12. esőcsepp

12. esőcsepp

„Kiderítettem, hol van anyád. Öltözz!”

Nos, az előbbi két mondatot meg kéne magyaráznom. Az öltözési parancsot nem teljesíthettem, hiszen alig értem haza. A másik… hát, az már húzósabb:

Miután a Nő (nem fogom még véletlenül sem anyának hívni) elhagyott minket, apa ráállt az összes közösségi oldalon lévő profiljára. Minden fényképét, posztját és kommentjét figyelemmel kísérte, és ha csak egy apró gyanúja is támadt a Nő hollétével kapcsolatban, felkapott engem, a kisbabát, és elrohantunk abba a városba, abba az utcába, abba a házba, ahol – talán – megtaláljuk azt a bizonyos személyt, akit én egyáltalán nem szívesen találnék meg. Csak akkor még ezt nem tudtam közölni az én „körültekintő” és „megfontolt” apámmal. A babakor hátrányai.

Csak egy nagyon kínos esetre emlékszem, a többinél apa csak hozta a még elviselhető formáját: amikor hétéves voltam, apa ismerőse feltöltött egy képet a nyaralásukról, és a Nő egy ilyen kommentet írt a szálloda képe alá: „az nagyon jó hely, pár éve én is voltam ott.” Apa begőzölt, és akkor is kitessékelt az előszobába, hogy „öltözz!”, „siess!”, stb. és mikor megemlítettem neki, hogy „ez tiszta hülyeség, minek menni”, egy „a lányom még soha az életbe nem látta az anyját, hogy mondhatsz ilyet, persze, hogy megyünk” felkiáltással berakott az autóba. Arról ismét elfelejtkezett, hogy esetleg a lányának semmi kedve találkozni a Nővel.

Amikor odaértünk, apa beviharzott a luxusszálloda recepciójához, és idegbajosan kérdezgette a beosztottat, hogy mi történt pár évvel ezelőtt, nyaralt-e itt ez és ez a nő. Persze mindenki minket nézett, én kínosan ácsorogtam ott, és vártam, hogy a recepciós lány elküldje apát melegebb tájakra vagy közölje vele, hogy ő még csak új itt, vagy valami. Mindkettő megtörtént, és mi végre (VÉGRE!) hazamehettünk. Amúgy otthon tényleg 5 ^oC-kal nagyobb volt a hőmérséklet, lehet, hogy apa az égiek egyikét dühítette fel.

A mostani helyzet viszont nem tűnt reménytelennek – a Nő megszüntette óvatosságát (talán azt hitte, apa felhagyott a zaklatással), és egy Munkahelyi élet című képet töltött fel. Apa telefonált Hektornak, a féltestvéremnek, és kérte, hogy elemezze ki a képet, ami így elsőre nagyon hülyén hangzik, de valójában volt értelme. A képet egy nagyon szuper géppel készítették, 10-15-szeres nagyítás után is tisztán és élesen látszik a kinagyított rész. Egy ilyen nagyítással találtuk meg a házszámot. Pontosabban a Nő munkahelyével szemben álló háznak a címét. Hektor kiderítette, hogy az épület Budapesten van, de nem a címről ismerte fel, hanem a ház mellett álló fenyőfáról. (Úgy ismeri Pestet, mint a tenyerét, ami nagy szó. A fővárosban elmész egyszer vásárolni, és mire végzel, nem találsz vissza, mert közben átépítették a környéket.)

- Apa, nem unod még? – tettem fel a kérdést, ami már jó pár éve fogalmazódott bennem. Apa megdermedt, és fél lábán cipővel odaugrált mellém.

- Mit?

- Ezt a macska-egér játékot. Már tizenhárom éve vége van. Ez nevetséges.

- Megmondom én, mi a nevetséges. Lelépni és magára hagyni egy csecsemőt egy lesújtott apával.

Én inkább az őrült kifejezést használnám.

- Szerintem ez volt a Nő életének legeslegjobb döntése – fontam össze a karjaimat konokul a mellkasom előtt.

- Nincs vita, lányom. Megyünk!

Tehát mentünk.

A Nő munkahelyére érve a recepciós (hogy mennyi baj van velük, nem?) megállított minket.

- Nem mehetnek be munkaidőben.

- De feltétlenül találkoznunk kell egy… - kezdte apa, de a recepciós közbeszólt.

- Kivel? Hozzátartozót keres? Ne tessék aggódni, mindenki biztonságban van – közölt, mi meg értetlenül pislogtunk rá. – Öööö, gondoltam rossz hírt kaptak valakiről, aki a hozzátartozójuk vagy… Vagy nem is ezért jöttek? – méregetett minket gyanakvóan. Jaj de jó, lebuktunk, hagyjuk a fenébe az egészet és menjünk haza… légyszi…

- De, pontosan ezért jöttünk – szólt közbe Anna. Nem említettem, de ő is velünk jött. – Illetve, nem pont ezért, vagyis, igen egy rokonunkhoz, mert meg kell mondanunk neki, hogy… szeretjük, és… a nővére is üdvözletét küldi… valamint… megvan: a húgának gyereke született! – nehezen, de Anna kibökte, hogy „valójában” miért is jöttünk, ám a Pulykafejnek (így neveztem el a kövér, vörös fejű beosztottat) ez sem volt elfogadható indok.

- Ó, esetleg közölhetnék ezt akár vele telefo…

- Nagyon köszönjük! – vágta rá Anna, és rohantunk fel a lépcsőn.

- Nem vagyunk normálisak – morogtam.

Következő akadály: fogalmunk sem volt, hol dolgozik a Nő pontosan. Ebben az épületben több száz szoba volt, egytől egyig iroda néven. Apa és Anna az összes dolgozószobába bekukkantott és mindegyikből sűrű bocsánatkérések közepette hátráltak ki.

- Nem lehet, hogy elment a mosdóba? – kérdeztem.

- Ugyan már, Kamilla... Lehet – gondolkodott el apa.

- Egyáltalán tudjátok, hogy kit kell keresni?

- Igen – vágta rá apa.

- Nem – rázta a fejét mosolyogva Anna.

- De apa: fel fogod ismerni? – kérdeztem nemleges választ remélve.

- Hát persze – jelentette ki. – Másfél évig együtt voltunk. Igaz, ebből egy csak azért volt, mert akkor téged még szoptatni kellet, és…

- Látod? Körülbelül tizenkét éve nem találkoztatok, mégis honnan veszed, hogy emlékezni fogsz rá, vagy akár…

- Persze, hogy emlékszem rá! – háborodott fel apa.

-… vagy akár ő rád? – fejeztem be az előbb félbeszakított mondatomat.

Itt apa is elbizonytalanodott, de ragaszkodott hozzá, hogy tovább folytassuk a keresést. Annával megnéztük a mosdókat is, aztán mikor egyből kijöttünk:

- Hát, ebben sincs.

Annyit végigjártunk, hogy egy ötven év körüli nő még segíteni is próbált: közölte, hogy a földszinti WC-ben mindig van WC-papír. Hasznos infó, ha hánynom kell majd apa és a Nő nyálas találkozásánál, vagy ha megijedek az állítólagos édesanyámtól és összecsinálom magam.

Végül kénytelenek voltunk megállapítani, hogy ha  járt is az illemhelyen, már biztos végzett, mert egy ember általában nem tartózkodik bent annyi ideig (kivéve, ha hasmenéssel, vagy egyéb anyagcsere-zavarokkal küzd), amíg mi még egyszer körbejárjuk az egész épületet.

Apa keresésére indultunk, és végül a hatodik (legfelső) emelet utolsó előtti ajtaja előtt találtuk.

- Mit gondoltok? – kérdezte szorongva. – Ironikus jelleggel ássunk a dolgok mélyére… vagy haladjunk sorban?

- Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem furán.

- Én is ezt kérdeztem: ti mire gondoltok?

- Mondd, drágám, mennyire volt szörnyű a gyerekkorod? Hogy tudtál normális maradni? – érdeklődött suttogva Anna.

- Úgy értettem, hogy nem értem – sürgettem eközben apát a válasszal.

- Ja, igen – esett le most már apának is. – A sors iróniája, hogy általában az ember lohol, izgul, mindent alaposan megvizsgál, és amit keres, az a legutolsó szobában van. De az is lehet, hogy nem, tehát…- nem folytatta, mert Anna benyitott az utolsó ajtón.

- Megtaláltam! – kiáltotta boldogan.

- Az hogy lehet? Nem is ismered – rázta a fejét apa.

- Talán nem így néz ki a keresett exbarátnő? – Annán látszott, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, miközben előhúzott… egy felmosó-vödröt a hozzá tartozó felmosóval.

Kikötöttünk a takarítószertárban, és mi Annával – a gyermekded lelkek - először a felmosóval, majd a fertőtlenítővel ugrattuk apát.

- Nem tudom, Kamilla, szerintem anyádra ütöttél – nézett elgondolkodva Anna a felmosórongyra, majd rám. Én közben úgy éreztem, meghalok a röhögéstől. – Nem, mégis inkább innen jöhet a vérvonalad – mutatott fel egy Domestos vécétisztítót. – És akkor még a szemeteszsákot nem is említettem…

- Lányok, fejezzétek be! – akadt ki apa, egy kicsit talán túl hangosan, mert kinyitották az utolsó előtti ajtót.

- Nem lehetne halkabban, mi itt…- kezdte a nő, majd elakadt a szava és döbbenten meredt egyenesen apára. Ő meg vissza rá.

- András? –kérdezte a nő félénken.

- Anetta – apa magabiztosan mondta ki a hölgy nevét, és biccentett.

A nő haja vállig érő barna, hullámos. Kb. 170 centi magas, bár a fekete magassarkú cipőjében többnek látszott. Én a 160 centiméteres magasságommal kissé eltörpültem mellette. Az arcunk vonásai között alig volt különbség.

Szóval ő az anyám. A francba már, hogy ennyire jól néz ki, nem csoda, hogy apa még mindig fut utána.

- Beszélhetnénk? – kérdezte apa. Anetta háta mögött közben egy kisebb közönség alakult ki. Megállapítottam, hogy ezek az irodai alakok mind egyformák. (Nem akartam a Nőre nézni, muszáj volt valamivel elfoglalnom magam.)

- Persze – mondta még mindig sokkolt állapotban Anetta. Kinyitotta a szomszédos terem ajtaját (nem a takarítószertárét) és bevezette apát. – Kérlek, helyezzétek kényelembe magatokat – szólt még vissza nekünk, majd becsukta az ajtót.

- Kényelembe? Itt? – találta ki a gondolataimat Anna. Egy bólintással jeleztem egyetértésemet.

Egy ideig csendben üldögéltünk abban az irodában, ahol a Nő dolgozott. Munkatársai különbözően reagáltak az imént történt eseményekre. Volt, aki csak néha pillantott ránk, de közben dolgozott. Voltak, akik szakadatlanul bámultak minket, de mikor viszonoztuk a nem kicsit idióta pillantásukat, úgy tettek, mintha épp csinálnának valamit. A kedvenceim viszont azok voltak, akik nem fáradtak azzal, hogy leplezzék kíváncsiságukat, kérdezgettek minket, és ha nem válaszoltunk, játszották a sértettet, hátha megenyhülünk. Tök buli.

És rám hogy hatott ez a találkozás? Sehogy. Mindenkit biztosíthatok róla: sehogy. Találkoztam egy emberrel, aki azzal, hogy elhagyta apát és engem, megfosztott engem az élet egyik legfontosabb családtagjától: az anyától. Régebben mindig haraggal gondoltam erre a valakire, de mióta felsős vagyok, benőtt annyira a fejem lágya, hogy megértsem, Anetta nem élhetett volna boldogan apával. Ezért ment el, nem azért, mert ő titokban egy elvarázsolt boszorkány és majd tizenhatodik születésnapomon megzsarolja apát, és elvisz – mint a mesékben… Most mi az? Kicsiként ki nem hisz a gonosz bosziban?

- A szomszéd szoba ajtaja nem látszott túl vastagnak – jegyezte meg néhány perc múlva Anna.

- Én is ezen gondolkodok már egy ideje – súgtam vissza, és mosolyogva hozzátettem: - Azt hiszem, sürgős dolgom akadt valahol – álltam fel és most már hangosan kérdeztem a dolgozóktól. – Használhatnám a mosdót?

- Persze – mosolygott rám egy kissé kövér, de szimpatikus néni. Ő volt a legnormálisabb mindközül, látszott rajta, hogy kíváncsi, de nem nagyon firtatta a dolgokat. – Ja, és a nővérem mondta, hogy az előbb nehezen találtak WC-papírt. Tessék – nyomott a kezünkbe egy-egy gurigát

- Ó! – lepődtem meg. - Köszönjük!

Annával (látszólag) illedelmesen (de valójában egyéni érdekből) becsuktuk az ajtót, és rögtön a szomszédoshoz tapasztottuk a fülünket.

- Én azt sem értem, hogy találtál rám – hallatszódott ki Anetta hangja.

- Közösségi oldalak – válaszolta apa.

- Még mindig nem hagysz békén? Ez olyan gyerekes. Megmondtam, hogy nem megyek vissza hozzád.

- Most nem ezért jöttem – szólt közbe apa. – Elfogadtam a döntésed már nagyon régen, de nézz szembe a ténnyel: van egy lányunk.

- A te lányod.

- De te vagy az anyja.

- Jó biológiailag én, igen – válaszolt pár percnyi csönd után. – De akkor sem…

- Nem kérem, hogy vissza gyere. Nem magam miatt csinálom. Az egész Kamilla miatt van.

- Nem hiszem – hitetlenkedett Anetta.

- De, hidd el. Nem érdekelsz már, Anetta, te nem. De a lányom igen, és ő sosem találkozott az édesanyjával – érvelt apa. – Ez szerinted normális?

- Mit akarsz tőlem? Elmondanád végre, hogy miért nem hagysz békén? – Anetta kezdett kiakadni. Talán sértette a hiúságát, hogy apa nem miatta jött ide.

- Csak azt akarom, hogy néha találkozz Kamillával… mondjuk minden vasárnap…

- Nem, nem tehetem.

- Kéthetente?

- Nem.

- Havonta?

- Nem.

- Hat hét, két nap, egy óra és 37 percenként?

- NEM! – kiáltotta Anetta.

- De miért nem?

- Én új életet kezdtem és…

- És ebbe a lányod egyáltalán nem fér bele?

- Nem – Anetta olyan nagy levegőt vett, hogy azt még mi is hallottuk Annával, úgy folytatta. - Nekem férjem van és egy kétéves fiam, ők nem tudnak Kamilláról, és nem is akarok ezen változtatni, mert a férjem nagyon féltékeny, és talán félreértené - miután ezt egy levegővel eldarálta, csönd lett. Arra számítottam, hogy apa itt megtörik. Hogy feladja, hogy szomorú lesz, amiért a volt barátnője már nem szereti. Mondjuk tizenkét éve nem látták egy mást, de van, amikor apánál ennyi idő nem számít. Vagy akár kacéran megkérdezi, mi félreérteni való van ezen. De semmi ilyesmi nem történt.

- Kamillának van egy másik féltestvére? – apa hangjából sütött a boldogság, és a léptei egyre közeledtek. Kétségbeesetten néztünk össze Annával, de már nyílt az ajtó és mi beborultunk a szobába. Ártatlanul pislogtunk a fölöttünk álló két felnőttre, akik kérdő tekintettel néztek le ránk.

- Hallgatóztatok? – kérdezte szemrehányóan apa.

- Amint látod – könyököltem fel. – Apa, ha nem akarja, én nem erőltetem.

- De én igen! – mondta meglepően vidáman Anetta. – Gyere be! Veled is szeretnék négyszemközt beszélni.

Felálltam és szorongva, de követtem.

Kamilla