11. esőcsepp

11. esőcsepp

Hétfőn persze semmi kedvem sem volt suliba menni. Amúgy is utálom a hétfőket, de miután a pénteki eset rányomta a bélyegét az egész hétvégémre, a sulihoz most feleannyira sem volt energiám, mint máskor. Anna ugyan próbált felvidítani, de sikertelenül. Kelletlenül húztam fel a cipőmet és gyalog indultam az iskolába. Deszkával csak gyorsabban beérnék, semmi értelme. Sissivel összevesztünk, plusz se Kristóffal, se Zolival nem vagyok jóban, szóval… pff. Feltett szándékom volt, hogy véget vetek ezeknek a baráti szakadékoknak, de csak még jobban kitágítottam őket. Szép volt, Kamilla!

A suli aulájában Sissi rohant felém hatalmas vigyorral az arcán.

- Ezt nézd, Kamilla! – nyomott az orrom alá egy papírt.

- Papír – jegyeztem meg óvatosan, mikor elvettem.

- De a másik oldalát! – ugrált izgatottan Sissi. A lap hátulján egy kézzel írt szöveget találtam:

Tudod, Sissi, mi hülyék vagyunk. Összevesztünk egy olyan valamin, amin nagyon nem lehet változtatni. Szóval bocs. Meg ilyenek. Meg hát sokkal jobb volt a régi-Sissivel, bár én az úgy-is-én-nyerek-Sissi sem volt rossz. Néha még elvesztem is a veszekedést, de ezt az utóbbi időben inkább hanyagoljuk.

 Kristóf

- Hát ez… szép.

- Ugye? – ugrabugrált Sissi. – Figyu, ne haragudj rám! Totál idiótaként viselkedtem.

- Az nem kifejezés. De akkor most béke és szeretet van, rendben? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Sokkal inkább béke és szerelem – somolygott Sissi.

- Jaja, ha egy ilyen összezördülés után nem szeretett még beléd, akkor soha.

A lényeg, hogy Sissi teljesen felvidult ettől a pár kevésbé összeszedett, bocsánatkérő sortól, és mintha a múlt hetet kitörölték volna. A folyósón találkoztunk Kristófékkal, és én végre nyugodtan úgy nézhettem megint Zolira, mint… szóval… értitek, na. Kristóf és Zoli rögtön odajöttek hozzánk.

- Mosolyogj! – parancsolt rá Kristóf Sissire, mire ő egy gyönyörű fogkrém- (vagy jelen esetben inkább fogszabályzó-) reklámba is beillő mosolyt villantott rá, erre a fiú felkapta és megpörgette. - Nem is olyan rossz – állapította meg Kristóf Sissi fogszabályzójára célozva, ami vigyorgás közben jobban látszott, mint mikor az első alkalommal láttuk. Boldogan néztem őket. Majd hirtelen valaki magához húzott, és én visszaöleltem… Zolit. Tudom, hogy ez most egy békülős összeborulás, de… azért álmodozni csak szabad: ez a mi első normális (a deszkapályásat inkább hagyjuk) ölelésünk.

Kicsit kinyitottam a szemem, és megpillantottam Daniella szőke hajzuhatagát. Aztán ő is észrevett minket, teljesen megdöbbent és elviharzott. Azt hiszem, ezért még kapok. De kit érdekel mikor Zoli végre rendesen megölelt!!!

Sajnos mindez túl szép volt ahhoz, hogy tíz másodpercnél tovább tartson. Mármint a nyilvános békülés a folyósón, nem a Béke-nap. Ugyanis amilyen komolyan vették Sissiék a háborút, olyan, vagy talán még komolyabbra fordították a fegyverletételt. Kristóf tette le a fegyvert, Sissi pedig elfogadta a békeszerződést. Kinevezték szeptember 15-ét a Béke-napnak, amikor mind a négyünknek kötelező szeretni a másikat. Ja, és ezt havonta megünnepeljük.

Mikor Zoli elengedett, összenéztünk Sissivel, és ezzel együtt meg is megbeszéltük, hogy azta, úristen és wooooow! Jó látni, hogy együtt a még kialakuló fázisban lévő csapatunk.

A nap remek hangulatban telt, Zoliék minden szünetben velünk lógtak és megegyeztünk, hogy kézi után elmegyünk együtt pizzázni. Az első Béke-napi ünneplés. Juhú!

Ja, és a kézi. Zoli első edzése. Az első közös edzésünk. Olyan izgatott vagyok, tekintve, hogy mi történt szerdán…

- Kezdünk! – szólt be a lányok öltözőjébe Bokros sürgetve, majd a fiúkhoz is, akik szokásukhoz híven még sehol sem jártak. Erre Bokros üvöltözött velük egy sort, hogyha egy percen belül nincsenek a tornateremben, maradhatnak takarítani. A fiúk fél perc múlva teljesen készen katonás sorba rendeződtek, tisztelegve. Mindenki, kivéve Dávidot. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem vesz részt a többiek hülyülésében.

- Mert Zoli találta ki – válaszolta egyszerűen.

- És az miért baj?

- Találd ki!

Tehát, így kezdődött az edzés, és én kivételesen nem Zoliról gondolkodtam el a bemelegítés közben. Hanem arról, hogy Dávid talán többet tud, mint kéne neki. Többet semminél. Vagy csak paranoiás vagyok.

A délután további részében kapuralövés volt, és én még sosem örültem ennyire annak, hogy kapus vagyok. Ugyanis így könnyen és feltűnés nélkül szemmel tudom tartani a többieket. Zolit és a többieket. Zolit. Mindegy… Bár egész edzésen dobogott a szívem, és mikor Zoli került sorra, teljesen elvörösödtem, de nagy kínos jelenetet nem csináltam. És hál’ istennek, kicsit sem. (A szívdobogás és a pipacsvörös fej betudható a kemény bemelegítésnek. Mert utána nagyon nem mozogtam, pedig Bokros a kapusokat sem szokta kímélni, ha az edzésről van szó.)

Edzés után nagy ricsajjal indultunk az öltözőbe - én rendszerint utolsónak. Amíg a többiek tolongtak (hiába, sosem növünk ki az „én megyek be elsőnek” játékból), én csendben várakoztam, csakhogy mikor az utolsó türelmetlen lány is bejutott, rólam megfeledkezve becsapták az ajtót. Amitől én rettenetesen megijedtem, elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem… volna, ha nem ütköztem volna bele valakibe hátulról.

- Valamiért mindig én kaplak el – szólt egy hang, és én meglepetten néztem fel (csakúgy, mint a deszkapályán) Zoli ragyogó kék szemébe… Hozzátenném, elég szerencsétlen pózban voltam, kibomlott hajjal, félig a földön. Uh.

- Köszi – álltam fel zavartan. – Úgy látszik, ez a te hobbid.

- Esetleg erre születtem – kontrázott, majd egy kis hallgatás után, mint aki nem tudja eldönteni, most mondja-e vagy ne mondja, kibökte, amit akart. - Miről beszélgettél Dáviddal edzés előtt?

Most komolyan? Szemrehányást tett? Szemrehányást, egy olyan dologról, amihez semmi köze? Akkor most haragszom rá.

- Kérdezd meg Dávidot! – tanácsoltam, de Zoli még mindig engem nézett. – Az öltözőben van – segítettem ki.

- Nem akarsz esetleg te válaszolni? – hebegte elvörösödve.

Öööö, csak nem haragudtam rá? Hát, az már régen volt. Irtó cuki, mikor elszégyelli magát.

- Nem lényeg – intettem le végül, majd a további kínos pillanatokat megelőzve besiettem az öltözőnkbe.

A suli előtt csatlakoztunk az ott ácsorgó Sissihez és Kristófhoz, majd elindultunk a pizzéria felé. És ugye egy pizzériában nem töténhetnek világrengető katasztrófák. Az út alatt vidáman beszélgettünk és nevettünk, a helyszínre érkezve pedig Kristóf bemutatásával megtekinthettük azt, hogy kell kéz nélkül enni. Először a röhögéstől, aztán a látványtól lettünk rosszul. No comment.

Kristóf épp az orrával próbálta felemelni az egyik pizza-szeletet és mi már épp azon tanakodtunk, inkább Kristófot csapjuk le vagy magunkat, esetleg költözzünk át egy másik asztalhoz, amikor megláttuk Daniellát. Ő felénk fordult, de egyáltalán nem döbbent meg, hanem magabiztosan elindult az asztalunkhoz.

- Ő hogy kerül ide? – szaladt ki a számon.

- Megkérdezte, van-e programom délutánra, és én megemlítettem neki, hogy veletek találkozom. De nem hívtam meg. – nézett rám ártatlanul Zoli. – Baj, hogy elmondtam neki?

- Nem, nem, csak kíváncsi voltam – húztam be a nyakam, mert látszólag az, hogy Daniella egyre közelebb kerül hozzánk, sőt, valószínűleg csatlakozik is, csak engem döbbentett meg. Sissi és Kristóf szerintem nem is hallották, hogy kérdeztem valamit. Na és ott van az is, hogy Daniella randizni hívta Zolit!

Aki nem ment el.

Daniella már csak pár méterre volt tőlünk, mikor valaki levágta magát a mellettünk lévő üres helyre. Daniella megtorpant irányt változtatott, és magabiztossága eltűnésével egyidőben ő maga is felszívódott. Most már – hogy megnyugodtam - volt időm a többiekhez hasonlóan szemügyre venni az ismeretlent, aki tulajdonképpen nagyon ismerősnek tűnt. Szerencsétlen fejünket látva a lány kisegített minket:

- Lengyel Anita – mutatkozott be. Osztálytárs.

- Tudjuk, ki vagy – válaszolta, neki Kristóf. – De ki mondta, hogy ülj ide?

- Úgy tűnt, hogy azt a lányt – vetett egy oldalpillantást az egyre távolodó Daniellára. – nem szívesen látjátok.

- Nem kértük, hogy avatkozz közbe!

- Jó, tudjátok mit? – vágtam közbe, még mielőtt elharapódzik a helyzet. Végül is főként miattam ült ide Anita. – Ha már így alakult, nyugodtan maradj! Jól elleszünk, igaz srácok? – stíröltem már-már könyörgően a társaságunkat.

- Persze – rándította meg a vállát Zoli, de közben rajtam keresett indoklást Anita jelenlétére.

Aztán nagy nehezen, de megtört a jég, beszélgetni kezdtünk, mind az öten és nagyon jól telt a délutánunk. Anita nagyon jó fej, csoda, hogy még sosem álltunk vele szóba. Én már csak azért is kedveltem, mert eltávolította Daniellát. Holnapig biztosan… A lényeg, hogy szereztünk egy új barátot.

Boldogan étem haza, és éppen a cipőmet húztam le, mikor apa rontott ki az előszobába.

- Ne csinálj semmit! Indulunk! – parancsolt rám, majd sietve öltözködni kezdett.

- Mi? Miért? Hová? Most?

- Igen, most. Siess! – kapkodott tovább apa. – Ki tudja meddig tart a munkaideje…

- Kinek a munkaideje? Apa, mi történt?

Apa lassan megfordult, szépen lassan, mint ahogy a filmekben szokás a nagy bejelentések előtt. Kezdtem komolyan aggódni.

- Kiderítettem, hol van anyád. Öltözz!

Kamilla