a távolból még tartott a villámlás halk dörgésekkel tudatva a földi halandók részére ottlétét.

A felismerés engem is szinte villámcsapásként ért… Hétfő van!

Miután megkaptam Anita üzijét, igyekeztem minél jobban lerövidíteni a randit Dáviddal. Az oldalamat kegyetlenül furdalta a kíváncsiság, nem bírtam ki a hazautat sem, már a felénél megcsörgettem Anitát. Nem tudott többet mondani; Zoli és Daniella beültek egy kávézóba, szerencsére úgy, hogy a kirakatüvegen keresztül is jól lehetett látni őket. Pár percig beszéltek, majd a buszmegállóban az utolsó pillanatban felugrottak az egyik buszra. Együtt! Mindketten a város másik felén laknak, onnan a csajok már nem tudták követni őket, mert nem volt se jegyük, se bérletük.

Nyugalom, Kamilla, máskor is randiztak már, és annak se lett semmi következménye. – nyugtatgattam magam, miután letettem a telefont. Sikertelenül.

A hétvégém további részét a TV, a számítógép és a lassan az életem részévé váló tankönyvek töltötték ki. De akármennyire is tiltakoztam, bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem. A hétfő. A ma.

Tehát ott ültem az ágyamon és az eső függönyén keresztül bámultam az utcát, miközben lassan eljutott a tudatomig, hogy mivel is szembesülhetek, amint belépek a suliba. Vagy minden maradt a régiben: Zolival nemcsak nekem, de Daniellának is zéró kapcsolata van. Vagy Zoli és Daniella… szóval, na.

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy nem ugrottam fel ordítva, nem törtem össze a hozzám legközelebb eső tárgyat, nem vágtam ki semmit se az ablakon, még csak el sem sírtam magam, pedig tudtam, hogy az előző két variáció közül a második az esélyesebb. Az agyam ezt teljes mértékben felfogta és elfogadta. A szívem már kevésbé, de miután ezek ketten a hátam mögött szépen megtárgyalták, mennyibe is kerül manapság egy üvegezés, nem csináltam semmi őrültséget.

Hangos kopogás hallatszott. Megint. De ezúttal tényleg az ajtóm felől, úgyhogy csigalassúsággal elkezdtem készülődni.

Öltözés, reggeli, út a suliig, egy gyors és kelletlen csók az aulában Dáviddal, köszönés a csajoknak, majd Daniella és Zoli keresése. Minden stimmelt, csak az utolsó két személy előbb talált meg engem, mint szerettem volna. Kezdjük a napot Daniellával! Miért ne? Pont ilyen reggeleket kértem karácsonyra is…

- Hali! – toppant elém a szőkeség. – El sem tudod képzelni, mi történt a hétvégén… - mosolygott rám, előre örülve, hogy felidegesíthet.

- De, el tudom képzelni – vágtam a szavába, miközben próbáltam figyelni arra, hogy a hangomon nyoma se legyen a csalódásnak és a dühnek. Nem nagyon sikerült. – Te és Zoli. Gratulálok. Mégis, mivel sikerült rávenned? Adhatnál tippeket…

Daniella szeme vészjelzően összeszűkült, én meg aznap végre egy kis elégedettséget éreztem, amiért sikerült olyan választ adnom, amire két másodperc után sem tudott reagálni.

- Egyébként meg tényleg, gratulálok. Teljes mértékben megértem, miért akartál vele lenni – fejeztem be higgadtan.

Nem voltam benne biztos, hogy azért nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani, vagy azért, mert váratlanul felbukkant Zoli. És üdvözlésként egy hatalmas puszit nyomott a… a szájára.

Mosolyogva néztem őket, de közben a zsebre tett kezem ökölbe szorult. Mikor befejezték, Zoli, mintha mi sem történt volna (végül is lehet, hogy tényleg nem történt semmi különös, vagy nem tartotta annak) és mint aki csak most vesz észre (az sem elképzelhetetlen), vigyorogva intett nekem egyet. Visszaintegettem, majd (a mosolyt még mindig nem töröltem le az arcomról, mutatva, hogy minden rendben van) elindultam a mosdók felé, benyitottam rögtön a legelsőbe, nem törődve vele, hogy foglalt-e, vagy nem (szerencsére szabad volt) és bezárkóztam.

Sírtam-e már suliban? Nem. De, ahogy a mondás tartja, egyszer mindent ki kell próbálni. Hallgattam a bölcsességre és összekuporodtam a padlón, utat engedve a könnyeimnek. Becsöngettek első órára, de nem mentem be. Szükségem volt még egy kis időre. Úgyhogy adtam magamnak. Kicsöngettek, de még mindig sírtam, és úgy tűnt, ez eltart még egy darabig. Viszont az iskola WC-jében nem lehet túl sokáig egyedül maradni, kis idő múlva hangosan kopogtak az ajtón. Kinyögtem egy erőtlen és halk foglaltot, amit nagy valószínűséggel nem hallatszódhatott, mert valaki kitárta az ajtót. Az hatodikos lány hevesen bocsánatot kért, de csak legyintettem és kikerülve kiléptem a folyosóra. Sissi, Anita és Zsani rögtön észrevettek és elindultak felém. Lehajtottam a fejem, hogy senki se láthassa a könnyek nyomát, megfordultam, és a suli hátsó lépcsősorán rohantam le, reménykedve, hogy ott kevesebb ismerőssel futhatok össze. Bár ez az út is az aulába vezetett, ami egyben Dávidék törzshelye is volt. Villámgyorsan nekilendültem nem nézve senkire és semmire, a távolság, ami elválasztott a főbejárattól és egyben a nyugalomtól, rohamosan csökkent.

És kiértem. De nem álltam meg rohantam tovább, ki tudja merre, csak minél távolabb a sulitól, Daniellától, Zolitól…

Nem jutottam messzire. Valaki a nevemet kiabálta, a hátam mögül léptek zaja hallatszott. Még nagyobb tempóra kapcsoltam, ami miatt megcsúsztam. De, mint oly sok alkalommal, most sem zuhantam a földre. Valaki (megint) elkapott, talpra állított és maga felé fordított. Konokul a cipőmre szegeztem a tekintetemet, de az a valaki ujjaival felemelte az állam kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Azokba a gyönyörű kék szemekbe.

- Megkérdezhetem, miért rohantál utánam? – vettem a futástól kimerülve ziháltan a levegőt.

Zoli egy kis ideig hallgatott, csak az eső kopogását lehetett hallani.

- Gyere vissza, megfázol – szólalt meg végül, megfogta a kezem és a suli felé húzott.

Kirántottam a karomat a szorításból.

- Nem megyek vissza.

Zoli sóhajtva a vizes hajába túrt, fehér pólója kezdett átázni, rajta még pulcsi sem volt, nem úgy, mint rajtam.

- Miért lógtad el az első órát? És miért rohantál el?

- Nem kell ezzel foglalkoznod – álltam dühösen a tekintetét. – Tudtommal várnak.

- Kamilla, ne ködösíts, így is elég szar idő van – jegyezte meg, mire elhúztam a számat. Igaz, Zoli vidám humora mindig levett a lábamról, de most valamiért nem éreztem ingert a nevetésre.

- Kamilla… - próbálkozott újra, de ezúttal félbeszakítottam.

- Nem érdekel, mit mondasz, nem érdekel, hova mész, az se hogy kivel, még Daniella sem érdekel. Csak hagyj békén! – törtem ki. Tisztában voltam azzal, hogy elszóltam magam, hogy egy csomó kockázatos dolgot mondtam. De – mint az előbb már említettem - nem érdekelt. Még ez sem.

- Várj, félreérted – kezdett magyarázkodni Zoli.

- Fölösleges megmagyaráznod akármit is, nem akarom hallani az újabb hazugságod – kiabáltam rá. Meghökkent.

- Szabad tudnom, mikor is hazudtam én neked?

Megdördült az ég.

- Ne mondd, hogy nem tudod. A csókunk! Azt hittem jelentett neked valamit, de nem! Csak tetted előttem a szépet!

- Ezt meg honnan veszed? – kérdezte értetlenül.

- Hát, mondjuk onnan, hogy láttam.

Újabb dördülés. Zoli arcára kezdett lassanként kiülni a felismerés, karba tette a kezét és sokatmondóan bólogatott.

- Igen – megint egy bólintás. – Már tudom mitől borultál ki. De, ha nem tűnt volna fel, én nap, mint nap ugyanezt néztem végig. Titeket. Többször is.

- Igen, de…

- Nagyon jól emlékszem arra a napra – szakított félbe. – Ami köztünk történt, nagyon is sokat jelentett. Csakhogy a helyzet az, hogy három óra múlva már leléptél Dáviddal. Hívtalak is, nem vetted fel!

- Nem hívtál!

-  De.

- Mondom, hogy nem!

Nem néztem a szemébe, elfordítottam a fejem. Zoli közelebb lépet és a fülembe súgott:

- Ne is próbálkozz! Nem akarom hallani az újabb hazugságod.

Majd megfordult és elment. A könnyeim, amik a vita hevében elapadtak, most újra a felszínre törtek, ahogy néztem a távolodó alakját.

Addig a napig azt hittem, hogy az összetört szív kifejezés csak egy jól hangzó szófordulat. Most viszont személyesen is megtapasztalhattam, hogy nem. Szinte éreztem, amint repedések futnak végig a szívemen, készen arra, hogy a következő pillanatban összeroppantsanak. Szép lassan. Minden kímélet nélkül.

Lerogytam a járdára, egyenesen egy pocsolya közepébe, de nem törődtem vele.

Az eső zuhogott.

Valamikor ilyenkor kezdődhetett. A korszak, amikor kirakhattam volna egy táblát: „Vigyázat! Ön az életem viharos zónájának területére tévedt! Fokozott figyelmeztetés kék szemű fiúknak – a jelenlétük heves villámlást idézhet elő!”

Kamilla