13. esőcsepp

Az életem viharos zónája – Az első zivatar

Sziasztok!
Az előző rész elég hosszú volt (ha nem is az olvasónak, de nekem, amíg megírtam…), úgyhogy ezt a fejezetet nem írtam olyan terjedelmesre.  De azért remélem ez is tetszeni fog mindenkinek. És hogy ezzel a résszel (egyelőre) happy- end-del fejezem be az évet.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik kommenteltek és akik olvasták a blogot. 2015-ben is várom a feliratkozókat és a sok-sok komit.
Tehát 2014 utolsó esőcseppje… Jó szórakozást mindenkinek, Kellemes Szilvesztert és Boldog Új Évet!

                                                                                            Felhő

13. esőcsepp

- És Anna? – torpantam meg. – Ő is jöhet?

- Az már hat – fordult vissza a Nő.

- Hat? Hat mi? – kérdeztem.

- Hat szem – ah, a logika. – Na, menj – parancsolóan az ajtó felé intett. Az ajtóból még visszanéztem: Anna bizonytalanul (?) mosolyogva, de azért bátorítóan bólogatott, apa pedig a felmutatott hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben. Bár ha belegondolok, elég kicsi a valószínűsége, hogy Anetta láncfűrésszel a kezében ront nekem… Hát, akkor talán menjünk be.

Leültem a kanapéra (iroda ez vagy egy luxus-szálloda váróterme?), Anetta velem szemben helyezkedett el és vártunk. Vagyis én vártam, hogy megszólaljon, ő meg hirtelen nem is tudta, hol kezdje. Felállt, járkált egy kicsit, majd visszaült. És megint felállt, és megint leült. Végül feltette a kérdését, de az a gyanúm, hogy nem pont erre volt kíváncsi:

- Tulajdonképpen mit csináltatok a takarítószertárban?

Nem tudtam megállni, kitört belőlem a röhögés.

- Mondtam valami vicceset? – zavarodott meg Anetta.

- Nem, nem – törölgettem a nevetéstől kibuggyant könnyeimet. – Ott csak eltévedtünk.

- Nem is akarom tudni, hogy az meg hogyan sikerült. Ki az a vörös hajú lány veletek?

- Anna? Szakácsnő nálunk. És nagyon bírjuk – megpróbáltam úgy megnyomni az utolsó szavakat, hogy érezze, ezt róla nem mondanám el.

- Értem. És te elárulod, hogy kerültetek ide?

És elmeséltem neki a kutatás folyamatát. Az volt a célom, hogyha kellően megsértem és nevetségessé teszem saját magamat és apát is, akkor talán minden rendeződik. A rendeződés alatt pedig azt értettem, hogy élhetem tovább békességben anya nélkül az életemet. Még azt is bevallottam neki, hogy az itteni recepcióst elkereszteltem Pulykafejnek, de nem tűntem tiszteletlennek a szemében. És ezt onnan tudom biztosan, hogy többé már nem volt feszült, hanem elnevette magát. Azt felelte, az irodában is így emlegetik. Mi a franc? Kis töprengés után elmondtam a takarító szertári ugratást is. Anetta pedig nemhogy megsértődött, hanem együtt vidult velem, ahogy felidéztem az eseményeket. Befejezésül pedig elmondtam, hogy hogyan kerültünk az ajtó elé. És ahogy Anetta kedélyállapota egyre jobb lett, az enyém ugyanolyan rohamosan hanyatlott.

Ezután ő mesélt az életéről, hogy hol nőtt fel, hova járt iskolába… És hogy hogy találkozott apával. Az úgy volt, hogy a főiskola folyosóján egymásba botlottak.

- Igen, egymásba botlottunk. Szó szerint – erősítette meg. – Ő elcsúszott a banánhéjon, egyenesen a lábam elé, én meg a fejében estem orra. Miután összeszedtük a cuccainkat, apád engesztelésül meghívott egy étterembe…

- Legalább már tudom, honnan örököltem a béna kapcsolatteremtő-képességemet – jegyeztem meg magamnak, mint plusz információt. Ekkor még egyáltalán nem érdekelt az élete, bár azt meg kell hagyni, azokra az eseményekre kíváncsi voltam, mi történt a születésem után.

- Miről beszélsz?

- Életem első randiján akkor oldódott fel köztem és a srác között a teljesen a feszültség, mikor leestem a fáról. Ezt egyértelműen apai ágról örököltem – magyaráztam. Anetta elmosolyodott, majd folytatta a saját történetét.

- Járni kezdtünk, de aztán… Ugye tudod, hogy lesz a kisbaba?

- Igen, de ezt a részt nem igazán szeretném hallani.

- Megértem. Mindenesetre megtörtént, és… én akkor még nem akartam gyereket – hunyta le a szemét, és úgy tűnt elérkeztünk ahhoz a részhez, amire nehezen gondol vissza. Na, most kezd érdekes lenni. – Abban az időszakban pocsékul éreztem magam. Fáradt voltam, ingerlékeny, és mikor megszülettél, nem éreztem semmit. Nem éreztem a boldog anyák örömét, pedig arra vágytam, hogy egyszer hozzámegyek apádhoz, és gyerekünk lesz, házunk, egy saját, közös életünk – döbbenten hallgattam. Hogy mi van? De még korántsem volt vége. – Annak, hogy nem szerettelek meg, volt még egy oka: volt egy húgom, akivel rengeteget játszottam. Reggel felkeltem, alig nyitottam ki a szememet, de ő már ott állt az ágyam szélén, egy-egy játékkal a kezében. Őt szerettem a világon a legjobban. De másfél éves korában egy vele született betegség tünetei jelentkeztek rajta… és mi túl későn vettük észre… Ez a születésed előtt egy évvel történt. És mikor újra egy kisbabát tartottam a kezemben, ez újra és újra felidézte bennem ezt az emléket – itt sóhajtott, és arcára kiült a megbánás. – Elmehettem volna pszichológushoz, vagy valami, nem kellett volna a fájdalmamat rajtatok levezetnem. Kezdettől fogva tudtam, hogy amint lehet, elhúzom a csíkot. Türelemmel kellett volna lennem irántad, és ha várok, míg egy kicsit nagyobb leszel, gond nélkül tarthattunk volna egy esküvőt. De ezeknek dacára sem mentem vissza hozzátok. Az egész az én hibám. Úgy sajnálom, Kamilla! Mit gondolsz – kérdezte. – meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Mert ha igen, beszélek a többiekkel és meggondolhatjuk azt a kéthetente való találkozást.

Nem, ez így nem jó. A Nőnek van szíve? Ezt nem kalkuláltam bele az akcióba. Erre nem vagyok felkészülve! Nem szabad sírnom! Nem szabad sírnom! Nem…

A nyakába ugrottam. Persze, hogy megbocsájtok, hát, emberek, lesz anyukám! De jó-jó-jó… Jó, lehet, hogy talán az új családja miatt mégsem lesz olyan tökéletes kapcsolat, de kit érdekel ez, mikor tudom, hogy az édesanyám elfogadott és gondol rám? Kell ennél több?

Este tíz után értünk haza, megbeszéltük, hogy Anetta megpróbálja meggyőzni a férjét az anyja-lánya nappal kapcsolatban.

Hát ez a nap is véget ért. Kezdődött ott, hogy kibékültünk Sissivel, újabb gyanúim támadtak Dáviddal kapcsolatban, Zoli megint elkapott, elmentünk pizzázni és miután Anita elijesztette Daniellát, lett egy új barátunk is. Aztán folytatódott a recepcióssal, a kereséssel, a takarítószertárral, a hallgatózással és végül ezzel. A tökéletes befejezéssel. Nem csak a barátaimmal békültem is, de a tulajdon anyámmal is. És nem mellesleg kiderült, hogy van még egy féltesóm.

Elsírtam magam. Pedig megfogadtam, hogy nem teszem, de jó érzés volt kiadnom magamból az egész napos feszültséget. Örömkönnyek folytak végig az arcomon, le a párnámra és a hajamra. Hirtelen úgy tűnt, hogy az életemben végre minden a helyére kerül.

Ha ezt Sissi meghallja…

- Azért még ne verd nagydobra a dolgot – kukucskált be a szobámba Anna, mint aki sejti, mi jár a fejemben.

- De csak Sissinek mondanám el…

- Ne, inkább ne. Nem akarok beleszólni, de szerintem várjuk meg, mi lesz a nagy családi beszélgetés vége, tarthatod-e velük a kapcsolatot vagy nem – indult volna kifelé, de aztán visszafordult, és közölte: - Kamilla, nekem az a nő túlságosan álszent… Jó éjszakát!

Máskor ezen a mondaton tovább gondolkodtam volna a jelenlegi öt másodpercnél, de most a nap zűrös és gyors eseményei után szinte azonnal elnyomott az álom.

Kamilla (zzzzz…)

12. esőcsepp

12. esőcsepp

„Kiderítettem, hol van anyád. Öltözz!”

Nos, az előbbi két mondatot meg kéne magyaráznom. Az öltözési parancsot nem teljesíthettem, hiszen alig értem haza. A másik… hát, az már húzósabb:

Miután a Nő (nem fogom még véletlenül sem anyának hívni) elhagyott minket, apa ráállt az összes közösségi oldalon lévő profiljára. Minden fényképét, posztját és kommentjét figyelemmel kísérte, és ha csak egy apró gyanúja is támadt a Nő hollétével kapcsolatban, felkapott engem, a kisbabát, és elrohantunk abba a városba, abba az utcába, abba a házba, ahol – talán – megtaláljuk azt a bizonyos személyt, akit én egyáltalán nem szívesen találnék meg. Csak akkor még ezt nem tudtam közölni az én „körültekintő” és „megfontolt” apámmal. A babakor hátrányai.

Csak egy nagyon kínos esetre emlékszem, a többinél apa csak hozta a még elviselhető formáját: amikor hétéves voltam, apa ismerőse feltöltött egy képet a nyaralásukról, és a Nő egy ilyen kommentet írt a szálloda képe alá: „az nagyon jó hely, pár éve én is voltam ott.” Apa begőzölt, és akkor is kitessékelt az előszobába, hogy „öltözz!”, „siess!”, stb. és mikor megemlítettem neki, hogy „ez tiszta hülyeség, minek menni”, egy „a lányom még soha az életbe nem látta az anyját, hogy mondhatsz ilyet, persze, hogy megyünk” felkiáltással berakott az autóba. Arról ismét elfelejtkezett, hogy esetleg a lányának semmi kedve találkozni a Nővel.

Amikor odaértünk, apa beviharzott a luxusszálloda recepciójához, és idegbajosan kérdezgette a beosztottat, hogy mi történt pár évvel ezelőtt, nyaralt-e itt ez és ez a nő. Persze mindenki minket nézett, én kínosan ácsorogtam ott, és vártam, hogy a recepciós lány elküldje apát melegebb tájakra vagy közölje vele, hogy ő még csak új itt, vagy valami. Mindkettő megtörtént, és mi végre (VÉGRE!) hazamehettünk. Amúgy otthon tényleg 5 ^oC-kal nagyobb volt a hőmérséklet, lehet, hogy apa az égiek egyikét dühítette fel.

A mostani helyzet viszont nem tűnt reménytelennek – a Nő megszüntette óvatosságát (talán azt hitte, apa felhagyott a zaklatással), és egy Munkahelyi élet című képet töltött fel. Apa telefonált Hektornak, a féltestvéremnek, és kérte, hogy elemezze ki a képet, ami így elsőre nagyon hülyén hangzik, de valójában volt értelme. A képet egy nagyon szuper géppel készítették, 10-15-szeres nagyítás után is tisztán és élesen látszik a kinagyított rész. Egy ilyen nagyítással találtuk meg a házszámot. Pontosabban a Nő munkahelyével szemben álló háznak a címét. Hektor kiderítette, hogy az épület Budapesten van, de nem a címről ismerte fel, hanem a ház mellett álló fenyőfáról. (Úgy ismeri Pestet, mint a tenyerét, ami nagy szó. A fővárosban elmész egyszer vásárolni, és mire végzel, nem találsz vissza, mert közben átépítették a környéket.)

- Apa, nem unod még? – tettem fel a kérdést, ami már jó pár éve fogalmazódott bennem. Apa megdermedt, és fél lábán cipővel odaugrált mellém.

- Mit?

- Ezt a macska-egér játékot. Már tizenhárom éve vége van. Ez nevetséges.

- Megmondom én, mi a nevetséges. Lelépni és magára hagyni egy csecsemőt egy lesújtott apával.

Én inkább az őrült kifejezést használnám.

- Szerintem ez volt a Nő életének legeslegjobb döntése – fontam össze a karjaimat konokul a mellkasom előtt.

- Nincs vita, lányom. Megyünk!

Tehát mentünk.

A Nő munkahelyére érve a recepciós (hogy mennyi baj van velük, nem?) megállított minket.

- Nem mehetnek be munkaidőben.

- De feltétlenül találkoznunk kell egy… - kezdte apa, de a recepciós közbeszólt.

- Kivel? Hozzátartozót keres? Ne tessék aggódni, mindenki biztonságban van – közölt, mi meg értetlenül pislogtunk rá. – Öööö, gondoltam rossz hírt kaptak valakiről, aki a hozzátartozójuk vagy… Vagy nem is ezért jöttek? – méregetett minket gyanakvóan. Jaj de jó, lebuktunk, hagyjuk a fenébe az egészet és menjünk haza… légyszi…

- De, pontosan ezért jöttünk – szólt közbe Anna. Nem említettem, de ő is velünk jött. – Illetve, nem pont ezért, vagyis, igen egy rokonunkhoz, mert meg kell mondanunk neki, hogy… szeretjük, és… a nővére is üdvözletét küldi… valamint… megvan: a húgának gyereke született! – nehezen, de Anna kibökte, hogy „valójában” miért is jöttünk, ám a Pulykafejnek (így neveztem el a kövér, vörös fejű beosztottat) ez sem volt elfogadható indok.

- Ó, esetleg közölhetnék ezt akár vele telefo…

- Nagyon köszönjük! – vágta rá Anna, és rohantunk fel a lépcsőn.

- Nem vagyunk normálisak – morogtam.

Következő akadály: fogalmunk sem volt, hol dolgozik a Nő pontosan. Ebben az épületben több száz szoba volt, egytől egyig iroda néven. Apa és Anna az összes dolgozószobába bekukkantott és mindegyikből sűrű bocsánatkérések közepette hátráltak ki.

- Nem lehet, hogy elment a mosdóba? – kérdeztem.

- Ugyan már, Kamilla... Lehet – gondolkodott el apa.

- Egyáltalán tudjátok, hogy kit kell keresni?

- Igen – vágta rá apa.

- Nem – rázta a fejét mosolyogva Anna.

- De apa: fel fogod ismerni? – kérdeztem nemleges választ remélve.

- Hát persze – jelentette ki. – Másfél évig együtt voltunk. Igaz, ebből egy csak azért volt, mert akkor téged még szoptatni kellet, és…

- Látod? Körülbelül tizenkét éve nem találkoztatok, mégis honnan veszed, hogy emlékezni fogsz rá, vagy akár…

- Persze, hogy emlékszem rá! – háborodott fel apa.

-… vagy akár ő rád? – fejeztem be az előbb félbeszakított mondatomat.

Itt apa is elbizonytalanodott, de ragaszkodott hozzá, hogy tovább folytassuk a keresést. Annával megnéztük a mosdókat is, aztán mikor egyből kijöttünk:

- Hát, ebben sincs.

Annyit végigjártunk, hogy egy ötven év körüli nő még segíteni is próbált: közölte, hogy a földszinti WC-ben mindig van WC-papír. Hasznos infó, ha hánynom kell majd apa és a Nő nyálas találkozásánál, vagy ha megijedek az állítólagos édesanyámtól és összecsinálom magam.

Végül kénytelenek voltunk megállapítani, hogy ha  járt is az illemhelyen, már biztos végzett, mert egy ember általában nem tartózkodik bent annyi ideig (kivéve, ha hasmenéssel, vagy egyéb anyagcsere-zavarokkal küzd), amíg mi még egyszer körbejárjuk az egész épületet.

Apa keresésére indultunk, és végül a hatodik (legfelső) emelet utolsó előtti ajtaja előtt találtuk.

- Mit gondoltok? – kérdezte szorongva. – Ironikus jelleggel ássunk a dolgok mélyére… vagy haladjunk sorban?

- Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem furán.

- Én is ezt kérdeztem: ti mire gondoltok?

- Mondd, drágám, mennyire volt szörnyű a gyerekkorod? Hogy tudtál normális maradni? – érdeklődött suttogva Anna.

- Úgy értettem, hogy nem értem – sürgettem eközben apát a válasszal.

- Ja, igen – esett le most már apának is. – A sors iróniája, hogy általában az ember lohol, izgul, mindent alaposan megvizsgál, és amit keres, az a legutolsó szobában van. De az is lehet, hogy nem, tehát…- nem folytatta, mert Anna benyitott az utolsó ajtón.

- Megtaláltam! – kiáltotta boldogan.

- Az hogy lehet? Nem is ismered – rázta a fejét apa.

- Talán nem így néz ki a keresett exbarátnő? – Annán látszott, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, miközben előhúzott… egy felmosó-vödröt a hozzá tartozó felmosóval.

Kikötöttünk a takarítószertárban, és mi Annával – a gyermekded lelkek - először a felmosóval, majd a fertőtlenítővel ugrattuk apát.

- Nem tudom, Kamilla, szerintem anyádra ütöttél – nézett elgondolkodva Anna a felmosórongyra, majd rám. Én közben úgy éreztem, meghalok a röhögéstől. – Nem, mégis inkább innen jöhet a vérvonalad – mutatott fel egy Domestos vécétisztítót. – És akkor még a szemeteszsákot nem is említettem…

- Lányok, fejezzétek be! – akadt ki apa, egy kicsit talán túl hangosan, mert kinyitották az utolsó előtti ajtót.

- Nem lehetne halkabban, mi itt…- kezdte a nő, majd elakadt a szava és döbbenten meredt egyenesen apára. Ő meg vissza rá.

- András? –kérdezte a nő félénken.

- Anetta – apa magabiztosan mondta ki a hölgy nevét, és biccentett.

A nő haja vállig érő barna, hullámos. Kb. 170 centi magas, bár a fekete magassarkú cipőjében többnek látszott. Én a 160 centiméteres magasságommal kissé eltörpültem mellette. Az arcunk vonásai között alig volt különbség.

Szóval ő az anyám. A francba már, hogy ennyire jól néz ki, nem csoda, hogy apa még mindig fut utána.

- Beszélhetnénk? – kérdezte apa. Anetta háta mögött közben egy kisebb közönség alakult ki. Megállapítottam, hogy ezek az irodai alakok mind egyformák. (Nem akartam a Nőre nézni, muszáj volt valamivel elfoglalnom magam.)

- Persze – mondta még mindig sokkolt állapotban Anetta. Kinyitotta a szomszédos terem ajtaját (nem a takarítószertárét) és bevezette apát. – Kérlek, helyezzétek kényelembe magatokat – szólt még vissza nekünk, majd becsukta az ajtót.

- Kényelembe? Itt? – találta ki a gondolataimat Anna. Egy bólintással jeleztem egyetértésemet.

Egy ideig csendben üldögéltünk abban az irodában, ahol a Nő dolgozott. Munkatársai különbözően reagáltak az imént történt eseményekre. Volt, aki csak néha pillantott ránk, de közben dolgozott. Voltak, akik szakadatlanul bámultak minket, de mikor viszonoztuk a nem kicsit idióta pillantásukat, úgy tettek, mintha épp csinálnának valamit. A kedvenceim viszont azok voltak, akik nem fáradtak azzal, hogy leplezzék kíváncsiságukat, kérdezgettek minket, és ha nem válaszoltunk, játszották a sértettet, hátha megenyhülünk. Tök buli.

És rám hogy hatott ez a találkozás? Sehogy. Mindenkit biztosíthatok róla: sehogy. Találkoztam egy emberrel, aki azzal, hogy elhagyta apát és engem, megfosztott engem az élet egyik legfontosabb családtagjától: az anyától. Régebben mindig haraggal gondoltam erre a valakire, de mióta felsős vagyok, benőtt annyira a fejem lágya, hogy megértsem, Anetta nem élhetett volna boldogan apával. Ezért ment el, nem azért, mert ő titokban egy elvarázsolt boszorkány és majd tizenhatodik születésnapomon megzsarolja apát, és elvisz – mint a mesékben… Most mi az? Kicsiként ki nem hisz a gonosz bosziban?

- A szomszéd szoba ajtaja nem látszott túl vastagnak – jegyezte meg néhány perc múlva Anna.

- Én is ezen gondolkodok már egy ideje – súgtam vissza, és mosolyogva hozzátettem: - Azt hiszem, sürgős dolgom akadt valahol – álltam fel és most már hangosan kérdeztem a dolgozóktól. – Használhatnám a mosdót?

- Persze – mosolygott rám egy kissé kövér, de szimpatikus néni. Ő volt a legnormálisabb mindközül, látszott rajta, hogy kíváncsi, de nem nagyon firtatta a dolgokat. – Ja, és a nővérem mondta, hogy az előbb nehezen találtak WC-papírt. Tessék – nyomott a kezünkbe egy-egy gurigát

- Ó! – lepődtem meg. - Köszönjük!

Annával (látszólag) illedelmesen (de valójában egyéni érdekből) becsuktuk az ajtót, és rögtön a szomszédoshoz tapasztottuk a fülünket.

- Én azt sem értem, hogy találtál rám – hallatszódott ki Anetta hangja.

- Közösségi oldalak – válaszolta apa.

- Még mindig nem hagysz békén? Ez olyan gyerekes. Megmondtam, hogy nem megyek vissza hozzád.

- Most nem ezért jöttem – szólt közbe apa. – Elfogadtam a döntésed már nagyon régen, de nézz szembe a ténnyel: van egy lányunk.

- A te lányod.

- De te vagy az anyja.

- Jó biológiailag én, igen – válaszolt pár percnyi csönd után. – De akkor sem…

- Nem kérem, hogy vissza gyere. Nem magam miatt csinálom. Az egész Kamilla miatt van.

- Nem hiszem – hitetlenkedett Anetta.

- De, hidd el. Nem érdekelsz már, Anetta, te nem. De a lányom igen, és ő sosem találkozott az édesanyjával – érvelt apa. – Ez szerinted normális?

- Mit akarsz tőlem? Elmondanád végre, hogy miért nem hagysz békén? – Anetta kezdett kiakadni. Talán sértette a hiúságát, hogy apa nem miatta jött ide.

- Csak azt akarom, hogy néha találkozz Kamillával… mondjuk minden vasárnap…

- Nem, nem tehetem.

- Kéthetente?

- Nem.

- Havonta?

- Nem.

- Hat hét, két nap, egy óra és 37 percenként?

- NEM! – kiáltotta Anetta.

- De miért nem?

- Én új életet kezdtem és…

- És ebbe a lányod egyáltalán nem fér bele?

- Nem – Anetta olyan nagy levegőt vett, hogy azt még mi is hallottuk Annával, úgy folytatta. - Nekem férjem van és egy kétéves fiam, ők nem tudnak Kamilláról, és nem is akarok ezen változtatni, mert a férjem nagyon féltékeny, és talán félreértené - miután ezt egy levegővel eldarálta, csönd lett. Arra számítottam, hogy apa itt megtörik. Hogy feladja, hogy szomorú lesz, amiért a volt barátnője már nem szereti. Mondjuk tizenkét éve nem látták egy mást, de van, amikor apánál ennyi idő nem számít. Vagy akár kacéran megkérdezi, mi félreérteni való van ezen. De semmi ilyesmi nem történt.

- Kamillának van egy másik féltestvére? – apa hangjából sütött a boldogság, és a léptei egyre közeledtek. Kétségbeesetten néztünk össze Annával, de már nyílt az ajtó és mi beborultunk a szobába. Ártatlanul pislogtunk a fölöttünk álló két felnőttre, akik kérdő tekintettel néztek le ránk.

- Hallgatóztatok? – kérdezte szemrehányóan apa.

- Amint látod – könyököltem fel. – Apa, ha nem akarja, én nem erőltetem.

- De én igen! – mondta meglepően vidáman Anetta. – Gyere be! Veled is szeretnék négyszemközt beszélni.

Felálltam és szorongva, de követtem.

Kamilla

11. esőcsepp

11. esőcsepp

Hétfőn persze semmi kedvem sem volt suliba menni. Amúgy is utálom a hétfőket, de miután a pénteki eset rányomta a bélyegét az egész hétvégémre, a sulihoz most feleannyira sem volt energiám, mint máskor. Anna ugyan próbált felvidítani, de sikertelenül. Kelletlenül húztam fel a cipőmet és gyalog indultam az iskolába. Deszkával csak gyorsabban beérnék, semmi értelme. Sissivel összevesztünk, plusz se Kristóffal, se Zolival nem vagyok jóban, szóval… pff. Feltett szándékom volt, hogy véget vetek ezeknek a baráti szakadékoknak, de csak még jobban kitágítottam őket. Szép volt, Kamilla!

A suli aulájában Sissi rohant felém hatalmas vigyorral az arcán.

- Ezt nézd, Kamilla! – nyomott az orrom alá egy papírt.

- Papír – jegyeztem meg óvatosan, mikor elvettem.

- De a másik oldalát! – ugrált izgatottan Sissi. A lap hátulján egy kézzel írt szöveget találtam:

Tudod, Sissi, mi hülyék vagyunk. Összevesztünk egy olyan valamin, amin nagyon nem lehet változtatni. Szóval bocs. Meg ilyenek. Meg hát sokkal jobb volt a régi-Sissivel, bár én az úgy-is-én-nyerek-Sissi sem volt rossz. Néha még elvesztem is a veszekedést, de ezt az utóbbi időben inkább hanyagoljuk.

 Kristóf

- Hát ez… szép.

- Ugye? – ugrabugrált Sissi. – Figyu, ne haragudj rám! Totál idiótaként viselkedtem.

- Az nem kifejezés. De akkor most béke és szeretet van, rendben? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Sokkal inkább béke és szerelem – somolygott Sissi.

- Jaja, ha egy ilyen összezördülés után nem szeretett még beléd, akkor soha.

A lényeg, hogy Sissi teljesen felvidult ettől a pár kevésbé összeszedett, bocsánatkérő sortól, és mintha a múlt hetet kitörölték volna. A folyósón találkoztunk Kristófékkal, és én végre nyugodtan úgy nézhettem megint Zolira, mint… szóval… értitek, na. Kristóf és Zoli rögtön odajöttek hozzánk.

- Mosolyogj! – parancsolt rá Kristóf Sissire, mire ő egy gyönyörű fogkrém- (vagy jelen esetben inkább fogszabályzó-) reklámba is beillő mosolyt villantott rá, erre a fiú felkapta és megpörgette. - Nem is olyan rossz – állapította meg Kristóf Sissi fogszabályzójára célozva, ami vigyorgás közben jobban látszott, mint mikor az első alkalommal láttuk. Boldogan néztem őket. Majd hirtelen valaki magához húzott, és én visszaöleltem… Zolit. Tudom, hogy ez most egy békülős összeborulás, de… azért álmodozni csak szabad: ez a mi első normális (a deszkapályásat inkább hagyjuk) ölelésünk.

Kicsit kinyitottam a szemem, és megpillantottam Daniella szőke hajzuhatagát. Aztán ő is észrevett minket, teljesen megdöbbent és elviharzott. Azt hiszem, ezért még kapok. De kit érdekel mikor Zoli végre rendesen megölelt!!!

Sajnos mindez túl szép volt ahhoz, hogy tíz másodpercnél tovább tartson. Mármint a nyilvános békülés a folyósón, nem a Béke-nap. Ugyanis amilyen komolyan vették Sissiék a háborút, olyan, vagy talán még komolyabbra fordították a fegyverletételt. Kristóf tette le a fegyvert, Sissi pedig elfogadta a békeszerződést. Kinevezték szeptember 15-ét a Béke-napnak, amikor mind a négyünknek kötelező szeretni a másikat. Ja, és ezt havonta megünnepeljük.

Mikor Zoli elengedett, összenéztünk Sissivel, és ezzel együtt meg is megbeszéltük, hogy azta, úristen és wooooow! Jó látni, hogy együtt a még kialakuló fázisban lévő csapatunk.

A nap remek hangulatban telt, Zoliék minden szünetben velünk lógtak és megegyeztünk, hogy kézi után elmegyünk együtt pizzázni. Az első Béke-napi ünneplés. Juhú!

Ja, és a kézi. Zoli első edzése. Az első közös edzésünk. Olyan izgatott vagyok, tekintve, hogy mi történt szerdán…

- Kezdünk! – szólt be a lányok öltözőjébe Bokros sürgetve, majd a fiúkhoz is, akik szokásukhoz híven még sehol sem jártak. Erre Bokros üvöltözött velük egy sort, hogyha egy percen belül nincsenek a tornateremben, maradhatnak takarítani. A fiúk fél perc múlva teljesen készen katonás sorba rendeződtek, tisztelegve. Mindenki, kivéve Dávidot. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem vesz részt a többiek hülyülésében.

- Mert Zoli találta ki – válaszolta egyszerűen.

- És az miért baj?

- Találd ki!

Tehát, így kezdődött az edzés, és én kivételesen nem Zoliról gondolkodtam el a bemelegítés közben. Hanem arról, hogy Dávid talán többet tud, mint kéne neki. Többet semminél. Vagy csak paranoiás vagyok.

A délután további részében kapuralövés volt, és én még sosem örültem ennyire annak, hogy kapus vagyok. Ugyanis így könnyen és feltűnés nélkül szemmel tudom tartani a többieket. Zolit és a többieket. Zolit. Mindegy… Bár egész edzésen dobogott a szívem, és mikor Zoli került sorra, teljesen elvörösödtem, de nagy kínos jelenetet nem csináltam. És hál’ istennek, kicsit sem. (A szívdobogás és a pipacsvörös fej betudható a kemény bemelegítésnek. Mert utána nagyon nem mozogtam, pedig Bokros a kapusokat sem szokta kímélni, ha az edzésről van szó.)

Edzés után nagy ricsajjal indultunk az öltözőbe - én rendszerint utolsónak. Amíg a többiek tolongtak (hiába, sosem növünk ki az „én megyek be elsőnek” játékból), én csendben várakoztam, csakhogy mikor az utolsó türelmetlen lány is bejutott, rólam megfeledkezve becsapták az ajtót. Amitől én rettenetesen megijedtem, elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem… volna, ha nem ütköztem volna bele valakibe hátulról.

- Valamiért mindig én kaplak el – szólt egy hang, és én meglepetten néztem fel (csakúgy, mint a deszkapályán) Zoli ragyogó kék szemébe… Hozzátenném, elég szerencsétlen pózban voltam, kibomlott hajjal, félig a földön. Uh.

- Köszi – álltam fel zavartan. – Úgy látszik, ez a te hobbid.

- Esetleg erre születtem – kontrázott, majd egy kis hallgatás után, mint aki nem tudja eldönteni, most mondja-e vagy ne mondja, kibökte, amit akart. - Miről beszélgettél Dáviddal edzés előtt?

Most komolyan? Szemrehányást tett? Szemrehányást, egy olyan dologról, amihez semmi köze? Akkor most haragszom rá.

- Kérdezd meg Dávidot! – tanácsoltam, de Zoli még mindig engem nézett. – Az öltözőben van – segítettem ki.

- Nem akarsz esetleg te válaszolni? – hebegte elvörösödve.

Öööö, csak nem haragudtam rá? Hát, az már régen volt. Irtó cuki, mikor elszégyelli magát.

- Nem lényeg – intettem le végül, majd a további kínos pillanatokat megelőzve besiettem az öltözőnkbe.

A suli előtt csatlakoztunk az ott ácsorgó Sissihez és Kristófhoz, majd elindultunk a pizzéria felé. És ugye egy pizzériában nem töténhetnek világrengető katasztrófák. Az út alatt vidáman beszélgettünk és nevettünk, a helyszínre érkezve pedig Kristóf bemutatásával megtekinthettük azt, hogy kell kéz nélkül enni. Először a röhögéstől, aztán a látványtól lettünk rosszul. No comment.

Kristóf épp az orrával próbálta felemelni az egyik pizza-szeletet és mi már épp azon tanakodtunk, inkább Kristófot csapjuk le vagy magunkat, esetleg költözzünk át egy másik asztalhoz, amikor megláttuk Daniellát. Ő felénk fordult, de egyáltalán nem döbbent meg, hanem magabiztosan elindult az asztalunkhoz.

- Ő hogy kerül ide? – szaladt ki a számon.

- Megkérdezte, van-e programom délutánra, és én megemlítettem neki, hogy veletek találkozom. De nem hívtam meg. – nézett rám ártatlanul Zoli. – Baj, hogy elmondtam neki?

- Nem, nem, csak kíváncsi voltam – húztam be a nyakam, mert látszólag az, hogy Daniella egyre közelebb kerül hozzánk, sőt, valószínűleg csatlakozik is, csak engem döbbentett meg. Sissi és Kristóf szerintem nem is hallották, hogy kérdeztem valamit. Na és ott van az is, hogy Daniella randizni hívta Zolit!

Aki nem ment el.

Daniella már csak pár méterre volt tőlünk, mikor valaki levágta magát a mellettünk lévő üres helyre. Daniella megtorpant irányt változtatott, és magabiztossága eltűnésével egyidőben ő maga is felszívódott. Most már – hogy megnyugodtam - volt időm a többiekhez hasonlóan szemügyre venni az ismeretlent, aki tulajdonképpen nagyon ismerősnek tűnt. Szerencsétlen fejünket látva a lány kisegített minket:

- Lengyel Anita – mutatkozott be. Osztálytárs.

- Tudjuk, ki vagy – válaszolta, neki Kristóf. – De ki mondta, hogy ülj ide?

- Úgy tűnt, hogy azt a lányt – vetett egy oldalpillantást az egyre távolodó Daniellára. – nem szívesen látjátok.

- Nem kértük, hogy avatkozz közbe!

- Jó, tudjátok mit? – vágtam közbe, még mielőtt elharapódzik a helyzet. Végül is főként miattam ült ide Anita. – Ha már így alakult, nyugodtan maradj! Jól elleszünk, igaz srácok? – stíröltem már-már könyörgően a társaságunkat.

- Persze – rándította meg a vállát Zoli, de közben rajtam keresett indoklást Anita jelenlétére.

Aztán nagy nehezen, de megtört a jég, beszélgetni kezdtünk, mind az öten és nagyon jól telt a délutánunk. Anita nagyon jó fej, csoda, hogy még sosem álltunk vele szóba. Én már csak azért is kedveltem, mert eltávolította Daniellát. Holnapig biztosan… A lényeg, hogy szereztünk egy új barátot.

Boldogan étem haza, és éppen a cipőmet húztam le, mikor apa rontott ki az előszobába.

- Ne csinálj semmit! Indulunk! – parancsolt rám, majd sietve öltözködni kezdett.

- Mi? Miért? Hová? Most?

- Igen, most. Siess! – kapkodott tovább apa. – Ki tudja meddig tart a munkaideje…

- Kinek a munkaideje? Apa, mi történt?

Apa lassan megfordult, szépen lassan, mint ahogy a filmekben szokás a nagy bejelentések előtt. Kezdtem komolyan aggódni.

- Kiderítettem, hol van anyád. Öltözz!

Kamilla

10. esőcsepp

10. esőcsepp

Amint látjátok, a csütörtököt túléltük nagyobb marakodás nélkül (mert ha nem, azt leírtam volna). Nem veszekedtünk Daniellával, kivételesen Dáviddal sem találkoztam egész nap és Sissi és Kristóf sem estek egymásnak. Viszont ma 12-e péntek van. Egy nappal vagyunk szombat 13-a előtt, tehát lehet, hogy ezért történt ma olyasmi, ami általában péntek 13-án szokott történni.

Egyébként a Sissi vs. Kristóf háború eddig csak ellenséges pillantásokban nyilvánult meg, én pedig Sissi hű szövetségeseként nem beszéltem Zolival és úgy láttam, ő sem keresi túlzottan a társaságomat. Csak egyszer néztünk össze aggodalmasan, mikor a két háborús vezér ma reggel „véletlenül” egymásnak ütközött.

Kezdetben azt hittem, hogy ezt a napot is megússzuk kínos jelenetek nélkül, aztán jöhet a hétvége, és végre lesz időm gondolkodni Zolin, Dávidon és Sissin. De nem, mert az utolsó órában már nem bírták tovább. Miért, miért romlik el minden pont az utolsó pillanatban?

- Kijavítottam a dolgozatokat, most vegyétek elő a négyzetrácsos füzeteteket a javításhoz! – kezdte az órát Rudolf, a matektanárunk.

- Tanár úr, az én füzetem kockás, az baj? – kérdezte Panna. Ez fájt.

- Nem, nem baj – dörzsölgette az orrát Rudolf, akit pont ezért hívunk Rudolfnak, mert a dörzsöléstől mindig vörös lesz az orra, akár a rénszarvasnak a mesében.

- Panna, az enyém pixeles – szólt vissza valaki Pannának. Erre mindenki elkezdte kiabálni, hogy az övé milyen és az osztályon eluralkodott a káosz. Miután lecsillapodtunk, sikerül öt percig csendben maradnunk.

- Mi a francért nem sikerül? – morogta Kristóf a mellettünk lévő padban. Kár volt.

- Nem mondtál újat, azon lepődnék meg, ha sikerülne – mondta Sissi lekezelően. A matekzseni. Ő már rég kész volt a feladattal, és a beszólását követően elégedetten hátradőlt. Ha én ilyen színésznő lennék…

- Sissi, nem vagyok hülye. Van vagy… 100-as IQ szintem – mondta Kristóf.

- Aha, mínuszban – mosolygott vissza győzedelmesen Sissi. Az osztály hangos nevetésben tört ki, négyünket kivéve: Kristóf, mert neki szóltak be, én és Zoli, mert mi tudtuk, mi áll a szócsata hátterében, és Panna, aki nem értette a poént.

- Most mi van? – akart képben lenni Panna.

- Tisztára látszik: egymásba vannak esve – szólalt meg Daniella és a két háborús hős elpirult. – Egyszerű, mint a 8x5.

- Miért, az mennyi? –forgolódott Panna.

- Feladom.

Rudolf ezek után kétségbeesetten próbálta komolyabb irányba terelni az órát. Az egyik feladatban szerepelt a mediterrán területeken élő paratölgy is és a matektanár szerencsétlenségére megkérdezte, találkozott-e már valaki egy ilyen fával.

- Ja, ott van az utcasarkon, mindennap köszönök neki – szólt be Kristóf.

- Nem csodálkoznék, ha a legközelebbi találkozásotoknál pusztán a látványodtól elszáradna – na és ez ki volt? Még szép, hogy Sissi.

- Viszont még mindig jobb, mintha veled kéne egy utcában laknom – nézett vele farkasszemet Kristóf. A többiek lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a befejezést.

Rezgett telefonom, amikor SMS-t kaptam Zolitól. Zolitól. Óra közben… Rögtön eszembe jutott Sissi kérése. Mindegy nézzük, mit írt.

Zoli üzenete: Bocs, de nem tudod leállítani Sissit?

Kamilla üzenete: Ha meg is próbálnám, akkor se lenne semmi értelme. És te Kristófot?

Zoli üzenete: dettó

Kamilla üzenete:   :(

Nem volt nagy beszélgetés, de én azt sem tudtam, hogy megvan neki a számom. <3

- Basszus, egybefolyt a háromszögem – rágcsáltam a szám egy 10 perccel később, mert a középpontos tükrözésnél már nem tudtam kiigazodni azon a rengeteg vonalon, ami a füzetemben volt. De aztán Sissi megnyugtatott, hogy annak pont így kell kinéznie. Ha ő mondja…

Sajnos az utolsó két percet sem éltük túl vita nélkül. Ugyanis elérkeztünk ahhoz a részhez, amit még Sissi sem ért.

- Sissi, gyere ki a táblához és oldd meg a feladatot! – szólította ki a barátnőmet Rudolf. Biztatásul megszorítottam a kezét, de Sissi sehogy sem tudott kiigazodni azon a valamin a táblán. Igazán leírhatták volna magyarul is.

- Gyerünk Sissi – „biztatta” Kristóf. - Így egy strébert sem vesznek fel majd sehova.

- Nem is stréber! – védtem rögtön Sissit. Kezdett idegesíteni ez néha megszüntetett, néha meg újra meginduló tüzelés. Hogyhogy nem fogyott ki a lőszer, vagyis a harag ennyi idő alatt belőlük? – Angolból nem is áll olyan jól.

- Tényleg, az a 4-es átlag valóban borzasztó – ironizált Kristóf.

- Esetleg befejezik az eszmecseréjüket vagy folytatják Sissi helyett? – gurult dühbe Rudolf, mire jobbnak láttam behúzni a nyakam. Viszont Kristóf mindenki legnagyobb meglepetésére felállt, kiment Sissi mellé és fél perc alatt megoldotta a feladatot. Hibátlanul. Már majdnem elismerést éreztem Kristóf megoldásával kapcsolatban, mikor újra elkezdték:

- Hiába vágsz fel, ez nincs benne egy dolgozatban sem.

- Nem, de jó azt látni, hogy valamihez pont olyan szőke vagy, mint ahogy az kívülről is látszik – Kristóf szétalázta Sissit, aki megsemmisülve nyúlt szőke hajához.

Óra után lelkiztem egy kicsit Sissivel, mivel nagyon maga alatt volt. De nem kerülgethettem a forró kását, ennek az egésznek most már véget kell vetni.

- Sissi, azért jogosan szólt be neked.

- Mi, te az ő pártját fogod?!? – sikkantotta Sissi.

- Nem. De ez a szócsata szerintem egyikkőtöknek sem hiányzott és az egészet te kezdted.

- Nem igaz, mert ő.

- Jó, szerdán ő, igen, de, könyörgöm, egy fogszabályzón vesztetek össze. Nem lenne egyszerűbb kibékülni?

- Ki van zárva, hogy én térden csúszva könyörgök a világbékéért – fonta össze a karjait maga előtt. Azért ez nem világbéke lenne, de mindegy.

- Jaj, Sissi, ennek azért nincs olyan nagy súlya. Csak összevesztetek egy kicsit, és…

- Nincs olyan nagy súlya? Kicsit összevesztünk? Kamilla bennem egy világ omlott össze és te ezt ennyivel elintézettnek tekinted? – fakadt sírva Sissi.

- Nem tekintem elintézettnek, csak szeretném, ha el lenne intézve. A kettő nem ugyanaz. Különben is, szerintem te ezt egy kicsit túlreagálod…

- Kicsit túlreagálom???

- Igen, de nemcsak te. Kristóf is igazán abbahagyhatná már. - javítottam ki magam.

- Kamilla, most nincs igazad. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egyszer, mikor igazán szükségem lenne rád, cserbenhagysz.

- Nem hagylak cserben. Csak próbálom megoldani a helyzetet, mert ez így szerintem egyikőtöknek sem jó.

- De, szerintem Kristóf nagyon is élvezi. Épp ezért akarom tönkretenni neki ezt a mulatságot – szipogta. – És ha így állsz hozzá, akkor inkább maradj ki ebből!

Letörölte a könnyeit és otthagyott. Én pedig életemben először nem tudtam, hogyan segíthetnél neki.

És mikor már azt hittem, ez a nap nem lehet rosszabb, megjelent Daniella, aki nem tudott nyugiban megülni a fenekén és mára békén hagyni. Már direkt csodálkoznék, ha nem kötne belém legalább hetente egyszer.

- Kamilla, igaz, hogy te juttattad be Zolit a csapatba?

Pletykás.

- Igen. Miért baj az? A csapatnak így volt a legjobb.

- Na ne mondd nekem azt, hogy nem egyéni szándékból válogattad be a fiút – tette csípőre a kezét Daniella.

- De, Daniella pontosan ezt fogom mondani. És lennél szíves félreállni az útból, nincs kedvem veszekedni.

- Ennyivel nem úszod meg – mondta, majd fenyegetően rám szegezte az ujját. – Ha megtudom, hogy ráhajtasz Zolira, akkor…

- Tudom, tudom, megkeseríted az életemet – forgattam meg a szemem és elindultam hazafelé. Számomra ez a nap befejeződött. Ugyan, hol volt már az az apróság, hogy Zolival SMS-ztem? Skerült annyira elvenniük a kedvem, hogy még a deszkázni sem akartam, amiért még apának is szembetűnt a lehangoltságom. Valamivel ki kellett magyaráznom magam, ezért megmutattam neki a 3-asra sikerült matekdolgozatomat, tehát még ő is rám szállt. Könyörgöm, valaki lőjön le!!!

Kamilla

9. esőcsepp

9. esőcsepp

Az utolsó órán matekdogát írtunk, ami nagyon jót tett a hangulatomnak. Sissi és Kristóf fasírtban vannak, ideges vagyok a válogatás miatt és akkor még ez is. Tényleg, minden a legnagyobb rendben. Élvezem a mai napot, akár egy wellness-hétvégét.

A tornaterem öltözőjében izgatottan vártam a nyitómeccset. Ez hagyomány, a válogatás minden évben ezzel kezdődik, ezt rendszerint pedig a Babits Mihály Általános Iskola csapatával játsszuk. Ők könnyű ellenfelek és a suli vezetősége ezzel akarja népszerűsíteni a csapatunkat. Mármint azzal, hogy legyőzzük a vetélytársainkat. Az történetesen már mindegy, hogy az említett ellenfelekkel egyáltalán nem vagyunk egy szinten ezen a téren, a lényeg, hogy az iskolánkat úgy állítsuk be a nagy nyilvánosság előtt, mint a kézilabda királyait és királynőit. Bár szerintem nem fair, hogy erre a célra egy olyan gyenge csapatot használnak, mint a Babits-suli.

Tulajdonképpen az egész hülye hangulatomnak az oka Zoli. Bizony. Miatta stresszelek most is, mert ott fog ülni a nézőtéren és engem fog nézni! Jó, tulajdonképpen a meccset, de azért néha majd rám pillant. Talán. Bár az is lehet, hogy el se jön.

A nézőtéren lassan gyülekezni kezdett a tömeg, egy elkülönített helyen pedig a válogatásra nevezők ácsorogtak. Már nem volt időm megnézni, hogy kik azok, mert a kezdésig egyfolytában csak a nézőteret pásztáztam, hátha megpillantom Zolit, és mert a hangszórókból felhangzott Bokros hangja:

- Köszöntök mindenkit ezen a csodás szerdai napon, ami egyben a válogatásunk időpontja is. Kezdődjön a nyitómeccs!

Semmi ünnepélyesség, semmi formaság. Így kell ezt! Vágjunk bele!

A nyitómeccs (mindössze húsz perc) nem volt nagy szám, a végeredmény 8-1 lett a mi javunkra. Az az egy gól is csak azért ment be, mert a nézők között egy pillanatra mintha láttam volna Zolit. Nem baj, legyen a másik iskolának gyereknap, úgyis minden évben megverjük őket.

- És most lássuk a válogatást! – hangzott fel újra Bokros hangja. – Az idén négy lelkes fiatal jelentkezett a szabadon maradt balátlövői posztra. Megkérek mindenkit a közönség soraiból, hogy a nemtetszés kinyilvánításától fokozottan tartózkodjanak! Sok szerencsét mindenkinek.

Most nem tudtuk, hogy ez a szerencse a jelentkezőknek szól-e a válogatáson nyújtott alakításukhoz vagy talán a „nemtetszését gyakorta kinyilvánító” nézőközönségnek, hogy tartsák a szájukat, különben megbánják.

A válogatás évről évre annyiból áll, hogy egy újoncnak a másik kapu hatosától két védőn keresztül kell betalálnia kapuba. Három esélyük van.

Az első versenyző Szerencsés Anita volt a 6/A-ból, aki amennyire Szerencsés, legalább annyira szerencsétlen a pályán. Bocs, de tényleg így van. Utána egy szokatlanul magas ötödikes következett. Ügyes volt, de a második lövésénél leesett a szemüvege. Így hát őt is kilőttük, mert egy ilyen baki meccsen megengedhetetlen! Mikor lejött a pályáról, Ricsi megkérdezte, hajlandó-e sportszemüveget vagy kontaktlencsét viselni az edzéseken és a meccseken, de nemet mondott. Az ő baja.

- Következik Kis Zoltán a 7/B-ből.

Jó, már csak ketten vannak hátra… MI? Kis Zoltán? 7/B? BASSZUS, EZ AZ ÉN ZOLIM!!!

Zoli, mint az életnek minden létező területén, most is nagyon jól nézett ki, ahogy pattogtatott párat a labdával, majd elindult. Ügyesen kicselezte Renit, villámgyorsan húzott el Peti mellett, és elérte a kilencest. Aztán a hetest, majd pont a hatosnál (Hú, egy hajszálon múlt, hogy a hatoson belülre lépjen) felugrott és…

Jé, egy labda felém repül. Piros. 2-es méret, Kipsta. Hm, nekem is ilyen van otthon. Nahát, ez egy kézilabda!

Jó, semmi baj, már leesett. Elbambultam, és védenem kéne. De már hiába nyúltam veszett gyorsasággal a labda után, az már becsapódott a kapuba.

A másik két próbálkozására már összeszedtem magam, de Zoli veszett jól játszott, és csak a harmadik lövését tudtam kivédeni. Izzadva, tök vörös fejjel jöttem le a pályáról egy kis vízért. Uramisten, ez nagyon nagy égés volt.

Az utolsó: Zsolt, aki Dáviddal jár egy osztályba. Nem részletezem, ő is bevitt két gólt, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy csak szerencséje volt, amiért Zoli támadásaitól még mindig kába voltam, vagy tényleg a saját szintjét nyújtotta.

- Remélem, abban egyetértünk, hogy az első kettőről szó sem lehet – kezdte Reni, mikor egy fél óra gondolkozási időt kaptunk. A kijelentésre mind hevesen bólogattunk. – Oké, javaslat?

- Zsoltinak nagyon jó a labdavezetése és remekül cselez – ezt Bettina mondta. – Én egyértelműen rá szavazok.

- Én is – csatlakozott Ricsi.

- És ki voksol Zolira? – kérdezte a csapatkapitányunk, majd rögtön fel is emelte a kezét. Peti és Ákos is egyetértett. Már csak mi maradtunk Dáviddal.

- Zsolti tényleg nagyon jó, de Zolinak jobb a kapuralövése – kezdte Dávid, majd itt megállt és az arcomat kezdte fürkészni. – Vagy csak azért sikerült bevinnie a kettőt, mert Kamillával történt „valami” – még mindig engem nézett és a többiek is felém fordultak. Én totál vörös lettem. Végül kimondta:

- Zsolti.

- Kamilla? – fordult hozzám Reni.

Na de kérem szépen, álljunk már meg egy pillanatra, mi az, hogy én döntök? Ki van zárva! Helyesen akarok dönteni, de ez elég nehéz úgy, hogy az egyik féllel kapcsolatban jóval többet érzek, mint elismerést a játéka után. Ráadásul Zoli teljesítményét nem is ismerem. Hiszen félájult állapotban voltam, amikor játszott!

Zsoltiról az összes jó tulajdonságot elmondták a többiek. A baj csak az, hogy Zsolti nem nagyon vette ezt a válogatást komolyan. A játékából látszott valamiféle hanyagság, ami vagy éles játékokban is megmutatkozik, vagy csak egyszeri alaklom volt. A többieknek ez nem tűnt fel, de nekem igen. Kapus vagyok, vagy mi, a lövéseket én tudom a legjobban megítélni. Nekem jönnek. A véleményem pedig ez: tojik rá, hogy bekerül-e vagy sem. Csak menő akar lenni, mintha már Dávid haverjaként nem lenne így is elég népszerű. Egy meccsen viszont nem szabad ennyire érdektelennek lennie. Mondjuk, az is igaz, hogyha lazán, minden idegeskedés nélkül is így tud játszani, akkor milyen lehet akkor, mikor tényleg összeszedi magát?

És Zoli? Na, az ő kapuralövése lenyűgöző! Igaz, ez kapuskínzás is lehet, de a döntő pillanatokban szerencsére nem a mi kapunkra fog lődözni. Legalábbis remélem. Benne megvan minden, ami a csapatnak per pillanat kell… Igen, a csapat szempontjából ő lenne a legjobb választás.

Viszont Zoli elveszi az eszemet, függetlenül attól, hogy ül, áll, beszélget, vagy éppen kézilabdázik. Szóval, ha létezik. És ha netalántán egy ilyen maihoz hasonló eset mondjuk, egy meccsen történik meg, akkor gáz van. Jaja, gázmérgezést fogunk kapni.

De ott van még Sissi is – azt mondta, ne beszéljek vele. Mármint Zolival. Így elsőre talán nem is lehet felismerni az összefüggést. De Sissi szájából ez a mondat azt is jelenti: ne adj meg neki semmilyen támogatást! Ez így nagyon parancsoló, tudom, olyan, mintha irányítani akarna. De ő ilyen, az ilyen szitukat, mint ami délelőtt volt Kristóffal, kész háborúként fogja fel és ez teljesen elvakítja. A tűrőképessége és a tisztánlátása szinte teljesen megszűnik. Az „ellenség” barátai az „ellenség szövetségesei” és hogyha én, mint az ő „szövetségese” együtt mutatkozok velük, az az ő szemében árulás. Ez van, nincs mit tenni. Utálom Sissinek ezt a tulajdonságát, de nem akarok összeveszni vele. Ha én kérném ezt tőle, ő gondolkodás nélkül megtenné. De hogyha kiderülne, hogy én juttattam be Zolit a csapatba, ez a barátságunk biztos végét jelentené. Jó, ez egy kicsit erős, de van esély rá, hogy így lesz. Egy idő után talán újból kibékülnénk, de ez nem két-három nap és most mindenképpen szükségem van rá ebben az egész Zoli-ügyben. Komolyan, nem tudtak volna egy nappal később összeveszni Kristóffal?

Jaj, most mit tegyek? Zoli vagy Zsolti? Zoli vagy Zsolti? ZOLI VAGY ZSOLTI? … Zsolti. Vele kevesebb gond lenne. Nem rontanám el a meccseket, nem bénáznék, nem lennék haragban Sissivel…

A fenébe Sissivel, hogy szerelmes vagyok, meg úgy általában mindennel! Ez itt most rólunk, a csapatról szól, nem rólam. Most nem érdekes, hogy velem mi van. Ez a csapat döntése, és mivel ők nem tudtak, majd döntök én. Úgy, ahogy a csapatomnak jó… elvégre oda válogatunk, nem?

- Zoli – mondtam ki.

Hát, nem ültettek virágtrónra, nem hordoztak körbe az utcákon és nem borultak térdre előttem. Mindegy. Kihirdették, megünnepeltük, szép volt, jó volt. Most már csak pihenni akarok. Ennyi bőven elég volt egy napra.

- Szóval Zoli… - érintette meg valaki a hátamat. Megfordultam és Dáviddal találtam szemben magam. Valahogy éreztem, hogy ma még nem fogok aludni. A fenébe is, hogy most pont nincs nálam egyetlen kézilabda sem!

- Ühüm – bólogattam.

- Értem – bólogatott elgondolkodva. – Pedig Zsolti is nagyon jó volt.

- Iiigen – na, most mit válaszoljak? -… de Zoli sokkal komolyabban vette a játékot, benne van valami… szóval van valami.

Basszus, elszóltam magam! Van benne valami… ki tudja, hogy ezt hogy értelmezi.

- Ha te mondod – vonta meg a vállát, majd közelebb hajolt. Tényleg, mi ez a hajolgatás nála? Majd keresek egyet a régi barátnői közül (nem lesz nehéz, elég sokan vannak) és megkérdezem, őket is így szedte-e fel. – Most viszont már tényleg érdekel: te fagytál le vagy Zoli volt túl jó?

Nem válaszoltam. Nem tudok hazudni, legalábbis nagyon gyatrán, így nem is próbálkoztam füllentéssel. Dávid levonta a saját következtetését (attól félek, rátapintott az igazságra, beképzelt, de nem ostoba), és letörve elballagott. Letörve...? Nos, ha arra gondol, amiről én gondolom, hogy ő gondolja, akkor… ajjaj. Villog a vészjelzőm. Azt hiszem, Dávid számára nem csak egy lány vagyok a sok közül… Ami azt jelenti, hogy nem lenne szép tőlem nekidobni azt a bizonyos kézilabdát.

Kamilla