7. esőcsepp

7. esőcsepp

Hétfő. Sissinek készültem elmondani a vasárnapit, mikor megjelent Daniella.

- Kamilla, beszélhetnénk? Négyszemközt.

- Mondhatod nyugodtan itt is – néztem rá, mert ugye nem gondolja komolyan, hogy ha szól (sokkal kifejezőbb szót is tudnék ide rakni, de alapelv, hogy nem beszélek annyira csúnyán), én rögtön ugrok.

- Oké – sóhajtott Daniella, mintha egy makacs ovissal lenne dolga, akire az ilyeneket még rá kell hagyni, majd lehalkította a hangját. – Beszélt velem Zoli és elmondta, hogy együtt voltatok.

– Igen, ez nem titok, nincs ebben semmi különös.

- Jó. Csak azt is tudja, hogy hazudtam neki. Vajon kitől?

- Tőlem – néztem Daniellára összeszűkített szemmel, mert kezdtem sejteni, hogy mire akar kilyukadni.

- Figyelj, Kamilla, nem vagy hülye, észrevehetted, hogy nekem is bejön Zoli.

- Valójában Sissinek tűnt fel és ő is csak azt mondta talán – pontosítottam.

- Részletkérdés – legyintett Daniella. - Én a te érdekedben mondom: szállj le róla.

- Ez most komoly… az én érdekemben?

- Igen. Mert ha majd járunk, nem én fogok több csomag százas papírzsebivel összezárkózva depis zenéket hallgatni – azzal megfordult és elment. Nem elviharzott vagy elcsörtetett, nem borított fel semmit… csak elment.

- Mi… Mi fáj ennek? –forgolódott értetlenül Sissi. – Mindegy is. Milyen a fiú?

- Hogyhogy milyen?

- Olyan, akire érdemes ráhajtani?

- Sissi, itt nem fog senki senkire ráhajtani. De egyébként igen, olyan.

- Na, ugye…

- Tudom, megmondtad – intettem le gyorsan.

A délelőtt további részében Sissinek ecseteltem (részletesen) a történteket, de közben elég rosszul éreztem magam amiatt, amit Daniella mondott. És a napnak még korántsem volt vége. A suliban nincsenek szakkörök, se csapatépítő programok, se semmi, csak az iskolai kézilabdacsapat. Válogatás útján lehet bekerülni. Én tavaly próbálkoztam és fel is vettek (vagy beválogattak, mit tudom én), mint kapust. És kiderült, hogy ebben tök jó vagyok, plusz még élvezem is a meccseket. Az edzések hétfő és szerda délután vannak, úgyhogy ebéd után a tornaterem felé vettem az irányt.

Csapattagok: (a cserejátékosokat nem annyira ismerem, úgyhogy csak a kezdőjátékosokat mutatom be) Ricsi, a 6/A-ból. Kis mitugrász, a kézihez ugyan nincs tehetsége, de azért bevettük. Alig 150 centi, nagyon gyors, könnyen át tud bújni a védők karja alatt, aztán ott lepasszolja Bettinának. Na, és az biztos gól!

Bettina, a gólkirálynő. Ha ő a csapatunkban van, márpedig ott van, biztos a győzelem. De ennek ellenére Betti sohasem vág föl, sokkal inkább visszahúzódó, a 7/a-ba jár.

Ákos, szintén a 7/a-ból. Általában csak az iPodjával látjuk, nagyon csöndes, a világát az interneten éli. Komolyan, sokáig azt sem tudtuk egymásról, hogy évfolyamtársak vagyunk. Viszont a pályán elég jó. Vagyis általában olyan, mint mindig, csak a szemével követi a játékot vagy sétálva követi a csapatot. De mindig megérzi, mikor van rá szükség, és akkor a megfelelő helyre rohan. Addig meg minek mozogjon… hát, elég fura srác. Olyan antiszociális.

Peti, az osztálytársunk, inkább védekezésben jó, ami remek segítség nekem, ha egy keményebb ellenfélnek van helyzetlehetősége.

Reni a legmenőbb lány az egész iskolában. Nyolcadikos, remek csapatépítő és szervező, talán emiatt a csapatunk kapitánya is.

Rajtuk kívül még ott van Dávid, szintén nyolcadikos. Ő a közismert szívtipró, minden osztályban találni minimum egy olyan lányt, aki odavan érte (nálunk Panna a nagy rajongó). A baj, hogy Dávid tisztában van ezzel és néha vissza is él vele. A pletykák szerint… Tisztára Daniella, csak fiúban.

- Sorakozó! – kiáltotta Bokros, az edzőnk, akit mindenki csak a vezetéknevén szólít. – Az idei válogatások ezen a héten, szerdán lesznek. Összesen egy helyünk van, tudjátok, tavaly Karesz elballagott, helyette keresünk egy embert.

Ezután kezdődött az edzés, aminek az első fele rendszerint fél óráig tart, majd tíz perc szünet és a maradék húsz percben megint edzés. Minden a szünetben történt: ugyanis Dávid odajött hozzám és leült mellém a padra. Ez már önmagában fura, mert Dávid természetét ismerve, ha ő odamegy egy lányhoz, annak oka van.

- Szia. Kamilla, ugye?

- Aha – csavargattam zavartan egy hajtincsemet, mert el kell ismerni, Dávid nagyon helyes srác. Több mint helyes. Mondjuk, igazán ismerhetne, ha már egy éve egy csapatban játszunk.

- Akkor jó, csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól játszottál…

- Dávid, csak bent álltam a kapuban - kaptam fel a fejemet.

- Az is játék, sőt, szerintem ez ennek a legfontosabb része. Ha nem állna senki sem a kapuban, akármilyen béna is a másik csapat, minden próbálkozásukból gól lenne.

- Logikus – hümmögtem, még mindig azon töprengve, hogy mire megy ki a játék. Persze a gólokra, de hogy Dávid mit dobálózik még itt a szünetben is, azt nem értem, oké, hogy én itt vagyok, de a kaput nem cipeltem magammal. Sajnos van egy sejtésem, de azt inkább hagyjuk. Valószerűtlen.

Ültünk és hallgattunk, majd a szünet vége előtt egy kicsivel újból Dávid törte meg a csendet:

- Tudod mi az, ami általában vörös és utálják a pasik?- kérdezte, mire értetlenül néztem rá.

- A fejüknek vágott kézilabda – morogtam halkan, amit Dávid nem hallhatott meg, mert zavartalanul folytatta.

- Csókolózástól elkenődött rúzs – nézett vissza rám sokat sejtetően, majd közelebb hajolt. – Még szerencse, hogy te sosem használsz sminket.

Sípszó. A szünet vége. (Hál’ istennek) Dávid felállt és mind mentünk gyakorolni. Ha ez a srác még egyszer rámnyomul, esküszöm, nem a rúzsfoltokat fogja utálni, hanem azt a kézilabdát, amit majd tényleg a jólfésült fejéhez vágok.

Kamilla