22. esőcsepp

22. esőcsepp

Nektek nem tűnt fel valami? Valami érdekes? Valami furcsa? Valami gyanús?

Ja. Kezdetben nekem se…

Pedig nem ártott volna, ha figyelek. Ugyanis ennek következményei lesznek… Következményei vannak.

Délelőtt fél kilenckor Dávid csengőhangja ébresztett. Ami persze a nálam alvó csajokat is felverte. Anita hozzám vágott egy párnát, Zsani sikkantva felült, Sissi… nos, ő aludt tovább.

- Halló! – szóltam bele a telefonba ébernek korántsem nevezhető hangon.

- Szia, te Virág! – Dávid bezzeg friss volt. – Hallom, felébresztettelek.

- Ja, ha már itt tartunk, hogyhogy te már ilyenkor fent vagy? – dörzsölgettem a szemem. Pedig a válasz kézenfekvő: ő nem vihogott egész este (és hajnalban) a barátaival. Mondjuk, lehet, hogy miután eljöttünk Zsanival, ő még ottmaradt a buliban. Á, mindegy, nem érdekel, csak aludni akarok.

- Nézz ki az ablakon! – komolyan, még a telefonon keresztül is hallottam, hogy mosolyog.

- Jaj, Dávid, per pillanat beszélni is alig tudok – nyűgösködtem, de azért felkászálódtam és elvonszoltam magam az ablakig. – Süt a nap – jegyeztem meg unottan, majd végigfuttattam a tekintetem a felhőkön, a háztetőkön, a fákon, majd lenéztem a kapunk elé is. Ahol állt valaki, telefonnal a kezében és az ablakomat fürkészte.

Kinyomtam a mobilomat, és kihajoltam az ablakon.

- Szia!

- Itt megvárlak. Siess! – támaszkodott mosolyogva Dávid a kapunak.

- Nem lehet, nálam vannak a csajok – próbáltam magam kimenteni.

- Ugyan már, gyere! Biztos nem haragszanak.

- Hát persze, hogy nem haragszunk – furakodott mellém váratlanul Anita is. – Menjetek csak!

Becsuktam az ablakot és kérdőn néztem a lányokra, majd kissé furán, mert Anita filctollakkal dobálta a még mindig horkoló Sissit. Végül nemes egyszerűséggel ráborította az egész tolltartóm tartalmát, eredménytelenül. Hümmögve megvonta a vállát, és végre nekem szentelte teljes figyelmét.

- Most mit csináljak? – tártam szét a karom tanácstalanul.

- Ébreszd fel! – mutatott hanyagul Sissi felé Anita. – Egyébként meg menj le és tereld el Dávid figyelmét!

Most már Zsani is kérdőn nézett rá.

- Mi?

- Arra gondoltam – kezdte ecsetelni Anita a tervét. – hogy kémkedhetnénk Zoli után, amíg te Dáviddal randizol.

- Ez hülyeség – közöltem Anitával, de végül jóváhagytam. Végül is miért ne? Nem tudtam, ezt pontosan hogy képzelte el, de felőlem mehet. Bár miért csinálna valami érdekeset Zoli egy átlagos szombat reggel?

Lementünk reggelizni, majd kevesebb, mint három perc múlva Sissi tántorgott le a lépcsőn.

- Hú, haljátok, olyan „arcpakolással” ébredtem…

Nevettünk. Ez csak természetes.

Sissivel, Zsanival és Anitával együtt mentem le Dávidhoz. Ott elbúcsúztam a lányoktól, akik ezután elmentek megkeresni Zolit, mert állításuk szerint tudják, hol lakik. Hát, jól van.

- Hova megyünk? – fordultam mosolyogva Dávid felé. A tekintete fürkészővé változott.

- A deszkapályára.

- Miért oda? – hervadt le a mosoly az arcomról.

- Majd ott megtudod.

Közömbösséget színlelve megvontam a vállam, és éppen visszafordultam volna a deszkámért, de Dávid gyorsan megállított, hogy nem kell.

- Igenis, deszkarendőr – Furcsállottam ezt az egészet. Ha néhanapján van egy kis szabadidőm (márpedig az utóbbi időben hol Zoli, hol Dávid miatt egyáltalán nincs) és úgy döntök, lemegyek a pályára, akkor már ki is használom az alkalmat, hogy gyakoroljak egy kicsit, nem?

Így hát csendben sétáltunk a pálya felé.

Ahogy azt sejtettem, mikor odaértünk, megrohamoztak az emlékek. A pad felé fordultam, ahol egymás mellett ültünk Zolival. Aztán arra a fára, ahova felrepült a deszkája. És ahonnan leestem. És amellett elkapott. Mikor először vesztem el teljesen abban a kék szempárban.

Körbefordultam, de nem találtam olyan négyzetmétert, növényt, korlátot, szóval semmit, amiről nem Zoli jutott volna eszembe először.

- Na? – zökkentett ki Dávid a gondolataimból. – Mit érzel?

Dühös lettem. Miért vagyok én még Dávid mellett? Egy szavamba kerülne és szakítanánk. Vagy nem. Mindegy. A lényeg az, hogy meg sem próbáltam. Sosem küzdöttem Zoliért. Ha rajtam múlik, sosem kezdünk el beszélgetni. Ismerem magam, tudom, hogy sohasem mertem volna odamenni hozzá. Tulajdonképpen csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.

De ettől függetlenül Dávidnak semmi köze ahhoz, milyen érzéseket vált ki belőlem ez a hely. Akármennyire is akarja, sosem fogom elfelejteni Zolit!

- Kamilla? Mi…

- Dávid! Szakítunk!

- Várj, kérlek, egy pillanat – emelte fel a mutatóujját Dávid, miközben előhalászta a mobilját, ami épp a kijelentésem közben szólalt meg. – Helló, mi újság? - Egy mosollyal elnézést kér, és odébb vonul.

Én meg csak meredtem magam elé. Valahogy úgy éreztem, hogy még egyszer nem lesz elég bátorságom ahhoz, hogy megint kimondjam. Ma biztos nem.

Akkor szólalt meg az én telefonom, Anita SMS-ét jelezve.

Anita üzenete: Na jó, megtaláltuk. A bibi az, hogy Daniellával van…

Nos, igen. Daniella volt az a valami gyanús. Pontosabban az, hogy mióta Dáviddal járok, egyre távolabb kerülve emiatt Zolitól, nem szállt rám, nem tett rám megjegyzést, békén hagyott. Mert lehetőséget látott ebben. Ebben az egészben.

- Bocsi. Szóval mit érzel? – tette le a telefonját Dávid.

- Semmit – motyogtam döbbenten meredve a képernyőre.

- Remek. Tudod, lehet, hogy különösnek tartottad, de csak azért kérdezem, mert mikor először akartalak ide elhozni, nem akartad, mert hogy Zolival is itt voltatok, szóval ez egy ellenőrzés volt, hogy még mindig Zolit… szóval hogy Zoliba…

- Jó, értem – állítottam le. Ha tudná…

- De akárhogy is volt, úgy látszik, már vége van – Dávid nagyon elégedettnek tűnt.

Kamilla

(Zoli)

- Oké. Szóval miért is hívtál ide? – dobtam le magam a legközelebbi székre. Daniella velem szembe ült le, de biztos vagyok benne, hogy a kávézó egy távolabbi sarkába vonult volna. Igaza van, ott sokkal meghittebb. Kösz, nem.

- Hogy kérdezzek valamit – villantott rám egy elbűvölőnek szánt mosolyt.

- Tessék – sürgettem közömbösen.

- Akarsz velem járni?

- Ez most honnan jött? – pislogtam rá nagyokat.

- Szóval nem – vonta le a következtetést Daniella egy kicsit sem letörve. – Akkor máshogy: kivel akarsz együtt lenni?

- Szerintem tudod.

- Persze, hogy tudom, ne röhögtess. De Kamilla foglalt, ugye?

- Ja – húztam el a számat.

- Ezen segíthetünk. Pontosabban ezen csak én segíthetek.

- Te lökött vagy – közöltem vele.

- Csak hallgasd meg a tervemet és máris másképp fogod gondolni.

Színlelt nemtörődömségem egy pillanat alatt szertefoszlott, érdeklődve meredtem a lányra. Daniella, még mielőtt válaszolt volna, lesöpörgette az asztalról az előző vendégek által otthagyott morzsákat, és élvezte, hogy húzhatja az időt és az idegeimet. Majd végre válaszolt:

- Dávid nagyon szereti Kamillát, úgyhogy nem lesz könnyű dolgod, ha szét akarod őket robbantani. Viszont Dávidnak van egy nagy gyengesége. A népszerűsége. Bár Kamilla a tavalyi kiadásához képest sokkal jobban néz ki, népszerű nem lett. Már most is sokan megjegyzéseket tesznek rá és Dávidra, viszont Dávid nem valószínű, hogy ezt észre is veszi. Hacsak valaki nem mondja a szemébe. És ha odamegyek hozzá és meggyőzöm, hogy népszerűsége Kamilla miatt elillanhat… Akkor nyert ügyünk van.

- És szakít Kamillával – fejeztem be a gondolatmenetét.

- Nem. Nem valószínű. Az elején mondtam, hogy nagyon szereti. Tehát ha az első terv nem jön be, van egy másik: Zsolti buliján hallottam, hogy Kamilla, nagy valószínűséggel, Dáviddal fog keringőzni. Nos, elég gyorsan meg tudom győzni a tanárokat, hogy ezt megakadályozzák, tekintve Kamilla életkorát, magasságát…

- És ha ki is szervezik?

- Akkor jövök én a képbe. Elérem, hogy én kerüljek a helyére és mikor Kamilla is látja, egyszerűen megcsókolom Dávidot. És akkor Kamilla szakít vele. Ennyi.

- Mi köze ennek a keringőhöz?

- Semmi, csak nem akarom, hogy Kamilla előbb vegyen részt benne, mint én. És egyébként is, ha Kamilla és Dávid egy helyen tartózkodnak, akkor azt csak egymás társaságában teszik. A próbák egybe esnek a tesióránkkal. Iskolai tevékenység közben pedig nem tudnak sokat dumálni, mondhatni, semennyit sem, kommunikációs kapcsolat nem merülhet fel kettejük között. Viszont én nem a tesiórán fogok részt venni, hanem a próbán, méghozzá Dávid párjaként… Akármikor lesmárolhatom.

Gyorsan átgondoltam a hallottakat, ráébredve, hogy Daniella egyáltalán nem szőke.

- Aha, kezdem érteni.

- De ennek van egy feltétele – vigyorgott rám győzedelmesen Daniella. Igaz, hiba lett volna kihagyni a legeslegjobb részt.

- Sejtettem – rágtam a szám előre félve a választól. – És mi lenne az?

- Együtt kell járnunk – hajolt közelebb hozzám.

Zoli